Másnap szombat, így sokáig terveztünk szunyókálni, de mindez füstbe megy, mikor a telefonom csörgése ébreszt. Te még alszol mellettem, így kelletlenül kikászálódok az ágyból, és a telefonnal együtt kimegyek a nappaliba. Csak sóhajtok, ahogy meglátom, hogy Joe hív. Csak remélhetem, hogy nincs valami baj.

- Jó reggelt! – veszem fel álmosan és morcosan.

- Reggelt? – ugrat Joe, és valamivel jobb kedve van, mint tegnap. – Én már háromszor elfáradtam. Helló, Methos!

- Mit tehetek érted? – adom meg magam.

- Gondolkodtam.

- Jó ég, az nekem fájni szokott – mosolygok magam elé. – És el is mondod, vagy találjam ki?

- Elmondom. Szóval arra gondoltam, ha már így lebuktattátok Miriamot…

- Valaki mást sózol a nyakunkba – sóhajtok. – Azt hiszed, számít bármit is, hogy ismerjük vagy nem a figyelőnket? Éljük az életünket, Joe, és erre minimális befolyásotok van…

- Tudom. De adott esetben számíthat. Szóval, ha Hephaistion nem bánná… akkor Miriamot elküldöm Duncan után, és…

- És te lépsz a helyébe. Tudtam én, hogy nem gondolod komolyan, hogy kiszállsz – nevetem el magam.

- Egy figyelő sosem szűnik meg figyelő lenni, még akkor sem, ha levésik a karjáról a tetoválást – nevet velem. – És tulajdonképpen mindenki jól járna. Ti is, én is, Miriam is.

- Tulajdonképpen igen - értek egyet, hisz Joe sokat tud nekünk segíteni, ha továbbra is megmarad a hozzáférése az adatbázishoz. Miriam pedig valószínűleg nem két pasi kukkolásával szeretné elütni élete hátralévő részét. – De akarom én azt, hogy állandóan a nyakunkon lógj? – ugratom.

- Rég nem vagyok már az a levakarhatatlan figyelő. Ha annyit megosztotok velem az életetekből, amiből jelentést tudok írni, nekem már jó.

- És hogy eteted meg a főnökeiddel?

- Azért van némi befolyásom a szervezetben – sóhajt. – Ennyit még keresztül tudok vinni. És mondhatom azt, hogy az én koromban és egészségi állapotomban már nem hiányzik nekem a MacLeod után rohangálás. Így viszont most néhány évig nem kell kiszakadnom a praktikusan kialakított környezetemből.

- Ezt lehet, hogy még meg is eszik.

- Na látod. Mit szólsz?

- Megfontolandó - csóválom a fejem mosolyogva.

- Hát fontold meg! És Hephaistion is.

- Pedig már majdnem beletörődött, hogy felköltöztetjük Miriamot a padlásra – csóválom meg a fejem.

- Nem hinném, hogy az a szegény lány ilyen mértékig szeretne belemászni az életetekbe. Konzervatív vidékről származik.

- Ezt mi is megállapítottuk. Részemről semmi akadálya a dolognak, és nem hinném, hogy Hephaistionnak lenne bármi kifogása ellene.

- Mi ellen? – szólalsz meg mögöttem a hálószoba ajtajában. A hangod még nagyon álmos, most ébredhettél. Talán nem sikerült olyan halkan betennem az ajtót, ahogy szerettem volna, és felébresztettelek. Rád mosolygok, majd a fülem és a vállam közé szorítom a telefont, és feléd nyújtom a két ökölbe szorított kezem.

- Melyiket szeretnéd? Az egyikben vagy egy csinos kislány, aki tud távolságot tartani, a másikban pedig egy minden lében kanál blues-zenész.

- És ő is a padláson akar lakni? – neveted el magad.

- Nem, nem hinném – rázom meg a fejem.

- Akkor jöhet – bólintasz rá.

- Akkor ezt túltárgyaltuk – nevetem el magam. – Joe, részünkről áldásunk rá. Verd keresztül a szervezeten, aztán majd beszélünk róla.

