12. fejezet: Tea és halhatatlanság

Az első iskolai napjához képest Harry hetének többi része eseménytelenül telt. Csak öt tantárgya volt - mindegyik előfeltétele az aurorprogramba való felvételnek. Mivel annyi más dolga is volt, Harry még a nyáron elhatározta, hogy ezekre az alaptárgyakra kell összpontosítania, és le kell adnia mind a mágiatörténetet, mind a legendás lények gondozását.

A mágiatörténet leadása nem okozott gondot: tavaly is csak Ron társasága miatt vette fel. A legendás lények gondozása már más tészta volt. Más-más okokból ugyan, de ő, Ron és Hermione is úgy döntöttek, hogy kihagyják Hagrid óráját, és mindannyiuknak bűntudata volt, amiért mellőzik a félóriást, aki mindig is hűséges barátjuk volt. Legalább Ginny megtartotta a tárgyat, ez enyhítheti Hagrid esetleges megbántottságát. Harry bűntudatát az is csillapította, hogy a hét előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy a RAVASZ-tárgyai bőven kitöltik az idejét.

Bimba és Flitwick is elárasztotta a diákjait házi feladatokkal. McGalagony bejelentette, hogy ebben az évben emberi átváltoztatást fognak tanulni, és az első órát teljes egészében annak szentelte, hogy hátborzongató részletességgel ecsetelte, miféle véres következményekkel fog szembenézni az, aki nem veszi komolyan a tantárgyat. Azonban, nem túl meglepő módon, a bájitaltan óra volt Harry hetének a mélypontja.

Az első hetedéves bájitaltan óra szerda délután volt, és amikor Harry belépett az osztályterembe, az órájára nézett, hogy vajon elnézte-e az időt, és túl korán ért oda. A legtöbb hetedéves óra - a sötét varázslatok kivédése kivételével, amelyet szinte mindenki felvett – meglehetősen kis létszámú volt, mivel a diákok immár szakosodtak, így kevesebb tantárgyat vettek fel. A bájitaltan tanteremben azonban feleannyi diák volt, mint Harry következő legkisebb létszámú óráján. A griffendélesek közül csak ő, Hermione és Dean voltak jelen. Ott volt még három hugrabugos, öt hollóhátas és hat mardekáros diák. Malfoy is köztük volt, de a terem végében ült, és rosszkedvűnek, letörtnek tűnt.

Pontban egy órakor beviharzott a terembe Piton. Egyetlen szó nélkül lépkedett a terem elejébe, ahol megfordult, és a legfensőségesebb tekintetével végignézett rajtuk. Csendben, egyesével szemügyre vette őket. Végül, amikor a csend más csaknem elviselhetetlenné vált, halkan megszólalt.

- Nohát, nohát, az utolsó közös évünk. Elolvastam mindegyikőjük jelentkezési lapját, és találkoztam a házvezető tanáraikkal. Tudom, ki milyen hivatásra pályázik, miután ez év végén elhagyja a Roxfortot, és tudom, hogy egyikőjük sem puszta szeszélyből, vagy a móka kedvéért van itt, hanem mert a jövőről szőtt terveik megkövetelik. Más szóval, nincs más választásuk.

Piton egy pillanatig hagyta, hogy ez a baljós kijelentés ott lebegjen a nyirkos levegőben, mielőtt folytatta volna.

- Következésképpen mindannyiójuktól azt várom, hogy vegyék komolyan ezt a tantárgyat. Nem gyerekek már, és nem is fogok gyerekként bánni önökkel. Mivel az én cseppet sem irigylésre méltó feladatom az, hogy elég tudást verjek a kemény fejükbe ahhoz, hogy képesek legyenek átmenni a RAVASZ-vizsgán, elvárom, hogy az órákon teljes figyelmüket a tárgynak szenteljék, és példásan végezzék a munkájukat. Ha valaki erre nem képes, azt nem fogom megtűrni az óráimon.

Még egyszer végighordozta rajtuk szúrós tekintetét, majd a tábla felé fordult, és elkezdte felírni az aznapi anyagot. – Adják előre a házi feladataikat, majd lássanak neki ennek a bájitalnak – szólt hátra a válla fölött.

Harry rettegett ettől. Elkészítette ugyan a házi feladatát, de épp csak befejezte, és a lehető legkevesebbet foglalkozott vele. Zaklatottsága csupán fokozódott, amikor látta, hogy a többiek az övénél jóval vastagabb pergamenkötegeket adnak be. Legalább a bájital, egy égési sebeket gyógyító balzsam, olyan volt, amelyet a nyáron már elkészített, és nem volt vele problémája. Azonban amikor megszólalt a csengő, és a diákok elkezdtek kiözönleni a teremből, Piton odahívta magához.

- Potter, egy szóra.

Harry elfojtott egy sóhajt, és megvárta, amíg a többiek távoznak, majd odament Pitonhoz, aki az íróasztala mögött ült.

- Igen, uram?

- Potter, emlékszel rá, hogy figyelmeztettelek: idén nem tűröm el tőled a hitvány munkát?

- Igen, uram.

- És arra, hogy külön kiemeltem, hogy a tőled telhető legjobban készítsd el a házi feladatodat?

- Igen, uram.

- Akkor magyarázd meg, hogy miért adtad be ezt. – Piton az asztalra dobta Harry házi dolgozatát, és az ott hevert, mintegy vádirataként annak, hogy Harry figyelmen kívül hagyta Piton utasításait.

Harry persze tisztában volt vele, hogy Piton mérges lesz, és készen állt rá, hogy elviselje a férfi gúnyolódását, és elfogadjon bármiféle büntetést. Valójában magában már el is próbálta ezt az összecsapást, és automatikusan jött a szájára a válasz.

- Sajnálom, professzor. Eltelt a nyár, és kifutottam az időből. Ígérem, hogy mostantól jobban teljesítek.

- Jó. Kezdheted azzal, hogy az egészet újraírod – intett Piton Harry dolgozata felé.

