11. fejezet: Melindoron
Tizennégyezer évvel korábban
A késő délutáni nap beragyogta a hatalmas kastélyt és a körülötte levő parkot. Alterranok nyüzsögtek az udvaron és azzal voltak elfoglalva, hogy minden a lehető leginkább a helyén legyen, mire a Velesar család a „nyaralójába" ér. Volt a hátsó kijáratnál egy nagy tó is ketten a felszínen lévő leveleket próbáltál lehalászni onnan. Voltak, akik élelemmel futkostak, voltak, akik a szőnyegeket tisztították.
Gammel érdeklődve figyelte őket az egyik fa árnyékából, ahogyan a törzsének dőlt. Kezeiben két kis szőrgombolyagot tartott, amik próbáltak kimászni onnan. Leginkább a földi macskákra hasonlítottak, úgy tudta, hogy tényleg onnan hozták el annak idején őket, amikor az alterranok visszatértek a Pegazus-galaxisba.
Még csak alig múlt húsz éves, néhány hónapja emelkedett fel ezzel mindenidők legfiatalabb felemelkedettje volt. Mindenki rá volt kíváncsi ezért is örült, hogy végre eljöhetett Atlantiszról, úgy sem érezte magát ott soha otthon. Ő itt szeretett lenni, ezen a bolygón, ami felett a Velesarok „uralkodtak". A családi birtokon.
Ő már korábban érkezett, mint a szülei, nagybátyjáék vagy akár a húga. Alig várta, hogy láthassa Mellissát. Persze nem volt a vérszerinti húga, hiszen senki sem hallott még olyanról, hogy a családjukban nő is született volna, de Merlin és Ralian örökbe fogadták, amikor az egyik árvaházban jártak.
Az egyik szőrgombolyag belekapott a hosszú vörös hajába és azzal kezdett játszani. Felnevetett és odébb rakta a jószágot. Néhány perccel később meghallott egy ismerős női hangot, amit őt hívta, majd pillanatokkal később feltűnt a vele egyidős húga is. A lánynak rövid világosbarna haja volt és barna szemei.
Ahogyan meglátta Gammelt a bátyja nyakába ugrott.
- Neked hoztam őket. – mosolyogott kedvesen a lányra és a két szőrgombolyagot átnyújtotta neki.
- Te aztán tudod, hogyan kell bocsánatot kérni. – nevetett fel Mellissa és odabújt a fiúhoz, aki át is ölelte. – Varázsolnál nekem?
A lány messze volt a felemelkedéstől hiába volt tisztavérű alterran. Gammel elfintorodott nem szívesen használta a képességét, hiszen nem volt mit kérkednie azzal, hogy pont a tűz jutott neki. Ezt Atlantiszon is mindig titkolta, ott kinézték azokat, akik ezzel bírtak, a gonoszsághoz kötötték, pedig benne semmi ilyesmi nem volt.
- Tudod, hogy nem szeretem. – vonta meg a vállát. – Nem az én műfajom a felvágás.
- Csak mert tűz? Én nem nézlek le érte. Szerinted én is felemelkedhetek valamikor?
- Ha nekem sikerült, miért pont te lennél kivétel? – megpuszilta a lány homlokát.
- Tudsz róla, hogy az a nő is itt lesz?
- Az a melindori? Apának teljesen elment az esze? – kérdezte kétségbeesve. – Úgy is tudja, hogy anya nincs jól, amióta kiderült, hogy szeretőt tart. Mit tegyünk?
- Tegyük annak a nőnek minél emlékezetesebbé a vacsorát a Velesarokkal. – mosolyodott el gonoszul Mellissa.
Ezen mind a ketten felnevettek. Gammel felpattant és felsegítette a lányt is, majd átkarolta és így indultak el sétálni a hatalmas birtokon. De a zöld szemei már nem voltak vidámak, hanem gondterheltek. Fogalma sem volt, hogy az anyja miként fog reagálni, ha megtudja, vagy meglátja azt itt. Pontosan Nimue miatt nem szerette a Melindoriakat.
Az a nő néhány évvel korábban csavarta el Merlin fejét, amikor a férfi Emmenna megbízatásából ment el az egyik konferenciára. Bárcsak az uralkodó felesége soha sem küldte volna őt. Akkor még mindig boldogok lehetnének. Bár a külvilág felé továbbra is azt a látszatott keltették, hogy minden rendben van a családban mindenki tudta, hogy ez közel sem igaz.
Beszélt már Hoveddel, hogy próbálja meg ikertestvérét jobb belátásra térni, éppen ezért is jöttek ma itt össze, hogy ezt is megejtsék, de ahhoz nem lett volna szabad itt lennie Nimuénak. Mindent tönkre fog tenni, nem is tudta, hogy mennyire igaza lett ezzel kapcsolatban. Már kezdett sötétedni, amikor visszaértek a kastélyhoz.
A hátsó bejáratnál akartak bemenni a házba, amikor a belső udvarból csörömpölést majd női sikolyt hallottak. Futva mentek oda mind a ketten. Gammel döbbenten állt meg az ajtóban és mozdulni sem tudott pár másodpercig. A macskaköves belső részen az anyja feküdt mozdulatlanul.
- Anya! – kiáltotta, majd ahogyan odaért térdre rogyott a hosszú szőke hajú nő teste mellett. – Anya! Neeeee!
A nő fejét az ölébe fektette és megsimogatta az arcát, már nem volt életben. Leszegte a fejét és érezte, ahogyan a könnyek végigperegnek az arcán, majd megrázkódott a zokogástól. Örült, hogy a szolgálók nem látják így a hajától, ami az arcába hullott. Gammel Velesar azon az estén sírt életében először. Másodszor és utoljára közel hetven évvel később, amikor a húga ezen kastély falai között meghalt.
Egyszerűen nem értette, hogy mi történt, hiszen az anyja felemelkedett volt és egy ilyen lényt senki sem pusztíthat el. Majd eszébe jutott az apja tervezett egy masinát, amivel ez megoldható, de annak csak halandóvá kellene tenni és nem megölni. Felpillantott és meglátta az egyik bokor alatt a szerkezetet. Gyilkosság volt, ekkor értette meg. Mellissa jött oda hozzá és megölelte a lány, ő is sírt.
- Ki volt itt rajtunk és a személyzeten kívül? – kérdezte dühösen.
- Egy melindori uram, azt mondta, hogy meg lett hívva. Beszélt is az úrnővel, de elküldtek minket, nem hittem volna, hogy idejutunk. – mondta egy nő. – Az apja és a nagybátyjáék kimentek sétálni nem sokkal miután a húga megérkezett.
Percekkel később futott be Merlin, Hoved és Zarana.
- Te ölted meg őt! – kiáltott még mindig sírva Gammel az apjára. – Te hoztad ide a melindorit!
Dühösen hagyta ott a családját és tért vissza Atlantiszra. Hetekkel később egymaga állt az egyik erkélyen és a tengert nézte. A távolban vihar tombolt, de felettük még mindig kék volt az ég, de csak idő kérdése volt, hogy ideérjen. Hallotta a lépteket, majd egy alacsonyabb árnyék vetült rá, oldalra fordult és rámosolygott a húgára.
Tudta, hogy miért jött, hogy Merlin akar vele beszélni, de a temetés óta nem is látta. Igaz azóta az este óta nem is beszélt a férfival és elkerülte. Leginkább most is egyedül lett volna, de örült annak, hogy a húgát látja. Nem is tudta, hogy Mellissa mikor tért vissza a városba. Az időérzékét is elveszítette.
