Tizenkettedik fejezet: Eileen után
1996
Miután elintézte a házimanón a memóriatörlést, Perselus élvezettel, s a szája szélén bujkáló apró mosollyal hallgatta végig, ahogy a pánikoló Sming megtalálja a könyvtár padlóján rángatózó úrnőjét, és hangos pukkanással elhoppanál vele, minden bizonnyal a Szent Mungóba.
A gondolat, miszerint anyja egész hátralévő életét a gyógyítók közelében lesz kénytelen eltölteni, különösen nagy megelégedésére szolgált. Tudta, hogy azt a bizonyos átkot nem fogják tudni visszafordítani, sőt, ami valószínűbb, hogy még felismerni sem; ugyanis a Temper Desparo a saját találmánya volt.
Miután a ház lakói távoztak, Perselus ideges fel-alá járkálásba kezdett. Az egész valóját elöntő bizonytalanság olyan érzés volt, amit már több mint tizenöt éve nem élt át; az a fajta ember volt, aki mindig tudja, mit kell tenni, most viszont, hogy ez a visszájára fordult, nem nagyon tudott mit kezdeni vele.
A fiú, akit nemrég magára hagyott a bájitaltan laborjában, nem James Potter fia. Potter nem árulta el őt. Lily pedig… a drága Lily, nem talált egy nála jobbat. Csak azért tett mindent, hogy megvédje a férjét, és a fiát. A kettejük fiát. Nem James Potterét, hanem az övéket. A valóság olyan erővel kólintotta fejbe, hogy kénytelen volt keresni magának egy széket, mielőtt a lába összecsuklik.
Egyszerűen képtelen volt igazán felfogni, hogy ez valóban igaz. Túl sok volt így egyszerre. Átok verje az anyámat! – gondolta, és dühösen széke karfájára csapott egyik öklével. Úgy érezte, képtelen megtenni, ami most kötelessége lenne. Elképzelni sem tudta, hogyan kezdhetne hozzá. Esetleg megpróbálhatna úgy tenni, mintha semmi se történt volna? Tényleg megtenné? Képes lenne hetente kétszer a fiú szemébe nézni, rákiabálni, és igazságtalan büntetéseket osztogatni neki, ahogy eddig tette? Talán mindkettőjüknek ez lenne a legjobb… nem igaz?
A fiú korábban látszólag biztosra vette, hogy Perselus őrjöngő dühe épp ráirányul, s hogy a férfi látni sem akarja; az elutasítás fájdalma tisztán, világosan ott égett a szemében… a Lilyéhez annyira hasonló szemeiben. A gyász kínja újabb morranást csalt elő Perselus torkából, mire kétségbeesetten két kezébe temette az arcát. Nem, Lily sosem bocsátaná meg neki, ha ezt a könnyű utat választaná.
De hát ez lehetetlen – próbált meg gondolatban vitatkozni a halottal.
Úgy érezte, képtelen lenne most beszélni a fiúval, akit az imént csak úgy otthagyott az osztályteremben. Összerezzent, amikor felidézte a kandallóba belépő önmaga után bámuló Harry arcát; mintha hirtelen ablak nyílt volna a múltba, s ő újra ott állt volna a zöld lángok között, miközben az aprócska kisfiú zokogva felé nyújtogatta a karját. Perselus szíve összeszorult, amikor rájött, hogy… ez ugyanaz a fiú. Persze már akkor megértett mindent, amikor meglátta Harry fejében az Eileenről szóló emlékeket, de most… most igazán látta az igazságot.
Potter ugyanaz a fiú, aki annak idején mindig megosztotta vele félig megrágott kekszeit. Ugyanaz, aki minden este kacagva lefröcskölte habos fürdővízzel. Ugyanaz, akit gyengéden ringatva a karjaiban tartott, alig pár perccel azután, hogy Lily világra hozta. Ő, Perselus, Harry igazi apja, mindig is az volt… mégis öt teljes évet töltött azzal, hogy gyűlölje a saját fiát.
Ahogy ott ült az anyja házában, hangosan átkozni kezdte Eileent, Peter Pettigrewt és a szörnyeteget, aki Voldemortnak nevezte magát. Harry sosem fog megbocsátani neki. És Perselus tudta, ó, de mennyire tudta, hogy nem is érdemel megbocsátást… ezért nem. Keze ökölbe szorult, tartása meggörnyedt, amikor rájött, hogy még próbálkoznia is felesleges. Csak annyi telt tőle, hogy lehajtott fejjel, bűnbánóan azt suttogta: – Bocsáss meg, Lily.
Lassan, reszkető lábbal felállt; ideje volt visszatérni a Roxfortba. Ha mostantól a szobájában étkezik, akkor négy napja van a Harryvel való újabb találkozásig. S bár a gondolat némi megkönnyebbülést hozott, a mellkasára nehezedő nyomás ugyanolyan súlyosan gyötörte a lelkét, miközben a Hop-porba belemarkolva a kandallóba lépett.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Dumbledore Piton osztálytermében állt, és Lupin kandallóban lebegő fejéhez beszélt. Harry nézte őket, s bár felötlött benne a gondolat, hogy inkább neki kéne Remusnak mindent elmagyaráznia, egyszerűen képtelen volt elegendő erőt gyűjteni ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálja. Kimerült volt, s nem először tette fel magának a kérdést, vajon mindenki így érez-e, akit eldobtak, kitaszítottak.