- Rendben, majd jelentkezem – mondja elégedetten, és leteszi a telefont.

- Pedig tegnap még milyen határozottan ki akart szállni – telepedsz le mellém fejcsóválva.

- Ő szívvel-lélekkel figyelő. Sosem fog megváltozni. Gyere, bújjunk még vissza az ágyba – nyújtom feléd a kezem, de ahogy jössz mellettem, látom, hogy nem vagy jelen teljesen.

- Hol jársz? – ölellek át hátulról.

- Ne haragudj – sóhajtasz -, csak…

- Joe-n jár a fejed.

- Igen. Nem értem, hogy lehet ennyire elkötelezett… azok után, hogy Duncan így kitolt vele.

- Ez egy hosszú történet.

- A mi történeteink is mindig hosszúak. És most van időm meghallgatni egy hosszú történetet.

- Rendben, legyen – adom meg magam, és elheveredek az ágyon. Megvárom, míg te is mellém fekszel, és csak akkor tűnődöm el, hol is fogjak bele. – A történetünk ezerkilencszázhetvenkettőben kezdődött…

- Az nem is volt olyan régen.

- Neked – sandítok rád. – Joe akkor lehetett húsz, talán huszonegy éves. Köszönhetően az akkori politikai propagandának, meggondolatlanul elrohant Vietnámba katonásdit játszani.

- Mindig a háborúk okozzák a bajt – csóválod meg a fejed. – Régen még ez is más volt.

- Tudom. Joe parancsnoka egy Andrew Cord nevű halhatatlan volt.

- Még sosem hallottam róla.

- Nem csoda, nem húzta tovább kétszázötven évnél. Pont… Duncan végzett vele. Joe akkor nagyon kiakadt. Csúnyán összevesztek.

- Joe és Duncan? Ezt nehéz elhinnem – nézel rám kételkedve.

- Pedig úgy volt. Cord megérdemelte, de Joe egy kicsit máshogy viszonyult Cordhoz, mint Duncan.

- Volt köztük valami? – kérdezed homlokráncolva.

- Azt hiszem, semmi olyasmi, amire most gondolsz. De Joe neki köszönheti az életét.

- Valami ilyesmire célzott tegnap.

- Taposóaknára lépett… Cord, aki néhány perccel Joe előtt látszólag meghalt, egy napon át a hátán cipelte a legközelebbi tábori kórházig. Joe néhány nappal később teljesen összezavarodva ébredt. Nem volt elég neki a súlyos sérülése, még azzal is meg kellett küzdenie, hogy Cord, aki a szeme előtt halt meg, feltámadt, és megmentette az életét, majd újra lelépett a térképről. A szervezet, hogy megakadályozza Joe-t abban, hogy kínos kérdéseket tegyen fel a kórházban, vagy a volt csapattársainak, közbelépett. Cord figyelője beavatta a titokba, hazahozták, és segítettek neki talpra állni. Azóta figyelő. Tulajdonképpen ők adtak újra értelmet az összetörött életének.

- És… Cord?

- Cord egy hatalommániás pszichopata volt. A háborúban is azért vett részt, hogy kiélje a pusztítás iránti szenvedélyét. Az, hogy Joe-t kedvelte, valami isteni csoda volt. Duncan azt tette, amit tennie kellett, és ezt később… jóval később… Joe is belátta – mondtam, mire sóhajtva megcsóválod a fejed. – Mi az?

- Lassan összeáll majd a kép. Joe-ról, Duncanről…

- Ez ennyire fontos? – cirógatom meg az arcod.

- Szeretek tisztában lenni a környezetemmel – vonsz vállat. – Hogy tudjam, kihez hogy viszonyuljak. És most egy teljesen új világot kell feltérképeznem magam körül, ne feledd. És nem csak a várost, hanem az embereket is. Csupán óvatos vagyok, és próbálok felkészült lenni mindig mindenre… ezt neked kell a legkevésbé magyaráznom, hisz tőled tanultam – sandítasz rám pimaszul, majd tovább tűnődsz. - Magadról pedig nem faggatlak, mert arra még emlékszem, hogy egy különleges hangulat kell neked ahhoz, hogy magadról mesélj. Különleges, és ritka.

