Másnap reggel, mikor Draco felébredt, óvatosan Harryre sandított. Nem akarta felébreszteni, ha esetleg még aludna. De a fiú akkor már egy ideje fenn volt. Ő sem akarta a mozgolódásával felkelteni a szőkét, így inkább gondolkodott, és üveges szemekkel bámult a levegőbe.

- Jó reggelt! – szólalt meg még álmos hangon a szőke, majd egy kissé távolabb húzódott Harrytől. A fiú azonban megértette, helyesebben megérezte a mozdulat nyilvánvaló okát, de csak kicsit mosolyodott el, és nem szólt semmit.

- Neked is jó reggelt!

- Nagyon gondolkodtál valamin az előbb.

- Igen.

- Elmondod?

- Két dolgon gondolkoztam – kezdett bele Harry. – Az egyik az, hogy mi lesz velünk… mármint kettőnkkel, ha visszamegyünk a Roxfortba. – Draco már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de Harry folytatta. – A másik dolog pedig az volt, hogy egyáltalán visszamegyünk a Roxfortba?

- Nekem semmi esetre sem lenne jó ötlet visszamenni – mondta Draco komolyan, mire Harry ránézett. – Engem a mardekárosok azonnal feldobnának. Apámnak, Voldemortnak, bárkinek. Apám már régen kiadta a parancsot, hogy engem élve vagy holtan, de a föld alól is szedjenek elő. És meg is tennék. Abban a pillanatban, ahogy megjelennék. Crack vagy Monstro, de még akár Pansy is.

- Szeretted Pansyt? – kérdezte Harry, és a szőke a valódi kíváncsiság mellett némi féltékenységet is fel tudott fedezni a szemében. Elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

- Azt hiszem, hogy… túlságosan gyerek voltam még ehhez az érzéshez. Vagy legalábbis gyerekes elképzeléseim voltak róla. Mármint az igazi szerelemről.

- Hisz ez alig pár hete volt… nincs két hónapja.

- Harry… két hét alatt fel lehet nőni, ha az életed úgy alakul.

- Igen, tudom – látta be egy sóhajjal Harry. Hisz vele is pontosan ez történt.

- De visszatérve Pansyre… szerettem, mert akkor még olyan voltam, mint ő. De már nem lennék képes. Már látok sok mindent, amit akkor nem láttam.

- Azt mondtad, hogy klassz csaj.

- Igen, valóban az. De azt is mondtam, hogy az apja áldozata. És ő nem képes kitörni… nem is akar. Ő… neki az az élete. Túlságosan belenevelték, és nála sikerült – Draco vállat vont – szétváltak az útjaink. Ő megy tovább a régin, de én már letértem róla. Ha újra találkoznánk, azt hiszem, már csak ellenséget látnánk a másikban.

- Ez így olyan szörnyű…

- Nem tehetünk semmit. Mindenkinek a saját útját kell járnia.

- Tudom. Szóval, akkor te semmiképp nem mész vissza a kastélyba?

- Nem. Nem mehetek. Öngyilkos húzás lenne.

- Hát így már nekem sincs túl sok kedvem.

- Harry…

- Jól van, na. Úgysem én fogom eldönteni, hogy mit kell tennem. Életemben sem hagytak soha lehetőséget, hogy magam döntsek a sorsomról. Majd Dumbledore megmondja, mi legyen – mondta Harry teljesen komolyan, minden nyafogás nélkül.

- Harry, ha lesz lehetőséged, menj vissza. A kastélyban biztonságban vagy. Nagyobb biztonságban, mint itt, vagy bárhol.

- Nem akarok gyáván elbújni.

- Tudom. De… azt mondják, még nem jött el a te időd. Menj vissza és tanulj… legyél a barátaiddal. Én majd itt… vagy valahol… várok rád.

- Valahol?

- Ez a ház… olyan idegen… és nélküled… hát nem tudom, meddig bírnám.

- Ez a ház mindenkinek idegen, hidd el. Még Siriusnak is.

- De hát ő itt született.

- Akkor is. Vagy pont azért. A Black família… hát érdekes egy család. És az emlékek itt kísértenek, akár a szellemek. Ezt érzed, ahogy mindegyikünk. Mindig kiráz a hideg, ahányszor csak belépek ebbe a házba, csak már megszoktam ezt a hülye érzést.

Aztán, mint akinek csak most jut el a tudatáig, amit a másik mondott, Harry ránézett a szőkére. – Várni fogsz rám?