Harry felsóhajtott. Reménykedett benne, hogy Piton egyszerűen csak ad egy trollt a dolgozatára, és levon néhány házpontot, de beletörődően bólintott. – Igen, uram. – A házi feladatáért nyúlt, de Piton rátette a kezét, és öntelten Harryre mosolygott.

- A nyár folyamán megvolt rá a lehetőséged, hogy önállóan megcsináld. Mivel nem sikerült, most felügyelettel fogsz dolgozni. Minden szombaton büntetőmunkán leszel, amíg kielégítően be nem fejezed a dolgozatodat. És ne is vesztegesd az idődet arra, hogy bármikor máskor dolgozol rajta. Csak a jelenlétemben elkészített munkát fogadom el.

Harry Pitonra meredt, és összeszorult a gyomra, ahogyan gyors fejszámolást végzett. Csak nem egy hétbe telt, mire elkészült a beadott dolgozattal. Legalább kétszer annyi idő lenne olyasvalamit összehozni, amit Piton elfogadhatónak tart. És ha csak a tanárával dolgozhat rajta…

- Az hetekbe telik!

- Én figyelmeztettelek, hogy nem fogod megúszni némi felületes erőfeszítéssel – mondta Piton, és elviselhetetlenül önelégült mosoly játszott az ajkán, miközben Harrynek dühében ökölbe szorult a keze.

- Szombaton kilenckor várlak az irodámban – jelentette ki Piton mintegy elbocsátásképpen.

- Most szombaton nem tudok ott lenni.

Piton felhúzta a szemöldökét, de mielőtt bármit mondhatott volna, Harry már védekezően folytatta.

- McGalagony professzor szombat délelőttre tette a kviddics válogatást. Én vagyok a csapatkapitány, szóval ott kell lennem – persze, hacsak nem tudja rábeszélni, hogy elhalasszuk a válogatást.

Piton összevonta a szemöldökét. Mindketten tudták, hogy ez teljesen esélytelen – McGalagony sosem tenne ilyet. – Rendben. Akkor gyere délután – jelentette ki türelmetlenül, és visszatért az asztalán heverő dolgozatokhoz.

- Az az igazság, hogy akkor sem tudok jönni. – Harry kissé elmosolyodott; örömét lelte abban, hogy visszautasíthatja a tanárát.

Piton felkapta a fejét, és szeme dühösen összeszűkült. – Miért nem?

- Már van egy megbeszélésem Knight professzorral.

- Egy megbeszélésed?

- Igen. Az aurorszolgálatról akar beszélni velem.

Piton szeme még jobban összeszűkült, majd kitisztult a tekintete, és közönyösen vállat vont. – Rendben van, Potter. Akkor egyszerűen jövő szombaton kezdjük. – Viszonozta Harry mosolyát. – Végtére is előttünk az egész év.

Harry a szemét forgatta. Megesküdött magának, hogy egy napon ő fog győztesen kikerülni a Pitonnal vívott szócsatából, de ez nyilvánvalóan nem ma lesz.

- Ott leszek – mondta bosszúsan, majd megfordult, és kiviharzott a teremből.

A barátai már vártak rá a Griffendél klubhelyiségében, ahol felháborodottan beszámolt Piton büntetéséről.

- Csak azért csinálja, hogy távol tartson a kviddicstől! – jelentette ki Ron dühösen. – Én azt mondom, hogy beszélned kellene McGalagonnyal. Ha az a szemétláda azt hiszi, hogy majd hiányozni fogsz a Mardekár elleni meccsünkről…

- Ron, azt hiszem, hogy még Piton sem tudná megindokolni, hogy novemberig tartó büntetőmunkát ad Harrynek azért, mert nem csinálta meg a házi feladatát – vágott közbe Ginny gyakorlatiasan.

Hermione a fejét rázta. – Én csak azt nem tudom, mikor lesz időd megcsinálni az év közbeni házi feladataidat. Idén rengeteget fogunk kapni. Máris meg van beszélve, hogy hétfő esténként Dumbledore-ral találkozol, és ha Knight komolyan gondolta, hogy előkészít az auror-tréningre, meg Piton is bent tart egy fél napot szombatonként…

- Időt kell szakítanod a kviddics edzésekre – szakította félbe Ron. – Végül is te vagy ennek a nyavalyás csapatnak a kapitánya.

Harry beletúrt a hajába, és felsóhajtott. Nem pont ilyen támogatásban reménykedett.

- Semmi baj, Harry – szólalt meg Ginny. – Majd kialakul. – Elmosolyodott, és Harry érezte, hogy egyből jobb kedvre derül. Nem számított, hogy mennyi tennivalója van, vagy mennyi munkát végeztet el vele Piton, amíg Ginny így mosolyog rá, addig minden rendben van.

---

A griffendéles kviddics válogatás igénybe vette az egész szombat délelőttöt, de mire Harry és barátai megérkeztek ebédelni a Nagyterembe, a Griffendélnek volt egy új hajtója, két tartalékos hajtója és egy tartalékos terelője. Harry elfogadta Ginny választását, miszerint Gloria Bonhomme legyen az új hajtó, ugyanis Ginny maga is hajtó volt, így igencsak össze kell majd dolgozniuk a lánnyal. McGalagony, aki a lelátóról figyelte őket, elégedettnek tűnt. Rámosolygott Harryre, ami ritka alkalom volt. Ron is elégedettnek látszott. Ginnyvel fojtott hangon felvázolták Gloriának és a többieknek a Griffendél kviddics stratégiáját, miközben Hermione a közelben üldögélt, és a rúnaismeret tankönyvét olvasta.

Harry arra gondolt, hogy csatlakoznia kellene a kviddicsről folyó beszélgetéshez, de ahogy elnézte, amint Ron és Ginny a só- és borstartókat mozgatva magyarázzák a különböző játékmódokat, arra jutott, hogy nélküle is elég jól boldogulnak. Amellett fogóként Harry sosem fordított túl sok figyelmet a játékmódokra, hiszen egyetlen feladata az volt, hogy elkapja a cikeszt.

Miután így lerendezte a lelkiismeretével, hogy egyelőre nem kell foglalkoznia az új játékosokkal, előhúzta a zsebéből az Alice Csodaországban viharvert példányát. A történet egy igen hosszú, tébolyult álomra emlékeztette, és még csak a felénél járt, pedig már nem sok ideje maradt, hogy hétfő estig befejezze.

