- Hanatarou! - kiáltott fel meglepetésében, mire a kék macska felugrott és beiszkolt az ágy alá, az ismerősnek tűnő személy pedig mocorogni kezdett a takaró alatt, majd felült, és hunyorogva, álmosan megdörzsölte szemeit és közben hatalmasat ásított, majd ránézett.
A pillanat, pár másodpercre szinte megfagyott, mozdulatlanul néztek egymás szemébe, majd…
- Renji! - kiáltott a fiú és az ágyból kiugorva szerelme nyakába csimpaszkodott, de amaz sem cselekedett eltérőképpen, ennek következménye az lett, hogy egy tipikus, romantikus, nagytalálkozásos, összeborulásos jelenet zajlott le a hangszerekkel és poszterekkel díszített szobában.
A vörös hajú, a hirtelen jött lökéstől - ahogy neki ugrott a fiú - kissé megtántorodott, ezért fél lábbal letérdelt a földre, és úgy ölelte régen látott kedvesét.
- Annyira… hiányoztál… - Renji, el sem akarta engedni a fiút, olyan szorosan ölelte magához. - Olyan régóta vártam erre a napra…
- Hé… megfojtasz. - nyöszörgött Hana, és lehámozta magáról kedvenc énekese karjait, és a csodálkozó Renji szemeibe nézett. - Itt maradok pár napig! - jelentette ki határozott hangon.
- Hogy micsoda? - nézett nagyot a vörös hajú. - Baj lesz belőle, legalább telefonálj haza, hogy semmi bajod.
- Arról szó sem lehet! Anyám rögtön idejönne, és a hajamnál fogva haza rángatna.
- De Hana, ezt sem csinálhatod… mindenki aggódni fog érted!
- Aggódjanak! Nem érdekel! - kezdett duzzogni a fiú.
- Arról meg nem is beszélve, ha kiderül, hogy nálam voltál, akár le is csukhatnak.
Hana nagy szemeket meresztett, majd hirtelen jött szégyenérzete miatt, hogy ennyire önző módon viselkedett lesütötte szemeit, és eltolta magát az őt szorongató Renjitől.
- Ne haragudj… én nem gondolkodtam. - visszaült az ágy szélére. - Még most telefonálni fogok.
- Hé… nehogy sírni kezdj!
Hanatarou megütközve nézett a férfira.
- Sírni? Inkább te vagy az, aki mindjárt elsírja magát! - mutatott a még földön térdelő arcára, aki erre nagyon meglepődött, és inkább másfelé terelte a szót… vagyis erre egy másik testrésze figyelmeztette.
- Hana…
- Hm?
- Jól áll neked az ingem… - és a választ meg sem várva, az ágyra mászva, maga alá húzta a fiút.
Ezen a ponton, több beszéd, már nem hangzott el közöttük, csak élvezték, ahogy egymás karjaiba omolva élvezhetik a régen várt, lelket melegséggel megtöltő, hihetetlenül jó érzést; végre együtt lehetnek.
Az összes érzékszerv eltompult, csak egy, amire koncentrál. Homályos kép-, és hangfoszlányok, őrült kábulatba ejtő érzés, minden testrész, minden porcikája sajog, de azért ösztönszerűen még tovább mozdul, mert egyvalami hajtja a fáradt testet, az, hogy szeretetét és minden vágyát bele sűrítse pár másodpercnyi gyönyörbe.
Két izzadt test vonaglott egymáson, kéjtől feltüzelve falták egymás ajkait, egészen addig a kritikus pintig, ahonnan már nincs visszaút; egyszerre jutottak át a gyönyör túloldalára, testük egyként, feszült meg a szatén ágynemű között, amin túl, már csak a fáradt, lihegés, és egymás puha karjaiba való zuhanás van.
Renji ködös tekintettel nézett kedvesére, aki behunyt szemmel feküdt mellette.
- Még túl gyenge vagy ehhez.
Mire Hana kinyitotta a szemét.
- Ne félts engem. Ha olyan rossz állapotban lennék, még biztosan a kórházban feküdnék. - megsimította a vörös hajú arcát és mosolyogva lehunyta a szemeit. - De tény, hogy nagyon kifárasztottál.
*
Másnap reggel, a telefon csörgésére ébredtek. még fel sem vették a kagylót, már is tudták. Az idegesség, egy hatalmas, görcsölő gombócként fészkelte be magát a gyomrukba.
- Hello, Renji beszél. - vette fel a kagylót a vörös hajú.
- Figyelj - szólt bele zaklatott hangon Ichigo. - Hana eltűnt, Yoruichi betegre aggódta magát, nem járt nálad?
Renji, még soha nem érezte magát ennyire kínosan, szorongva a mellette ülő fiúra nézett, majd válaszolt.
- Szia, Ichigo, de, Hanatarou itt van nálam.
- Hogy vihetted el magaddal? Nem gondoltál arra, hogy Yoruichi bele halna az aggódásba? Te tényleg ennyire felelőtlen vagy? - ordított Ichigo a telefon másik oldaláról, hangja teljesen kiszűrődött, hogy Hana is tisztán hallotta. - Most azonnal oda megyünk, és haza visszük. - És köszönés nélkül lecsapta a telefont.
