- Ja, és még valami – szólalt meg Wesley mosolyogva, mire mindannyian ránéztünk. Ilyen komoly dolgok közepette még jókedve volt. Irigyeltem. Bárcsak én is tudtam volna úgy mosolyogni – Legjobb az egészben, hogy egy csapat vagytok! – na, ezen már tényleg mindannyian mosolyogtunk. Vagy inkább döbbenten visszavigyorogtunk? Leginkább a második lehetőség.

Miután a fiúk mindent elmagyaráztak nekünk, vagy ha nem is mindent, csupán egy jó részét az egésznek, a lányokkal jónak láttuk hazamenni. Szerencsénk volt Wesley-vel, aki az én kocsimmal hozta el a lányokat a kávéházhoz, így könnyen és hamar hazaérhettünk. A kávézótól a házig tíz perc sem kellett, viszont így is hajnali két óra volt mire átléptük a ház küszöbét. A lányoknak általában be nem állt a szájuk. Most mégis nagyon csendben voltak. Az autóút alatt is úgy hallgattak, mint a sir, de amikor végre hazaértünk, akkor se szólaltak meg. Egyenes felmentek az emeletre, ahol a szobájuk volt. Valahol meg tudtam őket érteni, de mégis zavart, hogy nem akartak beszélni róla. Hisz eddig mindent megbeszéltünk. Bármiről volt is szó.

Szerettem volna beszélni a lányokkal, de tudtam, hogy egy kis időre volt szükségük, hogy feldolgozzák ezt az egészet, ami történt, meg amúgy is későre járt már, így én is követtem a példájukat. Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, felvettem a kedvenc pizsamámat és befeküdtem az ágyamba. Az éjjeliszekrényemre pillantottam, amin ott csillogott az a bizonyos medál, amit Elliott adott. Ez a tárgy volt az emlékeztető arra, hogy mi is történt velünk. Nem tudtam mennyi időbe telt, amíg elaludtam, de annyit biztosra vettem, hogy eltartott egy jó darabig.

Másnap reggel az ajtócsengő ébresztett fel. Hirtelen azon kezdtem el agyalni, hogy mégis ki lehetett az ilyen korán? Amikor végül ránéztem az órára, alig láttam a pontos időt. De nagyon úgy tűnt, mintha dél körül járt volna az óra mutatója, így már vissza is szívtam az utolsó szót. Megpróbáltam minél gyorsabban kikelni a kényelmes ágyamból, de nem igazán ment, mivel annyira álmos és fáradt voltam, hogy a homályos látás mellett majdnem nekimentem minden második tárgynak, ami szobában volt. Ez egyáltalán nem segített abban, hogy biztonságosan és halkan lejussak. Úgy éreztem magam, mintha nem aludtam volna semmit az éjszaka.

Megpróbáltam halkan lebotorkálni az előtérbe, miközben magamra vettem a köntösömet. Ásítva mentem oda az ajtóhoz, majd lassított felvételbe kinyitottam azt. Mr. Grey, vagyis Mártin állt az ajtóban, kezében egy tálcával, melyen friss pékáru sorakozott. Gondolhattam volna, hogy a mindig kedves, rendes szomszédom lehetett az. Az illat hatására olyan éhes lettem, mint a farkas. Ekkor a helyére kattant valami.

Farkas…

Vámpírvadász…

Vámpír…

Lányok…

Képességek…

- Bella – szólalt meg végül Mártin, amit egy pillanatra egész távolról hallottam, majd elhessegettem ezeket a gondolatokat, de nem véglegesen, így aztán sikerült odafigyelnem rá. – Jól vagy kislány? – kérdezte aggodalommal teli hangon, mire én hevesen bólogattam, de még mindig aggódva nézett vissza rám. – Egyáltalán nem úgy tűnik – mondta, én pedig újból ásítozni kezdtem, majd legyintettem, miközben beengedtem és becsuktam az ajtót. Szükségem volt egy jó erős kávéra. Az valamennyire helyreráz.