Alighogy kinyitotta a könyvet, Hermione már meg is kérdezte: - Harry, mit olvasol?

- Egy könyvet, amit Dumbledore-tól kaptam. Úgy gondolta, segíteni fog a tanulásban.

A lány alaposabban megnézte a könyvet, és felragyogott az arca. - Alice Csodaországban? Ez az egyik kedvenc könyvem.

Harry meglepetten nézett Hermionéra. – Nem gondoltam volna, hogy neked tetszik valami, ami ennyire rendszertelen. Az egész teljes képtelenség.

- Jaj, Harry, dehogyis! Nagyon mély értelmű történet, és tele van szimbólumokkal.

Azonban mielőtt Hermione belekezdhetett volna egy kiselőadásba a témáról, megjelent Harry mögött Draco Malfoy, és kikapta a kezéből a könyvet.

- Mugli tündérmesék, Potter? – kérdezte hangosan Malfoy, miközben látványosan megvizsgálta a könyvet. – Dumbledore azt hiszi, hogy ez majd segít legyőzni a Sötét Nagyurat? Komolyan kétségbe lehet esve.

- Add vissza, Malfoy – mondta Harry ingerülten.

Malfoy figyelmen kívül hagyta Harry követelését. – Vagy lehetséges, hogy végül teljesen megkattant, mert tudja, hogy nem győzhettek.

- Rendben, ezt mondogasd csak magadnak. Most pedig add vissza a könyvem.

Malfoy gyűlölködve megrázta a fejét. – Nem érted, Potter? Nem számít, mit csinálsz te meg az a vén bolond, nem győzhetitek le, mert őt nem lehet legyőzni. Ő képtelen meghalni. Ellenáll a támadásoknak. Még az Adava Kedavra sem ölheti meg.

- Az Harryt sem ölte meg – közölte Ginny, és kihívóan nézett Malfoyra, aki csupán egy futó pillantásra méltatta, majd visszafordult Harryhez.

- Legközelebb majd megöl. De még ha vissza is kúsznál abba a lyukba, ahol egész nyáron rejtőztél, és megvárnád, amíg öregen, végelgyengülésben meghalsz, ő még akkor is túlélne téged. – Malfoy visszadobta Harrynek a könyvet, és elviharzott.

- Szemétláda – morogta Ron.

- Ne törődj vele, Harry – mondta Ginny. – Nem tud semmit.

Harry bólintott, de elméje mélyén ott motoszkált egy szikrányi kétség, ami miatt nem tudott teljesen elfeledkezni Malfoy szavairól. A mardekárosnak a hetvenkedés ellenére is igaza volt legalább egy dologban: Voldemort nem élhette volna túl azt az éjszakát, amikor Harry szülei meghaltak, de valahogy mégis túlélte.

Harry elhessegette ezt a gondolatot. – Mennem kell, találkozóm van Knighttal.

- Utána esetleg lemehetnénk sétálni a tóhoz – javasolta Ginny.

- Az nagyszerű lenne – felelte Harry őszinte lelkesedéssel.

Ginny megpuszilta az arcát. – Akkor menj, mielőtt még elkésel.

Harry elsietett; izgatottan várta a Knigttal való magánórát. Bármekkora elvárások voltak a nő képességeit illetően, Knight nem okozott csalódást. Minden csoport azt mondta, hogy kevés ilyen jó órájuk volt eddig, és úgy tűnt, Knightot minden diák imádja.

Harryt azonban főként az vonzotta, hogy Knight gyakorlati információkkal rendelkezett az aurorszolgálatot illetően, és halálfalókkal harcolt. Ezekről a dolgokról szeretett volna többet megtudni tőle. Amikor megérkezett az irodájához, sietősen bekopogott, majd bedugta a fejét a félig nyitott ajtón.

Knight, aki az íróasztalánál ült, felnézett, és elmosolyodott. – Gyere be, Potter. Ülj le.

A nő félretette a munkáját, miközben Harry helyet foglalt a felajánlott széken. Épp olyan elismerő pillantással méregette a fiút, mint az első sötét varázslatok kivédése órán.

- Szóval auror szeretnél lenni?

- Így van.

- Miért?

Harry komoran felnevetett. – Hát nem nyilvánvaló?

Knight felvont szemöldökkel nézett rá. – Ha az lenne, nem kérdeztem volna meg.

Harry érezte, hogy elvörösödik az enyhe dorgálásra, de mielőtt elkezdhetett volna mentegetőzni, Knight már folytatta.

- Nem kell aurornak lenned ahhoz, hogy megvívd ezt a háborút, Potter. A háború a szó szoros értelmében el fog jönni hozzád. Szóval ha ez minden okod, akkor át kell gondolnod. Mi lesz, ha vége a háborúnak, amikor Tudjukki és az őt követő csőcselék eltűnik? Ugyanúgy felkészültél arra, hogy békeidőben legyél auror, mint arra, hogy háborúban?

Harry fontolóra vette a kérdést. Habár ez volt a legszebb álma, nem igazán tudta elképzelni az életét anélkül, hogy Voldemort árnyéka ne lebegne ott a feje fölött. De tudta, hogy akarja azt az életet, és tudta, hogy mit kell tennie érte. Knight szemébe nézett, és habozás nélkül válaszolt.

- Igen, felkészültem. Voldemort nem az első sötét varázsló, és nem is az utolsó. Valakinek résen kell majd lennie, ha felbukkan a következő önjelölt Sötét Nagyúr, és készen kell állnia arra, hogy megállítsa, mielőtt hatalomra tesz szert. Semmi sincs, amivel szívesebben tölteném az életem, mint hogy biztosítsam, hogy ez nem fordul elő még egyszer.

Knight elmosolyodott, és elismerően bólintott. – Nos, ilyen válaszra számítottam. Gyere.

Knight felállt, és határozott, céltudatos léptekkel az ajtó felé indult. – Hová megyünk? – kérdezte Harry, miközben sietve a nyomába szegődött.