Szólni sem kellett, a helyzet egyértelmű volt. Hosszú percekig csak ültek egymás mellett, majd végül Hana törte meg a csendet.
- Ne haragu…
- Kérlek, öltözz… bármelyik percben itt lehetnek.
- Renji, nem akartam, hogy ez történjen…
- Öltözz már… - emelte fel kissé hangját.
Hana öt perc alatt elkészült, mire hangos fékezés zaja szűrődött be az utcáról és rögtön utána ideges csengetés. Renji lement és beengedte az érkezőket.
- Barom! - ordított Ichigo, és ökle, nagy sebességgel barátja arcának ütközött, mire az a padlón landolt, de neki ez nem volt elég. Ráugrott a földön heverő srácra és a hajánál fogva megragadta. - Gondolkozol te, egyáltalán? - üvöltött. - Yoruichi annyira ideges lett, hogy be kellett vinni a kórházba a baba miatt. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? - és ismét megütötte Renjit, akinek erősen szivárogni kezdett a vér az orrából és felrepedt homlokából.
- FEJEZD BE! - kiabált Hana és teljes lendülettel lelökte a felbőszült Ichigot a vérző Renjiről. - Ne bántsd őt! Az én hibám! Én szöktem el otthonról!
Kijelentését néma csend fogadta.
- Nem értem, hogy miért kell ennyire félteni engem? Már jól vagyok, és itt maradok! - jelentette ki határozottan.
- Az engem nem érdekel, hogy mit akarsz, haza jössz és kész, de előtte bemegyünk a kórházba, anyád borzasztó rosszul van miattad… és… - teljesen összezavart tekintettel nézett a vérző rock sztárra. - Nem igaz már! Hogy lehettek ennyire… Legalább telefonálhattatok volna!
- Ichigo! - szólt közbe, az eddig némán ácsorgó Urahara. - Fejezd be! Szedd össze Hanát, és menjünk!
A narancshajú, szó nélkül cselekedett, a karjánál megragadta Hanatarout és kirángatta a kocsiig, ahol beültek és szélsebesen elhajtottak a kórház irányába.
Az épületbe érve ismerős útvonalon indultak el, végül az ötös kórterem felé vették az irányt, ami Hanának fel is tűnt.
- Merre megyünk? - kérdezte félve Ichitől.
- Oda, ahol eddig te voltál.
Hanának összeszorult a gyomra, tényleg nem gondolt bele, hogy mennyire izgulhatnak miatta.
Amikor beléptek a helyiségbe, Yoruichi fel akart kelni, de bátyja visszanyomta.
- Ne erőltesd meg magad! - szólt halkan Kisuke.
- Hanatarou… - szólt remegő hangon. - Annyira féltettelek! Mégis, hogy gondoltad ezt? Azt sem tudtam, hogy mi van veled, hogy elraboltak, vagy…
- Ne haragudj! - szólt a fiú, könnyeit megpróbálta visszatartani, de nem nagyon sikerült. - Nem akartalak megijeszteni!
- Akkor… miért?
- Mert… végre látni akartam Renjit, de te meg nem hagytad…
- Nem akarom, hogy bajod essen!
- Miért történne velem baj? - Hana most már nem foglalkozott azzal, hogy elrejtse érzéseit, hagyta, hogy könnyei leguruljanak arcán. - Csak látni akartam!
Yoruichi megértő tekintettel nézett fiára.
- De hát mit akarsz te, Ichigo barátjaitól?
- Anya! Én szeretem őt!
Néma csend ült a szobára, csak a kinti zajok szűrődtek be a folyosóról.
- Hogy… micsoda…
- Szerelmes vagyok Renjibe! - kiáltott elázott arccal Hana.
- E… ez biztos csak egy rossz vicc… - dadogott Yoruichi. - Nem lehet, hogy az én kisfiam, egy férfit szeressen… ez… ez képtelenség.
- Nem az, ő jó ember! - folytatta a fiú. - Miért nem lehet ezt megérteni? Talán az a baj, hogy egy pasit szeretek, és nem pedig valami lányt?
- Hát… elég furcsa… - válaszolt döbbenten a nő.
- Te meg egy jóval, fiatalabb pasival kavarsz! - mutatott Ichigora. Hangja többnyire lenyugodott. - Aki simán a gyereked lehetne!
Yoruichinek kicsit erős volt ez a mondat. Ichigo pedig majdnem megfulladt a félrenyelt nyálától. „A gyereke?"
- Ne ess túlzásokba…
- Naaaaaa, kérlek anya, hadd legyek Renjivel! - könyörgött a fiú. - Te sem hagynád, ha Kisuke bácsi csak úgy elszakítana téged Ichitől!
- Hé, engem ne keverj bele, öcsi!
- Képzeld magad a helyembe… olyan sokáig egyedül voltam, itt poshadtam a kórházban, de végre kijöhettem, veletek is jó nagyon, de vele is szeretnék lenni.
Yoruichi megértően sóhajtott.