- Ne aggódj Mártin, tényleg. Jól vagyok – bizonygattam miközben magamban egyáltalán nem ezt mondogattam. Hogy is lehetnék jól az után, ami az este történt velem? Már a puszta gondolattól is teljesen kirázott a hideg. – Semmi olyan, amit egy jó alvással vagy kávéval ne lehetne orvosolni – tettem hozzá mosolyogva miközben bementünk a konyhába.

- Akkor ezek szerint eléggé elhúzódhatott a parti – nevetett jóízűen, miközben lerakta a tálca pékárut az ebédlőasztalra. – Pedig azt hittem, már mind fent vagytok. Ne haragudj, ha felébresztettelek, Bells – kért bocsánatot, én pedig nemlegesen megráztam a fejemet, miközben bekapcsoltam a kávéfőzőt és elővettem két bögrét.

- Semmi gond, amúgy is vár rám egy jó nagy adag házimunka – nyugtattam meg, miközben körbenéztem. Annyira nem volt nagy felfordulás, mivel az este nagyjából elpakoltam. – A lányok pedig még mindig alszanak, mint a bunda. Őket aligha lehet ennyivel felébreszteni. Ahhoz túl mélyen alszanak – kuncogtam, de ekkor motoszkálást hallottam meg az emeletről, amit Mártin nem igazán hallhatott meg. A válaszából legalábbis ez hallatszott ki.

- Ez megmagyarázza ezt a nagy csendet, ami itt van – felelte én pedig mosolyogva bólintottam. – Akkor nem hangoskodom. Nem szeretném őket magamra haragítani – tette hozzá, én pedig kuncogtam. A lányokat általában egy atombombával se lehetett felébreszteni. Nehéz dolga volt bárkinek is, aki ki akarta őket kergetni az ágyból. De én már ismertem a taktikát, ami minden egyes alkalommal bevált.

Akármennyire is szerettem volna elterelni a figyelmemet a történtekről, nem jártam sikerrel. Bármivel próbálkoztam, egyszerűen nem sikerült elfelejtsem, egy pillanatra sem. Egyfolytában a tegnap történtekről ugrottak be emlékképek, ami még jobban megnehezítette a dolgomat. És ez csak egyre idegesebbé, valamint nyugtalanná tett.

Miközben vártam, hogy megteljen az első bögre kávéval, kinéztem az ablakon, mely pont előttem volt. De a szemem nem a kinti tájon akadt meg, hanem a visszatükröződött alakomra. Annyit nagyon jól láttam, hogy kezdett lilás árnyalatba átmenni a szemem. Ha még ez nem lett volna elég, a következő pillanatban a fülek is kipattantak és a farkam is a köpeny alatt. Miért pont most?

Amilyen gyorsan csak tudtam a fejemre húztam a kapucnit, valamint összehúztam a magam körül a köntöst, úgy hogy ne látszódjon hátul a kidudorodás. Csak remélni tudtam, hogy Mártin nem kezd el kérdezősködni. De ha mégis, akkor szükségem volt egy elég jó magyarázatra. Ami jelen esetben nem igazán volt kéznél.

- Miért burkoltad be magad ennyire te lány? – kérdezte Mártin én pedig nem néztem rá és reménykedtem abban, hogy nem látszik ki a szemem. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte, én pedig bólogattam és elmotyogtam egy - ühüm-öt.

Már épp a saját kávém elkészítésével voltam elfoglalva, hogy hátha addig eltűnik ez az egész és kibújhatok a köntös alól, amikor Mártin hirtelen felállt, én pedig rögtön bepánikoltam, mivel pont felém tartott. Jézusom, most mihez fogok kezdeni? Ha meglát, ki tudja mit fog gondolni. Most bajban voltam. Nagy bajban.