Remus végül teljes életnagyságban átlépett a tűzön, s nemsokára ott állt az állát összefűzött karjain nyugtató Harry előtt.
Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, Dumbledore hangja zengett fel a kandalló mellől.
– Nos, Harry, nekem mennem kell… most, hogy minden elrendeződött.
A fiú felkapta a fejét. – Elrendeződött? A legkevésbé sincs elrendezve semmi – tiltakozott.
Az igazgató elmosolyodott. – Perselus és te is, mindketten tudjátok az igazságot.
Harry éles pillantással végigmérte. – És maga, uram, mégis mióta tudja ezt a bizonyos igazságot?
Dumbledore meglepődve, szomorúan csillogó szemmel nézett vissza rá. – Ugyan, Harry, azt még te sem hiheted, hogy ilyesmit visszatartottam volna Perselustól… vagy tőled. – Harry zöld szeme összeszűkült; a mágus tökéletesen őszintének látszott, mégsem tudta elhinni egy szavát sem.
– Visszatartotta, uram? – kérdezett vissza.
Dumbledore felsóhajtott. – Na de Harry! – mondta némiképp feddőn, de amikor a fiú szimplán keresztbe tette a karját, és továbbra is dühösen bámult rá, ismét felsóhajtott. – Most már tényleg mennem kell – fordult el, de szinte azonnal újra megperdült, és hozzátette. – Áh, majdnem elfelejtettem. Harry, ha alkalom adódik, kérdezz rá apádnál Draco viselt dolgaira, rendben?
Az apámnál?
Dumbledore vidáman megcsillanó kék szeme Harry dühös pillantásába fúródott egy pillanatra, aztán az igazgató a kandallóba lépett, a zöld lángok pedig magukkal ragadták az irodájába. A fiú próbálta ezt a szót, hogy apa, összepárosítani a haragtól eltorzult arcú Pitonnal, aki nem sokkal korábban gyűlölettel teli pillantással fixírozta őt, de csúfos kudarcot vallott. Merlin szakállára, mégis mit tettek?
– Harry, jól vagy? – kérdezte óvatosan Remus, néhány feszültséggel teli, csendes perc után. Harry keserűen állapította meg, hogy barátja elég sokat kérdezgeti tőle ezt mostanában. Lassan felpillantott, s közben félig-meddig arra számított, hogy az igazgató iránt tanúsított korábbi durvasága miatt Remus rosszallását is el kell viselnie, a férfi tekintete azonban szimplán aggodalmasnak tűnt.
Vállat vont. – Azt hiszem, számítottam erre. Vagyis nem kéne ennyire fájnia, nem igaz?
Remus szomorúan megcsóválta a fejét. – Attól tartok, Harry, hogy az elutasítás mindig ugyanolyan fájdalmas.
– Elutasítás… – ismételte komoran a fiú –, na igen – motyogta, amikor hirtelen, bár kissé megkésve, eszébe jutott, most Lupin sem lehet valami boldog. – Remus – szólította meg habozva. A férfi kérdőn megemelte a szemöldökét, jelezve, nyugodtan folytassa. – Nem vagy mérges?
A másik arca dühös fintorba torzult. – Hát persze, hogy mérges vagyok. Az a roha…
Harry sietve megrázta a fejét, s a dolgokat tisztázandó, így szólt: – Nem, nem… úgy értem, most… hogy kiderült, James nem az igazi apám… – fejezete be nyomorúságos arccal, mire Remus amúgy is megviselt vonásain először meglepett, majd szomorkás kifejezés jelent meg.
– Jaj, Harry. – Hangja gyengéd volt, érintése szelíd, ahogy kezét megnyugtatóan a fiúéra tette. – Hát persze, hogy nem vagyok mérges. Édesanyád ugyanúgy a barátom volt… nagyon drága barát, hosszú-hosszú éveken át.
Harry komolyan bólintott. – Köszönöm.
Erre már Remus is elmosolyodott. – Nem kell megköszönnöd, hogy törődöm veled. És – tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve a fiúra –, akkor is kedvelnélek, ha nem Lily lett volna az anyád.
Harry felmordult, és erőtlenül hátradőlt a széken. – Ne is említs nekem ilyesmiket, kérlek. Már így is épp elég zavaros minden.
Remus felkuncogott, és bátorítóan megpaskolta a kezét. Mikor azonban csendesen megszólalt, az arca komor volt. – Harry, nem szeretném, ha azt hinnéd, James nem szeretett téged. Bár nem volt vér szerint az apád, nagyon, nagyon kedves voltál a számára.
Harry érezte, hogy gombóc tolul a torkába, és nyelnie kellett, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. – Tudom. Láttam őt, amikor… kijött Voldemort pálcájából, a… a temetőben. – Próbálta visszatartani a könnyeit, de érezte, hogy máris ott gyülekeznek a szeme sarkában. Azt mondogatta magának, semmi ok a sírásra, hiszen tulajdonképpen nem veszített el mindent… nem igazán.