Draco megrázta a fejét. – Nem, Potter, csak azért nyaralok itt veled, hogy augusztus végén pápá-t intsek neked, és mert a Kanári szigetek messze van. Ne légy már hülye. Persze, hogy várni fogok rád. – mikor látta, hogy a másik fiú könnyekig meghatódva néz rá, némi tettetett bosszúsággal még hozzátette. – Most nehogy nekem sírva fakadj, Potter, mert akkor úgy kidoblak az ágyamból, hogy még a lépcsőn is legurulsz.

Harry csak megcsóválta a fejét, és magához húzta a szőkét egy csókra, hogy belefojtsa a további méltatlankodást, majd miután szétváltak, sóhajtott. – Fel kéne kelnünk – és lassan kimászott az ágyból, de mielőtt felállt volna, Draco még megfogta a kezét.

- Visszajössz hozzám?

- Szívem szerint el sem mennék, Draco, de ha mégis el kell mennem, visszajövök, ígérem.

A szőke megkönnyebbülten elmosolyodott, és ő maga is kikászálódott az ágyból. Igaz, hogy már a reggelit alaposan lekésték, de úgy gondolták, hogy még valami ehetőt össze tudnak szedni a konyhán, így lementek.

A konyhában azonban ott találták Siriust és Remust, akik ezek szerint szintén későn keltek aznap reggel. Harry arcán egy ördögi vigyor terült szét mielőtt belépett és megszólalt.

- Nocsak Sirius, ma reggel nektek is volt jobb dolgotok, mint időben felkelni és reggelizni? Vagy túl sokáig fenn voltatok az este? Netán elhúzódott egy sakkparti?

- Harry… neked is jó reggelt! – nézett fel a tányérjából a keresztapja egy sanda mosollyal. – Tudod, az embernek ki kell tapasztalnia, hogy vacsora előtt egy órával érdemes-e leülni sakkozni, és akkor elkésik a vacsoráról, vagy megvárja a vacsorát, és utána annyi ideje van, amennyit csak akar.

- És reggel meg olyan, mint akit elkapott egy tornádó, igaz?

- Most hogy így mondod… úgy is érzem magam. Ez egy… eléggé viharos övezet – nézett ezúttal Remusra egy kis gonosz vigyorral.

Az említett csak fél szemmel nézett fel rájuk, és megjátszott sértődöttséggel szólalt meg. – Ha esetleg panaszod van az időjárásra, Sirius…

- Eszemben sincs panaszkodni – mosolygott tovább a férfi.

Harry mosolyogva megcsóválta a fejét, majd Dracoval együtt leültek az asztalhoz, és ők is nekiláttak a reggeli maradékának.

Miután megreggeliztek, Remus igyekezett komolyabb vizekre terelni a társalgást.

- Mit terveztél mára, Harry?

- Igazából semmi konkrétat. Miért?

- Mert ha van kedved… vagy kedvetek, gyakorolhatnánk néhány dolgot.

- Én benne vagyok – egyezett bele Harry.

- Én is – bólintott rá a szőke is.

- Én is jöhetek? – kérdezte Sirius.

Remus csak egy félmosollyal nézett rá. – Veled nem lehet normálisan tanulni.

- Most miért mondod ezt Remus?

- Azért mert ismerlek.

- És ha megígérem, hogy jó kisfiú leszek?

- Te meg az ígéreteid – csóválta meg a fejét mosolyogva Remus. – De egy rossz szó, és elzavarlak.

- Megértettem, tanár úr! – mondta Sirius és a fiúkra kacsintott. – Akkor mehetünk?

A két fiú bólintott, és felálltak az asztaltól.

Egész délelőtt gyakoroltak, a legkülönbözőbb pajzsbűbájokat, és egyéb hárításokat. Remus várakozásival ellentétben Sirius is megőrizte a komolyságát, és sokat segített a fiúknak. Mire eljött az ebédidő, a két fiúnak időnként már pálca és varázsige nélkül is sikerült egyik-másik pajzsot megidéznie, pedig az nem kis mentális teljesítményt igényelt tőlük.

Végül Remus megdicsérte őket, és elmentek ebédelni, de már így is jócskán lemaradtak a közös ebédről, a többiek már régen végeztek.

- Ebéd után folytatjuk? – kérdezte Harry Remusra nézve.

- Nem, azt hiszem, kellőképpen elfáradtatok mindketten, inkább pihenjetek. És különben is, holnap, ha jól emlékszem, Perselus jön hozzád… jobb, ha nem leszel túl fáradt.