- Nem tetszel ma nekem Bells. Gyere, hadd lássalak – emelte fel a kezét, én pedig hátráltam miközben szorosabban húztam magamra a köntöst. Akkor kezdtem el igazán félni, amikor nekiütköztem a hátammal a konyhapultnak és védekezően próbáltam elfojtani a feltörni készülő morgásokat. Innen nem volt hova menekülni. Hiába győzködtem, hogy semmi bajom, nem hallgatott rám, és csak közelített felém. Én pedig csak nem változtam vissza normálisra, ami még jobban megrémített. – Bella, mutasd magad!

Már hozzáért a kapucnihoz, amikor léptek zaját hallottam meg, majd a lányok halk, de mégis hallható szisszenését. Pont jókor! Nem mertem felnézni, mert féltem, hogy Mártin meglátja a szemeimet, melyek nagy valószínűséggel még mindig lilán tündököltek.

- Mártin! – szólaltak meg egyszerre a lányok, ő pedig elengedett, majd feléjük fordult. Rögtön felsóhajtottam.– Jó reggelt! - üdvözölték, miközben odajöttek hozzánk.

- Jó reggelt lányok – üdvözölte őket mosolyogva, de aztán újból felém fordult. – Mi történt Bellával? Nem tudjátok véletlenül?– mutatott rám, miközben Orsi és Emese közelebb léptek hozzám, majd karonfogva elkezdtek elhúzni Mártin közeléből. Hála az égnek!

- Ö… – kezdte dadogva Orsi, miközben kissé feljebb húzta a köntöst a fejemen, de úgy hogy Mártin ne lásson semmit. Amikor meglátta mi történt, elkerekedtek a szemei, de megpróbálta nem kimutatni a megdöbbenését. Aztán hirtelen felcsillantak a szemei. Tehát eszébe jutott valami, amivel lerázhatná a szomszédunkat. – Ez nagyon egyszerű. Bella valószínűleg az este nyitott ablaknál aludt, és valahogy az ajtaja is nyitva maradt kissé, így huzatot kapott. Eléggé feldagadhatott az arca, ezért ilyenkor nem mutatkozik szívesen – adta elő a fedő sztorit, ami elég jónak és hihetőnek tűnt. – Mindig így viselkedik, amikor ez történik vele. De ha kikezeljük, estére nyoma se lesz – vágott először sajnálkozó, majd boldogabb arcot Orsi, miközben a kezembe nyomta a bögre kávémat, majd szó nélkül kituszkolt a konyhából.

- Ó, értem – szólalt meg végül. – Jobbulást kicsim!– kiabálta utánam. Tehát ha minden igaz, akkor elhitte. Hála az égnek!

- Köszönöm Mártin! – kiabáltam vissza, miközben Orsival felszaladtunk az emeletre. Rossz érzés fogott el, mert kénytelen voltam hazudni neki, de nem volt más megoldás. Elhitte volna egyáltalán az igazságot? Nem hinném. Én alig hittem el, annak ellenére, hogy az egész közepébe csöppentem.

Orsi lágyan magával rántott a szobába, majd leült az ágyra, miközben nekem eszembe jutott, hogy én még mindig pizsamában voltam. Elvégeztem a reggeli teendőimet, majd gyorsan besiettem a gardróbba, kiválasztottam egy kényelmes szürke melegítőt és egy fekete rövid ujjú felsőt, aztán visszasiettem a barátnőmhöz, aki még mindig ott ült az ágyamon. Szerencsére a külsőm már a régi volt, a lila szemektől eltekintve.

- Bella, jól vagy? – kérdezte barátnőm aggódva, én pedig hevesen bólogattam, miközben leültem mellé. Amikor Orsira néztem azonnal elkerekedtek a szemeim. A megszokott zöldes barna szemek helyett, most narancssárga szemek néztek vissza rám. Kissé furcsa volt, így látni őt, bár én se nézhettem ki jobban az imént lila íriszekkel, szürke fülekkel és farokkal.

