Megjelölve
XI. fejezet: Új szikra
"– Esik, vagy mi? – kérdezte Ron derült arccal. Hermione morcosan nézett rá.
– Nem... Véletlen... egy folyóba hoppanáltam..."
A konyhát hamar otthagyták, mert a rothadó végtag egy darabja még mindig kilógott az azóta láthatatlanná vált fal alól. Most a bejárati csarnokban ültek, ahol Hermione számos gyertya meggyújtása segítségével varázsolt világosságot. A lámpások használatba vétele ellen azzal érvelt, hogy azok fénye talán kívülről is látszódna, és felhívná a figyelmet arra, hogy ott vannak.
Ron egy hosszú kanapén ült, és vizes ruhával törölgette az arcát és a kezeit.
– És most? – kérdezte az előttük álló serleget fürkészve. – Tudjukki nem fog rájönni, mi történt?
Harry a fejét rázta.
– Nem, nem hiszem. A lelkét túlságosan sokfelé szakította ahhoz, hogy észrevegye, ha bármelyik lélekdarabnak baja történik.
– Dumbledore megmutatta neked, hogyan kell elpusztítani egy horcruxot? – puhatolózott Hermione.
Harry ismét megrázta a fejét, és közben levette a cipőt a jobb lábáról.
– Nem. A gyűrű... teljesen elsorvasztotta a kezét. Ez azt jelenti, hogy a dolog nem lehet egyszerű, ugyanakkor viszont a naplót csak le kellett döfnöm a baziliszkusz méregfogával, és azt hiszem, ennyi elég is volt neki.
– És történt bármi... mikor ezt tetted a naplóval?
– Nos, éppen én is haldokoltam a baziliszkuszméreg miatt, úgyhogy nem igazán emlékszem – válaszolt Harry, reményei szerint a lehető legtöbb szarkazmussal a hangjában –, csak arra, hogy zöld fényeket láttam.
Hermione eltűnődni látszott.
– Akkor talán csak... nem tudom... szét kéne törnünk?
Harry kételkedett benne, hogy ez lesz a megoldás, de továbbra sem volt jobb ötlete. Végül is, ez volt a legegyszerűbb módszer, ami akár működhetett is egyszer az életben...
– Talán...
Hermione felemelte a pálcáját, a serlegre célzott, majd hangosan és érthetően megszólalt:
– Reducto!
A narancssárga fénycsóva hangos csendülés kíséretében visszaverődött a serlegről.
– Ellenáll a mágiának – dünnyögte.
– A mágiának talán... de mi van a...
Harry körülnézett a bejárati csarnokban, és a kandallón állapodott meg a tekintete. Egy régi, réz piszkavas feküdt előtte. Átszelte a helyiséget, felkapta, aztán visszajött, és megforgatta a serleg fölött.
– Álljatok hátrébb – mondta Ronnak és Hermionénak, akik arrébb léptek az útból.
Harry a feje fölé emelte a piszkavasat, majd minden erejét összeszedve lesújtott vele a serlegre.
Visszhangzó csendülés hallatszott, amikor ráütött a kemény aranytárgyra; Harry önkéntelenül is fel akarta emelni újra a fegyverét, hogy ismét lesújthasson, de rádöbbent, hogy ezt nem tudja megtenni. Tulajdonképpen semmit sem tudott volna megmozdítani: minden megfagyott. A következő pillanatban gyötrő fájdalom hasított a fejébe... Sőt, nem csak fájdalom volt ez, hanem egy rettenetes, borzasztó igazság, mely villámként vágott bele; hallott egy hangot a fejében beszélni, noha a hang... nem az ő hangja volt.
Minden a te hibád... minden, ami történik... teljes egészében a te hibád...
Harry küzdött a minden oldalról rátörő, zsibbasztó fájdalom ellen, de az elterelte a figyelmét mindenről, amit valaha tudott... mindenről, amire valaha emlékezett...
Ezt nem tudod megállítani... Nem vagy több egy vergődő légynél... nem érsz semmit...
A fájdalom elviselhetetlen volt; Harry sosem érezte magát ilyen erőtlennek, ennyire haszontalannak... és ugyanakkor furcsa módon sosem akarta még ennyire elhinni, hogy ez az egész igaz.
Végül mind elhagynak majd... valójában semmit sem számítasz nekik.