Megölelte a húgát, a lánynak a szemei most is könnyesek voltak, de Gammel nem sírt azóta az este óta. Az apját hibáztatta a történtekért, hiszen ő engedte be a házukba azt a nőt. Soha sem fog megbocsátani neki ezért. Soha sem. Mellissa elhúzódott tőle, majd felnézett a zöld szemekbe.
- Beszélni akar veled. – mondta halkan.
- Én nem fogok az apánkkal beszélni, erről letehet.
- Nem róla beszélek, az uralkodó akar látni téged.
Gammel megdöbbent. Mortisse? Látni akarta őt? Sejtette, hogy előbb vagy utóbb eljön ez, hiszen a legbefolyásosabb család tagja volt, de miért pont most? Amikor leginkább elbújt volna az egész világ elől? Igazság szerint még a húgát sem akarta látni, de valahogy mégis megnyugtatta a közelsége. A lányra mosolygott és kisietett a folyosóra, hogy felkeresse Mortisse Cennent.
Alighogy odaért a trónteremhez az ajtó kinyílt és egy katona betessékelte rajta, csak a férfi volt bent és egy hosszú fekete hajú gyönyörű nő. Korábban is látta már többször, hiszen az apja tanítványa volt az Morgan LeFay. Ahogyan kellő távolságba ért letérdelt a trón előtt.
- Kellj fel Gammel! – mondta Cennen. – Hallottam, hogy mi történt, fogadd részvétemet.
- Köszönöm uram! Miben lehetek a szolgálatára?
- Úgy hallottam, hogy bosszút akarsz állni azért, amit az anyáddal tettek. Igaz ez? Csak rajta nyugodtan, egyikünk sem szereti a melindoriakat, nem igaz Morgan?
- Persze, hogy nem. – mosolygott a nő. – Mindig is mondtam Merlinnek, hogy szabaduljon meg tőle, de hát rám nem hallgatott.
- Igen szeretnék. – mondta ki nagy nehezen Gammel.
- Remek, van néhány dolog, amit el kellene végezned, és utána kitanítalak. Ha azzal végeztünk büntetlenül levadászhatod Naporcájú Nimue-t. Mit gondolsz, érdekelne?
Közel hetven év telt el azóta az este óta, hogy az anyja meghalt, régóta nem tért vissza arra a bolygóra, de most mégis ott volt. Mellissa haldoklott és tartozott annyival a húgának, hogy ott lesz vele. A lány évekkel az anyjuk halála után megőrült és azóta itt gondozták. Soha sem tudott felemelkedni.
Felment az emeletre és leült a beteg öregasszony ágyának szélére. Mostanra lett annyira erős és tapasztalt, hogy más alakot is felvehessen, így már nem az eredetit, hanem azt hordta, amit élete legnagyobb részében is viselt a későbbiekben. Mellissa megérezhette, hogy van itt valaki, mert kinyitotta a szemét.
- Örülök, hogy eljöttél. – mosolyodott el erőtlenül.
- Tudod, hogy neked bármit bármikor. – mondta szomorkásan Gammel.
- Akkor tudod, hogy mit kell tenned. Az uralkodó is felkínálta, hogy amnesztiát ad, ha megteszed. Miatta jutottunk ide, kérlek Gammel ígérd meg nekem, hogy megteszed.
- Nem vagyok gyilkos, hiába akar Mortisse azt faragni belőlem. Bármit könyörgöm, csak ezt ne kérd tőlem. – érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel. – Én is annyira gyűlölöm, mint te, de nem tudom, hogy meg tudnám-e tenni, vagy azzal együtt élni.
- De igen képes vagy, erős vagy. Már eddig is öltél neki, ha megkért. Ez miben lenne más?
- Anya sem akarná, hogy így álljak bosszút. – elfordította az arcát, majd felsóhajtott. – Rendben a kedvedért nem viszem bíróság elé, hanem megölöm.
- Köszönöm bátyám! – suttogta, majd lehunyta a szemét és többé nem nyitotta ki.
Gammel hagyta, hogy a könnyei végig peregjenek az arcán, majd letörölte őket. Letakarta húga testét egy lepedővel, majd kilépett az udvarra. Felette villámlott, még egyszer hátranézett a kastélyra, majd eltűnt. Ideje volt, hogy megkeresse Nimuét és véget vessen a hetven éve tartó gyűlöletnek és bosszút állhasson.
A húga őrült volt, de megígérte és mivel alterran volt kénytelen volt betartania az adott szavát. Beszélt Mortissével még azon az estén, majd két nap múlva egy elhagyatott bolygón előálltak az emberei az akkora már fogoly nővel. Undorodva nézett rajta végig egy egész családot rakott tönkre és előtte ki tudja hányat?
Odalépett a társasághoz, Nimue felnézett és gúnyosan elmosolyodott.
- Nocsak a „szerelemgyerek". Jött a pici fiú bosszút állni a mama halálért? – kérdezte.
- Hallgass! – mondta halkan és nyugodtan Gammel, igaz a kezeit összeszorította.
- Eszerint meghalt az anyád fattya is. Vagy Merlin ezt sem mondta el? Hogy nem csak örökbe fogadtátok, hanem tényleg a húgod volt?
- Ha az volt, akkor annak csak még jobban örülök.
- Az anyád egy…
- Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj róla! Sokkal jobb volt nálad, szerette a férjét és a gyerekeit is. De te elvetted tőlünk!
- Pedig, hogy könyörgött az életéért, nem is azért, a tiedért, hogy csak téged ne bántsalak. Láttam, hogyan zokogtál mellette, mint egy kisfiú.
Gammel elvörösödött. De még türtőztette magát, még képes volt visszafogni magát.
- Talán most is az vagy még? Szánalmas vagy Velesar! Még a pici hugicáért is sírtál. Egy nagy senki vagy, meg kellett volna öljelek, mielőtt az lesz belőled, akit láttam. Akkor sem leszel jobb ám szörnyszülött! – vágta a fejéhez a nő. – De legalább elvégeztem, amit kiszabott rám…
A férfi reszketve felsóhajtott, majd neki kezdett a bosszúnak. Ez volt a harmadik gyilkossága és most élvezte igazán először. Ettől kezdve Gammel Velesar számára nem volt megállás soha többé.
Kinézett az Istenek Városának erkélyéről el a távolba. A fülében most is ott vízhangzottak Nimue utolsó szavai. „De legalább elvégeztem, amit kiszabott rám…"
- Légy átkozott Cennen! Légy átkozott! – morogta maga elé.
Eddig nem volt jelentősége azoknak a szavaknak, csak most váltak világossá a számára. Őt is becsapta és az orránál fogva vezette. Vajon a húga halálos ágyánál tényleg a húga feküdt ott vagy Morgan egy illúzió mögött? Dühösen csapott rá a korlátra, ha Mortisse nem alázta volna meg minap, akkor lehetséges volt, hogy ez soha sem jutott volna az eszébe. Bár így lett volna.
Hátrafordult Larion lépett be a szobába. Egy pillanatra még visszafordult a messzeség felé.
- Te tettél ilyenné, egyszer ezt még visszakapod Mortisse sokszorosan! – suttogta a levegőbe.
