Kár, hogy én nem tudom vezetni – sóhajtott Radek.
Ne aggódj, egy darabban kiérsz a szárazföldre – pillantott rá Carson, mikor már odakint voltak. – Nem vagyok egy virtuóz pilóta, de azért addig el tudok menni.
Tudod, hogy nem azért mondtam – csóválta meg a fejét Radek. – Csak biztos most a hátad közepére sem kívánod, hogy vezetned kell. Igazán kitalálhatnál valamit, hogy hatékonyabb legyen az ősgén-terápia.
Bocsáss meg, Radek, de a következő néhány hónapban inkább csak a műtő területére korlátoznám a tevékenységem. Ott nem szoktam hibázni.
Pedig nagyban megkönnyítenéd a dolgom, és még sokaknak – tűnődött el Radek. – Szimulációkon élek, ami nagy hátrány Rodneyval szemben. Jól van… felejtsd el! – adta fel a témát, mikor Carson csúnyán nézett rá. – Ha nem akarsz dolgozni rajta, ám legyen. Milyen messze van a szárazföld?
Szűk egy óra. Radek…
Igen?
Köszönöm, hogy… bevállaltad, hogy eljössz velem.
Három nap csak kettesben veled… ez egy olyan lehetőség, ami minden évszázadban csak egyszer van – nevette el magát Radek.
Ez igaz, de… erről mindenki tudni fog, és…
Senki nem fogja tudni az igazi okot – rázta meg a fejét Radek. – Tudják, hogy barátok vagyunk, és hogy aggódom érted. Ahogy sokan mások is. Ennél tovább senki nem fogja gondolni.
Legyen igazad – mosolygott rá Carson, és bár eleinte nem nagyon akarózott, de a gén-terápiáról beszélgettek egészen addig, míg el nem érték a partot, és a doki óvatosan letette az ugrót.
Jártál már itt? – kérdezte Radek, mikor kiszálltak körülnézni.
Egyik kis öböl olyan, mint a másik – vette szemügyre a környezetét Carson. – De szerintem nem.
Az athosiak?
Vagy félnapi járóföldre, nagyjából arra – mutatott egy irányba Carson a fák közé. – Ne aggódj, magunk vagyunk.
Az jó – nevette el magát Radek.
Gondolom, te még mindig nem szeretnél horgászni – sandított rá a doki.
Igazából még sosem horgásztam – vallotta be Radek. – De őszintén szólva annyira nem is vonz a lehetőség.
Lemondani egy ilyen jó dologról anélkül, hogy kipróbálnád – csóválta meg a fejét nevetve Carson. – De nem baj, ha én tényleg…
Miért lenne baj? – nézett rá csodálkozva Radek. – Hisz ezért jöttünk. Ebben a három napban minden a te kedved szerint lesz majd. Horgászhatsz éjjel-nappal, de ha közben valami máshoz lesz kedved…
Majd lesz – nevette el magát Carson. – De akkor most pakoljunk ki! Bár nem sok felszerelésem van itt, az sem túl komoly…
Ránéztem arra a két botra, Carson, és nekem elég komolynak tűnik. És drágának.
Igen, igaz. De azért kéne még néhány más dolog is. Hogy mást ne említsek két kényelmes szék, amiben ücsöröghetünk. Egy darabig jó ácsorogni a víz szélén, de egy idő után fárasztó. Hoztam ugyan egy plédet, amire letelepedhetünk, de az akkor sem olyan – mondta a doki, majd leterítette a plédet, kihozta a botokat és még egy dobozban valami felszerelést, aztán nekilátott, hogy összerakja a dolgokat. Radek egy ideig csak nézte, ahogy belefeledkezik a dologba, aztán elnevette magát.
Mikor a galambokról faggattál, azt mondtad, neked sosem volt az életedben más szenvedély, mint a munka. De ez nem igaz.
Igen, igazad van – nézett fel rá Carson.
És honnan ez a szenvedély?
