#32 – Traumák
Charles Xavier professzor eltűnt. Pár régi tanítványa egy bizarr csapatot állít össze, hogy felkutassák. De a kutatás időnként váratlan fordulatot hoz… Emma Frost elárulta a kutatócsapatot, és saját tervét akarja megvalósítani.
Mr. X rejtekhelyén sikerült kiszabadítani Xavier professzort és az egykori ügynököket, de egy robbanás maga alá temette őket a felmentő csapattal együtt. A robbanást túlélték, és Forge bázisán rejtőztek el Emma Frost elől. Emma Frost Raven társaságában még időben elmenekült, és a gyanútlan Forge-tól megszerezte a Cerebro-t is. Tudomást szerzett a hadsereg titkos tervéről, amely egy tökéletes fegyver létrehozásáról szól, aminek segítségével a veszélyes mutánsokat csöndben és gyorsan tudnák kiiktatni…
Mindenütt erdők, hegyek, végeláthatatlanul. A helyszín a Sziklás-hegység, az Egyesült Államok észak-nyugati részén. Csend van, csak a madarak csicsergése hallatszódik. Béke, és nyugalom.
Hirtelen kelet felől szarvasok menekülnek kétségbeesetten. A távolból üvöltés hallatszódott. Nem farkas, nem is egy másik őshonos vadállat volt az, hanem valami más, valami borzalmas. Egy barnamedve jelent meg az egyik bokor mögül. Nem sokára ismét a kísérteties üvöltést lehetett hallani, már sokkal közelebbről. A medve a levegőbe szagolt, és várt. Egyik pillanatról a másikra valami előugrott a bokorból. Éles karmokkal nekitámadt a medvének, és megsebezte, de az állat fájdalmas üvöltéssel hatalmas mancsaival odébb taszította támadóját. Hiába, a következő támadás már halálos volt: a lény morgott egyet, váratlanul felugrott elég magasra ahhoz, hogy egyetlen csapással le tudja vágni a medve fejét. Az állat teste nagy puffanással a földre zuhant. A támadója elégedetten üvöltött egyet.
- Bámulatos! Kevesebb, mint tíz másodperc alatt végzett a medvével, és úgy, hogy közbe akkora ütést kapott, amit egy ember nem élt volna túl! – mondta Ridley ezredes, aki helikopterből figyelte az eseményeket.
- Valóban. – tette hozzá Emma Frost, aki Ravennel együtt természetesen ezúttal is az ezredessel tartott. – Mondja csak, mi is az igazi neve a „tesztalanynak"?
- Nincs neve. – mondta közönyösen az ezredes. – Ő az Első Fegyver. Mostantól csak így fogjuk hívni. A fején lévő készüléket arra programoztam be, hogy a medvét ölje meg. Számtalan programozás létezik, attól függően, hogy mi a szándékunk: elfogás eszméletlenül, elfogás eszméletvesztés nélkül, és ha szükséges, gyilkolás. A kezemben lévő távirányítóval tudom programozni, ez pedig eljuttatja az agyába a parancsot.
- Telepátiával nem próbálkoztak? – kérdezte Raven.
- Minek? – förmedt fel az ezredes. – Ezt nem bízhatjuk a mocskos mutánsokra! De telepátiával is lehetne elvileg irányítani.
Emma felháborodott a válaszon, de igyekezte leplezni ellenszenvét – főleg, hogy minden terv szerint haladt. De még nem látott eleget:
- Mondja csak, ezredes, azért jöttünk el ide, hogy csak medvét lássunk meghalni? – kérdezte provokatívan.
- Dehogy, Miss Frost! – nevetett Ridley. – Most jön az igazi teszt. A közelben 3 mutáns foglyunkat engedtük szabadon. Az Első Fegyvert arra utasítom, hogy öljön. A szaglása révén be tudja mérni a közelben lévő összes embert, megtalálja őket, és kivégzi őket.
- Mutánsok? – kérdezte Emma meglepődve. Nem számított arra, hogy a hadsereg ilyen módszerekhez folyamodik.
- Igen. Mindhárman viszonylag erősebb mutánsok, de a tesztelés során nem voltak a hasznunkra. De most viszont az Első Fegyver első áldozatai lehetnek. Kezdődjék a vadászat!
Raven is alig bírta leplezni dühét. „Hadd öljem meg ezt a mocskot, miután itt végeztünk! Úgy beszél a mutánsokról, mintha állatok lennénk!" – gondolta. Emmával végig tartották egymással a kapcsolatot telepatikusan, hogy tudjanak gond nélkül beszélni az ezredes háta mögött. „Nem. Még nem. Várjuk ki a végét!"