- Ó, hogy az a… ez hiányzott még a boldogságomhoz - fakadt ki Harry egy fintorral, mire Draco megcsóválta a fejét. – Semmi kedvem hozzá, hiába nézel így rám!

- Cseréljünk Potter, van százfűléfőzeted?

- Fiúk, fejezzétek be! – szólt közbe Remus. – Harry, akkor is meg kell tanulnod az okklumenciát, ha a hátad közepére sem kívánod. A cseréről meg annyit, hogy szerintem Perselusnak még legilimencia sem kéne, hogy észrevegye. Ismer mindkettőtöket, mint a rossz pénzt.

- Ez igaz – ismerte be a két fiú egyszerre, és a továbbiakban nem szóltak többet, ebéd után pedig felmentek a szobájukba.

Leültek Harry ágyára, hátukat a falnak vetve, és Draco átkarolta Harry vállát. Egy kis ideig mindketten gondolkodtak, majd végül Draco megszólalt.

- Miért utálod annyira Perselust? – kérdezte a szőke, és szorosan megtartotta Harryt, aki a kérdés hatására fel akart pattanni az ágyról, és otthagyni a másikat. – Komolyan kérdeztem, Harry!

Draco számított arra, hogy Harry kiborul, és felemlegeti Perselus minden elvetemült húzását, amit az elmúlt öt évben elkövetett ellene, valahogy úgy, ahogy Weasley tette vele. De a várakozásaival ellentétben Harry nyugodt maradt.

- Leginkább azért, mert ő olyan dolgokért utál engem, amikről nem tehetek. Olyan dolgokért, amik akkor történtek, mikor még meg sem születtem. Apám miatt, meg anyám miatt is… Most hol tehetek én arról, amit ők tettek? Amióta az eszemet tudom, szememre veti apám bűneit. Meg Siriusét, meg a többiekét. Ő ugyanúgy gyűlöl engem apám miatt, ahogy sokan téged a tiéd miatt. Sosem fogja belátni, hogy én nem az apám vagyok. Mióta csak ismer, miatta büntet, miatta alázott meg nap, mint nap. És ez sosem fog változni.

- Ez lehet, Harry. De ezek a sebek… amiket apád ejtett rajta… sosem fognak begyógyulni. És ha hiszed, ha nem, fájnak neki. Mert ő is érez fájdalmat, ahogy bármelyikünk.

- De ennek már húsz éve, Merlin áldja meg! Lépjen már túl rajta!

- Vannak dolgok, amiket sosem lesz képes elfelejteni.

- Beszélt neked erről?

- Nem túl sokat. Szinte sosem beszélt a gyerekkoráról, a roxfortos éveiről. De ennyiből is leszűrtem, hogy nem volt könnyű neki. De most nem erről van szó! Meg kellene tanulnotok együttműködni. Legalább ideiglenesen.

- Ezt mond meg neki!

- Potter, eszednél légy! – fakadt ki a szőke. - Itt egyelőre ő a tanár, és ő a felnőtt! És egyelőre ő az, aki az életét kockáztatja mindannyiunkért! Érted is!

- Tudom – látta be egy sóhajjal Harry. - De miért kéne jó képet vágnom ahhoz, hogy engem szívat?

- Nem szívat, Harry. Csupán szeretné elérni, hogy megtanuld a nyomorult okklumenciát. Ez nem egy kellemes dolog, az biztos. De ezzel a hülye viselkedéseddel mindkettőtök dolgát nehezíted.

- A végén még én leszek az oka, ugye? – próbált elhúzódni Harry.

Draco szorosabban magához húzta a fiút. – Nem, Harry. Én nem mondom, hogy csak te vagy az oka. A kapcsolatotok Perselusszal olyan, amilyen. Nem hiszem, hogy ezen valaha tudnánk változtatni, vagy ha igen, akkor sem mostanában. De mindkettőtök dolgát megkönnyíthetnétek azzal, hogy legalább szándékosan nem tesztek keresztbe a másiknak. Utálod az okklumenciát azért, mert utálod Perselust. Nem gondolod, hogy ez gyerekes gondolkodás? Hogy mit érzel Perselus iránt, az a te személyes problémád, de az, hogy ki tudd zárni az elmédből Voldemortot, az mindannyiunk érdeke. És ezen el kéne gondolkodnod, hogy melyik mennyire fontos.

- Úgy beszélsz, mint Dumbledore.

- Potter! – csattant fel már kissé ingerülten a szőke.

- Tudom, hogy igazad van, de… ez nem ilyen egyszerű.