Apámtól – mosolyodott el Carson. – Tudod… heten voltunk testvérek, de rajtam kívül senki nem volt vevő erre a hobbira. A többiek… meccsre akartak járni, meg ki tudja hova, a lányok meg… vásárolni és randizni – nevetett a doki. – Nekik ülni egy tó partján, és bámulni a vizet rettenetesen unalmas volt. De én rendszeresen jártam apámmal horgászni. Skócia szinte minden taván horgásztunk legalább egyszer, pedig az nagy szó, mert van belőlük pár. Még a Loch Ness partján is eltöltöttünk pár hétvégét, de sajnos Nessie-t nem sikerült közben megtalálnunk. Amikor még kicsi voltam, még nem volt igazi botom, csak… vágtunk egy ágat a csalitosban, apám rákötött egy darab damilt meg a horgot, és én fene büszke voltam rá – emlékezett vissza Carson, és egy kis időre el is akadt a mesélésben, egy nosztalgikus mosollyal az arcán elmerült a múltban, és Radeknek esze ágában sem volt megzavarni. - Aztán a tizennegyedik szülinapomra kaptam egy egészen jó botot, azzal már szép nagy halat is tudtam fogni. Egészen addig ment ez így, míg el nem kerültem egyetemre. Attól kezdve nem volt túl sok időm… csak nyáron mentem haza, akkor is csak egy-két hétre. Bár abban az időben azért mindig sort kerítettünk rá. Aztán… megismertem Petert, és az amúgy is ritka hazalátogatásaim még jobban megritkultak. De a horgászás iránti szenvedély megmaradt. Magammal hoztam még ide Atlantiszra is. És te? Honnan jöttek a galambok? Az nem egy mindennapos hobbi.
Nem – vont vállat Radek, majd eltűnődött. – Első éves voltam az egyetemen… alapítottunk egy rádiós klubot. Az volt a beugró, hogy… mindenkinek építeni kellett egy saját rádiót, és csak azt szabadott használni. Így a házunk padlásán nekifogtam a feladatnak. Nem tűnt túl bonyolultnak, inkább a hozzávalók megszerzése okozott gondot, hisz… még akkor sem álltam túl jól anyagilag. Első éven még nem nagyon volt ösztöndíjam. Mindegy – rázta meg a fejét, hogy visszatérjenek a gondolatai az eredeti témához. – Szóval a lényeg, hogy minden szabadidőmet a padláson töltöttem, legtöbbször nyitott ablaknál, mert úgy jobb a vétel… és egy szép napon berepült… jobban mondva bezuhant mellém egy sebesült galamb. Majd szívbajt kaptam, sejtheted. Aztán megnéztem mi az, és gondolhatod, hogy meglepődtem. Csupa vér volt az egyik szárnya… gondolom valami suhancok csúzlival meglőtték… lemostam, bár szegény nagyon nem örült neki, gondolom fájt a sebe. Volt egy gyűrű a lábán, bár akkor még nem tudtam, mit jelentenek a jelek. Akkoriban még nem volt olyan elterjedt az internet, mint most, nekünk még telefonunk sem volt, így be kellett mennem az egyetemre, hogy nyomozni tudjak egy kicsit, de végül találtam valakit Prágában, aki foglalkozott galambokkal. Ráadásul nem is lakott túl messze tőlünk. Fogtam a sebesült kis jószágot, és elvittem hozzá. Egy kedves, idős bácsi volt, aki először is normálisan ellátta a kis beteget, aztán elmagyarázta, hogy a gyűrűn lévő jelek mit jelentenek, és megígérte, hogy hazajuttatja a madarat. Az egész délutánt ott töltöttem, megmutatta a saját madarait, és mire este lett, beleszerettem a galambokba. Persze otthon ennek nem örültek annyira, de… általában elértem, amit akartam, így hamarosan két galamb turbékolt a sufniban. Hát így kezdődött.
A véletlenek néha milyen jó dolgokat hoznak az életünkbe – mosolygott a doki Radekre.
Igen.
És… te mivel tervezed tölteni azt az időt, míg én bambulom a vizet? – kérdezte Carson kuncogva.
Hoztam egy könyvet.
A nyereményeidből?
Nem, ezt még otthonról hoztam – rázta meg a fejét Radek, majd maga mellé halászta a hátizsákját, és kivette belőle a könyvet.
Cseh? – vizslatta Carson.
Igen.
Hiányzik?
Tudod… magamban legtöbbször csehül gondolkodom, főleg munka közben. A csapatom nem lepődik meg, ha csehül szólalok meg, mikor váratlanul szakítanak ki a gondolataimból. Bár ezzel nem vagyok egyedül… ha Ms. Weisser németül kezd el káromkodni, az sem kelt túl nagy feltűnést.