- Ez igaz – hagyom rád. – És, mihez kezdünk ma?

- Mit szólnál, ha főznénk egy korai ebédet, aztán végre bejutnánk a Louvre-ba?

- Részemről rendben – bólintok rá, így mégis kimászunk az ágyból, és a konyhába indulunk.

Miközben próbáljuk felmérni, hogy milyen alapanyagok vannak itthon, megint megcsóválod a fejed.

- Mi jutott eszedbe?

- Csak az, hogy a MacLeod familía meglehetősen hatékonyan irtja a halhatatlanokat, ahogy az elmondásodból kiderül. Én már jó ideje leszoktam arról, hogy erre játszak.

- Hát, ha pontos számokat szeretnél tudni, kérdezd Joe-t, az adatbázisban minden benne van. De amúgy Connor is és Duncan is csak akkor nyúl kardhoz, ha kihívják. De akkor keményen küzdenek, és mindig győznek. Makacs, büszke skót vér folyik az ereikben.

- Jól látom, hogy kedveled Connort is?

- Connor csendes típus. De ha megszólal, akkor ami a szívén, az a száján, ebben biztos lehetsz – nevetem el magam. - Igen, tényleg kedvelem. Nem olyan forrófejű, mint Duncan, bár ez betudható a kétszáz év korkülönbségnek. És… nem is tudom, olyan, mint egy szemfényvesztő. Jön, még fel sem fogod, hogy itt van, és már tovább is állt. Talán majd egyszer bemutathatom neked. Lehet, hogy ha meghallja, hogy Duncannek feje tetejére állt az élete, ellátogat errefelé – tűnődök el, majd kérdőn nézek rád. – Mit főzünk?

- Spagetti?

- Benne vagyok. Hamar kész, és már indulhatunk is. Hosszú és fárasztó napunk lesz.

- Ez igaz – látod be. – Akkor fogjunk hozzá! – mondod lelkesen, és valóban hamar össze is dobjuk az ebédünket. Közben leginkább tűnődünk, de a csend is békés és elégedett.

Mikor indulunk, ezúttal magadtól kéred el a kulcsot, és én jót mosolygok magamban. Tudtam én, hogy ahogy régen a makrancos lovammal sem volt semmi bajod, úgy most a kocsimmal sem lesz. Út közben még megbeszéljük, hogy fű alatt meg kell szabadulnunk a régi kocsidtól, és venni helyette a másikat, és már le is parkolunk nem messze a múzeumtól.

Azon is csak magamban mosolygok, hogy akaratlanul megint csak az üvegpiramis felé indulunk el, és csak mellette torpansz meg.

- Legalább csak annyit árulj el, Jézusnak tényleg volt felesége? – sandítasz rám, de csak egy halvány mosolyt kapsz válaszul. – Ismerted őt, igaz?

- Az ismertem az túlzás – felelem még mindig egy titokzatos mosollyal. - Hallottam néhányszor, ahogy tanított.

- És nem fogott meg… az eszme…

- Miért ne fogott volna? – vonok vállat. – Ahogy korábban megfogott Ozirisz vagy Zeusz, vagy később Galilei vagy a maják, vagy a druidák, vagy akármi… Mindben volt valami, ami segíthet a mi folyton nyugtalan lelkünknek. Te is és én is rengeteg nemes eszmét, vallást, filozófiát láttunk már születni és eltűnni.

- Vagyis nem hiszünk semmiben? – nézel rám rosszallón.

- Közel sem állítottam ilyet. Vannak dolgok… amik közösek az összes eddig kialakult… vallásban. Ezeket elfogadhatjuk. Hihetünk a szeretetben, a jóságban, egy felettünk álló létezőben, hívjuk akárhogy. Bár amikor egymásnak pendül két kard, ezek a szép nagy szavak szappanbuborékként pukkannak szét, és elszállnak a semmibe. De abban hihetünk, hogy saját magunkat kell egyre jobbá tenni, és ezáltal jobb lehet a világ is.