Majd mosolyogva indult el a lány felé. Az apja is tévedett két nőt szeretett Larion előtt az anyját és Mellissát.
Merlin fáradtan nézett el a többi város irányába Rodneyval éppen közös laborja erkélyéről. Kint késő éjjel volt az emberek pedig éppen Treavol és Alaine visszatértét ünnepelték. Gammel engedte el mind a kettejüket, a fia. Pontosan tudta, hogy a másik mire gondol az Istenek városában. De ezzel is csak őt gyötörte.
Nimue hazudott Mellissa nem volt Ralian lánya, tényleg csak egy árva volt. Már azon az estén belátta, hogy mekkorát hibázott, de soha sem mondhatta meg azoknak, akiket szeretett. Tisztában volt vele, hogy a saját hibája okozta a fia vesztét és romlását és ezt képtelen volt megbocsátani magának.
Végignézett a laborján, annyira idegennek tűnt ez a hely, az egész földi valóság. Túlságosan régen nem tartozott már ide és elfelejtette, hogy milyen valójában itt élni. Lehetséges, hogy ott is elkövetett egy hibát, amikor a megüresedett tanácsosi helyre nem a saját fiának segített bejutni, hanem unokaöccsének.
De ez már akkor mindegy volt, ezer éves volt akkoriban Gammel és az akkori és mostani stílusát és ambícióit tekintve jobb is volt, hogy nem jutott be oda. Gátlástalanabb volt, mint Morgan és már ő is bőven kihasználta a lehetőségeit, mi lett volna, ha Gammel jut be. Elmosolyodott, az biztos, hogy akkor már nem lennének itt.
Ráadásul több dologban is tévedett, nem Mortisse volt az, akinek engedelmeskedett, annál nagyobb hatalmakat szolgált Nimue már az elejétől kezdve, és nem volt Morgan soha ott tényleg Mellissa kérte meg, hogy ölje meg a melindorit. Ő soha sem volt képes elfogadni azt a veszteséget, ami akkor érte.
Ezt tudatta is a fiával, kicsit meglepődött, amikor az végighallgatta.
- És képtelen voltál ennyi éven keresztül megmondani? – csattant fel, Merlin feje belefájdult a hangba olyan élesen szólt.
- Ha nem emlékszel, akkor tízezer évig aludtam hála neked és Morgannak. Ha most nem gondolsz rá, akkor sikerült volna elfelejtenem az egészet.
- Tehát ennyi? El akarod mindannyiukat felejteni? Annak a nőnek nem volt igaza, te vagy a szánalmas nem én. Kik azok, akiket szolgált?
- Tudom, hogy az vagyok. Kik is? Akik felettünk vannak és létezésüket a legtöbben csupán mítosznak hiszik. Mert igen is életben vannak. Tudom, hogy láttad őket te is, akárcsak Evan.
- Ha csak ennyit akarsz mondani, akkor tovább nincs dolgunk egymással.
- Szeretlek fiam.
Mondta még, de erre választ már nem kapott. Valahogy sejtette, hogy nem fog. Ennyivel nem lehet a kettejük között zajló ügyeket lezárni. Sem ő, sem ikertestvére Hoved nem voltak az apák gyöngyei. Mind a két ágból egy-egy Velesar az Ori sorait erősítette. Hogyan juthattak ilyen mélyre? És Mortisse miért akarta őket ennyire, ha bennük is van melindori vér?
Ismerte Gammelt annyira, hogy tudja mindenkit utál, akiben melindori vér van, de leginkább magával állt harcban. Emlékezett, hogy miként fogadta, amikor kiderült, hogy kik is valójában, hogy az mekkora csapás volt a számára. Ennek ellenére képes volt Lariont szeretni tiszta szívből. Mégsem volt teljesen elveszve minden.
Már csak arról kellene lebeszélnie, hogy meg akarja ölni Lorne-t. Amióta Hoved meghalt a másik férfira is úgy tekintett, mintha a saját fia lenne. Ez egyetlen Velesar, aki nem üt a családjára külsőleg. Azzal nem békélt csak meg, hogy nem olyan alakot választott, amiben legalább vörös haj lenne, vagy zöld szem. De ugyanolyan makacs volt, mint az apja, így megértette a döntését.
Hallotta, hogy az ajtó kinyílik, így besétált az erkélyről. Rodney jött be és igen morcos képet vágott. Mi történhetett, hiszen úgy tudta a másik az ünnepségen van Katei-vel. Akkor miért is jött el máris? Beleszagolt a levegőbe, citrom? Pislogott néhányat, bár kezdett benne némi kép összeállni, hogy mi is történhetett.
- Azt kérték, hogy bizonyítsam be nem lehet megölni már citrommal. Ez volt a kérésük! – morogta. – És le is fújtak citromos légfrissítővel. Mindenki rajtam nevetett, sőt az italomba és ételembe is raktak. Meg ne próbálj nevetni!
Merlin vigyorogva fordult el McKaytől már bánta, hogy nem ment el a menzára a bulira. El tudta képzelni, hogy Arbejde volt az, aki lefújta a férfit. Lassan minden a régi kerékvágásba fog kerülni. Végre. De ezzel együtt lassan újra ki fog törni a háború a fegyverszünetnek nemsokára vége lesz.
Carson döbbenten látta, hogy hova is jutott, alig hogy átért nagyon sokan köszöntötték és Susan is boldogan ugrott a nyakába és ölelte meg. Azt, hogy őt látta még nagyobb meglepetés volt. Akárcsak az, hogy Lorne is itt volt. Emlékezett arra, hogy ő tanította Rodneyval, de meghalt ő is és már, amikor legelőször találkoztak is, akkor is felemelkedett volt. Még csak pár perce volt itt, de örült, hogy végre otthon lehet.
Nem hitte volna, hogy megint sikerül eljutnia a Melindorra, de itt volt. És ami a legfontosabb volt a számára végre nem babonaságnak fog tűnni az, amit gyógyítás révén véghezvisz, hanem tényleg tudomány. Ez volt az, amit az Ori soha sem ismert el eretnekségnek tartott, de legalább már nem kell a meghurcoltatástól sem tartania.
A saját emberei is itt voltak, akikkel együtt lakott a városban több mint háromezer évvel ezelőtt. Bámulatos munka, amit Rodney véghez vitt és persze mindenki más is. Látta a lépcső tetején állni Nienyart, Arthurt, Arbejdét, Tintagilt és Merlint is, majd egy alacsony fekete bőrű férfi is csatlakozott hozzájuk. Lorne, amint észrevette az alakot rögtön el is sietett vele.
- Azt hittem már soha sem értek vissza. – hallotta Rodney hangját, majd a férfi elősietett az ugrók irányából. – Nocsak, örülök, hogy látlak. – Majd elmosolyodott. – Remélem használt valamit, amit tanítottam.
- Voltak már jobb tanáraim is nálad Rodney. – vigyorgott Carson.
- Jó, hogy jöttél úgyis szükségem van rád. Van egy majdnem felemelkedett replikátorunk, Tintagil és Everard szerezte be néhány órája. Meg kéne vizsgálnod.
- Tessék? Lassabban, ha kérhetem, alig két perce vagyok itt. Elsőként ki az az Everard és mi ez a replikátor mizéria, úgy tudtam, hogy elpusztítottuk őket.
- Erről még én sem hallottam. – mondta Susan is.
