12. fejezet: Felelősség

Dumbledore hátradőlt a székében, és farkasszemet nézett Sirius Blackkel.

– Ki fog csapni minket?

– Nem fog.

– Nem foglak – erősítette meg Dumbledore.

Sirius megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és most már engedélyezte magának, hogy ellazuljon, belesüppedve a fotelbe. James kérdőn fordult Pitonhoz, aki viszont nem volt olyan hangulatban, hogy magyarázatot fűzzön a dologhoz. A karfán könyökölt, az arcát a tenyerébe temetve, és az ujjai közt futólag végigpillantott a jelenlévőkön.

„Hát vége." Évek óta nem sírt, és ha cseppnyi esélyt is látott volna rá, hogy még képes ilyesmire, ez lett volna az ideális alkalom a levetkőzött szokás felelevenítésére. Régen a fájdalom – lelki és fizikai vegyesen -, a magány meg a fullasztó tehetetlenség hívta elő a könnyeit, és csak nevetett azokon, akik állították, hogy örömükben sírnak. Mert mi oka lenne erre ragadtatni magát, annak aki boldog? A könny éget, és messziről hirdeti, közszemlére teszi az ember érzéseit. Gúnyt szül, féktelen röhögést. Minek idézné ezt magára az, aki a fellegekben jár? A bánat és a kínok megszűnése elapasztja azokat a rebellis, sós cseppeket, nem fordítva… „Mekkora baromság."

– Perselus nyilván hallotta, mikor beavattam Alastort abba, mit szándékozom majd mondani a miniszternek. Nos, ha ő nem osztotta meg veletek, akkor elismétlem: James és Gerald Potter valamint Sirius Black soha nem tette be a lábát Azkabanba…

James köszönetképp aprót bólintott az igazgató felé, aztán visszatért az előző elfoglaltságához: rendíthetetlen kitartással a néma Pitont fixírozni.

– Mindazonáltal… – folytatta Dumbledore, és kissé előre dőlt, mire a holdfény megcsillant a szemüvegén – az akciótok nem maradhat büntetlenül. – Finoman elmosolyodott. – Még a végén abba a tévhitbe ringatnátok magatokat, hogy helyesen cselekedtetek.

– Mert úgy is van – bukott ki Siriusból. – És már amúgy is megfizettünk érte – fűzte hozzá dacosan.

– Áh, a dementorok! – Dumbledore olyan könnyed és nemtörődöm hangon ejtette ki a gyűlöletes lények nevét, ahogy talán rajta kívül senki a történelem folyamán. – Kellemetlen élményekkel „bocsátották útjukra" azt a két pimasz és vakmerő diákot, akik a felségterületükre merészkedtek, de…

– Elnézést – vitatkozott ismét Sirius –, de az ellentmondás. Az előbb jelentette ki, hogy mi ketten, meg Mr. Potter ott se voltunk.

– Rátapintottál a lényegre, drága fiam.

„Ez az arckifejezés! Ha nem sütne minden porcikájából a griffendéles önfejűség és rátartiság, megesküdnék, hogy mardekáros volt."

– Tehát… Mi az, amit a Roxfort igazgatója felróhat nektek? – kérdőn hordozta körbe a tekintetét. Sirius a szemöldökét ráncolta, James pedig zavartan hajtotta le a fejét. – Kiszöktetek az iskolából, ezzel súlyosan megszegve a házirendet, és ha jól sejtem, nem is első alkalommal. Vagy ezért, vagy a további hasonló esetek elkerülése érdekében, úgy gondolom, jellemépítő és tanulságos lenne, ha a következő két hónapban átvállalnátok Mr. Frics feladatinak egy részét.

Piton elmosolyodott. Dumbledore épp azt a fontoskodó, hamis tónust használta, amit a börtönben is, mikor a képzeletbeli Invalnak magyarázott. James hangtalan, keserves nevetéstől rázkódott, míg Sirius eltátotta a száját, és a fejét kapkodta a másik két fiú meg az igazgató között.

– De…

– Ne is ellenkezzen, Mr. Black! Komoly szabálysértést követtek el. Ez bármely diák részéről elfogadhatatlan lenne, de hogy egy ilyen kimagaslóan teljesítő tanuló vetemedjen effajta vétségre, ráadásul az egyik iskola elsővel karöltve… Szörnyű! Rombolja a morált. Ennek muszáj gátat szabnom.