- Ez azért megnyugtató. Szóval volt Jézusnak felesége?

- Kérdezd meg Da Vincit – ölellek át kuncogva hátulról. – Ha minden rejtélynek tudnánk a megoldását, nagyon unalmas lenne az élet.

- Te azért elég soknak tudod – csóválod meg a fejed.

- Hát persze – hagyom rád. – De Mona Lisa mosolya még nekem is rejtély. Gyere, menjünk be, és fejtsük meg!

Csak megcsóválod a fejed, de végül jössz velem, és az előttünk álló hatalmas épület lassan eltereli a figyelmed a kérdésről, hogy vajon mi van a hatalmas üvegpiramis alatt.

Hosszú órákat töltünk el a múzeumban, térdig járjuk a lábunkat, hisz nem kis területről van szó, csak az említett festmény előtt időzünk el egy kicsit.

- Ismerted? – sandítasz rám óvatosan, és a régi nyelven kérdezel, hogy senki ne érthesse.

- Ha hiszed, ha nem – somolygok – nem ismertem a világtörténelem minden ismert vagy fontos figuráját.

- Hm… pedig azt hittem, igen – ugratsz. – De Da Vincit ismerted – állítod határozottam, mire elnevetem magam.

- Futólag – ismerem be, majd mielőtt további kérdéseket tehetnél fel, egy pillanatra átkarolom a derekad. – Vigyázz, ha megunom, én kezdelek téged faggatni. És akkor jaj neked!

- Hát, én nem sok mindent tudnék neked mesélni – vonsz vállat. - Az utóbbi ezerötszáz évben nem sok jelentős esemény zajlott a mediterrán térségben. Európa sokkal mozgalmasabb… és izgalmasabb lehetett.

- De ez nem jelenti azt, hogy ez annyira jó vagy kellemes volt – fintorgok, és inkább tovább indulok. – Ti legalább a nagy zűrökből is kimaradtatok.

- Mesélsz majd ezekről?

- Hogy milyen volt a világháborúk hadikórházaiban orvosnak lenni? Felemelő – mondom tengernyi cinizmussal. – Figyelj… nézzünk inkább előre… éljünk inkább a jövőnek!

- Persze, én is azt szeretném – mosolyogsz rám engesztelőn. – Csak… tudod, olyan, mintha… nem is éltem volna meg ezt a kétezer évet… vagy egy burokból figyeltem volna az egész világot. És néha úgy érzem… rajtad keresztül valahogy bepótolhatom. De nem nyaggatlak, ígérem. Majd igyekszem visszafogni magam.

- Oké – sóhajtok én is békülékenyen. – Néha egy-egy dolgot szívesen felidézek, de folyamatosan… az megterhelő. És… néha azért magamtól is mesélek. Csak légy türelmes, és várd ki azt a… hogy is mondtad… ritka és különleges hangulatot. Tengernyi időnk van mindent bepótolni.

- Tudom – bólintasz rá, így továbbsétálunk a következő terembe.

Észrevétlenül suhan el az egész nap a híres, de ettől még nem kevésbé lenyűgöző műkincsek között, és amikor holtfáradtan kilépünk az épületből, odakint már erősen szürkül. Nem igazán bánjuk, hazafelé megvacsorázunk egy Szajna parti vendéglőben, és utána megállunk néhány percre a folyóparton.

- Szeretni fogod Párizst? – kérdezem, miközben hátulról átölellek.

- Igen, azt hiszem – mosolyodsz el. – Bár úgy érzem, nekem is a Luxemburg park lesz a kedvencem… hogy is mondtad… borús időben, mikor nem jár arra senki.

- Igen, ezt megértem – nevetem el magam. – Én sem vagyok odáig ezért a forgatagért. Csak a folyó kedvéért szoktam bejönni a belvárosba.

- Szereted a Szajnát?

- Igen, alapjáraton szeretek vízparton lenni. Megnyugtatja a lelkem – tűnődöm el.

- Hiányzik a tenger? – sandítasz hátra rám.