- Pedig már itt vagy pár órája. – pislogott rá McKay. – Értem, jobb dolgod is volt. Everard az alacsony fekete bőrű pojáca, Susannak találkozott vele. A replikátorunk… Jah igen, ha jót akartok, ne említsétek Nienyar előtt Johnt.
- Azonkívül, hogy Fellahinon van miért ne? – kérdezték mind a ketten.
- Nos, hogy is mondjam. John megölte Evelint. – felelte halkan.
- Ezt ugye nem mondtad komolyan? – kérdezte Susan döbbenten. – Apámból még kinézem, de hiába Végrehajtó, ilyet nem tenne. Mond azt, hogy csak vicc volt. Rodney!
- Evelin odament, hogy kihozza, mert a nővére elkeseredett volt, a tudósok elfogták és a végső próba keretében John megölte. Sajnálom, tudom, hogy jóban voltatok. Bár Gammelből inkább kinéztem volna, hogy ezt teszi, de akkor ugye ő még halott volt.
- Gammel volt az, aki elengedett minket. – mondta Carson.
- Úgy látszik, hogy agyára ment a Semmi és a holt lét. – legyintett Rodney. – Minket is elengedett, bár Evannal megküzdött.
- Jah igen. Kedves kérlek mond majd meg Evannak, hogy Gammel üzeni legközelebb megöli.
- Remek, ha végre befejeztétek irány a labor. – veregette hátba Rodney Carsont, majd csettintet párat és rábökött az irányra.
Beckett felsóhajtott, minden pontosan olyan volt, mint régen, csupán egy-két dolog változott. Ennek ellenére örült, hogy újra itt van, rámosolygott Susanra, majd a lány elindult az ellenkező irányba az alterranok felé. Ő maga pedig kelletlenül igaz, de követte Rodneyt a laborok felé. Kíváncsi volt erre a replikátorra.
Ahogyan odaértek azonnal leült egy laptop elé és munkához látott, hogy elolvassa, amire jutottak. Keller jelentései voltak és az egész ügy dolgai benne voltak, csak éppenséggel magáról a replikátorról nem írt a nő semmit. Rodney és Zelenka közben elmondták a többi részletet is azok utánról, hogy megtalálták a kisfiút.
Csodálkozott, hogy a legalapvetőbb vizsgálatokat még nem végezték el, így vért vett a kisfiútól, megmérte a vérnyomását és elvégezte ezeket a rutin vizsgálatokat. Furcsa, de volt vére a gyereknek ráadásul 0-s vércsoportú. Igaz ebben nanitok ezrei, ha nem milliói voltak, de akkor is. Mintha félig embernek tervezték volna, a szervei is működő képesek voltak, mint egy rendes embernek és a vérnyomása is mérhető volt. Carson hátborzongatónak találta ezt az egészet és furcsállta is.
- Így terveztek. – mindenre ez volt a válasz.
- És neved van? – kérdezte az egyik így terveztek válasz után. – Valahogyan csak kell, hogy hívjalak.
- Nincsen. – rázta meg a fejét. – Nem vagyok olyan régen itt, hogy lett volna lehetőség.
- Toby leszel, ha nem bánod. – mondta és rámosolygott.
- Nem, tetszik. De neked menned kell, lassan kezdődik az ünnepség a visszatértedre hercegem.
- Honnan? – nézett a fiúra döbbenten, hiszen csak percekkel korábban tudatták ezt vele. – És ha kérhetlek hív csak Carsonnak.
- Képes vagyok a gondolataitokat olvasni. És miért nem Treavol? Úgy tudom, hogy ez a neved, Treavol Valorvart az anyukád családneve után. A másik Cennen, mint Mortisse is?
- Mortisse a nagybátyám, de az apám nem volt olyan, engem semmi sem köt az Orihoz.
- Nem úgy, mint a hercegnőt, a bátyját és a régenst, ugye?
- Egyikőjük sem akarna neked ártani, ezt garantálhatom. Ezekről honnan tudsz amúgy?
- Nem tudom, elkezdtem emlékezni azóta, hogy itt vagyunk. Szokatlan ez?
- Egy felemelkedésre közelében lévő alterrantól nem, de te még jó indulattal sem vagy annak nevezhető. Bocsáss meg, hogy ilyen nyersen fogalmaztam…
- De igazad van, én félig gép vagyok.
- Ezzel azért nem értek egyet. Tudtad, hogy a szervezetben a nanitok leállnak?
- Igen, a végén olyan leszek, mint egy ember. De a képességeim birtokában. Csak így tudták a többiek megoldani, hogy sikerüljön az, amit annakidején Niam és néhányan akartak. Szóval, ha a felemelkedettek nem állítják le a folyamatot előbb vagy utóbb én is egy leszek közülük.
Mikor végzett rábízta Tobyt az egyik ügyeletes nővérre és elindult a menza felé, hogy „megünnepeljék" Susan és az ő visszatértét.
- Ez akkor sem lesz így jó. – mondta a férfi.
Lorne kényszeredetten felsóhajtott.
- Én döntöttem így még annak idején és nem fogom megváltoztatni a döntésemet Everard. A világ nagyon megváltozott azóta, hogy Valorvarttal beszéltél utoljára.
- Legközelebb meg is halsz akár érte Laegen? Mert most sem múlott sokon. Ő egy ember, halandó szörnyszü…
- Most legyen elég! – csattant fel. – Nem tűröm el, hogy ilyen hangon beszélj róla! Velem semmi bajod sincsen, pedig ugyanazon ősöktől származunk, ráadásul én is félig ori vagyok, akárcsak ő és John is. A Velesar ágnak szerencséje volt, hogy fel tudott emelkedni, a Valorvartnak nem. Ennyi választja el őket tőlünk.
- És ennyi kellett, hogy ne ti legyetek az uralkodók. Ti is a jövőbe láttok, akárcsak ők.
- Minden második generáció mind a két ágban. Ami Larionnal tört meg először.
- És még valami más is már előtte a Cennen vér bekerülésével. Nem tudom, hogy utána néztél-e a két családfának valaha a Velesaroknál soha sem született leány utód, míg a Valorvartnál férfi, egészen addig, amíg a két Cennen be nem házasodott az ágba. És van még valami, Larionnak soha sem lehetett volna szabad megszületnie. A létezése képtelenség.
- Ezt mégis hogy érted?
- Nézd végig a két családfát, hacsak nem hímnős a lányotok, amit persze tudjuk, hogy nem. Nem lenne szabad léteznie, mégis megszületett. Akárcsak Langsdomnak és Treavolnak sem. Liara is lánynak született.
- Ilyen szinten képtelenek vagyunk beavatkozni ezt te is tudod. Véletlen lehetett.
- Cennen ért a genetikához, ráadásul igen remekül.
- De miért tette volna, ha utóbb mindet elpusztította?
- De a fiát visszahozta és van egy lányuk is.
- Éppen ezt nem értem, Gammel tartozott a belső körébe, én soha sem. – vonta meg a vállát.
- Van egy olyan érzésem, hogy mindannyian bábok vagyunk egy nagyobb hatalom kezében.
- Még nincsenek itt, nem lehetnek. Tudnánk róla Everard.
- Egészen biztos vagy benne? A sima emberek sem tudják, hogy köztük járunk, csak a prófétákról. Akár az Ősi istenek is itt lehetnek. Mi van, ha ők hozták vissza a két Valorvartot?