Sirius úgy bámult Dumbledore-ra, mintha attól tartana, az idős varázslónak megártott Azkaban. (Kegyesen félresöpörte a jelentéktelen tényt, hogy ők voltak, akik majd' három órát töltöttek a varázslók börtönben, és akiket meg kellett menteni.)

– És most, azt javaslom, térjünk át a fontosabb kérdésekre! Hosszú éjszakánk volt, és nem szeretném a szükségesnél tovább nyújtani.

– Mi a szükséges? – kotyogott bele Sirius.

– Tudni akarom, hogyan jutottatok arra az elhatározásra, hogy Azkabanba mentek, kik segítettek, miként játszottátok ki a védővarázslatokat, és főként – a tekintete megenyhült – hogy hogyan érzi magát Perselus.

James megköszörülte a torkát, és merevebb testtartást vett fel. – Apa figyelmeztetett, hogy ne „ugráljunk", hanem bízzuk rá és Önre az ügyet, de én…

– Griffendéles vagy – morogta Piton. James egy pillanatra reménykedve feléje fordult, de a fiú továbbra se volt hajlandó felnézni.

– Siriusszal, Remusszal és Peterrel elkezdtük kikérdezni a portrékat, láttak-e valamit, ami Piton ártatlanságára utalhat, de…

– Meguntátok? – tippelt az igazgató.

– Nekem eleve nem tetszett az ötlet – tört ki James.

– Persze – horkant fel Piton megvetően –, mert túl logikus, nem elég fennkölt, nem elég hősies, nem elég ostoba, nem…

– Fogd már be! – rivallt rá a másik. – Ha csak a mi szapulásunk miatt nyitod ki a szádat, ezer örömmel lemondunk arról, hogy zengő hangodathallgassuk.

A sértés keserű fintort csalt Piton arcára. Ő is tisztában volt vele, hogy a krákogás, amit jelenleg képes volt kicsikarni a hangszálaiból még csak távoli rokonságban sem áll az olyan kategóriákkal, mint kellemes, bársonyos, erős.

James nem elégedett meg ennyivel. – Ó, nem kell hálálkodnod! Ne köszönd meg, hogy minderre vállalkoztunk érted. Szívesen üzleteltünk csavargókkal meg kapzsi muglikkal, szívesen csónakáztunk átfagyva a tengeren, szívesen sétálgattunk dementorok százai között…

– Kíváncsi vagy, mit gondolok, Potter? – pattant fel Piton. – Igenis örömmel tetted. Más vágyad se volt, mint hogy olyasmit nyilváníthass egyetlen megoldásnak, aminek a véghezvitele kielégíti a dicsőségre éhes griffendéles szívedet…

– Ha még egyszer kiejted, hogy Griffendél… – fenyegetőzött James, és a szék karfájára támaszkodva, félig álló helyzetbe tolta magát.

–… és mit kéne szerinted megköszönnöm? Hogy majdnem megölettétek magatokat? Hú, az aztán csodálatos lett volna! – fröcsögte maró gúnnyal. – Egy éve bezzeg tartózkodtatok az ilyen áldozattól… Mindegy – legyintett türelmetlenül. – Próbálj követni! Kiszabadulok: nagyszerű. De te és Black… Mit szólnának az emberek ehhez az árhoz? Érek annyit, hogy ti meghaljatok miattam?

– És még van képed azt állítani, hogy mi vagyunk hülyék – csóválta a fejét Sirius.

Piton jobbnak látta megszüntetni a Jamesszel való szemkontaktust, és a biztonság kedvéért sürgősen arrébb húzódni, a fiú tekintetében ugyanis kihunyt a haragos tűz, és ami a helyében maradt ijesztő – ami pedig rosszabb: megalázó - lehetőségeket vetített előre. „Felpofoz vagy megölel" – konstatálta Piton borzongva.

– A szüleim, és Holdsáp meg Féregfark nem hibáztatnának… – kezdte James lágyan.

– Erről másképp vélekedünk. De azt… elsősorban úgyis magamra értettem. Nézd, Potter! – Piton fáradtan dörgölte a homlokát. – Ne várd, hogy valaha is megköszönjem. Ez nekem… ez több mint gondolnád… de akkor sem fogom…

„Sem befejezni ezt a mondatot, sem bőgni. Hah! Még mit nem?"

