11. fejezet
Kazuma-kun
A következő napokban minden energiámat elszívta a tanulás, az edzések és a kirándulás szervezése. A nagyi se vidított fel túlzottan, mert amikor elmeséltem neki miben fogadtunk Atobéval, meg volt győződve róla, hogy veszíteni fogok. Legalábbis azt mondta, hogy „csak egy bolond fogad, úgy hogy esélye sincs nyerni". Elmondhatatlanul jó érzés, hogy a saját családom ilyen véleménnyel van az életemről. Lassan már én is kezdem elhinni, hogy tényleg egy nagy nulla vagyok. Persze csak érzelmileg.
Hamar megbántam, hogy nem hagytam Atobénak, hogy segítsen. Nem gondoltam, hogy ennyi problémával jár egy kirándulás megszervezése. Alastor volt az egyetlen, aki tartotta bennem a lelket, ezekben a napokban. Ha épp nagyon fáradt voltam és ettől lehangolt, énekelt nekem valamit, vagy egy-egy vicces mutatvánnyal szórakoztatott.
A kirándulás előtti pénteken fáradt boldogságomba burkolózva ültem a teremben, tudván, hogy sikerült mindent elintéznem a másnapi úttal kapcsolatban. Reika azt elemezte nekem és Yuinak, hogy milyen nehéz lesz kétnapi ruháját úgy összepakolni, hogy még cipelni is tudja.
- Ugye azzal tisztában vagy, hogy ruhán kívül még mást is hoznod kell majd? – kérdezte tőle Yui
- Mi mást?
- Például valami ennivalót és egy hálózsák se ártana, hogy csak a legfontosabbakat említsem. – szóltam közbe én is
Reika elsápadt ezek hallatán. Az egyik belső kis ördögöm röhögésben tört ki ennek láttán. De persze én nem nevettem rajta. Inkább csöndben maradtam. Összekulcsoltam a kezeimet és azon pihentettem a fejem. Néztem, ahogy az osztálytársaim aktív társadalmi életük élik egymással. Legtöbbjük, csak mint Reika, azzal volt elfoglalva, hogy részletezze mit hoz a kirándulásra. Épp az ajtót bámultam, amikor Atobe belépett rajta. Az osztály egy része, azaz a lányok, rögtön elhallgattak, és feszült figyelemmel nézték. Akaratom ellenére én is követtem a tekintetemmel, ahogy végigsétál a padok között és megáll előttem. Felnéztem rá, de azért annyi erőm nem volt, hogy fel is emeljem a fejem.
- A Sensei hívat. – mondta kissé dühösen
- Engem?
- Ki mást?
Valamiért nincs túl jó kedve.
Felálltam és követtem ki a teremből, miközben a hátamon éreztem jó néhány perzselő szempárt.
- Valami gond van? – kérdeztem az egyik üres folyosón mögötte lépdelve
- Nekem nem mondta mit akar.
- Én nem rá gondoltam, hanem rád.
- Nem tudsz vigyázni? – kiáltott fel Atobe, ahogy a sarkon összeütközött egy sráccal
- Te közlekedsz itt úgy mit egy őrült. Vigyázz inkább te!
- Tudod, te ki vagyok én? – csattant fel dühösen Atobe
Én a srác helyében megijedtem volna, de ő inkább leporolta a ruháját és kihúzta magát. Akármennyire is bájos pofija van, Atobe nem sajnálja betörni az orrát. Amúgy ténylég nem volt rossz látvány a srác, bár nem az én esetem. Magas és barna. Túl egyszerű. Na jó a vállig érő összefogott haj nem olyan egyszerű, de nekem akkor sem jött be. Valamiért nem szimpatikus. Inkább Reika típusa. Bár neki minden helyes srác a típusa.
- Atobe Keigo a Hyotei teniszcsapatának nagy csillaga és egyben a Bouchoja. Ezen kívül az iskola férfi ideálja és japán egyik legbefolyásosabb egoista ficsúrja.
- Szerintem elég jól ismer. – kotyogtam közbe, amiért egy nagyon csúnya pillantást kaptam Atobétől
- És téged is ismerlek. – fordult felém, amin nagyon meglepődtem – Asami Arisa. A női teniszcsapat legtehetségesebb tagja és egyben Bouchoja. Amúgy pedig az iskola női idolja, minden japán férfiú álma.