- Talán mondhatnám azt, hogy olyan jól, mint te – feleltem, aztán hirtelen kuncogásba törtünk ki mindketten, majd nem sokkal később lementünk a többiekhez, akiket a nappaliban találtunk meg. A lányok megválaszolták a nem kimondott kérdésemet. Mártin nem sokkal ezelőtt hazament. Nagyon nagy mázlink volt.

– Szép szemszín, nem mondom – tettem hozzá a véleményem, a nem olyan régen elkezdett beszélgetésünkhöz, mire Orsi felhúzott szemöldökkel nézett vissza rám.

- A tied se mondható rossznak – vágott vissza, majd karba tett kezekkel dőlt hátra a kanapén. Én is leültem, miközben az egyik lábamat átvetettem a másikon, és én is nekidőltem a támlának – Bár nekem az oroszlánmajmocska jobban bejön, mint a szürke farkas. – Ne vedd zokon – tette hozzá büszkén.

- Oroszlánmajmocska? - próbáltam elfojtani a feltörekvő kuncogást, de nem sikerült. - Az meg mit tud? - viccelődtem, miközben már a földön fetrengtünk a lányokkal a kacagástól, kivéve persze Orsit, aki bosszúsan ült fel a kanapén. A szemszíne, ha lehet még jobban virított, mint eddig. Sőt még a jellegzetes fülek és a farok is előbújt. Ezen már kitört belőlem a nevethetnék. Annyira mókásan nézett ki.

- Legalább az én DNS-em nem késztet morgásra és vonyításra - nézett velem farkasszemet Orsi barátnőm, miközben a lányok még jobban kezdtek kacagni. Emese, Andrea és Wanda már szinte sírtak a nevetéstől, annyira jól szórakoztak.

- Véged van! - morogtam, majd Orsi után eredtem, aki visítva rohant az emelet irányába. Nem telt sok időbe, amíg elkaptam és visszaráncigáltam a nappaliba. Mindez játékosan zajlott le. Sohasem tudtam volna bántani őket, bármiről volt is szó. Túlságosan fontosak voltak nekem, egytől-egyig.

Miután mind kiszórakoztuk magunkat, elfoglaltuk a szokásos helyeinket a kanapén és beszélgetni kezdtünk. Az elején mindenki síri csendben volt, így rám hárult az a nehéz feladat, hogy belekezdjek a beszélgetésbe, ami nem volt egyszerű dolog. De egy idő után mindenkinek volt mondanivalója, így kissé büszke is voltam magamra, hogy megnyíltak a lányok a kényelmetlen témával kapcsolatban. Mi is történt az este.

Mint kiderült, amíg én az erdőben csámborogtam a farkas után, addig a lányok sem unatkoztak. Sőt. Kiderült, hogy a lányokat is kicsalogatta a házból a saját DNS-üket hordozó állat. Tehát nem csak én voltam az egyetlen, akit elbolondítottak.

Emese épp a szüleivel e-mailezett, amikor macskanyávogás szerű hangokat hallott. Lement az emeleten található vendégszobából, és amikor leért, kissé megdöbbent. Egy macskát pillantott meg az ebédlőben. Barátnőmet annyira elbűvölte a macska, és annak édes nyávogása, hogy amikor az elindult kifelé, rögvest utánament. Aztán amikor egy kicsit távolabb kerültek a háztól, a macska hirtelen megállt. Emese oda is ment, hogy megsimogassa, de a macska ekkor váratlanul megmarta a csuklóját, ő pedig nem sokkal később elájult. Így ő is megkapta a ritka állat DNS-ét. Akkor még nem tudta, hogy a szelíd kis macska valójában egy hegyi vadmacska volt. Ezt Wesley később tudatta vele.