- Ezen így nem szoktam elgondolkodni. Sokszor éltem tengerparton, sőt sokszor a tengeren is – nevetem el magam -, de legalább ugyanennyiszer a szárazföld belsejében is. Mindenhol meg szoktam találni a helyem.

- Alkalmazkodsz.

- Tulajdonképpen… ennyire nem rossz a helyzet. Olyan helyen szoktam letelepedni, ami tetszik, és nem igényel túl nagy alkalmazkodást.

- És mi hozott Párizsba?

- A figyelők – nevetem el magam, mire értetlenül fordulsz felém.

- Jó ideig beépültem közéjük, és a Methos-krónikán dolgoztam, mint kutató.

- És feltételezem, nem akadtál a saját nyomodra – kuncogsz te is. - De még mindig nem értem, miért Párizs.

- Volt itt egy másik figyelő… aki ugyanezen a témán dolgozott.

- És biztosítani akartad, hogy ne találhasson semmit – bólintasz rá.

- Eleinte ez volt a cél – sóhajtok. – De aztán barátok lettünk, és… egy idő után beavattam.

- És hogy fogadta?

- Képzelheted – sandítok rád. – Először nem hitte el. Aztán kiakadt. Aztán egy ideig úgy nézett rám, mintha maga Zeusz szállt volna le az Olymposról. Ez az a hozzáállás, amitől amúgy is falnak tudok menni – csóválom meg a fejem.

- Majd észben tartom. Aztán?

- Végül lecsillapodott, és nagyon jó barátok voltuk, míg meg nem halt.

- Sajnálom – simogatod meg a karom.

- Miattam halt meg – fordulok el tőled, majd közelebb lépek a folyóhoz, és a szurokfekete vízre szegezem a pillantásom.

- Ne mondd ezt! – lépsz utánam. – Nem veheted magadra minden ember halálának terhét, aki közel állt hozzád.

- Tudom – sóhajtok. – Csak az a baj, hogy ebben az esetben szó szerint igaz, hogy miattam halt meg. Értem.

- Ez a két szó nem ugyanazt jelenti – nézel rám a gyönyörű, átható kék pillantásoddal.

- Igazad van – látom be nehéz szívvel. – Köszönöm!

- Ugyan – lépsz közelebb, és átölelsz. – Gyere, menjünk haza! Ne szomorodjunk el ennek a szép napnak a végén!

- Rendben – húzódok el tőled, és megkísérlek egy halvány mosolyt.

- Na ez már jobban tetszik – mosolyogsz rám te is, és visszasétálunk a kocsihoz, és hazahajtunk.

- Holnap megmutathatnád a várost helyi szemmel is – sandítasz rám, ahogy kiszállunk a kocsiból.

- Mire gondolsz? – lépek oda hozzád, visszatérve a gondolataim mélyéről.

- Boltok, posta, bank – vonsz vállat -, esetleg mozi, színház, ilyesmik. A hétköznapi élet helyszínei, tudod…

- Hétköznapi? – nézek rád somolyogva. – Egy ideje nem hétköznapi az életem. Úgy két hónapja… nem tudod, mi történhetett akkoriban?

- De, vannak halvány sejtéseim – neveted el magad. – Szóval? Tudom, hogy holnap vasárnap, de egy ekkora városban gondolom ez nem akadály. Bejárjuk a környéket?

- Amit csak szeretnél – mondom, és adok egy puszit.

- Ezt most kifejthetném, de valószínűleg a szomszédaid világgá futnának tőle. Menjünk inkább be a házba! – javasolod, és én minden ellenkezés nélkül megyek utánad, de mikor becsukódik mögöttünk az ajtó, nem hagyom, hogy elmeséld, mit szeretnél, inkább egy szenvedélyes csókkal arra inspirállak, hogy mutasd meg.

Úgy tűnik, neked sincs ellenedre a dolog, mert néhány perccel később már a hálószobánk ajtaja csapódik mögöttünk, és elfeledve minden másnapra irányuló tervünket, végzetesen elveszünk a másik csókjában.