Knight megtorpant a küszöbön, és Harryre mosolygott. – Megtanítunk téged, hogyan legyél auror. – Azzal eltűnt, Harry pedig széles vigyorral utána iramodott.

---

Harry lepuffant a fűre, és lihegve hátradőlt. – Örülök, hogy tavaly Ryan annyi időt szánt rá, hogy megtanítson minket párbajozni.

Knight karba tett kézzel megállt fölötte, és derülten elmosolyodott. – Én is. Elég jó vagy. Komolyan, jobb, mint amire számítottam. A hősöket általában túlértékelik.

Harry felült, és összevonta a szemöldökét. – Nem vagyok hős!

Knight felnevetett. – Sajnálom, nem akartalak megsérteni. Legalább nem „Kiválasztott"-nak neveztelek. Úgy tűnik, a Reggeli Próféta képtelen egy hétre is elfelejteni ezt a címet.

Harry elfintorodott. – Tudom, és gyűlölöm.

- Jó. Sosem kifizetődő hinni a saját sajtódnak.

- Szóval, mit gondol? – kérdezte Harry, hogy témát váltson. – Megvan bennem az, ami egy aurornak kell?

- Gyors vagy, ügyesen párbajozol; és úgy hallottam, hogy tizenhárom évesen képes voltál megidézni egy patrónust, tizennégy évesen pedig ellen tudtál állni az Imperius átoknak. Szóval igen, azt mondhatom, hogy minden megvan benned ahhoz, hogy kitűnő auror légy. Van néhány dolog, ami nem része a hivatalos SVK tantervnek, de szívesen megtanítanám neked, ha érdekel.

Harry talpra ugrott. – Persze, hogy érdekel!

- Akkor légy az irodámban minden pénteken az utolsó órád után.

- Ott leszek. És köszönöm, professzor. Nagyra értékelem.

Knight ajka mosolyra rándult. – Épp ellenkezőleg, Potter. Én köszönöm. – Azzal megfordult, és az udvaron át távozott, miközben a késő délutáni szellő belekapott a talárjába. Harry egy pillanatig utána bámult, majd elindult vissza a Griffendél-toronyba, hogy megkeresse Ginnyt.

A klubhelyiség csaknem üres volt, amikor Harry megérkezett, de Ginny ott volt, a kedvenc foteljébe gömbölyödve olvasott. Amikor Harry belépett, a lány felnézett, és elmosolyodott.

- No milyen volt?

- Nagyszerű! Több mint egy órán keresztül párbajoztunk, és az a nő egyszerűen fantasztikus! Felajánlotta, hogy minden péntek délután tanítani fog.

- Ez remek!

Harry leült Ginny mellé, és előrehajolt. – Tudod, gondolkodtam azon, amit Hermione mondott a minap arról, hogy gyorsítani kellene az aurorképzésen. Tudom, hogy neked még van egy éved az iskolában, de jó jegyeid vannak SVK-ból. Szerintem ha megkéred, Knight professzor megengedné, hogy te is részt vegyél az órákon.

Ginny értetlenül ráncolta a homlokát. – De miért?

- Hogy némi előnnyel kezdhesd az aurorképzést.

- Harry, én nem akarok auror lenni.

- Ó. – Harry ostobának érezte magát, amiért feltételezte, hogy Ginny auror szeretne lenni, de ugyanakkor egy kicsit csalódott is volt.

Ron mindössze egy rövid ideig kacérkodott a gondolattal, hogy auror legyen – amíg eszébe nem jutott, hogy ahhoz fel kellene vennie a bájitaltant, amihez egyrészt semmi kedve nem volt, másrészt a jegyei sem voltak megfelelőek. Amennyire Harrynek tudomása volt róla, Ron még mindig nem döntötte el, mit fog csinálni, ha kikerül az iskolából, de Harry feltételezte, hogy barátja a Minisztériumban fog kikötni.

Hermione egész biztosan összeszed annyi RAVASZ-t, hogy bármilyen foglalkozást választhatna, de Harry tudta, hogy a lány sem tervez auror pályafutást.

Így csak Ginny maradt, és Harry különösen nagy reményt fűzött hozzá, hogy a lány csatlakozni fog hozzá az aurorszolgálatnál. – Akkor mit szeretnél csinálni?

Ginny vállat vont. – Még nem tudom biztosan. Gondolkoztam azon, hogy gyógyító legyek, de az is lehet, hogy követem apát a Minisztériumba. Annyi mindent kell ott is csinálni. Szóval még nem döntöttem el.

- De ha még nem döntöttél, akkor honnan tudod, hogy nem akarsz auror lenni?

- Mert én nem akarom harccal tölteni az életemet, Harry. Amikor ennek a háborúnak vége, akkor magam mögött akarom hagyni. Otthont szeretnék, és családot, és ugyanolyan normális életet, mint ahogyan felnőttem.

Harry másfelé nézett, és csendesen azt mondta: - Nekem sosem volt normális életem.

Ginny megfogta a kezét. – Semmi baj, Harry. Majd lesz. Ígérem. Most pedig gyere, menjünk sétálni.

---

Harry hétvégéjének hátralévő része csodálatosan telt. Szinte az egészet Ginnyvel töltötte, leginkább a tóparton, élvezve a hűvös késő nyári időt. Amikor Ginnyvel volt, akkor minden aggodalma ellenére is elégedettnek és békésnek érezte magát. Vasárnap este vacsora után azonban kelletlenül magára hagyta Ginnyt és a többi barátját, és felment a hálóterembe. Még nem fejezte be a Dumbledore-tól kapott házi feladatát, és tudta, hogy már nem halogathatja tovább.

Elterült az ágyán, és elővette az Alice Csodaországban szamárfüles példányát. Nem igazán érdekelte a történet, habár átérezte Alice zavarodottságát, és értette, hogy miért akarta Dumbledore, hogy elolvassa a könyvet. Alice egy csodálatos tájon kószált, ahol bármi megtörténhet, és ő éppen ilyen kihívással nézett szembe Dumbledore elméjében.

