Január
Nem volt munkám, nem kellettem senkinek, de K-val volt annyi nyereményünk, hogy fényűzésben élhessünk. Azzal együtt, hogy élveztem vele az életet, éreztem a fenyegetést. Féltem, hogy megint elveszíthetek mindent, féltem attól, hogy ez a gazdagság szakít szét minket.
Félelmeim beigazolódtak.
K veszített. Annyit, hogy el kellett adni a kertes házat, a terepjárót, a rengeteg ékszeremet, és aztán álltam ott, az utcán, ugyanazokban a ruhákban, amikben egy éve, csak még egy évvel a hátam mögött. Aztán rájöttem, hogy így kell lennie.
K-t jobban megviselte a veszteség, mint engem; gyakorlott voltam. Elsőre is feldolgoztam, hogy aki játszik, az vállalja a vereség kockázatát, de K nem vállalta, mert ő mindig csak túlélt.
Kivettünk egy kis lakást. 34 négyzetméter, közepes belmagasság, ismerős dohszag, macskák a lépcsőházban, furcsa szomszédok. Éjjelente hallottam a villamost, ahogy a síneken csikorog, és nem éreztem rosszul magam. Olyan volt, mint a nyári hónapokban, leszámítva a hideget, meg azt, hogy azok a napok egyetlen nagy, drogos flashnek folytak össze.
K január tizenhatodikáig bírta, aztán könyörgött, hogy hozzak neki valamit, ami elrepíti Álomországba, mert ha nem teszem meg, egyszerűen beleőrül ebbe a könyörtelen és kiábrándító világba; adtam neki egy Csehov drámakötetet, amíg felvettem a kapcsolatot egy régi baráttal. A régi barátok mindig segítenek, ha szükség van valamire.
K nem hitte el, hogy megtenném neki; remegve borult a nyakamba, amikor meglátta a kezemben a tasakot. Kérte, hogy én is. Mondtam, hogy nem lehet. Mondtam, hogy már végképp nem lehet.
Fehér atléta volt rajta, és maximum tizennyolc fok lehetett a lakásban, de gyöngyözött a nyakán az izzadtság. A hasán feküdt, én a derekán ültem, és a hátát masszíroztam. Tetszett neki. Ellazult, megnyílt a tudata, dimenziókat látott, vagy csak pihent, sosem láttam a fejébe igazán.
Cseng a hangja a szívemben. Megfordult alattam. Magához szorított, még elkaptam a tekintetét. Hatalmas volt a pupillája; rettegett. Kimondta, hogy fél. Meg akartam könnyíteni a helyzetét, ezért ölelésbe vontam, ringattam, amíg alább nem hagyott a remegése, amíg meg nem nyugodott.
Tizenhét órán keresztül aludt. Úgy ébredt, mintha mi se történt volna – túlélte azt a napot, aztán folytatta, amit mindig is tett. Felvette a fekete inget és nadrágot, és beállt a pultba, mert K ilyen.
Egy nap megkért, hogy vágjam le a haját. Megtettem neki. Nem vágtam belőle sokat, csak annyit, amitől megfiatalodott. Gyerekfeje lett, és rájöttem, mennyi mindent jelent a megjelenés. Rájöttem arra is, hogy nem ez határozza meg az embereket.
Filmeket néztünk együtt, aztán valahogy mindig elaludtam. Valaki születésnapját lemondtunk. Az öcsém felhívott, de nem emlékszem a napokra. Zúgott a szívem, zúgott a szél. Angol romantikus regényeket olvastam.
Szerelmes voltam az összemosódó pillanatokba, a fekete színbe, az alkonyba és hajnalba. Nyugtattam ezt az embert, akit öleltem, akit szerettem, és aki viszont szeretett, de nem úgy, ahogy nekem arra szükségem lett volna, és hiányzott az öcsém, és nem akartam így élni, de beletörődtem.
Ki kellett hozni a lehető legjobbat abból a helyzetből, ezért emlékeztem rá. Emlékeztem magamra, az emberre, aki voltam, akivé folyamatosan formálódok.
Nem féltem; hiába volt minden. Találtam valami meghittet a világban, még a benzinszagban is, abban, ahogy a telefonom pittyegett, a fodrászszalonokban csattogó ollók hangjában.
Kerestem, és találnom kellett volna valamit. A szükség viszont üldöz, és sosem hagyja, hogy megforduljak.
I was alone, falling free,
trying my best not to forget,
what happened to us, what happened to me,
what happened as i let it slip.