Nagyon jól tudta, hogy Lily és James szerették őt, még a férfi is, holott tisztában volt vele, hogy Harry nem az ő fia. És Pitonra meg egyébként sincs szüksége, hiszen eddig is túlélte, hogy – talán az egy Siriuson kívül – még soha nem volt igazi szülő, aki ott állt volna mellette az életben. Ahogy keresztapjára gondolt, elkomorodott. Ördög vigye Pitont! Ha nem ösztökéli Siriust arra, hogy…
Megrázta a fejét, gyorsan elhessegetve a gondolatmenetet. Jól ismerte Sirius hirtelen természetét, tudta, hogy a férfi Piton segítsége nélkül is épp elég forrófejű tudott lenni. Úgy érezte, ha igazán őszinte akar lenni, akkor kénytelen lesz elismerni, hogy minden csak az ő, Harry hibájából történt. Ha nem olyan ostoba, akkor Sirius sem futott volna meggondolatlanul a végzet karmai közé. Ha megfogadta volna Piton tanácsait, és erőfeszítéseket tesz az okklumencia órákon, mindez nem történt volna meg. Hát igen, micsoda irónia; ha hallgatott volna Pitonra, Sirius még ma is élne.
Remus észrevette a fiú hangulatváltozását, ezért óvatosan megszólalt. – Harry, mi lenne, ha tennénk egy kis sétát vacsora előtt? Esetleg meglátogathatnánk Hagridot.
Harry, sötét gondolatait háttérbe szorítva, vidoran rábólintott a javaslatra. – Mehetünk – állt fel, táskáját a vállára kanyarítva. Lépteit Remus tempójához igazítva elindult a férfi előtt az ajtó felé. A bejáratnál hirtelen megtorpant, és kissé zavartan hátrafordult. – Várjunk csak… mit is mondott Dumbledore Malfoyról?
Remus oldalra billentett fejjel, értetlenül bámult rá pár pillanatig, aztán, amikor Harry válla felett az ajtó felé nézett, tekintete megkeményedett, s ajkát olyan szorosan összezárta, hogy csak egy vékonyka csík látszódott belőle. Harry megpördült, és érezte, hogy arcán máris két égővörös folt jelenik meg. A nyitott ajtóban maga Piton professzor állt, látszólag meglepődve a másik két ember jelenlétén, lévén ez tulajdonképpen az ő irodája.
A bájitalmester arca szinte rögtön kiismerhetetlen, üres maszkká változott, Harry álla pedig dühösen megfeszült. Épp azon tűnődött, kinyissa-e a száját, hogy itt helyben elmondja Pitonnak a róla alkotott cseppet sem fényes véleményét, de Remus, pont, ahogy korábban Dumbledore irodájában, védelmezőn elé lépett. A fiú érezte, hogy a pír lassan felkúszik az arcán; mégis miféle gyáva nyúlnak nézi őt Remus?
Sietve a férfi karjára tette a kezét, s már készült, hogy megkerülje, de Lupin izmai megfeszültek a viseltes talár alatt, s a hangja szinte vágott, amikor Pitonra förmedt. – Te! Te csak tartsd távol magad tőle! – Harry megborzongott a fenyegető mordulást hallva… csaknem látta maga előtt a férfiban lapuló teremtményt… a szörnyeteget.
Piton összeszűkülő szemmel nézett vissza rá, és dühösen felcsattant. – Tűnj el az irodámból, farkas! – Parancsoló hangja, s a türelmetlen vicsorgás nagyon is ismerősek voltak Harry számára.
– Héj! – kiáltott fel meggondolatlanul, kilépve Remus háta mögül. – Ne beszéljen így vele!
Piton arca azonnal eltorzult a dühtől, szinte magából kikelve sziszegett rá a fiúra. – Hogy merészeled, Pot… – kezdte, de hangja hirtelen elcsuklott, s magas, büszke alakja szinte összemenni látszott épp ott, Harry szeme láttára. A fiú ekkor jött rá, hogy még sosem látta a bájitaltan tanárt ilyen zavarodottnak, s magában megjegyezte, hogy ez az állapot teljesen idegen tőle, és egyáltalán nem áll jól neki.
A férfi merev tartása kis idő múlva aprányit felengedett, s aztán csak állt ott, látszólag erősen koncentrálva, s úgy meredt Harryre, mintha keresne valamit. A fiút zavarta az átható pillantás, de nem hátrált meg előle. Ha Piton félelem, vagy megbánás után kutat, hát nem fogja megtalálni – gondolta, s dacosan felszegte az állát. A mozdulatra mintha valami megtört volna a professzorban, ugyanis a férfi gyorsan elfordult tőle.
Harry lelkébe megint belemarkolt a kétségbeesés, s közben átkozta magát, amiért hagyja magát megsebezni, s feleslegen felingerelni pont… Piton miatt.
– Harry, menjünk inkább – indítványozta Remus.
A fiú rá se hederített, továbbra is Piton hátát bámulta. Mivel úgy tűnt, a dolgok ennél rosszabbra úgysem fordulhatnak, egyszer csak kitört. – Maga szerette az anyámat – hadarta, s kicsit késve jött rá, hogy ez inkább vádnak, semmint egyszerű kijelentésnek hangzott.
Piton megpördült a sarkán, s hogy a vonásai ismét eltorzultak a haragtól, azon Harry egyáltalán nem lepődött meg; azon viszont annál inkább, hogy a férfi halálosan nyugodt hangon válaszolt.
– Igen – felelte, s egyedül a szája mozgott, amíg kimondta ezt az egyetlen, rövid szót, az arca többi része tökéletes mozdulatlanságba dermedt.
Harry adott magának pár pillanatot, hogy hozzászokjon a gondolathoz, aztán bólintott, és az ajtó felé indult, készen a távozásra. Bebizonyosodott hát a legfontosabb: még Piton is tud szeretni. Bár hangulata látszólag folyton a düh és a keserűség között váltakozik, a férfi azért képes többre is ennél. Miközben Harry Remus után lépkedett az ajtó felé, a gondolatra a szívét akárha fájdalmasan satuba szorította volna valaki.