Harry kinyitotta a könyvet, de ekkor eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor olvasni próbált, és Malfoy gúnyolódó megjegyzései. Elméje mélyén a mardekáros szavai visszhangzottak, és legnagyobb rémületére egy másik suttogást is hallott. Lehunyta a szemét, vett egy pár mély levegőt, és kitisztította az elméjét. Majd összpontosítani kezdett, amíg a félig elfeledett szavak tisztán hallhatóvá nem váltak.

Én, aki mindenki másnál közelebb jártam a halhatatlansághoz. Hiszen tudjátok, hogy legfőbb célom legyőzni a halált. … úgy tűnt, egyik-másik kísérletem sikerrel járt… Nem tudott elpusztítani az átok, ami bárki mást a halálba küldött volna.

Amikor Harry kinyitotta a szemét, még elméjében csengett Voldemort hideg, fülsértő hangja, és érezte, hogy rettenet szorítja össze a szívét. Azon az éjszakán a temetőben, amikor Cedric meghalt, és Voldemort újjászületett, Harry annyira félt, annyira letaglózták az események, hogy szinte nem is figyelt oda, hogyan pózol Voldemort a halálfalói előtt. De most eltöprengett. Lehetséges lenne, hogy ez igaz? Vajon az, hogy Voldemort túlélte a Godric's Hollowban történteket, csupán a Harry életét megmentő ősi mágia hozadéka, vagy csakugyan képtelenség megölni?

Harry mindig tudta, hogy nehéz lesz legyőzni Voldemortot, sőt csaknem lehetetlen. Végtére is a sötét varázsló hihetetlenül erős volt. De Harry mindig hitt benne, hogy van esély – még ha kevéske is - a győzelemre. Sosem gondolt arra, hogy az ellensége halhatatlan lenne. De most, miután Voldemorttól és Malfoytól is ezt hallotta… Harry megrázta a fejét, és igyekezett megnyugtatni öklömnyivé zsugorodott gyomrát. Butaságokat gondol. Senki sem lehet halhatatlan. Voldemort csupán hazudott, hogy lenyűgözze az alattvalóit, Malfoy pedig nyilvánvalóan csak azt szajkózza, amit az apjától hallott.

Dumbledore egyértelműen hitt benne, hogy Voldemortot le lehet győzni, és Harry bízott benne, hogy a nagyra becsült varázsló tudja, mit beszél. De úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért megemlíti a dolgot Dumbledore-nak, és ez már önmagában könnyített az aggodalmán Kisöpörte gondolatai közül a maradék bizonytalanságot, és az Alice Csodaországban-nak szentelte figyelmét. Örült, hogy a mese leköti a gondolatait.

---

Harry egyszer sem nézett az órára, és nem tudta volna megmondani, mikor fejezte be végül a könyvet, de azt tudta, hogy jóval azután, hogy a szobatársai lefeküdtek. Mivel túl fáradt volt ahhoz, hogy átvegye a pizsamáját, egyszerűen csak levette a szemüvegét, és elaludt.

Harry ismét Dumbledore kertjében volt, de ezúttal az ösvényeken való kóborlás közben azoknak a szereplőknek a bizarr megtestesülésével futott össze, akikkel Alice találkozott. Például egy fehér nyúllal, aki amiatt panaszkodott, hogy elkésik átváltoztatástanról, ahol malaccá kell változtatnia egy babát. A nyúl eltűnt egy sövény levelei között, de kicsit odébb Harry talált egy macskát, aki pont úgy nézett ki, mint Csámpás. Egy fán kuksolt, de egyszer csak eltűnt, és csupán egy haragosan összevont szemöldököt hagyott hátra. Végül Harry a kert közepén a Roxfort tanári asztalára bukkant, ahol Dumbledore, McGalagony és Piton teáztak.

- Késtél, Potter – mondta Piton.

- De nem olyan sokat – tette hozzá Dumbledore. – Teát, Harry?

Dumbledore átnyújtott Harrynek egy finom porcelán teáscsészét. Üres volt, de az asztal tömve volt mindenféle teáskannával. Harry a legközelebbiért nyúlt.

- Ne álldogáljon ott, Potter – szólalt meg McGalagony. – Üljön le.

- De nincsen szék – állapította meg Harry, miközben már csaknem fejjel lefelé fordította a kezében lévő teáskannát a csészéje felett, és megrázta. Semmi nem jött belőle.

- Mindig kifogásokat keresel – jegyezte meg Piton vontatott hangon.

- Nem keresek kifogásokat! – felelte felháborodottan Harry, miközben letette az üres teáskannát, és felvett egy rövid csőrű, sötétlila színű kannát. – Maga szerint hová üljek, az asztalra?

Ez a teáskanna is üres volt, így Harry lecserélte egy díszes ezüstszínűre, de abban sem volt egy cseppnyi tea sem.

- Ülj csak le, ahová szeretnél, Harry – mondta Dumbledore. – De meg kell innod a teádat, mielőtt kihűl.

- De hát nincs is teám! – felelte Harry bosszúsan.

- Ez csak azért van, mert nem próbálkozol elég keményen – rótta meg McGalagony. – Megmondtam neked, hogy idén különösen oda kell figyelned a munkádra.

- Nem az én hibám! – panaszolta Harry, és egyre növekvő elkeseredéssel kapdosta fel a teáskannákat, egyiket a másik után. – Egyikben sincsen tea!

- Én megmondtam, hogy reménytelen eset – szólalt meg Piton.

- Nem vagyok reménytelen eset! – kiabálta Harry.

Hirtelen elsötétült az ég, és hideg szél söpört át a kerten, amitől a növények meghajoltak, a teáscsészék pedig csörögve a csészealjakhoz koccantak. Halálfalók léptek elő a közeli fák mögül és a bokrokból, és körülvették Harryt.

Harry elejtette a teáscsészéjét, ami darabokra tört a földön, és előhúzta a pálcáját, de a tanárai tudomást sem vettek a halálfalókról.

- Tényleg meg kellene innod a teádat, Harry – mondta Dumbledore, és szomorúan megrázta a fejét.