Betsy Braddrock az ágyán feküdt. Általában csak a plafont bámulta, nem akart, és nem is nagyon tudott mellette mást csinálni. Martin néha leült az ágya mellé, és aggódva figyelte. Néha találkozott a tekintetük, de a fiú ilyenkor mindig gyorsan elfordította a fejét. „Minden rendbe fog jönni, meglátod!" – mondogatta ilyenkor Atmoszféra.
Amikor a prof a fiatal nő betegágyához ment, a fiú épp akkor távozott. A tolószék halkan begördült a szobába, kicsit kinyitotta a szemét. Még hallotta, amint Atmoszféra ezt kérdezi a proftól: „Ugye tud rajta segíteni?", majd mély álomba merült.
Betsy kinyitotta a szemét. Felkelt az ágyából, és körülnézett a szobában. Poszterekkel volt kidekorálva a szoba, a ruhák rendetlenül hevertek a földön. Felállt, és odament a tükörhöz: egy kamaszkor előtt álló lány nézett rá vissza. Fiúsan rövidre nyírt fekete, kócos haja volt. Egy átlagos európai lánynak nézett ki, de arcán pár tipikusan ázsiai arcvonás látszódott. A szemét anyjától örökölte, Atsuko-tól.
Kiment a szobájából, és végigment a folyosón. A folyosón végig régi japán rajzok függtek a falon, a végén egy szolgáló állt az ajtó előtt. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az ház teraszára, ahonnan gyönyörű japán táj látszódott, egy folyó völgye, nem messze az óceántól. A teraszon egy idős japán házaspár ült egy asztalnál.
- Chou, gyere reggelizni! – mosolygott az idős asszony.
A lány leült, és jó étvággyal fogyasztotta a reggelijét. Az idős férfi dühösen megjegyezte: „Megint késtél!"
Hamarosan kiáltásokat hallottak a ház belsejéből. Pár feketébe öltözött, elfedett arcú harcos jelent meg, kardjuk vörös volt a szolgálók vérétől. Egy páncélba öltözött, zord arcú férfi jelent meg. Nem szólt semmit, csak lesújtott az öregemberre.
- Nagyapa! – kiáltott fel Betsy.
- Hacsiman! Ne tedd, ne bántsd őt! – nyögött elhaló hangon az öregember, amint a férfi Betsy felé közeledett. A férfi nem szólt semmit, csak lesújtott kardjával a lányra.
A kard azonban Betsy fejétől alig egy arasznyira megállt. A lány kétségbeesetten körbenézett. Minden mintha megfagyott volna. Nem mozdult senki, látta, ahogy az egyik harcos éppen az öregasszony felé csapott kardjával, aki ijedten nézett férje vérző testére. Körbenézett, de nem látott mást. Ijedten tett pár lépést, zihált az izgalomtól és a félelemtől. Hirtelen egy hangot hallott a háta mögül:
- Ne félj!
Megfordult. Egy idős férfi állt mögötte. Kopasz volt, ráncos és gondterhelt arcán egy halvány mosoly jelent meg, és végtelen nyugalom áradt belőle.
- Azért jöttem, hogy segítsek.
Betsy zaklatottan ébredt. Ágya mellett ott volt a professzor, aki a homlokán tartotta a kezét.
- Mióta zaklat ez az álom?
A félvér lány nem felelt. Ezután az elméjében hallotta Xavier kérdését:
- Mióta zaklat ez az álom?
- Kiskoromban többször előfordult. – válaszolta. Nehezére esett a beszéd, ezért csak telepatikusan folytatták tovább a beszélgetést. – De mióta kísérleteztek rajtam, azóta rendszeresen visszatér.
- Az idős japán házaspár a nagyszüleid?
- Igen. Mikor anyám meghalt, apám hozzájuk küldött, Japánba. Ott nőttem fel, ők neveltek fel. Csak felnőttként tértem vissza Angliába.
- És a támadás megtörtént? Valós élményből ered?
- Nem. Nem történt ilyen.
- Ki volt az a férfi, aki rátok támadott? Ki ez a Hacsiman nevű férfi?
- Nem tudom. Sosem láttam. De miért fontos ez? És professzor, hogyan tudott az álmomba lépni?
- A gyakorlott telepatáknak ez is hatalmában áll. Az álmoknak sokszor nagyobb jelentősége van, mint ahogy a legtöbb ember gondolja. Én, aki pszichológus és telepata is vagyok, különösen tudom ezt. Fontos lenne kideríteni, hogy mi okozza ezt az álmodat.
- Értem. De… mit tettek velem? Milyen kísérleteket végzett rajtam Mr. X?