Az üvegcséből kipattanó dugó hangjára fordult vissza ismét, s azt látta, hogy a bájitalmester ott áll az egyik hozzávalók felaprítására szolgáló késsel a kezében, és kis sebet ejt vele a bal tenyerén. Harry meglepődött, mégsem bírta levenni a szemét Pitonról, aki másik kezével gyengéden megnyomta a bőrt a vágás szélén, s a kibuggyanó vércseppet óvatosan a szürkéskék folyadékot tartalmazó fiolába csöppentette. A bájital bugyborékolni kezdett.
A férfi felnézett, majd, ahogy felkapta az üvegcsét az asztalról, s tekintetét Harryébe fúrta, határozott, céltudatos léptekkel elindult felé. A fiú látta a szeme sarkából, hogy Remus megmoccan, de ő jelentőségteljesen megcsóválta a fejét, barátja pedig mozdulatlanságba dermedt.
Amikor a bájitaltan professzor Harryhez ért, letette a fiolát az asztalra, majd gyorsan megragadta a fiú kezét, és maga felé rántotta. Merev mozdulattal tenyérrel felfelé fordította, és miközben pillantása egész végig az elvégzendő feladatra tapadt, a kés hegyét óvatosan az érzékeny bőrhöz érintette. Egy kis nyomás, egy villanásnyi fájdalom, és az apró vágásból máris kiserkedt a vér.
Pont, ahogy az imént a sajátjával, Piton Harry kezét is a fiola fölé tartotta, s az ujjai nyomására előbuggyanó cseppet a folyadékba irányította. Amint a vér elérte a bájital felszínét, halk, szinte dühös szisszenés hallatszott, s a lé forrni kezdett. A fiú kezéről lehullott vércsepp mintha egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt volna, karmazsin színével éles kontrasztot alkotva a halványkék folyadékkal, a folyamat végére pedig az egész lé vérvörössé változott.
A három varázsló tekintete a fiolára tapadt, s bár Harry nem volt biztos benne, hogy mit is lát tulajdonképpen, megesküdött volna, hogy ez csak újabb kísérlet Piton részéről, aki végérvényesen be akarja bizonyítani, nem ő az apja. Mikor a folyadék végre lecsendesedett, s nem bugyborékolt tovább, Harry bosszúsan felnézett a bájitalmesterre, aki épp akkor fordította figyelmét az üvegcséről vissza, őrá. A pillantása – bár Harry határozottan arra számított – nem volt se győzedelmes, se dühös, s csak ekkor jött rá, hogy a férfi még mindig nem eresztette el, s tovább szorongatja a kezét.
A professzor tekintete idegen volt, fura… definiálhatatlan. Hosszú, nyomasztó percek teltek el, mire Harry összeszedte a bátorságát, és megmozdította a karját, Piton pedig úgy nézett le összefonódott kezükre, mintha ő maga sem vette volna észre, hogy ilyen sokáig fenntartotta a kontaktust. A férfi szája kinyílt, majd becsukódott, s amikor Harry megint megkísérelte visszahúzni a kezét, Piton simán eleresztette.
– Ez mit jelent? – kérdezte Harry habozó, gyenge hangon, szabaddá vált ujjaival megkocogtatva a fiola üvegfalát.
Piton tovább bámulta pár pillanatig, aztán merev hangon megszólalt. – A karmazsin árnyalat bizonyítja a filiális kapcsolatot. – A fiú értetlen pillantását látva, ridegen hozzátette. – Azt jelenti, hogy a fiam vagy.
– Oh – nyögte Harry, s bár sokszor elképzelte fejben ezt a jelenetet, egyáltalán nem erre számított. Sokkal inkább gondolta, hogy a férfi mostanra hozzávág valami nehéz tárgyat, semmint csak bámul rá, mint aki most látja először. Dühöt várt, nem ilyen halálos nyugalmat, s a kíváncsi pillantásból ítélve, amivel Remus méregette kollégáját, ő is hasonlókat gondolhatott.
Pitonnak is feltűnhetett Remus reakciója, mert amikor ránézett, azonnal felcsattant. – Mintha azt mondtam volna, hogy menj el, Lupin.
S bár a hangja durva volt, Harrynek feltűnt, hogy ezúttal nem „farkasként" utalt a másik férfira.
Piton kemény közbeszólása Lupint is kirángatta a különös hangulatból. Feldühödve mordult fel. – Majd elmegyünk, ha Harry készen áll.
Piton arca furán eltorzult kollégája szavait hallva, bár Harry úgy érezte, ezúttal nem mérgében, nem igazán… A bájitalmester válasz helyett előrántotta a pálcáját, és dühös mozdulattal meglengette, mire a fiola, és annak árulkodó tartalma szőrén-szálán eltűnt. – Nehogy bárki megtalálja a bizonyítékot – tippelt Harry, fájdalmasan összeszoruló szívvel. Könnyeit nyeldesve elfordult, és nagyon csendesen megszólalt.
– Mehetünk?
Remus meglepődött, de gyorsan elrejtve zavarát egy mosoly mögé, rábólintott a javaslatra. – Hát persze, Harry – mondta, még egyszer visszanézve Pitonra. Harry makacsul maga elé bámult. Nem volt kedve újabb bizonyítékát látni a bájitaltan tanár egészen nyilvánvaló érzéseinek. Miközben Remus a vállára tette a kezét, és ők ketten elhagyták a termet, végig arról győzködte magát, hogy ez így van jól, és nem fáj, mert pontosan erre számított.
