Edward megdermedt. Kezéből kiesett a kréta és szótlanul a testvérére meredt. Roy a rácsokba kapaszkodott és hiába pislantott Havoc felé segélykérőn, a férfi csak biccentett, hogy nem tudja ő ilyen alkimista ketrecből kiszedni, inkább nézze ő is a testvéreket. Amikor Havoc a zsebébe dugta a kezét, egy pillanatra végigsimított az övére csatolt pisztolyán. Royt valahogy zavarta. Rendben volt, hogy elővigyázatos, de mégis… ha használnia kell… ha Edwardon kell használnia…
- Bátyó…
Az Acél az ajkára harapott, olyan erősen, hogy kicsordult belőle a vér. Alphonse csak nézte őt és bár sisakjáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, mégis mind tudták, mit érez, mit gondol. A lelke tele volt csalódottsággal, fájdalommal és aggodalommal.
- Miért, bátyó? – kérdezte Alphonse. Nem kiabált, a hangja követelőző volt ugyan, de nem haragudott, csak csalódott volt.
Edward kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Alphonse és Havoc türelmesen nézték őt. Roy is ugyanúgy fürkészte azt a korábban oly elszánt arcot, ami most inkább elbizonytalanodott és gyötrődött. Nem volt képes egyenes választ adni a saját testvérének, talán végre belátta, hogy amit tenni készül, tényleg nem a legjobb mód Alphonse szerint. Vagy csak nem akarta bevallani, mit is akart, hiszen Alphonse megszidta volna.
- Bátyó… miért akartál az ezredesből Bölcsek Követ készíteni?
A páncél hangja elcsuklott és csak szomorú, izzó szemeivel meredt a testvérére.
- Alphonse… - krákogta Ed.
- Miattam? – kérdezte Al végtelenül szomorú hangon – Akkora bolond vagy! Megbeszéltük, hogy nem használjuk a követ, hogy visszaszerezzük a testünket!
- De… - Edward hangja elhalt, fejét lehajtotta, képtelen volt az öccsére nézni. Csak Roy láthatta az arcán lecsorduló könnyeket – Én… azt hittem…
- Én nem lehetek boldog olyan testtel, bátyó, és biztos vagyok benne, hogy te sem. – mondta Alphonse és lassan, csörömpölve Ed felé sétált. Azonban Roy legnagyobb megdöbbenésére figyelmen kívül hagyta a magában tipródó Edwardot, a ketrecéhez lépett, felrajzolt egy alkimista kört és gyorsan kijáratot készített Roynak.
Edward megsemmisülten állt. Alphonse figyelmen kívül hagyta. Levegőnek nézte, mert akkorát zuhant a szemében, akkora volt a csalódottsága. Edward korántsem fogta fel tetteinek igazi súlyát, tompán érzékelte a gyilkolási vágyat, hogy ez helytelen, de a belső hangja, ami megállította a legutóbbi ilyen esetben, most gyenge volt, erőtlen, és reményvesztett, mint aki mindjárt felad mindent. Alphonse szavai jobban bántották, mint bármi valaha.
Alphonse visszatért Havoc mellé, és a fal elé állt, várt, bár nem nézett a bátyjára. Roy lassan Ed mellé lépett és benézett a szőke fürtök alá, az arcára. Edwardnak elkerekedtek a szemei és folytak a könnyei. Royra nézett, Roy pedig visszahőkölt a pillantásától. Mintha… Ed nem is tudta volna miért sír igazán. Az öccsére kapta a tekintetét.
- Alphonse, nekem egyedül te számítasz! – mondta indulatosan. Al elfordította a fejét, hogy még véletlenül se találkozzon a pillantásuk – Én… én csak… - újra lehajtotta a fejét, a vállai megrázkódtak, a felsőteste megbillent, Roy attól félt elesik, már nyúlt érte, de végül megtartotta az egyensúlyát – Igazad van. Te jobb testvért érdemelsz nálam, Alphonse.
Al egy kissé felé fordult, Ed halkan folytatta, hogy csak Roy és Al hallhatták, Havoc nem:
- Amint visszaszerzem a tested, kilépek az életedből.
