11. rész

Az ebédlőbe érve csaknem az összes helyi vámpírt és boszorkányt felsorakozni látták. Fenyegetőn vették körbe a „kedves vendégek" csoportját. A két fővámpír a terem két sarkában foglalt helyet, nem tűntek feldúltnak, nyugodtan trónoltak a vérszívóik és alakváltóik között. Tisztában voltak vele, hogy ha ők ketten összefognak, az egész épületből csak téglarakás marad, vagy még az sem… inkább a diplomácia kicsit tán bonyolultabb útján próbálták tisztázni magukat első nekifutásból. Az erejüket ráérnek akkor is bevetni, ha a vendéglátók elvetik a sulykot. És nem mellesleg ők is tudni akarták, pontosan mi is történt.

Jyrki felemelte a fejét, ahogy meglátta a lányokat. Nem mosolyodott el. Pedig Mira nagyon várta azt a pimasz vigyort, hogy tudja, minden oké velük. Sean rezzenéstelen arccal nézett feléjük, a lábánál kuporgó kisfarkas borzas szőke fejét simogatva. Kira rápillantott Jonnéra, és elnyomott egy fájdalmasan mély sóhajt.

- Ááá, végre itt vannak a kis madárkák. – emelkedett fel a székek közül egy nagydarab kigyúrt férfi, és szemtelenül méregette a boszorkányokat. Hogy farkas volt-e vagy leopárd, vagy esetleg valami ritkább vérállat, azt nem tudták megállapítani, de likantróp volt az biztos. És nem is akármilyen. Szabályos metafizikai légörvény kerekedett körülötte, ahogy fenyegetőn a lányok felé indult. De a helyi vámpírok útját állták, nem hagyták, hogy közelebb menjen a boszorkányokhoz.

- Linda! – látott meg Mira valakit végre, akiben bízhat – Mi történt?

- Lucretiát megtámadták. Alakváltók voltak. Otthagyták a lakásában vérbe fagyva. Biztosan azt hitték meghalt, de szerencsére ő erősebb annál, mintsem... - nyelt egyet - Bincius gyorsan kórházba vitte, az orvosok azt mondják válságos az állapota.

- Istenem… - szörnyülködtek a nővérek.

- De honnan veszitek, hogy Ville és Tuomas volt? – kérdezte Kira.

- Az idegen alakváltók közül ők az egyedüliek, akik látták, hogy lehet a biztonsági vonalon átjutni. Én magam vittem el őket Lucretiához. – villogtatta a szemeit a főboszorkány segédje.

- És természetesen csak közülünk kerülhet ki a tettes. - állt fel Sean a székéből, széttárta a karjait, és nyugodt hangon, finom iróniával, összefoglalta a helyiek véleményét. Épp hogy csak alázatosan meg nem hajolt a szarkazmus nagymestere.

- Nem tartom kizártnak, hogy ti utasítottátok őket. - szűkült össze Linda pupillája dühösen, ahogy a magas vámpírúrra nézett.

- Én nem adtam ilyesfajta parancsot. - jelentette ki könnyedén a tengerentúli vezér még mindig a lehető legnagyobb nyugalommal.

- Én sem. - csatlakozott Jyrki.

- Akkor önszántukból! - hadakozott Linda - Nem érdekel hogyan és miért csinálták, de a fejüket akarom! - harciasan közelebb lépett Seanhoz, ő lassan felemelte a kezét, és tenyerét a szőke nő felé fordította, Linda arca fokozatosan kisimult, és önkéntelenül letérdelt a vámpír előtt. Jonne alig észrevehetően, a háta mögül figyelmeztetőleg megérintette mestere szabad kezét.

- Hagyd abba! - kiáltott fel Kira - Ha manipulálod, azzal megsérted a törvényeket!

- Ahogy akarod. - mosolyodott el a vámpír kicsit sem kedvesen, még a szemfogait is kivillantotta, ami sosem véletlen egy mestervámpírnál. Ha nem akarják megmutatni az agyaraikat, garantáltan a büdös életben nem veszed észre őket. Hát ő most meg akarta mutatni. Kira nem szólt semmit, de egy pillanatra összerezzent, és tett egy kis lépést hátra, ahogyan Sean is készséggel távolabb lépett Lindától.

- Nem tudom elképzelni. - rázta a fejét Mira - Szerintetek sincs rá esély, hogy ők voltak, ugye? - fordult megerősítésért a vámpírok felé. A két vérszívó egyszerre fordult a vörös boszorkány felé, és kórusban vágták rá - akarva vagy akaratlan - fenyegető pozíciót felvéve, hogy „Nincs."

A vendéglátók szűkítettek a körön. Megijedtek a termet betöltő vámpírhangtól. Semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor egy vámpír dühös, és épp esze ágában sincs ezt elrejteni. És most nem egy vámpír dühös, hanem minimum kettő. A sűrű méreg a levegőben, az ember agyában fájdalmasan visszhangzó hang, a sérülékeny bőrt akár véresre karistoló tekintet. Hátborzongató.