A professzor még nagyon sokáig bámult utánuk.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Perselusnak fogalma sem volt, mit tett, ami ilyen sietős távozásra késztette a fiút. Nagyon meglepődött, amikor az ajtón belépve az osztályteremben találta őt Lupinnal. Perselus is csak azért ment vissza, hogy magához vegye a kis fiolát, amiről tudta, hogy Albus ott fogja hagyni neki. A fiú jelenléte váratlan volt; arra számított, Harry azonnal távozik onnan, miután ő olyan sietve magára hagyta odabent az igazgatóval.
Amikor Harry úgy ráripakodott, teljesen megfeledkezett magáról. Hirtelen megint csak Pottert látta maga előtt, a szemtelen kölyköt, aki öt teljes éven keresztül csupán bosszúság forrása volt a számára. Csak akkor pislákolt fel benne a remény, hogy esetleg kap majd a fiútól esélyt a magyarázatra, amikor Harry ránézett, és Lilyhez annyira hasonló módon, dacosan felszegte az állát.
Szerettem volna beszélni vele – állapította meg magában nyomorúságosan.
Harry rászegeződő pillantását látva még egy halvány kis reménysugár is felcsillant a lelkében, s ez vezette rá, hogy végül felvegye azt a fiolát. Úgy gondolta, ezzel tökéletesen demonstrálná, s megmutathatná Harrynek is, hogy elfogadta, és megértette az emlékeket, amiket a merengőben látott. Azt hitte, nyilván még Potter sem vitathatja majd el, hogy egy bájitalmester számára egy ilyen kísérlet felér a minden kétséget kizáró bizonyítással.
Még elégedett is volt pár pillanatra, amikor felismerte a fiú tekintetében az ő szokatlan nyugalma felett érzett meglepődést, ez azonban nagyon hamar semmivé foszlott. Harry pillantása távoli lett, elutasító, a hangja pedig rideg, ahogy megkérte Lupint a távozásra. Perselus szorítása megfeszült a pálcája körül, amikor visszaemlékezett, milyen természetes mozdulattal ölelte át a farkas a fiú vállát, s arra gondolt, egyszer régen ő volt az, akinek a csecsemő Harryt mindig sikerült megnyugtatnia.
Mennyi évet, mennyi lehetőséget szalasztott el… most pedig, úgy tűnik, már késő. Harrynek nincs szüksége rá. Persze miért is lenne, hisz' ő már nem kisfiú, hanem egy tizenhat éves fiatalember. Perselus átkozta magát, amiért hagyta, hogy a rég eltemetett érzelmek felülkerekedjenek rajta. Tudta, hogy hibát követett el, amikor meggondolatlan, felelőtlen módon szabadjára engedte természetes ösztöneit; még némi melegséget is érezni kezdett a fiú iránt.
Ahogy ott állt a pincebeli osztályterem homályában, az elmúlt két nap eseményeit mentálisan megragadta, hogy határozottan elméje egyik hátsó zugába tolja. Igen, ezt fogja tenni; elraktároz minden érzelmet, minden indulatot. Hetente kétszer találkozni fog Potterrel az órákon, de incidens nélkül fogja levezényelni őket. Persze ehhez némi változtatásokat is eszközölnie kell, de ezzel sincs semmi gond. Perselus remekül tudott alkalmazkodni a változó körülményekhez; tizenöt évig volt kettős ügynök, s ez idő alatt sikerült megtévesztenie még magát Voldemortot is. A mostani rá váró feladat sem lehet sokkal nehezebb, nem igaz?
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
A Piton osztályterme előtti húsz percnyi idegtépő várakozás után Hermione nem bírta tovább, és felküldte Ront Dumbledore-hoz. Miután az ajtó becsapódott, egyáltalán semmit nem hallottak abból, mi folyik odabent, s a csend egy idő után olyan elviselhetetlen lett, hogy a lány fájdalmasan megmarkolta Ron karját, és szabályosan számon kérte rajta, miért nem csinál már valamit. Ron, aki természetesen legalább ugyanannyira aggódott legjobb barátjáért, és osztozott Hermione félelmeiben, egyetértően bólintott, s miután legalább fél tucat varázsigével megpróbálták – sikertelenül – feloldani a szobára vetett némító bűbájt, feladták a küzdelmet, a fiú pedig elindult Dumbledore keresésére.
Az igazgató helyett azonban csak McGalagonyt találta meg; a tanárnő épp az ideges Fricsnek magyarázott valamit a csigalépcsőt elálló kőszörny előtt, amikor a griffendéles fiú megérkezett. Ron meg sem próbált udvariasnak látszani: egy kétségbeesett „Harryről van szó!" kiáltással hívta fel magára McGalagony figyelmét, a tanárnő pedig, jottányit sem törődve a hátrahagyott gondnok méltatlankodásával, követte tanítványát a pincék felé. Útközben Ron mindenről beszámolt átváltoztatástan tanárának, Harry korábbi tervével bezárólag, miszerint mindent kitálal állítólagos apjának. Aggodalmai közepette eszébe sem jutott, hogy esetleg legjobb barátja haragjával is szembe kell majd néznie, ha kiderül, hogy ilyen könnyen kiadta valakinek legféltettebb titkait; a fiú egyelőre abban is kételkedett, hogy Harry túléli a beszélgetést, elvégre Merlin a megmondhatója, mit művelhet vele az az aljas denevér, amint közlik vele, hogy Harry a fia.