– Talán haladjunk tovább a történetben! – indítványozta Dumbledore. – Foglaljatok helyet! – mutatott a két gazdátlan fotel felé.

James engedelmesen huppant le, Piton pedig hálásan, mert így legalább egérutat nyert.

– Jaques Crudel könyvét használtuk. Tudja, professzor az a tizennyolcadik század végi varázsló, aki…

– Szorítkozz a lényegre! – kérte Sirius hatalmasat ásítva.

– Ne keseredjen el, Mr. Potter! Binns professzor minden bizonnyal értékelni fogja a történelmi tájékozottságát – mosolyodott el Dumbledore.

– Felkészültünk, és elindultunk – rántotta meg a vállát James. – A részleteket azonban nem fogom elárulni, igazgató úr – jelentette ki eltökélten.

Sirius arra számított, a varázsló erre dühbe gurul, és megváltoztatva a korábbi elhatározását, azonnali hatállyal eltanácsolja őket a Roxfortból, Dumbledore-t viszont mintha szórakoztatta volna James pimaszsága.

– Lám, lám! Hosszú ismeretségünk először érzem úgy, hogy apád ül velem szemben. – A tekintetét James vonásain pihentette. A fiú zavarba jött a meleg, mégis veséig hatoló pillantástól, de csak sokára fordult el.

– Mert kinyilvánította, hogy szerinteő senkinek nem tartozik elszámolással? – élénkült fel Piton.

– Ezt el kéne lesned tőlem – mormolta James, és bár a mondandóját egyedül Pitonnak szánta, a szoba csendjében – amit csak elmélyített az ezüstszerkezetek kattogása-pöfögése meg az elődök portréinak szuszogása – Dumbledore és Sirius is tisztán hallották.

– Olyasmi – vallotta be az igazgató. – De félre értsd, Perselus! Nem azt értékelem, hogy megtagadja a választ – folytatta, a szemét továbbra is a beszélgetésük tárgyára függesztve –, hanem…

– A grif… a nemes lelkűséget? – fanyalgott Piton.

– És még inkább a tartást – nyugtázta Dumbledore egy bólintással.

– Tartás? Piha! – nyekeregte egy éles, rosszindulatú hang.

Sirius felnyögött, és lejjebb csúszott a fotelben.

– Rúgja ki mindkettőt, Dumbledore! – tanácsolta Phinneas Nigellus. – Sőt, mindhármat!

– Azt hittem alszik – jegyezte meg az ükunokája mélabúsan.

– Színlelés, fiacskám – oktatta ki a varázsló. – De te… – Utálkozva húzta fel az orrát. – Nem csodálom, hogy nem láttál át rajta.

Sirius dacosan fonta össze a karját. – Most jövök Azkabanból…

– Ha rajtam múlna, visszaküldenélek!

–… nem igaz, hogy nem találsz jobb alkalmat előhozakodni ezzel.

– Ide vezet az engedékenysége, Dumbledore. – Az egykori igazgató, mint elrettentő példára mutatott a leszármazottjára. – Hátat fordít vérnek, hagyománynak…

– Szép kis örökség mindkettő. Dicsekednem kéne vele, ahogy Reg és Bella meg szeretettanyám teszi? Hogy a halálfalóról már szót se ejtsünk…

–… és elborzadva hallom, hogy maga még bátorítja is őket az effajta deviáns viselkedésre.

– Köszönöm, Phinneas.

A varázsló feljogosítva érezte magát a legorombítás folytatására...

– Egyelőre azonban ennyi elég – jelentette ki Dumbledore nyomatékosan.

Sirius kaján örömmel figyelte, ahogy az üknagyapja lenyeli a nyelve hegyén lévő szitkozódást, majd dühtől sápadtan kivonul a keretből.

Dumbledore helytelenítően ciccegett. – Bízhatom benne, hogy az ősöd az, aki téved, nem pedig én?

A fiú késve jött csak rá, hogy a kérdést hozzá intézték. – Persze, professzor. Elnézést – mormolta elvörösödve.

Az igazgató megenyhülve bólintott. – Nyugovóra térhetnek – váltott vissza magázásra –, amint beszéltek Mr. Potterrel.

James dermedten meredt rá.

– Nem hihetted, hogy megússzuk.

– Naiv vagy Potter – érkezett a suttogás két oldalról.