- De miért? Azért biztosan nem, hogy jobb kedvem legyen. És még ott van a replikátor gyerek is. Én csak a jövőbe látok nem a múltba és a felettünk lévők fejébe.
- Valamit akkor is ki kellene találnunk és még valami, hagyj…
- Hagyjak fel minden emberi érzelmemmel, tudom. De ez nem fog megtörténni öreg. – elmosolyodott. – Buli lesz, van kedved csatlakozni?
- Nem megyek emberek közé, ha nem muszáj.
- Te pedig leszállhatnál a földre olykor, nem kell a nagyképűt játszani, mert a legöregebb vagy.
- Én ilyen nevelést kaptam barátom. Tudod, hogy a szememben bűn, hogy beavatkoztok.
Persze, hogy tudta az elmúlt háromezer évben nem telt el hét, hogy ne hallgatta volna meg ugyanezt. Kisétált az elosztóból és gyalog indult el a menza irányába. Itt már senki sem volt, Susant kereste a tekintetével, de a lányt sem találta meg. Késő éjjel volt már az irányítóban is csak az éjjeli műszakosok dolgoztak. Szerencsére úgy sem volt semmilyen vész várható, minden békés volt az Öt városban.
Ahogyan odaért a menzához bentről nevetést hallott. Belépett az ajtón ekkor pukkanást hallott és éppen csak időben tudta lehúzni a fejét ami felett egy pezsgős kupak száguldott el és csattant a falon. Körbenézett az étkezőn mindenki itt volt a régi csapatból, már csak John hiányzott, hogy teljes legyen minden. Nemsokára.
Az embereken kívül két felemelkedett volt itt Rodney és Arbejde, úgy tűnt, hogy a vörös még most sem hagyja békén a tudóst. Elmosolyodott. Susan átnyújtott neki egy pezsgőspoharat. Ránézett a teli poharára, majd a lányra, aki mosolygott rá. Pont, mint annak idején az első randijukon. Azóta rengeteg idő telt el boldogan, de leginkább magányosan. Átölelte a lány derekát és visszaterelte a többiekhez.
- Azt hittük, hogy már soha sem jössz. – vigyorgott Arbejde.
- Beszélnem kellett Everarddal. – majd Weirre nézett. – Ugye Carson csak egy pohárnyit engedett neked?
- Kettőt, mert kettős ünnep van. – válaszolta Beckett. – A visszatértünkre és Liz leendő gyermekére. – emelte meg a poharát a pohárköszöntő végén.
A poharak koccantak és mindenki belekortyolt a pezsgőbe.
- Rodney lenne egy kérésem. – fordult a legjobb barátja felé Carson. – Ugye már nem lehet téged megölni a citrommal?
- Kevésbé provokatív kérdést nem lehetett volna feltenni? Nem, már nem a válasz.
- Akkor azt sem fogod bánni, amit kitaláltam, hogy leteszteljem. Arbejde kérlek! Amúgy a poharadba és a vacsorádban is volt citrom.
A vörös elővett a táskájából egy citromos légfrissítőt és lefújta Rodneyt. Mindenki hangosan felnevetett Novak és Chuck a nevetés közben még a poharukat is kiejtették a kezükből. McKay olyan tekintettel bámult rájuk, mintha a saját kivégzésére menne, fintorogva szagolt bele a levegőbe, majd sértődött képet vágott, megfordult és szinte rohanva hagyta el a menzát.
- Ez mindig érzékeny pontja marad. – mondta nevetve Zelenka.
Pár pillanattal később Awagon lépett oda Evanhoz.
- Ráérsz most? Beszélnünk kell.
- Most? Nem érne rá mondjuk holnapig? – kérdezte és oldalra pillantott Susanra.
- Menj csak most. – mosolygott rá a lány. – Megvárlak bármeddig is tart. Örülök, hogy látlak Awagon.
- Én is Alaine.
Ezzel mind a ketten elhagyták a menzát.
Awagon órák óta tépelődött. Bűntudata volt, akkora, amekkorát soha sem érzett korábban. Fogalma sem volt róla, hogy mit is tegyen ebben a helyzetben. Elárulta az Alterranokat, pedig nem is akarta. De a másik oldalról ott volt az a helyzet, hogy Gammel a legjobb barátja volt. De az alterranok pedig befogadták.
Vajon már tudtak az árulásról? Hiszen minden tele volt jövőbelátókkal. Akkor talán kisebb büntetést kap majd, ha saját maga vallja be a dolgot, mintsem a szemére vetik. És akkor még ott lesz az is, hogy a népe előtt alázzák meg, így pedig talán titokban maradhat az árulás. Vajon ez volt a legnagyobb vétség?
Hiszen korábban soha semmilyen más bűnt nem követett el, rendesen végezte a rá kiszabott Próféta sorsot is, egyszer sem szólalt fel az Ori érdekében. Csak elmondta, hogy kémek vannak a palotában. Vajon Laegen emberei még életben vannak, vagy már megölte őket Gammel? Gyötörte a lelkiismerete.
Korábban nem is hitte volna, hogy még van neki ilyen, de úgy tűnt, hogy még nem veszett ki belőle minden emberség. Keserűen felkacagott. Hiszen soha sem volt embernek mondható semmilyen értelemben sem. Mindig is csak egy wraith volt. Most pedig felemelkedett, de köztes állapotban soha sem volt.
Talán akkor, amikor aludtak, hogy elfogadhassák magukat. Többen képtelenek voltak és inkább a halált választották. Az alterranok között soha sem lesznek wraith leszármazottak, egyetlen királynő sem volt a hajóján. Most már bánta, hogy nem tartott egyet a maga közelében. Akkor talán tovább vihetnék a nemzettséget, még ha alterranként is.
A menza felé tartott, bentről nevetés szűrődött ki, sajnálta, hogy meg kell szakítania ezt. Be akart lépni, amikor Rodney rohant ki dühösen mellette és erős citrom szagot árasztott. Mégis mi a fene folyt itt bent? Nem volt nehéz bent egyből kiszúrnia Evant, de meglepődött, hogy az oldalán Alaine-t látja. Olyan régen nem találkozott a lánnyal, nem is tudta, hogy máris itt lesz az ünnepségen, leginkább a bátyja miatt.
Odalépett a társasághoz, fél perccel később már a folyosón voltak. Mégis miként fogja elmondani a régensnek, hogy mit tett? Eddig a gondolatok sokkal könnyebbek voltak, mint azt, amit most készül megtenni. Vajon miként fogja majd a férfi fogadni az árulásának hírét? Bár ne volna ennyire nehéz az élet.
Most nem mentek el az elosztóig, csak a legközelebbi erkélyre mentek, ami azért olyan messze esett a kantintól, hogy onnan ne lehessen hallani.
- Valamit el kell mondanom Laegen. Elárultam az alterranokat.
- Tudok róla. – felelte Evan. – De örülök, hogy önként beismerted.
- Honnan tudsz róla? – nézett a másik férfira Awagon döbbenten.
- Hallottam a beszélgetéseteket Gammellel.
- Sajnálom, nem tudom, hogy mi történt akkor velem.
- A barátod érthető. Bár talán még jó is kisülhet a dologból. Mond, tudsz hazudni?
- Nem értem, hogy miként jön ez ide…
- Tudsz vagy nem?
- Fogalmam sincs, nem próbáltam még hazudni azóta, hogy felemelkedtem.
