#46 – A közeledő vihar

Charles Xavier professzor, Martin, Fernandez és Peter a Xavier-kúriában élték mindennapjaikat, majd Vészmadár lánya utána kutatva összecsaptak az Új Halálosztókkal. Őket sikerült legyőzni, de a kérdés az, hogy ki vitte el a fiatalokat? Warren Worthington szárnya elvesztésével próbál megbírkózni, mikor egy ismeretlen fekete ruhás rátalál, és egy ismeretlen helyre viszi. A Testvériség visszatért, de Polaris segítségével a rács mögé lettek juttatva. Xavier professzor meggyőzte a lelki összeomlás szélén álló Lornát, hogy jöjjön az Intézetbe. Ezután egy ismeretlen ellenfél, egy álommanipuláló zavarta meg a Xavier-kúria lakóit.

New York városában egy hatalmas, viharkabátba burkolódzott alak sietett. A nagy tömegben néha nekiütközött pár embernek, ilyenkor udvarian bocsánatot kért. Az emberek nagy része rá se hederített, de páran ránéztek, és két hatalmas szemfogat láttak kivillanni a kabát csuklyája alól.

- Ez egy bestia! – sikoltott fel az egyik nő, aki meglátta.

- A Bestia, ha kérhetem! – nevetett Hank, majd továbbsietett.

- Ezek a mutánsok már fényes nappal is kimerészkednek a csatornákból! – háborodott fel egy férfi. – Éjszaka többen is megjelennek, de ez már túlzás!

Dr. Hank McCoy ekkor már messze járt. Hirtelen megállt a forgalmas járdán, és az út szélén lévő csatornafedőt felemelve, és leugrott a csatornába.

- Még mindig el tudok tévedni néha, ez a csatornahálózat egy kész labirintus!

Hamarosan visszaért rejtekhelyére, amely a többi földalatti mutáns szállásához közel helyezkedett el.

- Nézd csak Kalibán, hoztam neked is könyvet! – mutatta a szociális fóbiától szenvedő zombikinézetű lakótársának, akinek a gondjait viselte. A csekély intelligenciájú felnőtt mutáns gyermeki csodálattal tekintett arra a mesekönyvre, amelyet a Doktor mutatott neki.

- Mese, mese, mese! – lelkendezett.

- Valóban. Hoztam magamnak is tudós könyveket, bár szerintem újabb könyvtárat kell keresnem, mert a könyvtáros szerint elriasztom a normál olvasóit. – sóhajtotta.

- Küklopsz, Küklopsz, Küklopsz! – kiáltotta Kalibán. Mutáns képessége a környezetében lévő mutánsok fellellése volt, Scott Summers volt Hank mellett a másik, aki gondját viselte. A földalatti mutánsok egyszemű vezetője hamarosan be is lépett a kopottas terembe.

- Megtiszteltetés, hogy szerény hajlékomban köszönthetem rendíthetetlen vezérünket! – mosolygott Hank.

- Híreket hoztam. – mondta Scott komoran. – Rossz híreket. Már nem minden megy olyan rendben itt, mint régen…

Ismét komor hangulat lepte be a Xavier-kúriát. Sean Cassidy állapotát stabilizálták, de az elméje továbbra is el volt veszve. A prof naponta több órát próbálkozott, de nem járt sikerrel.

A rémálmok régi sebeket téptek fel. Kolosszus a mutáns képességének megjelenésével álmodott, mikor szülei kitagadták. Csak annyit mondott el a többieknek, hogy a múltját kellett újraélnie. Polaris apjával álmodott, Atmoszféra ízelítőt kapott a vezetéssel járó felelősségből. Dinamó rendkívül ingerülten válaszolt, amikor az ő álmáról kérdezték, Ella csak annyit mondott, hogy a rabságát kellett újraélnie, csak még rosszabb körülmények között.

- Ki lehetett ez, aki ezt tette velünk? – tette fel a kérdést Martin. – Olyan volt, mintha a jövőben jártam volna.

- Bárki is legyen az, az életével fog fizetni! – kiáltotta dühösen Lorna. Majd meglátva a prof arckifejezését, korrigálta magát: - Vagy legalábbis olyan leckét fog kapni, hogy soha többé nem lesz kedve másokkal szórakozni.

- Professzor, maga nagyon sok mutánst ismer, találkozott már ilyennel, akinek ekkora hatalma lenne az álmok felett? – kérdezte kíváncsian Ella.

- Nem, még sose találkoztam ehhez foghatóval. – mondta a prof. – Nagyon kevés mutáns van, akinek ekkora pszichés ereje van. Nem csak az álmokat tudta manipulálni, volt valamennyi telepatikus ereje is, és talán más is.

- Hogy tudnánk megtalálni? Nem fog visszatérni? – kérdezte aggódva a lány.

- Nem tudom. De legközelebb már felkészülten fogom várni. És addigis, folytatom Lorna kezelését.

Xavier válasza nem mindenkit nyugtatott meg. De abban a biztosak voltak, hogy a Xavier-kúriánál nincs biztonságosabb hely a világon – a világ legerősebb telepatája, hibái ellenére még mindig a legjobb védelmezőjük volt.

Miután a prof végzett a napi terápiával, Ella kopogott be a dolgozószobájába.

- Professzor Úr, engem nem akar megvizsgálni?

- Ugyan miért? Megviselt a rémálmod? Azt mondtad, hogy nem akarsz róla beszélni.

- De… Nem értek pár dolgot. – mondta a lány, miközben bizonytalanul tördelte a kezét az ajtóban.