– A Oktondi Olivert és koboldjait ábrázoló kárpittal szembeni teremben keressék! – fejezte be Dumbledore.

James és Sirius elbúcsúztak, és a kimerültségtől bágyadtan az ajtó felé vánszorogtak. Perselus azonban nem moccant.

– Mr. Piton, szeretne hozzáfűzni valamit?

– Vissza akarom kapni a régi patrónusomat – morogta a fiú.

Dumbledore ráncai hirtelen vidámságról árulkodva rendeződtek át, James pedig, kezével a kilincsen vigyorogva fordult hátra.

– Ez nem elhatározás kérdése.

– Én is épp ezt mondtam neki – szúrta közbe a fiú. (Míg Dumbledore Geralddal tanácskozott Piton említette – „Tíz percig panaszkodott, jóságos Merlin!" – a védőszelleme új megtestesülése miatt.)

– Inkább töprengjen el azon, mit kapott vele!

– Egy nagyszerű okot, hogy soha ne hívjam elő? – érdeklődött Piton fásultan.


Gerald az egyik padnak támaszkodva várt rájuk, és mikor – utolsóként – Sirius is besomfordált a terembe, intett nekik, hogy lépjenek közelebb. Piton először egy székért nyúlt, de mivel így végig fel kellett volna nézniea férfire, inkább a pad tetejét választotta ülőhelyül. A másik kettő követte a példáját.

– Nem találok szavakat.

– Ha már te se, az baj – motyogta James sötéten. Valójában a hideg futkosott a hátán a tónustól, amit az apja használt. Még soha nem hallotta őt ilyen… ridegnek. – Nem gyújthatnák meg néhány fáklyát?

– Nem.

– Gyertyát? – próbálkozott újra.

– Nem.

– Akkor…

– James!

A fiú lehajtotta a fejét. – Csalódott vagy. Haragszol. – Minden szó után nehezebben lélegezett. – Te se értesz egyet Dumbledore döntésével… Meg fogsz büntetni… SZÓLALJ MÁR MEG!

– Megtenném, ha hagynád – felelte Gerald halvány mosollyal.

James értetlenül bámult rá.

– Igen, csalódtam. Azt reméltem, ha másra – a józanészt is beleértve – nem is hallgatsz, anyád és én még hatni tudunk rád. – Keserű grimaszt vágott. – Ez… kiábrándító, és főleg: rémisztő. Ha gyerekeid lesznek, majd te is tapasztalod. – A hajába túrt. – Két választásom van: betuszkollak mindhármótokat egy terembe, amire aztán rászórom az összes fellelhető záró-bűbájt…

– Vagy?

– Vagy? – lehelte Sirius is.

– Egyszerűen csak örülök annak, hogy rendben vagytok. – Fürkészően nézett Pitonra, de a fiú makacsul meredt a kezére kúszó ezüstös fénypászmára.

– Apa? – James leugrott a padról, és az apjához lépett.

Gerald mélyet sóhajtott. – Nem mondhatom, hogy büszke vagyok rád – rátok –, mert amit műveltetek az felelőtlenség volt. Veszélyes, oktalan, őrült, esélytelen vállalkozás…

Piton minden jellemző elhangzásakor jelentőségteljesen bólintott.

–… és persze velük menni se volt okos ötlet.

Perselus szemei elkerekedtek. – Mert olyan kellemes abban a lyukban tespedni – kezdte felindultan –, anélkül hogy bármi fogalmam lenne róla, meddig tart még, és átélni az…

Gerald egy lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. Elhatározta, hogy ha a fiú megüti vagy megrúgja is, ezúttal akkor sem visszakozik.

Piton megrándult, mikor megérezte a kezeket a vállán, de beletörődött, hogy ezen az estén nem menekülhet a Potterek gondoskodó hajlama elől. (Mellesleg milliószor tűrhetőbb alternatíva volt Geraldnak engedni, mint hagyni, hogy James boruljon a nyakába.)

– Nos, tény, hogy meglehetősen perverz hozzáállás kellene ahhoz, hogy valaki a cellában maradjon, ha esetleg szabad is lehet – morfondírozott a férfi.

Perselus elviselte ugyan Gerald érintését, és nagyra értékelte, hogy nem feszegeti a „mit idéztek fel a dementorok" – témát, de ránézni… Arra a Gringotts minden kincse se bírhatta volna rá. – Aludni akarok – mondta végül, szakadozott sóhajjal.