- Felejtse már el azt a nyavalyás teát! – kiáltott Harry az idős varázslóra, aki gondtalanul kortyolgatta a teáját. – Inkább segítsen.

- Ó, most bezzeg segítséget akar – gúnyolódott Piton gyűlölködve.

- Nem végezhetjük el a munkáját maga helyett, Potter – közölte McGalagony bosszúsan.

Harry kétségbeesve Dumbledore-hoz fordult. – Professzor, segítenie kell!

Dumbledore Harryre nézett, és vállat vont. – Mondtam már, Harry, meg kell innod a teádat.

Harry elkeseredetten felmordult. A halálfalók egyre közeledtek. A legközelebbi Harryre szegezte a pálcáját, és felkiáltott: - Le a fejével! - A többiek azonnal skandálni kezdték. – LE A FEJÉVEL!

Harry csak egyfelé tudott menekülni. Felugrott az asztalra, nem törődve a lerúgott teáscsészékkel, majd a tanárai mögött húzódó ösvényre ugrott. Úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja sem Dumbledore-t, sem McGalagonyt, sem Pitont. Továbbra is a teájukat iszogatva üldögéltek, miközben Harry futásnak eredt, a halálfalók pedig üldözőbe vették.

- LE A FEJÉVEL! – kántálták a halálfalók, miközben Harryt hajszolták az egyre sötétebb és keskenyebb ösvényen. Mindkét oldalon magas, sűrű sövény nőtt, ami lehetetlenné tette, hogy Harry elbújjon, vagy letérjen az útról. Harry olyan gyorsan szaladt, amennyire csak tudott, de a halálfalók könnyedén tartották az iramot. Harry levegő után kapkodott, és már csaknem összeesett, amikor az ösvény hirtelen véget ért a tengerre néző sziklaperemen. Harry zihálva megtorpant, és lebámult a mélybe a sziklákon megtörő hullámokra. Csapdába esett. Beletörődötten megfordult, hogy szembenézzen a halálfalókkal, akik pár lépéssel mögötte álltak. Ekkor a fekete ruhás alakok odébb léptek, és ott állt Voldemort, kígyószerű arcán rettenetes, győzedelmes mosollyal.

- Nem tudsz megölni Harry, én nem halok meg. De te igen. – Voldemort felemelte a pálcáját, melyből zöld fénynyaláb indult Harry felé. A mellkasán találta el a fiút, aki átbucskázott a sziklaperemen.

Harry riadtan ébredt, és pislogott egyet, ahogy az ablakon beáradó napfénybe nézett. Ásított egyet, nyújtózkodott, majd felkelt, és különös álmának emléke máris halványulni kezdett. Tiszta ruhát vett, majd csatlakozott reggelizni induló osztálytársaihoz.

---

Harry már alig várta, hogy este legyen, és ismét találkozzon Dumbledore-ral. Emiatt persze csigalassúsággal vánszorgott az idő. A sötét varázslatok kivédése elég érdekes volt, mivel Knight számos módszert mutatott nekik arra, hogyan bánjanak a megátkozott tárgyakkal, de sokkal kevesebb lelkesedéssel ülte végig a gyógynövénytant, ahol Bimba professzor különféle halálos gombafajokat mutatott be, és házi feladatként feladott egy három láb hosszú esszét.

Vacsoránál Harry gyorsan befalta az ételt, majd türelmetlenül várakozott, amíg Dumbledore végeérhetetlennek tűnő ideig cseverészett McGalagonnyal a tanári asztalnál. Végül Dumbledore felállt az asztaltól, mire Harry is felpattant. Gyorsan elbúcsúzott a barátaitól, és az igazgató irodájába sietett, ahol Dumbledore már a tűz mellett üldögélt a karosszékében.

- Gyere be, Harry. – Dumbledore teát töltött, miközben Harry leült vele szemben, majd az idős varázsló ismét megszólalt. – Szóval, mit gondolsz Alice kalandjairól?

- Remélem, a maga vagy Voldemort elméjében nem fogok ilyen bizarr dolgokkal találkozni.

Dumbledore felnevetett. – Ezt erősen kétlem. Alice élményei meglehetősen rendkívüliek. Mindazonáltal bízom benne, hogy a története segített annak megértésében, hogy azok a fizikai törvények és szabályszerűségek, amelyek a való világot irányítják, az elmében nem érvényesek.

Harry bólintott.

- Jó. Akkor itt az ideje, hogy újabb sétát tegyünk a kertben.

Harry ezúttal sokkal magabiztosabban ereszkedett alá Dumbledore elméjében. Dumbledore bizonyára észrevette ezt, mivel nem irányította Harryt, hanem hagyta, hogy a fiú maga találja meg az utat.

A kert ugyanúgy jelent meg Harry körül, mint az előző alkalommal. Ezúttal Dumbledore azonnal mellette termett, és Harry legnagyobb megdöbbenésére nem voltak egyedül. Mindenféle korú férfiak és nők sétáltak az ösvényeken, vagy beszélgettek a fák tövében üldögélve. Itt-ott gyerekek tűntek fel, akik nevettek, és kiabáltak egymásnak játék közben. Sokan nagyon régimódi ruhát viseltek, mások viszont a korabeli divatot követték, és Harry úgy érezte, hogy néhányan közülük még ismerősnek is tűnnek.

- Kik ezek az emberek? – kérdezte.

- Ezek az emberek tettek azzá, aki most vagyok. Mondtam már neked, hogy azok, akiket szeretünk, sosem hagynak el minket igazán, és ez így is van. Ők bennünk élnek. Ha elég sokáig rónád ezeket az ösvényeket, találkoznál minden egyes emberrel, aki valaha is hatással volt rám: a családommal, a gyerekkori barátaimmal, a tanáraimmal, a kollégáimmal. Még önmagaddal is.

Harry lenyűgözve bámulta az embereket. Több százan lehettek. – Legutóbb miért nem láttam őket?