- Akkor fáradj be, és mondd el, hogy mi bánt!

- Köszönöm.

A lány leült az egyik szabad fotelbe, és aggódó hangon megkérdezte:

- Mikor fognak az emberek megtámadni minket?

- Hogy mi?! – kérdezte döbbenten a prof. Nem erre számított.

- Az emberek… olyan ellenségesek és gyanakvóak velünk szemben. Félnek, azt hiszik, hogy mind olyan erősek és hatalmasak vagyunk, mint maga. Pedig itt vagyok én, 18 éves vékony szőke lány, és mindössze fotografikus memóriám és szerencsém van. Van, akinek még ennyiből se áll a mutációja, már amit megtudtam a többiektől a fogságom alatt, és…

- Ella. Álljunk meg egy pillanatra! Hogyan jutottak eszedbe ilyen dolgok? Az emberek félnek tőlünk, minden ismeretlentől félnek. Magnetó támadása óta rosszabb lett a helyzet, de nincs okod a félelemre. Nem lesz semmilyen háború az emberek és a mutánsok – nem, ameddig élek!

- Én értem mire gondol. De… - folytatta bizonytalanul a lány – Nem hiszem, hogy az erőszak elkerülhető lenne. Előbb-utóbb úgyis lesznek olyan emberek, akik mindent meg fognak tenni az elpusztításukért.

- Nem igazán értelek. Mit álmodtál valójában, hogy ennyire meg vagy ijedve?

- Azt, amit elmondtam. A rabságomat éltem újra… Ha nem hiszi, tekintsen az elmémbe!

- Valóban ezt akarod? – kérdezte a prof.

- Igen.

Xavier a lány fejére tette a kezét, és beletekintett az elméjébe. Soha nem találkozott még életében ennyire erős védelemmel. Alig volt egy-két ártatlan gondolat, amelyet el tudott csípni.

- Semmit se találtam! Próbáld megnyitni az elméd, egyedül nem tud beletekinteni.

- Azt hogyan tudom megtenni?

- Lazulj el, légy nyugodt. Lélegezz mélyeket!

A prof azonban nem járt sikerrel. Nagyon csodálkozott, és csak egyetlen magyarázatot tudott találni: Ellának lappangó telepatikus képessége van, amely még nem teljesen tört felszínre. De valahogy önmagában, tudattalanul olyan erős pszichés gátakat fejlesztett ki, ami lehetetlenné tette mindenki számára, hogy a gondolataihoz férkőzzenek.

- Ígérem, amíg itt vagy a kúriában, igyekezek felszínre hozni a telepatikus képességed. – mondta Xavier.

- Ez nagyon izgalmas! – lelkendezett Ella. – Nem hittem volna, hogy valóban telepata lennék.

- Már az elején gyanakodtam, hogy lehet más, rejtett képességed.

- De van még valami, ami aggaszt.

- Mi lenne az?

A lány szomorúan nézett ki az ablakon, és felsóhajtott:

- Mi lehet a többiekkel, akikkel együtt raboskodtam?

- Nem feledkeztem el róluk, ne aggódj! – nyugtatta a prof. – Már megmozgattam pár követ, hogy a nyomukra leljünk. Hamarosan meg fogjuk őket találni!

- Köszönöm!

Ella odament a profhoz, és megölelte. A tolószékes férfi nem volt hozzászokva ilyen érzelmes tanítványokhoz, kissé megilletődve mosolygott. Szíve mélyen nagyon boldog volt, hogy ismét újabb felelősségteljes feladata volt a régi időkhöz hasonlóan.

Időközben a kúria halljában a többiek beszélgettek.

- Mondd csak Martin, te mit álmodtál? – kérdezte Lorna.

- Nos… igazából… - habogott a fiú. – Nem igazán…

- Mit nem igazán?

- Nem igazán szeretnék beszélni róla.

- Ugyan, én is elmondtam, hogy mit volt a rémálmom!

- Lorna. – szólalt meg Peter.

- Ó, kedves orosz barátom, akkor te mondd el, hogy mit álmodtál? – Polaris nem adta fel, tovább kérdezősködött.

- Semmi közöd hozzá! – csattant fel Kolosszus. Mindenki meglepődött, mert még soha nem emelte fel a hangját mások társaságában. Miután észrevette a döbbentet a többiek arcán, Peter felállt és távozott.

- Várj! Nem akartam! – kiáltott a nő, és utána ment.

- Van valami furcsa vonzalom közöttük. – állapította meg Fernandez, miután ketten maradtak Martinnal.

- Valóban? – csodálkozott Atmoszféra.

- Ugyan már, ne mondd, hogy nem vetted észre!

- Nem. Nem értek az ilyesmihez! – sóhajtott a fiú, majd nevetve hozzátette: - Azért mégis lehet valami a vonzalomban, hiszen az egyik acéltestű, a másik pedig a fémeket irányítja!

A nevetés azonban hamar félbeszakadt, amikor hirtelen zörejt hallottak a hall bejáratánál.

- Ki lehet az? – kérdezte Martin.

- Megnézem. – Fernandez már fel is pattant, és zsebkését elővéve el indult az ajtóhoz. Még mindig paranoiás volt, minden zörej mögött ellenséget vélt felfedezni. De még mielőtt kinyitotta, valami hatalmas nekicsattant az ajtónak, ami bedőlt a hallba. Az ajtón fekve Bestia feküdt, több sebtől vérzett, és elhaló hangon hörögte:

- Kitört a forradalom! – majd elvesztette az eszméletét.

A folytatásban a forradalom nyitánya: kiderül mi történt Bestiával!