Orsi engem keresett, amikor megtörtént. Először azt hitte, hogy a tévében megy egy ismeretterjesztő film majmokkal, de amikor belépett a nappaliba, elállt a lélegzete. Egy narancssárga majmocska ugrált ide-oda a nappaliba. Barátnőnk minél hamarabb el akarta kapni az állatot. Sokáig hajkurászta, sikertelenül. Végül a majom csak megállt egy helyben. Ekkor óvatosan odament hozzá és az ölébe fogta a majmocskát, ami egy hirtelen mozdulattal megharapta a vállát. Ekkor ejtette el, az pedig amilyen gyorsan feltűnt, olyan gyorsasággal tűnt el. Barátnőnk nem sokkal később eszméletét vesztette a nappali közepén.

Wanda már szinte ugyanúgy járt, mint én, csak ő morgást hallott a fürdőből, ahol éppen le akart zuhanyozni. Kinézett az ablakon, és akkor látta meg a fehér tigrist, mely pont az udvaron volt és őt nézte. Hiába szólt a lányoknak, választ nem kapott, így saját maga nézett utána az állat furcsa felbukkanásának. Az első gondolata az volt, hogy talán az állatkertből szabadulhatott el, de valami még is azt súgta neki, hogy ez nem a véletlen műve, hanem az állat okkal volt itt. Nem tévedett nagyot. Ekkor már az állattal szemben állt, tisztességes távolságra tőle, teljesen megbabonázva. Kis idő elteltével, az állat megindult barátnőnk felé, aki ösztönösen menekülni akart, de az állat gyorsabb volt. Leterítette őt, és a bokájába harapott, aztán pedig eltűnt. Amikor megpróbált a lábára állni, elég hamar rájött, hogy nem tud, így egy darabig elsántított a hátsó bejárathoz, de aztán elszédült és többre nem emlékezett.

Andreával épp akkor történt meg, amikor a szüleivel beszélt telefonon. Pontosan az után, miután Emese elhagyta a szobát. Az ágyon ült, ölében a leopárd plüss állatával, amit tőlünk kapott a legutolsó születésnapjára. Imádta a leopárd mintás dolgokat, ahogy magát, az állatot is. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy az ölében levő állat mocorog. Amilyen gyorsan csak tudta, befejezte a telefonálást, miközben eleresztette a plüsst, és megpróbált egyre messzebbre kerülni tőle. Azt hitte, hogy ez egy rossz álom csupán, de hamar rájött, hogy egyáltalán nem az. A játékleopárd közben leugrott az ágyról, majd egyre nagyobb méretett vett fel, míg teljesen olyan nagy lett, mint az igazi. Barátnőnk ki akart szaladni a szobából, de az állat hirtelen előtte termett, így elállva az utat. A szobában körülnézve, nem talált semmit, amivel megvédhetné magát, viszont amikor újra az ajtó felé nézett, már a leopárd nem állt ott. A hátánál volt, gyorsan leterítette és mielőtt Andrea bármit reagálhatott volna, az életre kelt kitömött játék megmarta a hátát. Az állat ez után eltűnt ő pedig nem sokkal később eszméletét vesztette, ahogy a többiek, és ahogy én is.

A történtek után, amikor már mindannyian magukhoz tértek, megkeresték egymást. Nem tudták, hogy mégis mi történt velük, de nem sokkal később Wesley megjelent a háznál, és mindent elmagyarázott a négy, teljesen összezavarodott lánynak. Ekkor már eszükbe jutottam én is. Már majdnem eszüket vesztették, de szerencsére nem sokkal később meg lettek nyugtatva azzal, hogy jól vagyok, és nemsokára viszont láthatnak. A lányok már sejtették, hogy velem is valami hasonló történhetett, mint velük. Ebben nem tévedtek. Innentől kezdve, pedig már mindannyian ismertük a történteket.

Végignéztem a társaságon. Valamivel nyugodtabbnak tűntek, mint az este. De még mindig nem voltak teljesen a régiek.

Csak egyetlen egy kérdés maradt megválaszolatlanul.

Mi következett ezek után?

Valami azt súgta legbelül, hogy semmi jó.