Igen, nemzetközi csapat vagyunk – nevetett Carson. – Bár az igazi eredeti skótot már Skóciában sem beszélik túl sokan, úgyhogy én az angol tábort erősítem. És… milyen könyv?
Ez egy tudományos-fantasztikus történet. Úgy tíz éve egyszer már olvastam, gondoltam… megfelel a hely szellemének, így magammal hoztam.
Hát, fantasztikus dolgokban bőven van részünk – csóválta meg a fejét Carson, és visszafordult a víz fele. Radek még megcirógatta a karját, majd eldőlt a pokrócon, és olvasni kezdett.
Egy órával később Carson kitámasztotta a botját, majd ő is elfeküdt Radek mellett. Egy kis ideig nézte, ahogy olvas, majd lassan lecsukódtak a szemei, és elaludt. Radek néha rápillantott, elmosolyodott, aztán olvasott tovább, de két órával később feladta. A könyv nem kötötte le annyira, mint emlékezett rá, Carsont pedig nem akarta felébreszteni, így óvatosan felkelt, először is kivette a vízből a két horgászbotot, aztán visszament az ugróhoz. Nem akart kifejezetten dolgozni, de mégis, egy kis idővel később azon kapta magát, hogy az ugró álcázó-berendezésének kihúzott panelje előtt áll. El is foglalta magát egészen addig, míg a nap már-már lebukott az óceán szintje alá, akkor azonban tudatosodott benne, hogy hamarosan zuhanni kezd majd a hőmérséklet. Keresett az ugróban még egy meleg plédet, amit óvatosan Carsonra terített, aztán hozzálátott, hogy némi száraz fát gyűjtsön.
Egy fél órával később, mikor már erősen szürkült, bár nem szívesen, de felébresztette Carsont.
Ennyire elaludtam? – nézett fel meglepődve a doki.
Rád fér a pihenés – mosolygott rá Radek. – De kezd idekint hűvös lenni, így vagy bemegyünk az ugróba…
Vagy?
Nézd, Carson… én nem voltam kiscserkész, a képességeim kimerülnek abban, hogy szedek némi száraz fát, de tüzet rakni nem tudok.
Lemaradtam valamiről? Fogtam valamit, míg aludtam? – nézett körül vigyorogva Carson.
Tessék?
Azt hittem, azért rakunk tüzet, hogy megsüssük a halat vacsorára, amit fogtam.
Először is… a halak messziről elkerültek minket, talán ők is tudták, hogy hagyni kell téged aludni – mondta Radek. – Másodszor… azt hiszem, már mondtam neked, hogy nem túlságosan vagyok oda a halért.
Igen, tudom – nevette el magát Carson, majd felkelt, és nekiállt a tűzrakásnak.
Fél órával később már a ropogó tábortűz mellett ültek, megették az Atlantiszról hozott szendvicseket, és épp vizet forraltak a teához, mikor Carson tűnődve az óceán és az éjszaka feketesége felé fordította a tekintetét.
Itt a parton… ebben a békében… olyan valószerűtlen az egész… Mintha meg sem történt volna. Mintha csak egy rémálom lett volna, amiből felébredtem – csóválta meg a fejét, de aztán vett egy nagy levegőt. – Bocs… nem beszélek róla.
Bármikor beszélhetsz róla – tette a doki térdére a kezét Radek.
A végén még azt hiszed, hogy én mindig csak nyavalygok.
Carson… te vagy az az ember, akit soha nem hallottam sem nyavalyogni, sem panaszkodni. Aki mindig optimista, aki mindig próbál kedves lenni mindenkihez. Nézd… tudom, mekkora szíved van… ezt mindenki tudja rólad, de azt hiszem, én a legjobban. És éppen ezért tudom, mennyire bánt, ami történt. És soha… egy pillanatra sem vettem nyavalygásnak, ha beszéltél róla. Na jó… hajnali kettőkor azért igen – próbálta ugratni egy kicsit a másikat, de aztán megszorította a térdét. – Ez a béke majd jót tesz a lelkednek. Máris jobban vagy, mint alig huszonnégy órája, és ez a lényeg.