- Azért, mert úgy gondoltam, jobb, ha először mindenféle zavaró tényező nélkül hagylak kószálni. Tudod, Harry, én bizonyos mértékig képes vagyok befolyásolni az elmémet, de meg kell értened, hogy a legtöbb ember nem képes erre. A legtöbben abszolút nincsenek tudatában az elméjük ilyen mélyen lévő szintjének. Ha egy átlagember elméjének mélyére ereszkednél, ott a kendőzetlen, meztelen lelkét találnád. Ebben a mélységben semmiféle tudatos befolyásuk nem lenne a veled való interakcióra. Sőt, miután magukhoz tértek a transzból, egyáltalán nem lenne semmiféle tudatos emlékük arról, hogy az elméjükben jártál. Én azonban rengeteg idő és gyakorlás révén kifejlesztettem magamban azt a képességet, hogy le tudok nyúlni a saját elmém mélyére, és így némiképp ellenőrzésem alá vontam az itteni eseményeket és emlékeket.

- Szóval úgy érti, hogy legilimenciát alkalmaz saját magán? – tette fel lassan a kérdést Harry.

- Így is meg lehet fogalmazni, igen – felelte Dumbledore, aki láthatóan örült, hogy Harry megértette.

Ami nem volt teljesen igaz. Harry Dumbledore-ra meredt, és igyekezett elképzelni, ahogyan egy elme bepillant önmagába. Dumbledore elmosolyodott.

- Ez igen nagyfokú tudatosságot igényel.

- Jó reggelt, Dumbledore – köszönt szívélyesen egy mellettük elsétáló pocakos, viktoriánus ruhát viselő férfi, akinek kigombolt talárjába bele-belekapott a szél. Pirospozsgás arca volt, és csaknem teljesen kopasz feje, melyen csupán néhány ősz hajtincs libegett. – Remélem, tanít valamit a fiatalembernek – jegyezte meg, ahogy elsétált mellettük.

- Természetesen, igazgató úr – szólt utána Dumbledore, miközben a férfi eltűnt egy kanyarban. Azután Dumbledore cinkosan odasúgta Harrynek:

- Eustace Lampson. Ő volt az igazgató, amikor tanítani kezdtem a Roxfortban. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy ha egy diákkal beszélünk, sosem szabad elszalasztanunk a lehetőséget, hogy tanítsunk neki valamit.

- Maga tud beszélni ezekkel az emberekkel? – kérdezte Harry hitetlenkedve.

- Természetesen. Máskülönben mi értelme lenne annak, hogy itt vannak? Persze nincs több közük a tényleges személyekhez, mint az irodámban lógó portréknak. Ezek csupán a róluk őrzött emlékeim megtestesülései.

Dumbledore elindult egy széles, ámde elhagyatott ösvényen, Harry pedig követte. – Gyakran jön ide? - kérdezte az igazgatót, miközben egymás mellett sétáltak.

- Egek, dehogyis! Óriási erőfeszítést és összpontosítást igényel, hogy az ember egyedül ilyen mélyre merüljön a saját elméjében. Eddig csak egyszer tettem meg. Sokkal könnyebb engedni, hogy egy másik elme mutassa az utat, és csupán követni azt.

Egy tisztásra értek, és Dumbledore megállt. – Habár kétségtelenül tanulságos lehet az elmémben kóborolni, ideje, hogy megtanuld aktívan alkalmazni is. Legutóbb említettem, hogy itt bármi megtörténhet, és remélem, hogy az Alice Csodaországban ízelítőt adott neked a lehetőségekből. Szóval…

Dumbledore intett a kezével, és egy tavacska jelent meg előttük, tavirózsákkal és fickándozó halakkal. – Ez nem varázslat – közölte Harry meghökkent arckifejezése láttán. – Ezen a helyen a gondolat egy pillanat alatt valósággá válhat, és ez igaz a te gondolataidra is.

- Hogyan?

- Egyszerűen képzelj el valamit. Formáld meg pontosan a képet az elmédben, és várd, hogy megjelenjen. Gyerünk, próbáld meg.

Harry a homlokát ráncolta a nagy összpontosításban. A tavacskára nézett, és egy szökőkutat képzelt el helyette. Olyan pontosan megformálta magában a képet, amennyire csak tudta, de nem történt semmi.

- Hinned kell benne, Harry. Ne annyira a részleteire koncentrálj annak, amit alkotni szeretnél, hanem a saját elvárásodra, hogy látni fogod.

Harry bólintott, majd ismét a tavacskára nézett, és elképzelte a helyén a szökőkutat. Összpontosított, és egyszer csak anélkül, hogy bármi hang hallatszott, vagy bármiféle átalakulás látszódott volna, a tavacska nem tavacska volt többé, hanem az a szökőkút, amelyet Harry maga elé képzelt.

- Kitűnő! – kiáltott fel Dumbledore. – És hozzá kell tennem, nagyon ízléses. A pálcádat is használhatod segítségképpen. Ez persze ismét csak egy szimbólum, ami a gondolat és erő fókuszálására való képességedet jelképezi.

Dumbledore előhúzta a pálcáját, és a szökőkút felé pöccintett vele, ami hirtelen egy Vénusz-szoborrá vált, amelynek a tetején galambok ültek. Harry is elővette a zsebéből a pálcáját, és a szoborra bökött vele, mire az engedelmesen egy madárfürdővé változott, amelyben galambok pancsoltak. Ezután Dumbledore-ral felváltva hoztak létre különféle szobrokat és vízjelenségeket. Amikor Harry már épp kezdett kifogyni az ötletekből, Dumbledore meglengette a pálcáját, és Harry hatalmas görög vázája helyén megjelent egy elefánt. Harry döbbenten meredt az óriási állatra.

- Ne felejtsd el, Harry, itt bármi, amit elképzelsz, valósággá válhat.

Harry összeszedte magát, és felemelte a pálcáját. Az elefánt eltűnt, és egy hippogriff jelent meg a helyén. Hatalmas koromfekete jószág volt, mely lábával a földet kaparta, és büszkén dobálta a fejét.

- Lenyűgöző állat – mondta Dumbledore. – De fel kell hívnom a figyelmedet, hogy bármi, amit az elmében létrehozol, ugyanolyan tulajdonságokkal bír, mint amelyek a fizikai világban is ismertek. Szóval azt javaslom, hogy vagy nagyon gyorsan hajolj meg, vagy gondolj egy kicsit kezelhetőbb teremtményre.