- Ez kedves. – mosolyodtam el
- Okos, szép, piszkosul gazdag. – a végén még elpirulok – Már-már elviselhetetlenül jámbor, nyájas és tehetetlen.
- Így gondolod? – kérdeztem még mindig a kedves üzemmódban
- Így. – válaszolta eltökélten
- Nem illik így beszélni egy hölgyről. – szólt közbe Atobe somolyogva
- Főleg ha jelen is van.
- Nem érdekel, mit gondoltok. Nem vagytok mások csak két kirakati bábú. Az egész életetek egy színház. Az egyetlen célotok, hogy mindenki utánatok loholjon. Mint a tökéletes férfi és a tökéletes nő. – mutatott ránk undorodva
- Ez nagyon elgondolkodtató monológ volt. – mondtam komoly képpel – Te nem így látod Atobe?
- Igazad lehet. Talán most az egyszer összeszedhetnéd a bátorságod, és hallgathatnál… Hogy is hívnak?
- Kazuma Gin.
- Szóval hallgathatnál Kazuma-kunre?
- Rendben. – dobtam le a kedves álarcom
A srác arcára egy pillanatra kiült a meglepetés, de hamar tova is szállt. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a bal egyenesemtől kiterült a földön és már inkább erős döbbenetet tükrözött az arcának azon kis része, amit nem takart el a kezével. Úgy látszik engem se érdekel, hogy mennyire bájos a pofi, ha betörhetek egy orrot.
- És még én vagyok tehetetlen? – néztem le rá megvetően
- Ez jó volt. – jegyezte meg Atobe
- Viszont most két napig görcsölni fog a csuklóm. – fordultam felé fájdalmas képpel
- Még szerencse, hogy a másik kezeddel szoktál játszani.
- Na igen, de… Várjunk csak! Honnan tudod, hogy melyik kezemmel szoktam játszani? Még soha nem láttál játszani.
- Inkább, menjünk, mert a Sensei már vár. – indult el
- Atobe várj! – siettem utána
A Sensei azért hivatott, hogy megérdeklődje sikerült-e mindent elintéznem. Amikor közöltem, hogy igen látszott az arcán, hogy nem nagyon van ettől elragadtatva.
A terem felé visszamenet már nem volt olyan rossz kedve Atobénak. Ezért úgy döntöttem, hogy bátorkodom ismét feltenni a kérdést, hogy mi baja volt.
- Atobe megkérdezhetem, hogy mi bajod volt az előbb?
- Nem volt semmi bajom.
- Rossz kedved volt.
- Nem volt.
- De volt.
- De…
- Nézd már! Csak nem Kazuma-kun? – vettem észre a folyosón álldogáló fiút
- Nem volt elég? – kérdezte unottan Atobe
- Az iménti kis jelenetedtől nem változott sokat a véleményem rólad. Potom annyit, hogy még álszent is vagy.
- Ez most nagyon szíven ütött. Pedig nagyra tartom azt, hogy te mit gondolsz. – válaszoltam gúnyosan
- Jobban tennéd, ha békén hagynál minket. Naa Risa?
Nem válaszoltam. Atobe várakozóan rám nézett.
- Mi van? – kérdeztem, mire összehúzta a szemöldökét – Usu! – adtam meg magam végül, mire elégedetten visszafordult
- Azt hiszitek, csak mert gazdagok vagytok és jól néztek ki, mindenki felett van hatalmatok? Az embereknek igenis van saját akaratuk és nem csak a ti játékszereitek.
- Csak azért, mert gazdagok vagyunk… – ránéztem Atobéra és inkább meggondoltam magam – Szóval csak azért, mert gazdag vagyok még nem tartok minden embert alsóbbrendűnek. Te viszont egyből ítélkezel, pedig az se tudod, milyen vagyok valójában. Tehetetlenek hittél és mi lett a vége?
- Ne hidd, hogy csak azért, mert egyszer dühből megütöttél majd más lesz a véleményem.
- Szerintem Kazuma-kun nem érti a lényeget. – szólalt meg Atobe
- Szerintem se, de lehet, hogy jobb is így. Hibát követtem el az előbb.