Draco sóhajtott. – Reménytelen eset vagy, Potter – mondta, majd elengedte Harryt, és elfeküdt a saját ágyán, fogta a könyvét, és olvasni kezdett.

Harry egy ideig nézett rá, majd bosszúsan fogta a könyvét és ő is belemélyedt. Vagy legalábbis megpróbált. De valahogy egyre csak azon járt az esze, amit a szőke mondott neki. Tudta, hogy igaza van, de ezt belátni egy dolog, és szembenézni Pitonnal egy másik dolog. Egy óra múlva letette a könyvet, és odalépett Dracóhoz, és letérdelt az ágya mellé.

- Most nagyon haragszol rám? – kérdezte.

A szőke is letette a könyvet, majd felé fordulva felkönyökölt. – Nem haragszom, Harry. Igazából mindkettőtöket megértelek. Olyan ez… tudod, kívülről objektíven látom az egészet. Mindkettőtöknek igaza van, és mégis egyikőtöknek sincs. De nem akarok emiatt veszekedni veled. Egyszer majd talán észhez tértek. Remélem. De addig is legalább tedd félre a dacos érzéseidet, és próbálj racionálisan gondolkodni.

Harry fintorgott még egy kicsit. – Meg fogom próbálni.

- Ez nekem elég – mondta Draco, és egy futó csókot nyomott Harry szájára. - Olvasunk?

- Idejöhetek melléd?

- Persze – mondta a szőke, és beljebb csúszott az ágyán.

Harry fogta a könyvét, és a szőke mellé feküdt, a vállára tette a fejét, és egy darabig olvastak. Majd Harry megunta, letette a könyvet, és Dracót átölelve elszunnyadt. Draco időnként lesandított rá, elmosolyodott, majd olvasott tovább.

Harry nem sokkal vacsora előtt ébredt.

- Nem akartam ennyit aludni. Este meg majd nem fogok tudni.

- Ugyan. Fárasztó délelőttünk volt.

- Te nem is fáradtál el. Csak én vagyok ilyen nyápic…

- Potter, én előtte napokig folyamatosan aludtam.

- Rád fért. És még mindig rád fér a pihenés.

A szőke vállat vont. – Majd este. Most inkább menjünk vacsorázni, mert ha megint elkésünk, megkapjuk a magunkét, és a végén még én is beszólok valamit Siriusnak.

- Csak nyugodtan, nincsen cukorból. Eléggé felvágták a nyelvét ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Csak a többiekre figyelj!

- Félsz tőlük, Potter?

- Én nem, csak…

- Felejtsd el, hülye kérdés volt – mondta a szőke, és fel akart kelni, de Harry nem engedte.

- Draco, figyelj, én nem azért… én csak…

- Harry, tudom… értem… és én is így vagyok vele. Mondtam, hogy felejtsd el! Gyere, menjünk.

A két fiú lement enni, és mivel ma időben érkeztek, megúszták Molly zsörtölődését, és Sirius csipkelődését egyaránt.

Amikor visszaértek a szobájukba. Draco leült az ágyára, Harry viszont szemmel láthatóan céltalanul pakolászott mindenfele.

- Ideges vagy, Harry?

- Á, nem, kicsattanok a jókedvtől. Szerinted?

- Bolond vagy! Gyere ide! – mondta, és magához ölelte a fiút. – Nem lesz semmi baj. Alszunk?

- Még korán van. És amúgy sem tudnék aludni. Mondtam, hogy délután nem kellett volna. Meg amúgy is… idegesít Piton.

- Hé, azért nem fog keresztbe lenyelni. Máskor is ennyire kiakadtál tőle?

- Nem, már jó ideje nem. Magam sem értem, hogy mi van velem. Máskor is bunkó volt velem, és kiabált, de soha nem érdekelt. Annyira. De most valahogy világgá tudnék futni.

Draco csak megcsóválta a fejét, ezen az estén már sokadszor. Aztán eszébe jutott valami.

- Ha már annyira nem tudsz aludni, Potter, mit szólnál egy sakkpartihoz?

Harry egy pillanatra értetlenül nézett rá, majd elnevette magát.

- Idegesen nem lehet koncentrálni – mondta, majd mikor érezte, hogy egy kicsit elpirul, még hozzátette – mármint a sakkra.

- Aha, én is arra gondoltam. Akkor gyere és aludjunk.

Végül ebben maradtak, meg abban, hogy ma is együtt alszanak, ezért Harry befészkelte magát Draco mellé, és mindkettőjük számára meglepően hamar elaludtak.