Harry gyorsan maga elé képzelt egy lovat, és a hippogriff helyén azon nyomban egy fekete csődör állt. Dumbledore elismerően elmosolyodott, és bólintott, jelezve, hogy Harry folytathatja a gyakorlást. Harry nagy levegőt vett, és összpontosított, majd gyors egymásutánban létrehozott egy kengurut, egy vízilovat, egy szarvast és egy rókát. De a gyors átalakítások kifárasztották. Egyre nehezebbnek és nehezebbnek találta az összpontosítást, és egyre nagyobb erőfeszítést követelt, hogy testet adjon a látomásainak. Miután csaknem egy percébe telt, hogy egy majmot juhászkutyává változtasson, Harry leeresztette a pálcáját.

- Nem tudom tovább csinálni.

- Akkor itt az ideje, hogy távozzunk. Hunyd le a szemed, és gondolj arra, hogy amikor legközelebb kinyitod, az irodámban leszel.

Harry engedelmeskedett az igazgató utasításainak. Lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és maga elé képzelte Dumbledore irodáját. Azután kinyitotta a szemét, és karosszékben ülve találta magát a kandalló mellett, amelyben már csaknem leégett a tűz.

Dumbledore a saját székében ült, és mosolygott. – Ahhoz képest, hogy ez volt az első órád, figyelemre méltóan ügyes voltál. Ahogy majd a gyakorlással egyre nagyobb jártasságra teszel szert, könnyedebben leszel képes életre kelteni a látomásaidat. Csupán a saját képzelőerőd és mentális energiád szab majd határt annak, hogy mit tudsz teremteni.

- Voldemort tudja, hogyan kell ezt csinálni?

- Biztos vagyok benne, hogy nem tanulmányozta a legilimenciának ezt az ágát. De ettől ne bízd el magad, Harry. Még egy képzetlen elmének is félelmetes a természetes védelmi rendszere, Voldemort pedig egyike a világ leghatalmasabb és legképzettebb varázslóinak.

Harry felsóhajtott. Igazából nem számított biztatóbb válaszra. Azután eszébe jutott a kérdés, amit fel akart tenni Dumbledore-nak.

- Professzor, azon az éjszakán a temetőben, amikor Voldemort visszatért, azt mondta a halálfalóinak, hogy azzal kísérletezett, hogy halhatatlanná tegye magát. Azt mondta, hogy néhány kísérlete bizonyosan sikerrel járt, mert aznap éjjel, amikor megölte a szüleimet, meg kellett volna halnia, de nem halt meg.

Dumbledore figyelmesen hallgatta Harryt, majd bólintott. – Igen, én is erre a következtetésre jutottam.

- Úgy érti, ez igaz? – kérdezte Harry döbbenten.

- Az egész biztosan igaz, hogy Voldemortnak nem lett volna szabad túlélnie a gyilkos átkot. De már a szüleid halála előtt is pusmogtak sötét varázslatokról, amelyekbe Voldemort belekontárkodott. A követői között köztudott volt, hogy már régóta kutatta, hogyan játszhatná ki a halált, habár természetesen egyikük sem tudta, milyen lépéseket tett ennek érdekében. Még most sem tudják. Nyilván belátod, hogy Voldemort előnyére szolgál, ha fenntartja a titokzatosság látszatát. Nem utolsó sorban például megakadályozza, hogy a követői el merjék árulni.

- Maga ezt egész végig tudta?

- Igen. Amikor Piton professzor visszatért hozzánk, megerősítette a pletykákat, amiket hallottam, így fel voltam készülve. Azon az éjszakán, amikor meggyilkolta a szüleidet, rájöttem, hogy Voldemort nem tűnt el – habár a teste meghalt, a lelke nem lépett át a túlvilágra. Valami ehhez a világhoz láncolta.

- Ezért tudtam, hogy egy napon vissza fog térni. És ezért nem igyekeztem megölni őt két évvel ezelőtt a Minisztériumban. Bizonyára nem gondoltad, hogy valamiféle félreértelmezett nemeslelkűség kötötte meg a kezemet? Azt hiszed, elszalasztanám a lehetőséget, hogy megkíméljelek az előtted álló herkulesi feladattól? Hidd el, Harry, nem tenném.

- De ha halhatatlan, ha maga nem tudta megölni, akkor én hogyan tudnám megtenni? Még ha le is győzném, a lelke megint csak elillanna, nem?

Dumbledore néhány pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, hangja elmerengő volt. – Ez egy olyan feladvány, amin már töprengek egy ideje, Harry – egészen pontosan azóta, hogy a szüleid meghaltak. De csak akkor kezdtem sejteni, hogy valójában miféle dolgot tett, amikor másodéves korodban átadtad nekem Denem naplóját. Amikor elmondtad, mi történt a naplóval, megértettem, hogy az csaknem magába szippantotta Ginny Weasley lelkét. Ilyesmivel még sohasem találkoztam hosszú éveim során, és megtudtam belőle, hogy Voldemort már tizenhat évesen megtanulta, hogyan manipulálhatja a lelkeket. Ez nem lehetett véletlen, és azt hiszem, hogy a napló elkészítése során használt varázslat vezetett a végleges lépésekhez, amelyeket a saját halála ellen tett. Sajnos, mivel a napló elpusztult, nem volt lehetőségem azonosítani, hogy milyen bűbájokat helyezett el rajta Denem.

- De ha nem tudja, milyen bűbájokat használt…

- Igaz, hogy nem ismerem a tényleges varázslatot, de értem a természetét. Tudom, hogy mit tett, még ha azt nem is tudom pontosan, hogyan.

- Akkor tudja, hogyan lehet megtörni a bűbájokat?

Egy röpke pillanatra mélységes fájdalom ült Dumbledore arcára, majd eltűnt. – Bízom benne, hogy a módszer, amit most tanítok neked, hatékonyan megkerüli a védelmi rendszerét. Most pedig, Harry, meglehetősen későre jár, így azt javaslom, térj vissza a hálótermedbe.