- Rendben, akkor mond azt, hogy élvezted a háború végső szakaszában mészárolni az embereket.
- De hát ez nem is igaz, én akartam leginkább a végét!
- Tudom, ha tudsz hazudni el tudod mondani, ha nem, akkor nem.
Awagon nyelt egyet, majd nagy nehezen elismételte a mondatot.
- Nagyszerű. – vigyorodott el Evan. – Még gyakorolnod kell, de menni fog. Hamis információkat fogsz Gammelnek eljuttatni. Remélem ez ellen nincsen semmilyen kifogásod.
- Ennyivel megúsznám? – pislogott az egykori wraith.
- Szerintem kellő büntetés, hogy a barátod ellen kell dolgoznod. Nem akarlak megbüntetni, megértem, hogy miért tetted Awagon. Most visszamennék ünnepelni, majd később még beszélünk erről.
Így elsőre talán nem hangozz olyan súlyos büntetésnek, de nem volt afelől kétsége, hogy Everard és Tintagil azzá fogják tenni. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyen megússza. Talán közrejátszott az is, hogy jó kedve volt Lorne-nak. Az elmúlt ezerötszáz évben nem látta ennyire jókedvűnek. Tudta, hogy Alaine érdeme volt az egész.
Hamis információk, ennyit megér a dolog, hiszen nem akarta, hogy az alterranok elbukjanak. Nekik köszönhette, hogy volt otthonuk és életük. Ez pedig olyan kötelék volt, amit még Gammel sem szakíthatott szét egykönnyen. Felsóhajtott, még örült is ennek, nem akart a vörös adósa lenni, volt már az korábban és az bőven elég volt.
Két egész életre is.
Rodney dühöngött, mégis hogyan tehették ezt vele? Carson és a vöröske megalázta mindenki előtt. És mi lett volna, ha mégis belehal a citromba? Akkor megehette volna őket a bűntudat. Megszagolta a ruháját és elfintorodott, ez hihetetlenül büdös citrom illatú volt. Ráadásul mindenki kinevette, még Merlin is. Elege volt aznapra mindenkiből.
Morcosan ült le a laptopja elé és kapcsolta be a pasziánszt. Jó-jó, hogy most jöttek vissza, de ezt akkor sem kellett volna megtenniük. Felnézett Merlin már nem volt bent a laborban, észre sem vette, hogy az öreg tudós mikor is tűnt el innen, mert az ajtó nem nyílt ki. Azt egészen biztosan meghallotta volna, nem?
Túlságosan öregnek érezte magát, mindent együttvéve, nem csak azt, hogy bőven elmúlt háromezer éves. Kay és Zander emlékei is a fejében voltak, nem értette, hogy Lorne miként képes ilyen jól elviselni ezt az egészet. Neki a nehezére ment, nagyon is. Néha kezdte úgy érezni, hogy az emlékek az őrületbe kergetik.
Ezért mindenkinek jobb szemmel kéne rá néznie, mert súlyos kínokat él át, de ők nem is figyelnek rá. Az sem érdekelné őket, ha halott ember lenne. Vajon feltűnne nekik, ha elmenne vagy meghalna? Ez tényleg jó kérdés volt.
- Persze, hogy feltűnne. Mindenkinek, nélküled nem lenne olyan a város, mint amilyen most. – mondta Susan.
Rodney felkapta a fejét és a lány ott állt az asztala másik oldalán és rámosolygott. Fel sem tűnt, amikor bejött.
- Miért olvasol a gondolataimban? – kérdezte morcosan.
- Szinte megsüketülök tőlük, már megtanulhattad volna elrejteni őket. Mindenki hálás neked, azért, amit itt tettél. Rodney remek munkát végeztél, a pajzs az illúziók. Bámulatos.
- Tényleg úgy véled?
- Persze, és nem csak én vagyok ezen a véleményen. Azért ismerd be, hogy túlságosan magas labda volt az a citromos dolog ahhoz, hogy kihagyhassuk. – még mindig mosolygott. – Ráadásul meg sem köszönhettem annak idején, hogy kiálltál Mortisse ellen. Nagyon bátor tett volt főleg és örülök, hogy sikerült felemelkednek, csak nyertek veled. Tényleg.
- Köszönöm, hogy így véled.
Susan letett a kezében lévő két pezsgőspohárból egyet Rodney asztalára majd kisétált a laborból. McKay visszatért a gondolatati közé és most már ő is mosolygott. Igen ez nagyon hiányzott már neki, hogy végre valaki megköszönjön neki valamit. Mert senki sem tette nagyon, csak elvártak dolgokat.
Igen, egykor feláldozta a lányért az életért, csak azt nem tudta, hogy mit is gondol róla. Ő a hálás helyett az idiótára gondolt volna, de eszerint mégsem ez volt a helyzet. Örült neki, hogy nem így volt. Már csak azt sajnálta, hogy soha semmi sem lesz a régi. Hiába is reménykedett ebben szinte mindenki.
Hiszen folyamatosan látta a jövőt, egyre és egyre rosszabb verzióba. És igazán jó kérdés volt, hogy melyik is lesz ebből a valós. Valahogy egyiket sem kívánta maguknak, bár a legközelebbi esemény legalább derűre adott okot. Csak napok kérdése és Lorne elindul, hogy összeszedje a leendő szövetségeseiket.
Aztán… felsóhajtott. Egyelőre nem akart ilyenekről gondolkodni, még ráértek. Elvégre ma ünnepeltek. Kinézett a laborjának ablakán, lassanként már pirkadt. Nem hitte volna, hogy már ennyire késő; egészen pontosan korán van. Lassanként felébred a város és az ünneplők is végre aludni térnek. Apropó, ünneplők.
Te jó ég! Már megint csak magával foglalkozott és Katie-t otthagyta egyedül. Hogy felejthette el az egészet? Amit a nőtől kapni fog azt meg is érdemli, halott ember lesz. Lecsapta a laptop tetejét, nem volt benne biztos, hogy nem törte el a monitort, majd a menza felé vette az irányt. Mikor odaért a néhányan még mindig ott voltak, de a legtöbben már eltűntek, köztük a két „ünnepelt" is. Szerencséjére Katie még mindig nem ment el.
- Bocsáss meg kérlek, teljesen elfelejtettem! – mondta a nőnek.
- Hozzá vagyok szokva, hogy mindig te vagy az első magadnak. – felelte a nő mosolyogva.
- Mi az hogy…?
- Csak vicceltem Rodney. Megértem, hogy kiborultál, de nem kellett volna ekkora hisztériát csapnod. Mindenki rajtad nevetett még percekkel később is.
- És ha belehaltam volna? Ennyire felelőtlenek nem lehetnek.
- Több, mint háromezer éves vagy, nem lehet téged megölni. – hangzott erre a szomorkás válasz. – Jó éjszakát Rodney!
Mondta még a nő és megcsókolta, majd a többiekkel együtt távozott a menzáról. Néhány katona és technikus már szállingózott befelé, hogy reggelizzenek a műszakjuk előtt. Majdnem olyan, mint régen. De mégsem lesz olyan soha sem. Odalépett a pulthoz és elvett egy egyliteres termosz kávét.