- Na, jó… menjél. - intett a nő. Hana annyira boldog volt, hogy szóhoz sem jutott, megölelte anyját és rohant is vissza.
Jó húsz perc múlva lihegve rontott be az ajtón, ahonnan nem is olyan régen akarata ellenére elrángatták.
- Renjiii, Renjiii! - ordított lihegve. - Hol vagy? - a szobaajtón majdnem betörte, úgy nyitotta ki.
Az ágy közepén, a takaróba begubózott srácot találta, aki eleinte kicsit elhúzódott tőle.
- Mit akarsz? - kérdezte halk, szomorú hangon.
- Itt maradhatok! - kiabálta boldogan Hana. - Itt maradhatok veled, addig, amíg akarok!
A vörös hajú hitetlenkedve nézett rá, majd magához húzta szerelmét, önmagát vigasztalva az érintésével.
*
Már két hét is eltelt, amióta Yoruichi beleegyezett Hanatarou és Renji kapcsolatába.
A reggeli napfény, egymás karjaiban találta a szerelmeseket, akik még édesen aludtak.
De nem sokáig, a telefon ismét megcsörrent.
- 'Reggelt! Renji beszél! - ásított a vörös hajú, és az órára nézett, ami kilencet mutatott. - Te vagy az Ichigo? Oh! Yoruichi, bocsáss meg… nem tudtam… igen, persze… rendben… akkor ebédre… rendben… köszönöm… szia.
- Ki volt a-hhhh-aaaz? - ásított akkorát Hana, hogy majdnem kiesett a saját száján.
- Az anyád hívott. - érkezett a tömör válasz.
- És mit akart? - kerekedett el Hana szeme.
- Meg vagyunk hívva ebédre. - válaszolt jó kedvűen Renji és kedvesét átkarolva eldőltek az ágyon.
- Akkor ideje lenne készülődni - fészkelődött Hanatarou. - Szerintem így is el fogunk késni.
- Szerintem is. - vigyorgott rá perverzen Renji, és magukra húzta a takarót.
Az ezután következő eseményeknek csak Grimmeow volt a szemtanúja, de ő inkább úgy döntött, hogy lemegy a nappaliba, mert ezektől hangosan nyöszörgő és cuppogó zajokat keltő emberektől nem tud aludni.
A családi ebéd jó hangulatban telt el. Urahara a kedvenc piros ékkövét mutogatta mindenkinek, de megérinteni senkinek sem hagyta. Ichigo miután tele zabálta magát, egy kis nassolnivaló után nézett, majd csokival a kezében, szájában tért vissza. Yoruichi, a szépen növekvő pocakját mutogatta Hanának és Renjinek, előző boldogan konstatálta, hogy kishúga lelkesen rugdossa bátya kezét. Renji pedig nem merte ezt meg tenni, pedig ő is kíváncsi lett volna, csak hát az utóbbi alkalommal Ichigonak nem tetszett ez az akciója… meg aztán nem akarta, hogy az a lassan elkényelmesedő srác megint ráugorjon. Persze, nem mintha nem tudta volna meg védeni magát.
- Köszönjük a meghívást. - búcsúzott Renji Yoruichitől, késő este.
- Ez csak természetes - legyintett a nő, majd Hanához fordult. - Egyébként meg, nem azt mondtam, hogy már rögtön oda is költözhetsz! Azért néha jó lenne, ha hazajönnél! Jársz te rendesen iskolába?
- Persze, anya, járok. - vigyorgott a fiú. - Ne aggódj már annyit, majd jövő héten hazajövök… egy kicsit.
- Hát akkor jó éjt. - búcsúzott Ichigo is, és kekszmorzsás szájjal integetett a távozók után.
- Na, azt hiszem én is megyek. - szólt Kisuke, és az autójába szállva hamarosan el is tűnt.
- Annyira jó volt ma! - mosolygott Hana, és megfogta Renji kezét.
- Hát igen… nem volt rossz, De most már siessünk, amióta nincs itt rendes világítás, eléggé a frász kerülget, ha erre járok éjszaka.
- Ugyan már - mosolygott Hanatarou. - Nincs mitől tartanod!
Amint kimondta ezt, egy szőke férfi lépett eléjük zihálva. Hanának ismerős volt ez az arc.
- Hé, Kira! - üdvözölte. - Örülök, hogy összefutottunk.
- Nem hiszem, hogy még sokáig fogsz. - és azonnal cselekedni kezdett; megragadta Hana kezét, és magával vonszolta.
- Mit csinálsz? Engedj el! - tiltakozott a fiú.
- Hagyd békén! - kiáltott Renji, és visszarántotta Kirát, aki egy tőrt előkapva többször mellkason szúrta őt.
- Neeeeeeee, Renjii! - kiabált kétségbeesetten Hanatarou. - Mit tettél? Renjiiiii! - oda akart rohanni haldokló szerelméhez, de Kira a derekánál elkapta őt és ugyanazzal a tőrrel fejbe vágta a fiút, hogy ne csapjon zajt. A sötét park felé vették az irányt, majd a földön fekvő, vért köhögő Renji szeme elől eltűntek.