Harry akarata ellenére arra gondolt, hogy igen, talán... talán elhagyják majd... mert nem érdemes arra, hogy kövessék őt...
Ha évekkel ezelőtt feladtad volna... ha csak meghátráltál volna... megakadályozhattad volna azokat a gyilkosságokat... mind a te hibád volt...
Igen, talán az egész az ő hibája volt... a szülei, Sirius... Dumbledore... de valóban így van? Még ha a fájdalom minden eddiginél gyötrőbb volt is, Harry még mindig látta homályosan az utat maga előtt, az utat, melyet ő maga szabott ki saját magának... és semmi, még a horcruxban lakó, erős feketemágia sem állhatta útját rajta...
Csak add fel... Hagyd abba... Hagyd, hogy ő nyerjen...
Nem, válaszolt Harry a fejében, és a felismerésre, hogy ezt a harcot valójában önmagán belül vívja, feltámadt benne a remény... A hang pedig egyre halványodott.
Hagyd abba... Add fel...
És egy hatalmas rántással Harry újra a feje fölé emelte a piszkavasat, és mintha éppen most ütött volna rá, a serleg ezernyi apró darabra robbant a sárgás fény szülte félhomályban.
Harry úgy hallotta – és ez talán csak az ő elméjében történt meg –, hogy a düh visszhangzó kiáltása zengett végig a csarnokon, mikor elpusztította a serleget.
Zihálva pillantott Ronra és Hermionéra, és hirtelen összerezzenve vette észre, hogy ők is nehéz tárgyakat tartanak a kezükben. Ronnál egy mellszobor volt, ami úgy tűnt, Hugrabug apját ábrázolja, míg Hermione egy hosszú függönytartó rudat szorongatott.
– Mit csináltok? – kérdezte Harry lélegzetvisszafojtva, miközben a fejét masszírozva térdre roskadt.
– Mi is ütöttük – mondta Ron kissé vékony hangon. – Láttuk, hogy harcolsz ellene... Fogalmunk sincs, milyen varázslat volt... de azért ütöttük.
És Harry hirtelen rájött, miből fakadt az erő, ami a végén hirtelen megszállta... Melegség öntötte el, ahogy a barátaira nézett... Ő egyedül nem pusztíthatta volna el a horcruxot... nem csak az ő ereje volt benne abban a csapásban, amivel lesújtott, hanem a barátaié is. Ők emlékeztették rá, hogy folytatnia kell, arra, hogy ő az egyetlen, aki képes elpusztítani.
Ugyanakkor a hála dacára, amit érzett, Harry félig-meddig mérges is volt rájuk. A tudat, hogy ugyanannak voltak kitéve, mint amit neki kellett elviselni, félelmetes volt. Ron és Hermione annyiszor látták, hallották, vagy közvetve elképzelhették, Harry min megy keresztül Voldemort miatt... de most nekik is át kellett élniük vele az egészet.
– Ez nagyon veszélyes volt – mondta komolyan. – Elképzelni sem tudjátok, mi lehetett volna belőle... meg is halhattatok volna.
– Te is – szólt közbe Hermione. – És mégis megtetted. Ahogyan én sem haboztam, hogy segítsek-e.
Hermione furcsán megviseltnek tűnt, pont úgy festett, mintha napokig sírt volna, vagy mintha most kapott volna hírt arról, hogy valaki, aki a szívének nagyon kedves volt, elhunyt.
– Ti mit hallottatok? – tette fel a kérdést Harry, annak ellenére, hogy az meglehetősen személyes jellegű volt.
Hermione a fejét rázta, és hagyta, hogy Ron válaszoljon először.
– Hátborzongató volt... mintha ismert volna. Azt mondta, hogy én vagyok a leghaszontalanabb az összes bátyám közt, és hogy ez a feladat túl sok nekem... és ráadásul egy pillanatra el is hittem az egészet.
Hermione felnézett.
– Azt mondta, hogy én... én nem vagyok... Én egy sá-sárvérű vagyok, és ezért... nem maradnátok velem...
Harry a fejét rázta.
– Mágia... ez csupán feketemágia volt, amit azzal a céllal szórtak ki, hogy a szívünkbe hatoljon... hogy elhiggyük, hogy valóság az, amitől a legjobban félünk.