McGalagony összeszorított ajakkal hallgatta végig a beszámolót, Ron pedig úgy vélte, nyilván hasonló következtetésre jutott, mint ők ketten Hermionéval, a tanárnő ugyanis a pincékhez érve egyre jobban meggyorsította lépteit. Épp akkor értek Piton osztályterméhez, amikor Harry és Lupin kiléptek az ajtón. McGalagony megtorpant, majd éles hangon azt kérdezte: – Mr. Potter, jól van?
Harry kissé meglepve pislogott fel rá. – Öhm… igen, asszonyom, remekül – felelte, bár nem értette, házvezető tanára miért feltételezi az ellenkezőjét.
McGalagony szigorú tekintete a nyakukat behúzó Ronra és Hermionéra tévedt. – Mr. Weasley közel sem tűnt ilyen biztosnak ebben a kérdésben.
Harry pillantása barátaira vándorolt, és Ron elvörösödő arcából azonnal kitalálta, hogy a tanárnő előtt már nem kell többé titkolóznia. Felsóhajtott.
– Sajnálom – mondta végül. McGalagony kurta biccentéssel nyugtázta a bocsánatkérést, majd jelentőségteljes pillantást vetve Remusra, az irodájába invitálta kollégáját. Lupin mindenesetre megvárta Harry visszajelzését – a fiú bólintással jelezte, hogy nyugodtan magára hagyhatja őt Ronnal és Hermionéval – mielőtt látszólag vonakodva követte McGalagonyt az emeletre.
Amint magukra maradtak, Ron rögtön megpróbált elnézést kérni tőle, de Harry azonnal leintette. Ugyan mit számított már, hogy eggyel többen tudnak a dologról? Dumbledore valószínűleg úgyis elmondta volna McGalagonynak az igazat, ráadásul a tanárnő szintén Rendtag volt, így Harry feltétel nélkül megbízott benne.
– Mi történt? – tért a tárgyra Hermione, amint elhaladtak a megbűvölt lépcsők mellett, s kifelé indultak a főkapun keresztül.
Harry vállat vont. – Már tudja.
Látnia sem kellett, úgy is kitalálta, hogy barátai most valószínűleg beszédes pillantást váltanak egymással a háta mögött. Szerencsére nem noszogatták, hogy meséljen nekik a részletekről, amiért rendkívül hálás volt nekik; semmi kedve nem volt beszélgetni a pincében történt eseményekről.
A három jó barát kényelmesen elhelyezkedett Harry fűbe leterített köpenyén, a fekete hajú fiú pedig önkéntelenül úgy helyezkedett, hogy szemben üljön a másik kettővel, akik szorosan egymás mellett foglaltak helyet. Harry elmosolyodott, mikor észrevette, hogy barátai a szokásosnál sokkal közelebb húzódtak egymáshoz, s eltűnődött, hogy vajon tudatosan, vagy ösztönösen cselekedtek-e így.
Csendesen üldögéltek, amíg Harry észre nem vette a kapun kilépő Ginnyt. Mikor a lány meglátta őket a pázsiton, azonnal feléjük indult, majd gondolkodás nélkül helyet foglalt Harry oldalán. A fiú szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta a lány enyhén elpiruló arcát.
– Parvati elmesélte, hogy Piton ott tartott téged az osztályban óra után. Elmondtad neki? – Izgatottsága olyan ragadós volt, hogy Harry majdnem elfeledkezett magáról, de csak addig, amíg eszébe nem jutottak az alig fél órája történt események. Ettől függetlenül igenlően bólintott, s közben kibámult a tóra. Ginny nem faggatta további részletekért, a fiúból mégis kikívánkozott a magyarázat.
– Dumbledore készített egy bájitalt…
– Filiális-főzetet? – kérdezte azonnal Hermione.
Harry szétszórtan biccentett, aztán folytatta. – Piton nem volt hajlandó használni, ezért megmutattam neki az emlékeket… erre aztán még dühösebb lett, és szó szerint elviharzott valahová. Egy idő után mégis visszajött, s amikor mindketten belecsurgattunk egy-egy csepp vért a bájitalba, az vörösre színeződött. Piton szerint ez annyit jelent, hogy ő az apám – fejezte be fáradtan.
Barátai zavarodottan néztek rá, végül Ginny szólalt meg először.
– De… ez azt jelenti, hogy elfogadta az igazságot, nem?
Harry megrázta a fejét, s hangja majdnem elcsuklott, miközben tovább magyarázott. – Egy pillanatra azt hittem, de aztán… megsemmisítette a fiolát, és úgy nézett ki, mint… hát, mint aki nem túl boldog. Elszántnak is mondhatnám, hiszen biztos azért tüntette el a bizonyítékot.
A két Weasley együttérzően bámult rá, Hermione azonban eltűnődött, s egy idő után azt mondta.
– Harry, a bizonyítékot mindenképpen muszáj volt eltüntetnie. Gondolj csak bele, mi történne, ha mindez kitudódna; katasztrófa mindkettőtök számára.
A fiú pislantott egyet, de arca szinte rögtön eltorzult a dühtől, s közben mindkét keze ökölbe szorult. – Te nem voltál ott, Hermione. Nem láttad őt. Annyira… annyira eltökéltnek látszott.
– Piton mindig eltökéltnek látszik, mindennel kapcsolatban – jelentette ki Hermione magabiztosan.