Igen, igazad van – látta be Carson, majd elosztották a teájukat, és ahogy lassan kialudt a tábortűz, elkortyolgatták. – És hol alszunk? Az ugróban? – sandított Carson a másikra.
Igen, már meg is ágyaztam – nevette el magát Radek. – Az ugró alapfelszereléséhez tartozik pár hálózsák, úgyhogy kényelmes lesz.
Nem örülök, hogy cipzárak lesznek köztünk – nézett rá morcosan Carson.
Nem vagy elég kreatív – nevette el magát Radek. – Kinyitottam a hálózsákokat, és kiterítettem. És eggyel tudunk takarózni. Nem lesz túl puha, de túléljük.
Mi lenne velem nélküled? – mosolygott rá a doki, aztán kioltották a tüzet, és besétáltak az ugróba.
Itt jó meleg van – állapította meg megkönnyebbülten Carson.
Igen, idebent nem fogunk fázni – bólintott rá Radek is.
Látom dolgoztál – nézett végig a padon heverő kristályokon Carson.
Én csak… - sütötte le a szemét Radek.
Hé, semmi gond, nem szemrehányás volt – fogta meg a karját Carson. – Nem szeretném, ha unatkoznál, míg én alszom. Ha jól érzed magad úgy, hogy közben dolgozol, tedd azt!
Csak nem akartalak felébreszteni.
Köszönöm!
Nincs mit. Fogsz tudni most aludni?
Szerintem még vagy egy hétig folyamatosan tudnék – sóhajtott Carson. – Az elmúlt hetekben azt hiszem, négy óra volt az átlagom.
Igen, az ilyesmi mindig megbosszulja magát – bólintott rá Radek. – Akkor most ágyba, és alvás.
És még én vagyok szigorú – húzta el a száját Carson.
Jobb, ha ehhez hozzászoksz – nevette el magát Radek, majd megfogta a másik kezét, és elheveredtek a rögtönzött ágyukon. – Próbálj aludni, és holnap meglátod, még könnyebb lesz.
Igen, minden nap könnyebb lesz – csóválta meg a fejét Carson. – Főleg, ha homokba tudom dugni a fejem.
Carson! – szólt rá csendes-szigorún Radek.
Most miért? Egyszer majd szembe kell néznem a következményekkel.
Lehet – sóhajtott Radek is. – De nem leszel egyedül, ezt ne felejtsd el!
Majd igyekszem - adta meg magát Carson. – Inkább aludjunk! Addig sem beszélek neked hülyeségeket. Ha megunod, a végén még itt hagysz reggelre.
Nem nagyon tudnék hova menni – csóválta meg a fejét Radek. – Hacsak be nem állok földművesnek az athosiak közé. De inkább tényleg aludj. Még mindig morgós vagy és harapós – mondta, majd megcirógatta Carson arcát. – Nem hagylak itt reggelre, megígérem.
Köszönöm, Radek! – mosolygott rá hálásan Carson. – Jó éjt! – mondta, majd váltottak egy puszit, aztán lassan megnyugodtak, és elaludtak mindketten.
A következő két nap csendes beszélgetéssel telt Radeknek és Carsonnak, aminek hatására a kapcsolatuk még jobban elmélyült. Sokkal közelebb kerültek egymáshoz így, távol a figyelő szemektől, és lassan Radek is legyőzte minden szemérmességét, és a második napon már egyáltalán nem jött zavarba szinte semmitől, aminek a doki kimondottan örült, és persze nem átallott kihasználni a lehetőséget. Radek persze egy pillanatig sem bánta, hogy nem csak lelkileg, hanem testileg is egyre jobban megismerik egymást. Annak pedig kimondottan örült, hogy ezzel teljesen eltérítheti Carsont a gyötrő gondolataitól. Ahogy telt az idő a doki kezdett kicsit megnyugodni, és lassan már tudott értelmesen beszélni a történtekről. Persze továbbra is bántotta az egész, de utolsó este, mikor egy hosszú sétáról tértek vissza a táborhelyükre, megfogta Radek kezét.
Tudod, hogy csodát tettél velem?
Én? Ugyan mivel? – nevette el magát Radek. – Az tett jót neked, hogy kiszakadtál abból a környezetből.