- Jól van, ne harapjátok le a fejem… - húzta össze magát Mira, még fázósan meg is dörzsölte a felkarját - Csak gondoltam, nem árt tisztázni, ti mit gondoltok.

- De hogy kérdezhetsz ilyet?! Nem ők voltak. Biztos vagyok benne! Ville nem! - torkollta le Kira a húgát.

- Ugyan te hogy lehetnél biztos benne? Mit tudsz te róla? - kérdezte feldúltan a vörös vámpír, Kira először látott igazán erős érzelmeket az arcán - Nem ismered kívül-belül, csak azért mert egyszer… - Sean elhallgatott, és azon nyomban elrejtette a néhány másodpercre felszínre engedett érzelmeit az arcáról.

- Egyszer…? Mi egyszer?? - kezdett kiabálni a fekete boszorkány - Egyszer keféltünk? Elárulnád, hogy ez miért bassza ennyire az agyaraid?! Talán rá vagy indulva? - bosszantani egy többszázéves vámpírmestert, aki köztudottan a világ egyik legnagyobbja… ajaj… butus kisboszorkány…

- Rá…? - ahogy az előbb a felháborodást, úgy a meglepődést sem igyekezett most túlzottan elrejteni, nagyra nyíltak világoskék szemei - Mármint Villére?

- Hát nem is rám! - Kira megpördült, és a másik fővámpír felé vette volna az irányt, hátha vele könnyebb lesz kommunikálni, de Sean azon nyomban a karja után kapott, ahogy hátat fordított neki a lány.

Kira felszisszent. A vámpír pontosan ott ragadta meg, ahol nem sokkal ezelőtt Bincius helyes kis színes foltokat szorongatott a karjára. Alig volt ideje megijedni, mert Sean magához rántotta, a testét egy mozdulattal olyan közel préselte a sajátjához, hogy az a kevés ruha, ami rajtuk volt is újravasalódott, és a száját erőszakosan a lányéra nyomta.

A boszi először csak pislogott, azt sem tudta hol van, nemhogy azt, hogy mi történik, és főképpen azt nem, hogy miért. Másodpercekig csak mozdulatlanul tűrt, bután pislogott a feketére satírozott csukott szemekre, a közelségtől még bandzsított is. Aztán ahogy úrrá lett a meglepettségén, és elkezdte érezni a férfi simogató nyelvét, beindult az a bizonyos pillangók repkednek a hasában effektus. Lehunyta a szemét, és belesimult az őt körülölelő hosszú karokba. Felemelte a kezét, megérintette Sean könyökét, lassan felkúszott tenyerével a karján, és az arcát cirógató kezén állapodott meg.

„Kira… igazán nem akarok ünneprontó lenni, de jobb ha tőlem tudod, hogy ezek után már az is kurvának hisz, aki eddig nem tartott annak. Negyed órája cibáltak ki az alfa vércica mellől az ágyból, most pedig a fővampesz szájából kell kibányászni, ha beszélni akarnak bármelyikőtökkel is."

„Hagyjááál……" - nyöszörögte Mira fejében a nővére.

Sean talán megérzett valamit, mert lassan elengedte a lányt. Újra kifürkészhetetlen arccal nézett le rá. A jól bevált szoborpofi. Hogy szakadna rá a csillár!

- Nem vagyok ráindulva. - jegyezte meg csak úgy félvállról, és elegánsan hátradobta derékig érő szögegyenes haját. Most valamiért úgy tűnt, a teremben senkinek nem jutott eszébe kételkedni a szavaiban.

Kira futva rápillantott a vámpír háta mögött álló farkasra. Jonne érzelmeit hosszú szőke haja mögé rejtve, félig lehajtotta a fejét.

Mielőtt még túlságosan felforrósodott volna a helyzet az újdonsült párocska között, Sean végszavára belépett az est fővédnöke, az épp dühöngő őrültre hajazó Bincius is. Tuomas nélkül. Mira nyelt egy nagyot. Ha most a leopárdról kezdi el kérdezgetni, tutira elkezd őrjöngeni. Feltett szándéka volt, hogy megpróbál legalább pár apró részletet kiszedni belőle a botrányról. Úgyhogy összeszorította az öklét, visszafogta magát, és csak remélte, hogy Bincius nem okozott maradandó sérülést a macskának.

- Miért bánsz úgy velünk, mint a közönséges bűnözőkkel? - szegezte a kérdést a még mindig vérben forgó szemű vámpírnak. - Mi legalább annyira aggódunk Lucretiáért, mint te.

- Mégis, mit vártatok, Lucretia gyilkosainak a szeretőivel hogy fogok bánni? – vágta rá azonnal, ami jó jel, legalább már próbálja használni az eszét. Bár a kérdés tartalmából ítélve nincs még minden rendben a fejében.