Harry hitetlenkedve nézett rá. – Csak nem azt akarod bemagyarázni nekem, hogy Piton nem bánja, hogy hirtelen lett egy fia?
A lány kényelmetlenül mocorogni kezdett barátja tekintetének súlya alatt, de végül így felelt. – Figyelj, Harry… én nem láttam azokat a bizonyos emlékeket, de elmondás alapján nagyon úgy tűnt, hogy szerette édesanyádat, s ha ez valóban így van, akkor… biztosan szeretett téged is. – A végét már szinte hadarta, s az arca is egyre vörösebbnek látszott.
Harry mereven bámult rá, s a lány is egyre idegesebbnek tűnt, mikor a fiú egyszer csak elgondolkozva megszólalt:
– Az igaz, hogy szerette anyámat. Elárulta nekem.
Ron elképedt arca arról árulkodott, még azon sem lepődött volna meg ennyire, ha Harry közli vele, Ginny a sötét oldal új vezetője Voldemort helyett. A két lány azonban olyan tömény elégedettséggel pillantott egymásra, hogy a fiú türelmetlenül felcsattant.
– Miért, mi ebben olyan nagy ügy? – morogta, kiérdemelve ezzel egy-egy csak és kizárólag idiótáknak kijáró pillantást Hemionétól és Ginnytől. Frusztráltan fújt egyet.
Ginny mosolyogva nézett rá, majd váratlanul így szólt. – Ha Piton valóban erőfeszítést tenne, hogy fiaként tekintsen rád, elfogadnád a közeledését?
A fiú pislantott, majd félrebiccentett fejjel, komolyan eltűnődött a kérdésen. – Úgy érted, szeretném-e Pitont apámként elfogadni? – kérdezte, mire a lány megrázta a fejét.
– Nem egészen erre gondoltam. Sokkal inkább, hogy ha mondjuk, ő nem kínozna téged tovább a bájitaltan órákon, akkor megpróbálnád legalább… tolerálni őt?
Egyszerű elgondolásnak tűnt, s Harry azon kapta magát, hogy lassan, megfontoltan, azt mondja: – Ma például egyáltalán nem volt undok velem.
– És előfordult ezelőtt valaha, hogy Piton nem viselkedett szörnyen veled?
Végre egy kérdés, amire könnyű válaszolni. – Soha – vágta rá Harry meggyőződéssel.
– Akkor az, hogy most mégis normális volt, talán számára is elég sokkoló élmény lehetett – szögezte le Ginny mosolyogva. Harry önkéntelen mozdulattal végigszántott a haján, és el kellett ismernie, hogy a lánynak valamilyen szinte igaza van. Mégis bizonytalan volt; vajon képesek lesznek túllépni öt éven keresztül tartó masszív gyűlölködésen? Vajon Piton tényleg hajlandó lesz megpróbálni?
– Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű, Gin – mondta végül, megrázva a fejét.
A lány felnevetett. – Egy szóval sem mondtam, hogy egyszerű lesz, Harry. Inkább afelé hajlok, hogy közel lehetetlen.
– Kösz, Ginny – válaszolt a fiú szemforgatva. – Ezzel most igazán megnyugtattál.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Az elkövetkezendő két napban Harry a barátainak köszönhetően szinte mindig csinált valamit, s igyekezett a semmittevéssel töltött perceket nullára redukálni, hogy ne kelljen folyton Piton esetleges elutasításán őrlődnie. Még így is óránként ingadozott aközött, hogy a férfi egyszer majd elfogadja, vagy, hogy ez talán soha nem történik meg, s végül teljesen összezavarodott. Ez volt az oka, amiért hétvégén Ronnal tervezgetni kezdtek egy házon belüli, barátságos kviddicsmérkőzést.
McGalagony szinte azonnal igent mondott a kérésükre, bár Harry majdnem biztos volt benne, hogy a szigorú tanárnő csak Piton miatt ennyire elnéző vele; ezt világosan látta a nő sajnálkozó pillantásaiból. Úgy döntött, nem érdekli a miért, az a lényeg, hogy zöld utat kaptak az ötlet megvalósításához. Amikor végül Ronnal, és a felsőbb éves griffendélesek nagyobbik részével kivonultak a pályára, Harry máris úgy érezte, a súly egy része lekerült a válláról. Barátja volt az első, aki a bíró szerepére vállalkozott, s miután összetrombitáltak két csapatot, Ron felkiáltott, és a levegőbe hajította a kvaffot. A játék elkezdődött.
Harry természetesen most is fogót játszott, s amikor játékostársait figyelemmel kísérve a magasba röppent, rögtön elégedett vigyor ült ki az arcára. Ugyan nyáron is kviddicseztek Weasleyékkel, de ez… ez teljesen más volt. Harry lelke szinte szárnyalt, ahogy magasan a többiek felett repkedve a cikesz után kutatott, s közben megpróbálta követni a játék menetét.
Együtt éljenzett a többiekkel, amikor a kvaff végül átrepült az egyik karikán, és még hangosabban, amikor Ginny terelőütőjével új pályára állított egy gurkót, megcélozva vele az ellenfél egyik terelőjét. Kissé figyelmetlenül körözgetett játékostársai felett, amikor a szeme sarkából elcsípett egy apró csillanást, és megpillantotta a cikeszt, magasan az egyik pózna fölött. Gyakorlott mozdulattal irányba állította a Tűzvillámot, és annak nyelére tapadva, máris az aranylabda felé száguldott. A másik fogó, Seamus is észrevette a rárepülést, és sietve Harry után eredt.