És az, hogy itt voltál velem, meghallgattad minden hülyeségemet, hogy józan érveléssel leszerelted a hisztimet… és főleg, hogy átöleltél, mikor arra volt szükségem. Köszönöm, Radek!
Ha ennyivel segíthetek, bármikor – mosolygott rá a férfi.
Hát túl sűrűn nem szeretnék így szétcsúszni – rázta meg a fejét Carson, de aztán inkább úgy döntött, optimista és gyakorlatias marad. – De… bármennyire is nem szereted a halat – nézett körül a táborban -, ma este kénytelen leszel azt enni, amit fogtam, mert minden mást megettünk már.
Túl fogom élni – húzta el a száját Radek. – Bár ha szálkát nyelek…
Ó, két galaxis legjobb orvosa van veled, csak meg tudja menteni az életedet – nevetett Carson, és hozzálátott, hogy tüzet rakjon, és nem sokkal később már a tábortűz mellett ültek.
Fura lesz visszatérni – sóhajtott Carson. – Mármint… ami minket illet – mondta, de mikor Radek lesütötte a szemét, megfogta a kezét. – Nem kell aggódnod, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak… hiányozni fogsz. Úgy megszoktam, hogy bármikor megérinthetlek, átölelhetlek, és most visszatérni a szabályok közé, amikor még arra is vigyáznunk kell, hogy nézünk egymásra… nem vágyom rá.
Kitalálunk valamit – ígérte egy halvány mosollyal Radek.
Remélem is. De tudod… lehet, hogy minden igyekezetünk ellenére… valaki észreveszi.
Miből gondolod?
Csak… tudod, hogy Rodney tudja rólam… és ha csak a legkisebb jelet észreveszi… összerakja a képet. Tudod, milyen piszok jó szeme van. Amit nem kellene, azt mindig észreveszi. És amúgy is…
Elmondanád neki? – kérdezte Radek, aki elmondhatatlanul zavarba jött.
Eljátszottam a gondolattal, de… tudom, hogy neked kell nap mint nap együtt dolgoznod vele, és… tudom, hogy Rodney általában nem gondolja meg amit mond, és biztos, hogy elszólná magát… vagy felhánytorgatná, mikor épp vitatkoztok… és pontosan el tudom képzelni, milyen stílusban adná ezt elő, szóval… ne aggódj, nem fogom elmondani neki. Megígérem.
Carson, tudom, hogy a barátod, és hogy bízol benne…
Semmi baj. Talán… majd egyszer eljön az ideje. Ne aggódj, régen is mindig szükség volt a titkolózásra… van benne gyakorlatom.
Nem haragszol?
Dehogy. Miért haragudnék? Ha valaki, hát én tudom, hogy az emberek milyen butaságokat képesek gondolni. Nincs szükségünk erre. Aztán… majd alakul.
Köszönöm, Carson – mosolygott a dokira Radek, de az látta, hogy még nem nyugodott meg teljesen, így átölelte.
Azért átjössz majd hozzám, ha hiányzom, ugye? – kérdezte.
Persze – ígérte Radek. – De… te is jöhetsz bármikor. Majd… csinálok valami rendet, hogy le is tudjunk ülni.
Jól hangzik.
Akkor jó – mosolyodott el Radek, és elhúzódott a másiktól, hogy szemügyre vegye a tűz felett piruló halat.
Amúgy is furcsa lesz visszamenni – tűnődött tovább Carson. – Itt a természetben olyan gondtalanok voltunk pár napig, és most vissza a taposómalomba…
Ugyan – mosolygott rá Radek. – Te is ugyanúgy élvezed a munkád, mint én. És különben is, hagyd meg ezt az aggodalmat a holnap reggelnek, mikor indulnunk kell. Addig is… vacsora után majd elterelem a figyelmedet.
Már alig várom – nevetett a doki. – Örülök, hogy így felengedtél.
Csak a türelmednek és a kedvességednek köszönhető – mosolygott rá Radek.
Már van valami haszna a dolognak – kuncogott tovább Carson. – De most együnk, aztán… a fantáziádra bízom magam.
Helyes – nevetett Radek, és bár valóban nem túlságosan szerette a halat, komótosan megvacsoráztak, majd Radek terveinek megfelelően sikerült mindkettejük figyelmét elterelni a másnapi hazatérésről.