Eszébe jutott, hogy talán ugyanez történhetett Dumbledore-ral is azon az éjjelen a barlangban, miután megitta azt a rettenetes bájitalt... Talán hangokat hallott a fejében, amik kényszerítették arra, hogy elhiggye, amit mondanak... de Harrytől eltérően neki nem volt senki, akivel megoszthatta volna ezt a tapasztalatot, és akiből erőt meríthetett volna... Hiszen az egyedüli társa csak egyre több és több bájitalt erőltetett le a torkán... Mindezt a semmiért.
Harry kitépte magát a szörnyű emléken való tűnődésből, és komolyan a barátaira nézett.
– Nem tudtam volna megcsinálni nélkületek.
– Ez így van – mondta Ron, ezúttal egy igazi mosollyal az arcán.
Harry tudta – bármilyen sokszor mondták is neki, hogy ellenállt az Imperiusnak, és annak is, mikor Voldemort megpróbálta irányítani –, hogyha Ron és Hermione most nem lettek volna itt vele, a horcruxban lakozó mágia nagy valószínűséggel véget vetett volna a horcruxkeresésnek.
– Nem hiszem el, hogy korábban tényleg azon gondolkodtam, hogy egyedül csinálom végig ezt az egészet... Én csak... hát köszönöm...
A hallgatást Hermione törte meg, aki Harry felé rohant, és a nyakába kapaszkodva, szorosan átölelte. Harry pár pillanatig hagyta, hogy így tegyen, aztán a feje fölött átpillantva észrevette Ron arckifejezését, melyről tisztán le lehetett olvasni, mire gondol éppen: Lányok...
Harry számára csak akkor vált világossá, hogy bár hála az égnek nem törte el, de kificamította a bokáját, mikor visszatértek a kis szállodai szobájukba Little Daftban. Megpróbálkozott az Episkey nevű varázslat kiszórásával, amit egy évvel ezelőtt tanult Tonkstól, miután Malfoy betörte az orrát; a duzzanat valamivel kisebb lett, és némiképp a fájdalom is mérséklődött.
Hermionénak is volt egy csúnya vágás a nyakán, ott, ahol az inferus megpróbálta megfojtani. Harry őrá is kiszórta ugyanazt a varázslatot, amit magán alkalmazott az előbb, de a vágás makacsabbnak bizonyult az ő sérülésénél, alig valamivel lett csak kisebb.
– Egy kötés kéne rá – mondta Ron. – Valami kis kenőcs, meg ragtapasz...
– Elérem, szóval elbánok vele... – jegyezte meg Hermione, hátranyújtva a kezét a tarkójához. – Csak adjátok ide azt a dobozt...
– Majd én – ragaszkodott a feladat végrehajtásához Ron. – Anya elhozatta velem ezt a kis készletet... – tette hozzá, felvéve egy zöld elsősegély-ládát. Kinyitotta, kivett belőle egy üveggel Mrs Sorvaszt Sebtisztító Kenőcséből – "Ha nem hatott a forrasztó varázs, csak a piszok lehet a hibás!" – és egy átlátszó ragtapaszt. – Ezt nemrég vette az Abszol úton... Ha felrakod, láthatatlanná válik, aztán feloldja magát... Ügyes, nem?
Hermione félszegen elhúzta a haját az útból, hogy Ron óvatosan rányomja a tapaszt a nyakára. Harry hirtelen túl kicsinek érezte a szobát hármójuknak, úgyhogy eltűnt a fürdőbe, hogy magukra hagyja őket.
Elővette a noteszt, amit mindig a zsebében hordott, bárhová mentek is, leült a kád szélére, és nekifogott, hogy felrója a legutóbbi eredményüket.
A serleg elpusztítva. Három horcrux maradt.
Letette a pennáját, és visszapörgette a lapokat a korábbi bejegyzésekhez.
A medál, a serleg, a kígyó, valami, ami Griffendélé, vagy Hollóhátié...
A hamis medál még mindig nála volt, a valódi horcrux pedig valahol odakint... De a serlegnek legalább vége volt: bizonyos mértékű elégedettséggel húzta ki a sorból...
Dumbledore azt mondta, érdekli Nagini, Voldemort kígyója... talán, mert az is horcrux...
Ez nehéz lesz. Harry még bele sem gondolt, hogy lehetne kidolgozni egy olyan tervet, ami Voldemort kedvenc állatának a megölését tartalmazza...