- Ne vészmadárkodj, ha jól tudom, még nem halt meg. Bincius, gondolkozz már, szerinted, ha tényleg a leopárdkirályok voltak, minek jöttek volna vissza a szállodába? És mi a fenét akarnának ők egyáltalán még Lucretiától? Mindent lerendeztünk.

- Honnan tudjam? Mi van, ha ez a két idegen vámpír ahelyett, hogy átadnák Afrikát, azért jöttek, hogy még Auszráliában is átvegyék a hatalmat? És a büdös leopárdokkal intéztették a piszkos munkát. - mondta, már szerencsére nem üvöltve, higgadtabban. - A saját szememmel láttam őket, találkoztunk a kapuban. Még jó, hogy időben visszamentem… különben most… - az ausztrál fővámpír inkább nem fejezte be a mondatot, száját összeszorítva kezdte bámulni a padlót.

Ezt az ötletet hallva Jyrki összenézett Seannal, és majdnem felnevetett, mert ugyan minek kellene nekik ez az isten háta mögötti poros kazánház, amikor bőven van dolguk e nélkül is, ráadásul a vámpírpopuláció sem lehet túl jelentős, ha egy ilyen szintű vérszívó a vezetőjük. Sejtette, hogy a szomszédjának is ez lehet a véleménye, úgyhogy csendben figyelte tovább a műsort.

Mira érezte, hogy most kell ütni a forró vasat, míg Binciusra megint rá nem tör a dili, és mészárszéket nem csinál a szállodából, még ha ő maga sem éli túl.

Az a legdurvább, hogy soha nem látták még ilyennek Binciust, de úgy látszik Lucretiáért bármire képes.

- A rendőrség mit mondott? Mit találtak? - folytatta a lány.

- Nem hívtam őket! Lucretia sérülése nem elég bizonyíték neked? - nézett döbbenten Mirára.

- Bizonyíték? Itt nem bizonyítékokról van szó... - képedt el a lány - Azonnal oda kell mennünk! Körül kell néznem.

- Arról ne is álmodj! Majd pont te fogsz ott szakérteni! Egy lépést sem tehetsz egyedül!

- És mégis meddig szándékozol mindenkit bezárva tartani? Míg hó nem esik Brisbane-ben? Figyelj, akkor gyere oda te velem, csak menjünk már! - könyörgött a hajthatatlannak tűnő vámpírnak - Aztán pedig kihívjuk a zsarukat is. Addig találjatok ki valami hihetőt, hogy miért csak ennyivel később.

- Nem, én biztos nem megyek veled... nem bírok... - sóhajtott egy fájdalmasat - Rendben van, menj. De Frederick veled megy néhány emberemmel. - s közben fejével az említett vámpír felé biccentett - Egy órád van. Ha addig nem jöttök vissza, vagy valami olyan történik, ami nekem nem tetszik, apró darabokra szaggatlak, aztán elintézem, hogy a holnapi villásreggelin csak vért szolgáljanak fel a pincérek.

- Én is megyek. Látni akarom a helyet. Bizonyítékokat akarok, hogy nem az én macskám volt. - lépett előre Sean.

Hát ez szép! Már megint láthatatlan lettem! - füstölgött magában Kira. Nem érintette túl jól, hogy Sean már megint menekül a közeléből anélkül, hogy egy pillantást is vetne rá.

- Még mit nem! - Bincius keresztezte a vámpírvezér útját - A te dögöd szökött el, ha téged is elengedlek, a végén még egészen véletlenül te is köddé válsz. Itt maradsz.

Ahogy kimondta, végig is gondolta a dolgot. Nem is olyan rossz ötlet szétválasztani a két ördögfajzatot. Jyrkire mutatott:

- Te mész. De mielőtt bármivel is próbálkozol, jusson eszedbe, hogy a leopárdod nálam van.

Sean nem ellenkezett. Még mindig nem jött meg a kedve a kóceráj földig rombolásához, és mivel úgy tűnt most mindkettejük macskáját egyenlő mértékben gyanúsítják, bízott ősellensége ítélőképességében. Akkor is, ha ezt sosem mondta volna ki.

- Ne fenyegess... - sziszegte Jyrki a helyi klán vezetője felé, mielőtt elindult Mirával és három másik vámpírral - ...és neked is jusson eszedbe valami, mielőtt hozzá mersz érni. Hogy SEMMI vagy ellenem!

Ezt ugyan nem sokan tudták körülöttük, vagy ha tudták is, általában nem értették miért, mert már évek óta nem a pomme de sangja, de ha valaki Tuomas ellen követett el bármit, azt Jyrki személyes támadásnak vette. És aki egyszer az ellensége lesz, az jobban jár, ha elássa magát a föld alá úgy cirka ötszáz évre.

Bincius rávicsorgott a fekete vámpírra, de nem hergelte tovább. Hagyta elmenni. És büszke volt magára, amiért a szállodában tartózkodó két bagázs erőviszonyait sikerült kicsit visszabillentenie az egyensúly irányába.