Ezen kénytelen volt elmosolyodni, már tudták, hogy ezt itt tartsák neki. Kifele menet megtorpant. A francba! Most jutott el a tudatáig, hogy Katie mit is mondott neki. Már megint bunkó volt. Így a nő szállása felé vette az irányt és nem a laborja felé. Mindenképp ki kell engesztelnie. Lassanként megfeledkezhetne magáról és elkezdhetne másokkal is törődni.
Csak hát annyira nehéz ez, nem? más sajnálni annyival rosszabb, mint magunkat, főleg, ha olyan sok gondja van valakinek, mint doktor Rodney McKaynek.
Weir fáradtnak érezte magát, régen volt ennyire kimerült, mint most. Talán tényleg Kellernek volt igaza, hogy többet kellene pihennie ebben az állapotban. Most, hogy a teljes város tudott a terhességéről már kénytelen volt Caldwellnek is elmondani ezt. A férfi határtalanul boldog volt, amikor megtudta a csodás hírt.
Korábban tartott attól, hogy Steven miként is fogja majd a dolgot, de pont az ellenkezője lett, mint várta. Kislány lesz, korábban soha sem hitte volna, hogy csak így hirtelen gyermeke lesz, de megtörtént és ennél a helynél semmi sem volt alkalmasabb egy gyermeket felnevelni. Boldog volt.
Emiatt is, de azért is, hogy Susan és Carson is végre ismét itt voltak közöttük. Már csak Johnt kell visszahozniuk és ismét minden a régi kerékvágásba kerül. Vajon meg kellene kockáztatniuk majd Liara vissza hozatalát is a városba, vagy ő teljes mértékben az apja lánya és felesleges lenne az egész?
Erre a kérdésre Lorne kémeitől kell majd választ kapnia hiszen az a három bátor fiatal ismerte leginkább az ottani helyzetet. Két férfi és egy nő. Az életüket tették kockára, ketten harcosként a Végrehajtó seregében a nő pedig szolgálóként a palotában. Nem irigyelte egyikük helyzetét sem.
Újra a leendő lányára gondolt, már a neve is megvolt, szinte azonnal meg tudtak ebben egyezni Valerie Weir-Caldwell lesz majd. Kicsit sajnálta, hogy a gyermek élete első közel hétévét alig egy hét alatt fogja leélni és éppen ezért soha sem fogja őt kisbabaként látni. De ez a hely ezt hozta ki mindenkiből.
A túlélés miatt, de az orvosi vizsgálatok megállapították, hogy az itt leélt igen rövidke idő alatt is minden ember olyan változáson ment át, köztük Caldwell és Elizabeth is, aminek köszönhetően a gyermek közel két évszázadig fog élni. Ennek örült, bár rájuk ez még nem hatott ki, ők továbbra is csak a normális emberi mértet fogják leélni.
Mármint azok, akik az Alvók voltak annak idején. A hosszú élet csak a következő generációkra hatott ki. Legalább neki nem kell olyan keveset élni. Bár a felemelkedés még mindig ott volt a számukra is lehetőségként. Szomorkásan csóválta meg a fejét, nem tudta elképzelni, hogy valaha is olyan szintre juthatna.
Bár ekkor eszébe jutott Rodney, neki is sikerült. Igaz csaltak az érdekében, de ki tudja, hogy ha megkérnék őket, akkor mi lenne. Volt egy olyan érzése, hogy nekik is csalnának, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy könyörögjön ezért. Inkább az elmúlást fogja választani, ha egyszer oda jut majd.
Steven nem tudott itt maradni vele, vissza kellett térni az Akadémiára. Túl sok időt kell ott töltenie, de azért szerencsére mindig tudott időt szakítani arra, hogy vissza tudjon ide jönni, de Liz szerint soha sem kellően eleget. Most pedig kifejezetten örült volna, ha itt van. Még soha sem érezte magát ennyire magányosnak, pedig rengeteg munkája volt és szint semennyi szabadideje sem. Lehetséges, hogy a terhesség miatt érezte ezt?
A gondolatai újra az expedíció tagjai felé vándoroltak, olyan furcsa volt Lorne-t vidámnak látni, már egészen megszokta, hogy mindig komor, de Susan visszatérte ezen is változtat szerencsére. Aztán ott volt még Carson is a citromos légfrissítő ötletével, önkéntelenül is elmosolyodott ezen. Pazar ötlet volt. Az persze várható volt, hogy Rodney nem fogja tolerálni, de akkor is megérte az a pillanat.
Sejtette, hogy ezt még igen sokáig fogják emlegetni a városban. Valerie; három hónapos terhes volt vele, lassan meg is fog látszani rajta. Nem sokkal az ébredés utáni napok valamelyikén fogant. Nagyon bízott benne, hogy ő majd egy szebb világban élhet majd, mint a szülei. Egy olyanban, amikor nincsen többé háború sem szenvedés. Vajon meg fogja majd élni azt? Vagy meddig húzódhat még az Alterran-Ori háború?
Ásított egyet, fáradt volt. Nagyon. Kinézett az ablakon, a kertekre és a hatalmas fákra már a nap sütött rá. A mesterséges nap persze, de igen valósnak tűnt. Nem hitte volna, hogy már ennyire késő van. Olyan remekül érezte magát az este és éjszaka folyamán. Lefeküdt aludni és az álom szinte azonnal el is nyomta.
Boldog volt és nagyon jó kedvű. Caldwellt nem érdekelte, hogy ő volt az „utolsó", aki megtudta a városban, hogy apa lesz, iszonyatosan örült ennek a hírnek. Ráadásul kislány, legalább elég kicsi az esélye, hogy a miatt aggódjon majd, hogy a gyermeke is harcosnak, katonának akarjon menni.
Sajnálta, hogy vissza kell térnie az Akadémiára legszívesebben tovább ünnepelt volna Elizabethtel, de tudta, ha mihamarabb végeznek a kiképzéssel, akkor annál korábban térhet hosszabb időre vissza az otthonába. Most, hogy Daniel és Mitchell is visszatértek ők is csatlakoztak a kiképzéshez, így több ember jutott az újoncokra.
Ez azt jelentette, hogy gyorsabban mehet az egész, mert többen tudnak rájuk figyelni. Kezébe vette az ütemtervet, pár hét csupán utána jön a flotta tesztelése, de abban neki már nem lesz dolga. Ilyenkor örült annak, hogy benne nem volt meg az ATA gén, rengeteg feladattal kevesebbet tudott csak ellátni.
Öregnek érezte magát ehhez a feladathoz. Talán az a tudat volt, hogy évezredek óta életben van, vagy csak az, hogy apa lesz és nem akarja ezt tovább csinálni, nem tudta eldönteni. Belekortyolta a kávéjába, a nap előbukott a hegyek mögül és a kiképzőpályát beborította arany színeivel. Hideg volt a szél is fújt és tél volt.
Igaz a földi időszámítás szerint már tavasz volt, de a hold helyzetét tekintve tél volt ezen a helyen. Összébb húzta magán a kabátját, a távolban lövések dördültek a lőgyakorlatokat megkezdte Cameron a csapatával. Minden a tervek szerint haladt. Nagyszerű. Bement az épületbe és az irodájáig meg sem állt. Ott leült és a papírokat lapozgatta.
Lizt nem féltette túlságosan, hiszen most már Carson vette át a kezelését, és igen ő a legjobb orvos volt, akit valaha ismert. A legtöbb Alterran is hasonlóképpen vélekedett, ennek ellenére vele akart lenni. Megrázta a fejét, nem lenne szabad erre gondolnia, nem befolyásolhatják az érzelmei.