Godrik Völgyében semmi, kivéve az üzenetet:
Annak a férfinak, aki megleli e helyt:
Tudd az igazad...
...és használd jóra.
Továbbra sem érthető...
Ha Griffendéltől nem találtunk semmit, Voldemortnak Hollóháti egyik ereklyéjét kellett horcruxként hasznosítania...
Azzal kéne folytatniuk, hogy utánanéznek Hollóhátinak. Harry semmit sem tudott Hollóháti Hedvigről azon túl, hogy a ház megbecsült volt, és az eszes diákok jártak oda.
Hollóháti jelképe egy madár... Van ennek egyáltalán bármi jelentősége?
Beletörődve, hogy úgyis meg kell törnie az idillt Ron és Hermione között, felemelkedett a kád széléről, és visszament a szobába. Mikor belépett, Hermione épp Ron kezét fogta, és nézegette nagy figyelemmel. Mikor felnéztek, és megpillantották Harryt, Hermione nagyon gyorsan elengedte Ron kezét.
– Hát, én nem hinném, hogy eltört... – mondta hirtelen.
Harry figyelmen kívül hagyta a jelenetet, és a tárgyra tért:
– Hermione... Tudsz bármit Hollóhátiról?
Hermione rámeredt.
– Persze, hogy tudok – mondta kissé sértett hangon.
– Volt neki valami... olyan tárgya, amit különösen nagy becsben tartott?
Hermione gondolkodott egy pillanatig.
– Igen, tudnék mondani most is párat, de ellenőriznem kell, hogy...
– Mint például? – kérdezte Harry mohón.
– Nos... van néhány közismert családi ereklye, természetesen, ami szóba jöhet, de felteszem, ilyesmi sok híres embernek van... És persze ott vannak a könyvei is...
– A könyvei? – kérdezte Ron.
– Igen – mondta Hermione rosszalló pillantás kíséretében. – Kiváló elme volt; egy könyvet maga is írt, illetve összegyűjtötte azokat, amelyekből a legtöbbet tanult, hogy megőrizze. De nem tudnám megmondani, Voldemort melyikbe rejtette volna legnagyobb valószínűséggel a horcruxát, ha ezt tette egyáltalán.
– Akkor ennek utána kell járnunk – mondta Harry rezignált hangon.
Ron bólintott.
– De a legjobb lesz, ha előtte még alszunk egyet... – Azzal nagyot ásított, kinyújtotta a karjait, hanyatt dőlt, és alig érte a feje a párnát, már horkolt is.
Hermione már hajnalhasadtakor fenn volt. Harry a zajra ébredt; a lány szünet nélkül újabb és újabb könyvek lapjait pörgette az ujjai között. Olyan korán volt, hogy az eget odakint még csak halványkék és bíborlila fények festették valamivel világosabbra – még a nap sem kelt fel.
– Hermione... – motyogta Harry kábultan. – Mit csinálsz?
– Kutatok, természetesen! – válaszolta csillogó szemmel.
– Egész éjjel ezt csináltad...?
– Nem, ne hülyéskedj... Csak pár órája kezdtem.
Harry a fejét rázta; csodálta Hermione odaadását. Kidugta a lábát a meleg és kényelmes ágyból, felkelt, és odaült Hermione ágyának a szélére.
– Nézd ezt – lökte a lány a kezébe az egyik könyvet. – Alig van valami Hollóháti kincseiről a könyvekben, még abban sem írnak róla, amelyik kifejezetten a négy alapítóról szól. Említés esik róluk, de közel sem írnak róluk olyan részletesen, mint a könyveiről. Kettőhöz lehet még hozzáférni... az egyiket ő maga írta, a másik az, amit elejétől a végéig elolvasott négy éves korában. Ez utóbbi ösztönözte arra, hogy tanuljon, és minden idők legokosabb boszorkányává váljon.
Harry álmosan megdörzsölte a szemét.
– Hol találhatjuk meg a könyvet, amit írt?
Hermione megvakarta a fejét.
– Itt már csak találgatásokba bocsátkozhatunk... Van egy Hollóháti múzeum valahol fent, északon... de biztos vagyok benne, hogy hallottam egy könyvtárról, amit róla neveztek el a könyvekkel való szoros kapcsolata miatt. Talán ott van.
Harry összeszűkítette a szemét.