Harry figyelme teljesen a cikeszre tapadt, s ahogy a kis golyó után a pálya közepe felé száguldott, minden idegszálával a feladatra összpontosított. Vigyorogva döntötte seprűjét a helyes irányba, és ösztökélte egyre nagyobb és nagyobb sebességre. Ő és Seamus egymással szinte párhuzamosan száguldottak a labda mögött, s Harrynek már éppen sikerült egy kis előnyt kiharcolnia, amikor váratlanul feltűnt egy gurkó, telibe találta, ő pedig zuhanni kezdett a föld felé. Csontok émelyítő roppanását hallotta, s mintha Ginny is az ő nevét kiáltozta volna, de ez már csak futó gondolat volt, mielőtt a sötétség magával ragadta a teljes eszméletlenségbe.
Hosszú, hosszú idő után mintha a Hop-hálózat süvöltő hangját hallotta volna, meg suttogásfélét, ahogy valaki a némító bűbáj varázsigéjét mormolta, s csupán ekkor rémlett fel neki, hogy korábban a gyengélkedőre hozták. Hogy pontosan miért, arra viszont már nem emlékezett.
Halk csikorgás hatolt a fülébe, ahogy valaki az ágya mellé húzott egy széket, de ezt követően megint süket csend vette körül. Biztos volt benne, hogy normális esetben az ismeretlen jelenléte némiképp pánikba ejtené, de amilyen gyengének érezte magát, még ahhoz sem volt elég ereje, hogy egyáltalán megpróbálja kinyitni a szemét.
Egy ideig álom és ébrenlét között ingadozott, s amilyen kótyagos volt, lassan el is felejtette, hogy valaki itt ül mellette. Amikor az illető először megmozdult, s ő nehéz talár suhogását hallotta, Remusra tippelt, de még Dumbledore neve is megfordult a fejében. Néhány órával később, az egyik éberebb periódusában ujjak pillekönnyű érintését érezte a homlokán.
A kéz meleg volt, az illető bőre kissé érdes, ahogy finoman kisimított egy kósza tincset Harry csukott szeméből, majd az egyik hosszú ujj gyengéden végigkövette a homlokán húzódó villám alakú sebhely vonalát. Ő ösztönösen a cirógató kéz felé fordította az arcát; szerette volna megköszönni Remusnak, amiért hajlandó itt ücsörögni mellette. Mélyen belélegezve a meleg tenyérből áradó kellemes szegfűszeg illatot, elégedetten felsóhajtott, és szinte azonnal mély álomba merült.
Amikor másnap reggel rendesen felébredt, a nap már gazdagon szórta sugarait a gyengélkedő fehér falára. Ásított, és nyújtózkodott, bár nagyon óvatosan, nehogy a mozdulat fájdalmat okozzon, s közben a korábban történtek minden részlete egy csapásra eszébe jutott. Rémlett, hogy leesett a seprűjéről a kviddicspályán, aztán valaki egész éjjel vigyázta az álmát, miközben ő törött csontokkal, majdnem eszméletlenül feküdt a gyengélkedőn. Az is rémlett, hogy Madame Pomfrey egy elefántcsordának is elegendő bájitalt itatott vele, amitől felületes és egyáltalán nem pihentető álomba zuhant, többször is felriadva az éjszaka kellős közepén.
Lustán elmosolyodott, ahogy az éjjel történetek homályos részleteit felidézte magában. Hálás volt Remusnak, amiért képes volt olyan sokáig virrasztani mellette, bár egy kicsit szégyellte is magát miatta. Ettől függetlenül nagyon jólesett visszagondolni rá, ahogyan Remus próbálta megnyugtatni zaklatott álmai után. Orrát ráncolva még azt a kellemes, ismerős aromát is képes volt felidézni, amit a férfi közelében érzett. Mi is volt az? Jóleső, némiképp átható, csípős illat… talán fahéj, vagy inkább szegfűszeg… Szegfűszeg!
Szédítő hirtelenséggel csapta fejbe a felismerés, hogy egész végig téves úton járt, hogy egyáltalán nem Remus virrasztott az ágya mellett egész éjszaka, és hogy pontosan tudja, honnan volt olyan ismerős számára az a kellemes aroma. Ugyanezt az illatot érezte Piton leheletén csütörtökön, amikor közölte vele a megdöbbentő igazságot.
Uramisten, Piton volt vele mindvégig? Piton ült itt mellette egész éjjel? Képtelenség – győzködte magát. Az érintés, amire még most is emlékezett, túlságosan lágy, csaknem becézően kedveskedő volt. Különben is kizárt, hogy a morózus bájitaltan professzor valamelyik diákja álmát vigyázza egy teljes éjszakán keresztül, főleg, ha az a diák épp Harry Potter.
Mégis, ahogy ott ült, szinte megkövülten a kórházi ágy steril fehér lepedőjén, pontosan tudta, hogy ez az igazság: Piton virrasztott mellette korábban. Az érdes kéz, amely a homlokát simogatta, ugyanaz volt, amelyik durván megragadta az állát Dumbledore irodájában, és ugyanaz, amelyik óvatosan a filiális-főzet fölé irányította megvágott tenyerét. Ez a kéz volt az, amelyik végig fogta az övét, amikor bebizonyosodott, hogy ők ketten valóban apa és fia. Harry erőtlenül visszahanyatlott a fehér párnák közé, és bénán bámulta a gyengélkedő mennyezetét.