- És ugyan mért? Mért akkora gond, ha az emberek megtudják milyen vagy?
- Ti most miről beszéltek?
- Semmiről. – fordultam a fiú felé – Sajnálom Kazuma-kun, hogy megütöttelek. Kiengesztelhetlek valamivel?
Szegény srác már azt se tudta hol van a gyors változásaim miatt.
- M-most mi van?
- Jaj Risa, hagyd már ezt a… – kezdett bele Atobe, de a szájára tettem a kezem
- Menjünk, mert mindjárt becsöngetnek. – mondtam és elengedtem
- Nem értem, hogy mért zavar, ha…
- Atobe! – emeltem fel a hangom
- Szerintem ez akkor is hülyeség.
- Mért célod tönkretenni azt az erődöt, amit a hosszú évek során magam köré emeltem? – kérdeztem már szinte kiabálva
- Ez nem erőd. Ez egy légvár.
- Lehet, de akkor is én építettem, és ha már egyszer porrá akarom zúzni, hagy tegyem ezt meg én. Hidd el a segítséged nélkül is sikerülni fog. – ezt már tényleg kiabáltam
- Azt nem kétlem.
- Ti most miről beszéltek? – próbálkozott újra Kazuma-kun
- Én akkor is elmondom neki. – mondta dacosan Atobe és mielőtt még megállíthattam volna belekezdett – Risa évekig szerelmes volt beléd. – lefagytam, az Atobét megállítani készülő mozdulatom közben
- Tessék? – kerekedtek el Kazuma-kun szemei
Én is ezt akartam kérdezni.
- Mióta ide jár mindig is arról álmodozott, hogy veled lehet, de a viselkedésed miatt, soha nem mert megszólítani. – azt se tudtam, hogy eddig ide járt – És azok után, amiket ma mondtál neki, teljesen összetört a szíve. Ezért is ütött meg.
- Én még csak két hete járok ide. – szólalt meg Kazuma-kun sokkoltan
- Hoppá.
- Kazuma-kun? Mi lenne, ha mindent elfelejtenél, amit ma beszéltünk. Nyugodt szívvel utálj továbbra is. Rendben?
- Asszem. – válaszolta már teljesen kiakadva
- Akkor, szervusz. – intettem majd magammal vonszolva Atobét ott hagytam magára megrökönyödésével
- Nem értelek. – mondta Atobe néhány sarokkal később
- Én se téged, úgyhogy kvittek vagyunk. – engedtem el a kezét
- De…
- Fontos erről beszélgetni? – fojtottam belé a szót – Én így döntöttem és kész. Az én életem.
Zsebre dugta a kezét és vállat vont.
- Még van egy kis dolgom. – hagyott magamra az egyik folyosón
- De becsöngettek. – szóltam utána feleslegesen
Atobe leginkább egy duzzogó kisgyerekre emlékeztetett.
- Risa! – zökkentett ki gondolataimból a felém rohanó Reika
- Tessék? – néztem fel pislogva
- El kell mesélnem mit hallottunk az előbb Yuival.
- Hol van Yui? – néztem körül
- Mindjárt jön ő is. Képzeld az egyik folyosón sétáltunk, amikor hallottuk, ahogy egy lány kiabál Atobéval.
- Egy lány? – kérdeztem idegesen
- Igen. Azt nem tudom ki volt, mert nem mertünk közelebb menni. De jól szórakoztam rajta így távolról is. Ha egyszer megismerhetném ezt a lányt. Lehet mégis csak be kellett volna kukkantani arra a folyosóra, hogy meg tudjam ki bátorkodott így beszélni Atobéval.
Megnyugtatott a tény, hogy Reika nem ismert fel. Bár furcsa volt. Lehet, hogy ilyenkor jóval magasabb hangon beszélek, mint ha normál módban vagyok, de szerintem akkor is fel lehet ismerni. Mindemellett lenyűgözött az, ahogy Reika hatalmas szerelemből égető gyűlöletre változtatta az Atobe iránti érzelmeit.