– Ha ilyen híres ez a könyv, nem lesz egyszerű a kezünkbe kaparintani... és még abban sem lehetünk biztosak, hogy horcrux-e egyáltalán. Felteszem, ha ott lesz a könyvtárban, akkor elég valószínű, hogy mégsem az.
– Azért érdemes lenne utánanézni...
– Ti ketten mit csináltok ott? – hallották Ron hangját a szoba túlfeléből. Barátjuk nagyon úgy festett, mint aki félig még mindig alszik, ugyanakkor gyanakvás is volt a hangjában.
– Kutatunk – válaszolták neki egyszerre, anélkül, hogy felpillantottak volna.
– Ó... – motyogta Ron, és visszadőlt az ágyba.
– Hol van a könyvtár, amit Hollóhátiról neveztek el? – kérdezte Harry.
Hermione újra elgondolkodott.
– Nem vagyok benne biztos... de meg fogom tudni. Befelé a faluba láttam itt is egy könyvtárat, és mivel Hugrabug itt született, meg vagyok győződve róla, hogy Hollóhátiról is találok majd információkat.
Hermione, aki eddig is útra készen üldögélt, most felkelt, mindössze annyit dünnyögött, hogy majd jön, és kiment az ajtón. Harry boldog volt, hogy a lány itt van vele; kételkedett benne, hogy ő ennyire felelősségteljesen és előrelátóan utána tudna járni a dolgoknak.
Kihúzta Ront az ágyból, és lerángatta reggelizni – mindezt az érintett heves tiltakozással nehezítette meg. Ron úgy tűnt, nagyon is szeret hosszan lustálkodni az ágyban vasárnap reggelenként. Harry viszont figyelmen kívül hagyta legjobb barátja eme kedvtelését, és addig bökdöste, amíg Ronnak nem volt más választása, mint elhagyni a támadás alá vett területet, és kimászni a fürdőszobába.
A szalonnájuk és a füstölt heringjük felénél tartottak, mikor megpillantották Hermionét közeledni a recepció irányából. A haja kócos volt, a hátán pedig rásimult a ruhájára, a kabátja teljesen átázott. Mindazonáltal nagyon magabiztosnak tűnt.
– Esik, vagy mi? – kérdezte Ron derült arccal.
Hermione morcosan nézett rá.
– Nem... Véletlen... egy folyóba hoppanáltam...
Harry majdnem félrenyelte a tojást.
– A könyvtár Walesben van – jelentette ki Hermione annyi méltósággal, amennyit egy ilyen helyzetben össze tudott kaparni. – Kérdezősködtem itt helyben; higgyétek el, elég nehéz volt megtudni bármit is, ami nem Hugrabugra vonatkozik – tette hozzá egy rosszalló szippantás kíséretében –, de sikerrel jártam.
– Szóval hogy jutunk oda? – kérdezte Ron.
Hermione leült Harry mellé, és szemezgetni kezdett a krumplijából az egyik, még használatba nem vett villával.
– Nos, a helyzet úgy áll – kezdte a választ krumplival teli szájjal –, hogy a szüleim régen szerettek Walesbe járni nyaralni, egy Betws-y-Coed nevű kis faluba... ami ironikus módon, épp az a falu, ahol a könyvtár áll.
– És ez azt jelenti, hogy tudod, hogyan jutunk oda? – kérdezte Ron, túlcsámcsogva Hermionét; az arca kidudorodott a szalonnamennyiségtől, amit a szájában tartott.
Hermionén látszott, hogy nyugtalan amiatt, hogyan fogadják majd, amit ezután mondani fog.
– Oda tudok hoppanálni.
Ron majdnem belefulladt a szalonnába.
– Wales messze van, Hermione! Lehet, hogy Belgiumban lyukadunk ki, vagy ki tudja, hol!
– Csak mert te elhagytál egy szemöldököt a vizsgán, nem jelenti, hogy én hibázni fogok – mondta Hermione büszkén.
– Egy fél szemöldököt!
– Nézzétek – kezdte Harry békítő hangsúllyal. – Megpróbálhatjuk a társas hoppanálást, ha Hermione tudja, hová megyünk.
Ron továbbra is mogorvának tűnt, és szemöldökökről motyogott valamit. Harry és Hermione ezt a terv elfogadásának tekintették a részéről, és osztoztak a Harry tányérján lévő krumplin. Harry mindennél jobban remélte, hogy nyomra lelnek – és többé el sem veszítik azt.