Hiszen ez minden katona alapszabálya, de mennyire vannak ezek még érvényben most itt a világ végén? Ezt nem tudta tökéletesen megítélni. Hiszen mint katonaság sem létezett olyan formában, mint régen volt, akkor ez most nem ütközne szabályba? Ha Lorne-on múlik a kérdés, akkor egészen biztosan nem.
Valahol mélyen a flottával akart tartani, még élénken emlékezett arra az időre, amikor a Daedalus parancsnoka volt, de sajnos a mostani alterran hajókat nem úgy tervezték, hogy egy normális ember el tudja vezetni. Ő pedig nem akart másodhegedűsként valamelyik hajón lábatlankodni, nem lett volna rá képes.
Bár a jó oldala az volt az egésznek, hogy akkor, amikor a flotta kirepül és az Akadémia működése ideiglenesen felfüggesztődig ő ott lehet a városban és csak a helyi erők parancsnokaként vesz részt a hadműveletekben. Hiszen a másik bolygókra menő akciókhoz túlságosan öreg volt, így maradt a felügyeleti munka.
Kopogtattak az ajtaján, kiszólt és Jackson lépett be az ajtón. Meg sem kérdezte, hogy leülhet-e lehuppant az egyik székbe.
- Remek hírek ezredes bocsánat, tábornok, tartani tudjuk a kiszabott határidőt. Cam üzente, a srácok remekül haladnak a kiképzéssel. Nagyon tehetséges mindegyik.
- Persze, hogy azok, hiszen ha jól tudom genetikailag vannak módosítva, hogy az ilyen típusú tehetségeik jobban előjöjjenek. Ennek ellenére Lorne örülni fog a hírnek.
- Feltéve, ha ezzel fog foglalkozni az elkövetkező néhány hétben, amit kizártnak tartok. – vigyorodott el.
- Kétlem, hogy elhanyagolná a feladatait, az ősök úgysem engednék.
- Ki tudja. – vonta meg a vállát. – Én visszamegyek Mitchellhez. További szép napot tábornok!
- Steven, ha kérhetem. Ön nem katona doktor Jackson.
- Daniel ez esetben.
Susan Rodney után ment és nem maradt a többiekkel. Nem igazán értette, hogy miért bántak így vele a többiek, de a régi események fényében az igazat megvallva. Azóta beszélt is vele és megköszönt mindent, ami annakidején Atlantiszon történt. Utána még visszanézett a menzára, de Evan még nem ért vissza.
Tudta, hogy a férfi meg fogja találni, így nem a szobájába ment vissza, hanem kiment a városból, hogy a parkban járjon egyet. A város erkélyeiről már úgyis megcsodálta. Gyönyörűnek találta. A legközelebbi transzporterhez ment és pillanatokkal később már kint is volt. Virágillat lengte be a helyet, a nap is sütött. Persze ez nem volt valóságos, de mégis szint érezte a melegét a fénynek, ami beborította.
Valóban remek munkát végzett Rodney és Merlin, amikor ezt megalkották. Teljesen úgy érezte magát, mintha kint lenne a szabad ég alatt és nem közel tízezer méter mélyen egy óceán fenekén. Bámulatos hely volt az Öt város. Ez volt amúgy az első alkalom, hogy a Melindoron volt. Már most szeretett itt lakni.
Letépett egy virágot, lelépett a földútról és elindult a susnyás irányába. A bokrok is virágoztak és a leveleik miatt már alig lehetett átlátni rajtuk. Felnézett az égre és a nap rózsaszínre festette az eget, néhány bárányfelhő úszott el égen. Mesés látványt nyújtott, bár Estede egénél nem volt szebb.
Ahogy áthaladt a bokrokon meglepve tapasztalta, hogy bent egy rét van és egy út is vezet át rajta a másik oldalon pedig nyolc fiatal nevetgél. Leült a földre az egyik fa árnyékában és a fiatalokat figyelte. Két lány volt közöttük, az egyik nox volt a másik ember. Egy nox, egy melindori és egy egykori Zimiai – fehér bőrrel, de zöld hajjal – és a többiek pedig emberek. Ez volt a kis társaság felállása.
Örült, hogy ilyen békében látja az idegen népeket egymás között. Visszagondolt a gyermekkorára, ez volt az összes közül a legboldogabb és a legkevésbé szomorú. Legalább ezt is megélte harmadszorra, amikor nem igazán veszített el senkit. Ami Johnnal történt nagyon bántotta, nem hitte volna, hogy az apjuk erre képes lenne, de mégiscsak. Pedig utálta a Valorvartokat.
Talán azért volt mindez, hogy szétszakítsa őket, nehogy ellene fordulhassanak mind a hárman és elpusztítsák? Ezt látta az egyetlen reális lehetőségnek. De akkor Liara születése és az, hogy Emmenna életben van nem erre utalt. Képtelen volt az apja fejével gondolkodni és nem talált megoldást a kérdésére.
Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy arra riadt fel, hogy valaki átöleli, és a nyakába csókol. Halkan felsikoltott majd oldalra kapta a fejét, Evan volt az.
- A frászt hoztad rám. – mondta mosolyogva.
- Pedig négyszer szóltam, hogy itt vagyok. – nevetett fel és megcsókolta a lányt.
- Olyan jó látni, hogy az emberek ilyen jóban vannak a többiekkel. – bökött a társaság felé.
- Emberek? – megint nevetett. – Csak egy ember van közöttük.
- Ezt most komolyan mondod? – kérdezte döbbenten.
Felálltak és kézen fogva indultak el abba az irányba.
- A melindorit, a Noxot és a Zimiait felismered. A másik lány, akit embernek véltél tisztavérű alterran, akárcsak a szőke és a sötétbarna hajú fiú. – mutatott rájuk. – A szőkésbarna asgard és csak a feketehajú ember.
- Ezt nem mondod komolyan. – nézett Evanra döbbenten.
- Uram! – mondták mindannyian, amikor észrevették és meghajoltak feléjük, majd a szőke hajú fiú szólalt meg. – Régens szabad tudnunk, hogy ki ez a szép hölgy veled?
- Alaine Valorvart.
- Hercegnő! – mondták elkerekedett szemmel és mélyen meghajoltak megint.
- Hagyjátok ezt kérlek, és a Susan Sheppard nevet használom, szóval kérlek ezen hívjatok.
- Ahogy óhajtod. – felelték vigyorogva.
- De nektek nem kellene itt lennetek ilyen korán. Már megint lógni készültök?
- Ez már csak emberi vonás. – nevetett fel az ember. – Scott vagyok. De igaza van tábornok megyünk is, további szép napot.
Mind a nyolcan elsiettek az ellenkező irányba. Mind a ketten lépéseket hallottak maguk mögül, majd arra fordultak, egy magas hullámos hajú sötétszőke férfi közeledett feléjük fehér ruhában. Lorne kezet fogott vele.
- Örvendek Susan Sheppard, hogy újra láthatlak. – mondta mély hangon a férfi.
A lány érdeklődve figyelte az alakot. A hanghordozása olyan ismerős volt, régen többször is hallotta volna. Majd döbbenten nézett a másik arcára és szemébe. Ha az előbb a kölykök között embernek tűnt egy asgard, akkor…
- Thor? – kérdezte döbbenten, a férfi csak elvigyorodott.
18