- Ha tudnám ki volt az, – folytatta Reika – megkérném, hogy eddzen téged. Ez az. Rá fogok jönni, hogy ki volt. – döntötte el
- És hogyan? – kérdeztem
- Azt még nem tudom. De majd rá fogok jönni. Lehet, hogy megkérdezem Atobét, hogy még bele is rúgjak egyet.
- Nem kéne szembeszállnod vele. Még a Sensei sem mer packázni vele. Ahhoz túl nagy a befolyása az iskolában.
- A Sensei nem. De van egy bátor diák, sőt diáklány, aki meg meri tenni. Ezentúl ő lesz a példaképem.
Ha nem lennék jó kislány üzemmódban, most biztos egy cifrát káromkodta volna. Helyette csak idegesen elmosolyodtam.
- És mi volt a Senseinél? – váltott témát Reika
- Semmi fontos. Csak érdeklődött a kirándulás felől.
Ügyesen megtalálta a másik témát, amit még igencsak szép szavakkal jellemeztem volna. Szerencsémre a csengő megmentett attól, hogy tovább részletezzem a beszélgetést.
Reika a nap további részében is eltökélten arról ábrándozott, hogy megtudja, ki az a rejtélyes lány, aki képes volt arra, hogy üvöltözzön Atobéval. A második és harmadik elmesélésére már olyan szavakat hallottam tőle, ami legjobb tudomásom szerint soha életemben nem szaladt ki a számon, nemhogy azon a folyosón. Még akkor is beszélt, amikor edzésre öltöztünk át. Az idegességem kezdett elmúlni. Egyrészt, mert már lassan teljesen biztos voltam benne, hogy Reika soha nem fog rájönni, hogy én voltam az, akit úgy csodál, másrészt pedig azért, mert ahogy betettem a lábam az öltözőben átváltottam Bouchoba és ilyenkor a magabiztosságom igencsak megemelkedik, annak ellenére is, hogy kicsit megritkítottam a csapatom. Azt hittem, hogy ezután ferde szemmel fognak rám nézni a többiek, de ehelyett csak még jobban csodáltak. Ahogy ültem és a cipőmet kötöttem hallottam – Reika hangerejének ellenére – ahogy valaki mögém lép. Nem fordultam meg. Vártam, hogy eldöntse, mit akar.
- Boucho! – szólított meg végül, mire mindenki elhallgatott és rám nézett
Sóhajtottam egyet majd megszólaltam, de még mindig nem fordultam hátra.
- Mi az Sato?
- Nem játszanál velem egy meccset?
Csak kinyögte azt, amit Reika már napokkal ez előtt megjósolt.
- Rendben. – mondtam mire valaki döbbenten felnyögött.
Ha jól tippelek Reika volt az. Viszont a többiek arcára is kiült a meglepettség. Senki sem gondolta, hogy játszani fogok Satoval. Hát tévedtek.
- Köszönöm Boucho! – mondta, majd kiment az öltözőből
- Risa. – kezdett bele félénken Reika – Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Hijikata! – álltam fel
- Hai! – húzta ki magát az egyik másodikos lány
- Menj, segíts bemelegíteni Satonak!
- Hai! – válaszolta és le is lépett
- Most majd kiderül mennyire gondolja komolyan. – válaszoltam Reikának
- Ő az utolsó elsős. Mért kell elvenni a kedvét a játéktól?
- Ő nem azért van itt, hogy játsszon, hanem hogy vigye valamire. Rá kell jönnie, milyen szinten van. – lépett be a beszélgetésbe Yui is
- Inkább gyere és segíts bemelegíteni!
- Szerintem ez így akkor sem jó. – szögezte le, de többet nem ellenkezett
Satot kicsit megrendítette a 6-0-s veresége, de ahogy én előre sejtettem ez nem vetette vissza a lelkesedését, hanem pont ellenkezőleg még keményebben edzett. Amikor elsős voltam Ishikawa Boucho ugyanezt tette velem is azzal a kis különbséggel, hogy nem én hívtam ki és nem edzés keretében játszottunk. Így erről a meccsről egyedül Yui tudott. Reika szerint csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem hagyta ott az utolsó elsős is a csapatomat. Lehet, hogy igaza van, de a lényegen akkor sem változtat. Sato maradt és még jobb akart lenni. Hát még van hova fejlődnie.