- Borzalmas dolgot művelt veled. Semmit se tudunk erről a rejtélyes mutánsról és szándékairól. A veled történtekkel kapcsolatban létezik egy régi elmélet, amit a mutánsok ismerői régóta mondanak, hogy a telepátia és a telekinézis az érem egyik és másik oldala. Mr. X megfordította, kicsavarta a képességed eredeti rendjét – úgy néz ki, mégis igaz ez az elmélet! Betsy, most már telepata vagy! Miután kijöttünk a barlangból, korlátokat építettem az elmédbe, hogy csillapítsam azt a sokkot, amit a telepátia megjelenése okozott. Én is átéltem ezt: egyszerre mindenkinek hallottam a hangját, aki körülöttem volna. De nem lehet örökké korlátozni a képességed, szépen lassan leépítem a gátakat, és mindent megtanítok a telepátiáról!
Az egykor Ronin nevet használó volt ügynök után másnap Martin volt a következő, aki a professzorral beszélt. A fiatal mutáns alig tudta leplezni türelmetlenségét.
- Professzor Úr! Most már ne várasson tovább, kérem! Meg kell tudnom, hogyan úsztuk meg a barlangban élve!
- Kérlek, foglalj helyet. – mondta nyugodtan Xavier, és az egyik székre mutatott. – Már elmondtam, hogy mivel is foglalkoztam az Intézetemben. Sokan tanulták meg kontrollálni a képességüket, és ezt nem lehetett elválasztani a pszichológusi munkámtól. A kamaszkor amúgy is elég nehéz mindenki számára, épp végére a mutánsoknál aktiválódik az x-gén is. Ott állnak az életük küszöbén, rettegve, félve, bujkálva a külvilág elől.
- És ennek mi köze van az én esetemhez? – kérdezte értetlenül a fiú.
- Vannak olyan mutánsok, akik sokáig nem is veszik észre, hogy van képességük. Ugyanis általában valami komoly sokk, trauma hatására bukkan elő. Te is öntudatlanul váltál láthatatlanná, amikor először találkoztunk, addig nem is vetted észre ezt a képességed. Az Ügynökség időszaka alatt se nagyon jutottunk előre a képességeid természetének felkutatásával.
- Tehát akkor egy trauma, sokk kellene?
- Már ez megtörtént. Olyan sokk ért, ami beindította a képességed még rejtett részeit. – magyarázta Xavier. – Úgy néz ki, hogy a buborék, amin belül bármit láthatatlanná tudsz tenni, egyfajta pajzsként is használható. Te mentettél meg mindannyiunkat a barlangban!
- De mi volt ez a sokk? Mi váltotta ki ezt? – kérdezte Martin.
- Nem mi, hanem ki. – jelent meg Betsy az ajtóban. Az állapota egyre javult, és felkelt ágyából.
- Nem igazán értem… - értetlenkedett Martin. Nem merte felvállalni érzéseit.
- Dehogynem érted! – mondta a félvér lány. – Hallom… hallom a gondolataid.
A fiú zavarba jött. Xavier törte meg a csendet:
- Betsy még nem igazán tudja kontrollálni a képességét. Mások gondolatainak kizárása igen nehéz feladat. És vannak olyan gondolatok, olyan érzések, amelyek túlságosan erősek ahhoz, hogy még ki tudja zárni őket. Most jobb lesz, ha távozom. Másoknak is szüksége van még segítségre.
Xavier kigurult a tolószékével, a két fiatal egyedült maradt.
- Amikor ott voltunk a barlangban… te sérülten, megkínozva… és minden a fejünkre készült esni… - kezdte Martin, de a lány félbeszakította:
- Nem szükséges mondanod. Köszönöm. – és elmosolyodott.
A beszélgetést Warren megjelenése zavarta meg, aki kopogás nélkül lépett be a szobába.
- Betsy! Nem is tudtam, hogy jobban vagy! – mondta az angyalszárnyú mutáns boldogan.
- Nem… persze hogy nem! – csattant fel a félvér lány. – Hiszen felém se néztél mióta idejöttünk!
„Remélem újra lehet köztünk valami, de semmi komoly kapcsolat, arra most nincs türelmem!" „Nem értem, most akkor még Warrent szereti?" „Csak ne tudja meg, hogy Allison állandóan rám akar mászni" „Végülis sose lenne esélyem nála… főleg hogy Warrennel kellene rivalizálnom érte" Ezeket a gondolatokat hallotta Betsy. Túl sok volt ez neki, nem tudott koncentrálni. Felsikított, és kiviharzott a szobából.
A rejtélyes Első Fegyver első bevetése folytatódik, és közben a bázison a feszültség a tetőfokára hág…