Al felkapta a fejét és egy lépést ösztönösen megtett felé. A tekintetük nem találkozott, Ed megtámaszkodott az íróasztal szélében, aztán lassan leült a földre, hátát nekivetette az asztal fájának, térdeit felhúzta. Roy mellé térdelt. Edward összetörtnek tűnt, pedig a testvére nem véglegesen csalódott benne, ebben biztos volt.
- Igaza volt… így csak fájdalmat okozok neki… - motyogta Edward – szerinte ez rossz… a gyilkosság rossz… és én megtettem volna… feláldoztam volna annyi életet… a maga életét… már azelőtt is… tényleg egy nyomorult testvér vagyok…
Edward arcán tovább peregtek a könnyek, Roy pedig nem tudott mit tenni, megérintette a fiú bal kezét és felhúzta rajta a kabátját. Még mindig látszódott rajta néhány seb.
- Ez annak a hibája főleg, aki ezt tette veled. – mutatta fel a karját Roy – És nem vagy nyomorult, Edward.
- Akkor csak nyomorék… de akkor is rossz ember vagyok… Alphonse utál engem…
Alphonse csörömpölve közelebb lépett, de mintha Ed meg sem hallotta volna, Roy pedig intett a fiatalabb Elricnek, hogy ne közelítsen. Úgy tűnt, kezd megnyílni.
- Nem vagy rossz ember… az a rossz ember, aki bántott téged.
Ed vállának rázkódása egy pillanatra megszűnt és könnyektől csillogó szemeit Royra emelte.
- Soha nem mondtam, hogy ember volt.
Havoc szájából kiesett a cigaretta, Alphonsenak még a maradék zörgése is megszűnt. Roy csak nézett rá, meglepettségét mélyen elrejtette magában. Nem ember? Akkor mégis mi a csoda? Homonkulusz? Kiméra?
- Mi volt, ha nem ember?
Edward átölelte a térdeit és újból lehajtotta a fejét.
- Te még soha nem láttál hozzá hasonlót, nem tudod… nem tudod milyen a véget nem érő fehér és fekete…
Kell ennek a gyereknek is rébuszokban beszélni. Ahogy Roy a fiatalabb Elricre és Havocra nézett, arra jutott, hogy ők sem értik Edward mondatait. A következőkben Edward újra összeomlott és újra sírni kezdett, már nem foglalkozva elrablója kilétével.
- A legjobb lenne, ha eltűnnék Al szeme elől…
- Meg ne próbáld, Acél! Alphonse-nak te vagy az egyetlen családtagja, mi lenne vele, ha itt hagynád?
Roy átölelte a gyereket és most az egyszer nem zavarta, hogy összekönnyezik a kabátját. Edwardnak nagyon gyorsan váltakoztak a gondolatai. Most már az önhibáztatásnál tartott, hova fajulhat ez a dolog? Az Acél tagoltan beszélni kezdett:
- Megígértem neki… megígértem, hogy visszaszerzem… vissza fogom szerezni a testét…
Roy szinte hallotta, ahogy Alphonse lelke megszakadt ezeket hallva. Mégsem szólt semmit, csak csendben figyelt, tudta, hogy Edward nem is szándékozik érzékelni most őt.
- Vissza is fogod szerezni… nem csak az övét, a tiédet is. – mondta az ezredes és simogatni kezdte a fiú szőke haját.
Ed megdermedt.
- Itt csak Al számít. – motyogta, aztán a kimerültségtől elaludt. Roy még egy ideig magához ölelte, várta, hogy mély álomba zuhanjon, ezután a karjába vette a gyereket és felállt vele.
- Vigyük haza. Mostantól nem hagyjuk egyedül.
Havoc és Alphonse bólintottak, és Roy előtt lépkedtek ki az épületből és tartottak vissza Elricék lakása felé. Roy alig nézte az utat, a karjában alvó gyereknek szentelte minden figyelmét. Még álmában sem tűnt igazán békésnek az arca. Mi történt veled, Edward?
