Shuichi szíve vadul dörömbölt a mellkasában. Gondolatai összekuszálódtak. Sok minden járt a fejében, a legtöbb persze úgy kezdődött: „Te jó ég" „Most mi lesz?" és ezek különböző változatai, zavaros összevisszaságban. Régóta számított már erre a találkozásra és Yukinak számtalanszor bizonygatta, hogy felkészült rá, őt aztán nem hozza majd zavarba semmi. Részben igazat is mondott, hiszen mikor ezeket mondta valóban így is érzett. Tudta, hogy össze kell szednie magát, de ilyen hirtelen, ilyen szerencsétlenül időzített találkozásra azért nem számított.
Yuki múlt este elmondta, hogy apja sokszor az első benyomás alapján ítélte meg az embereket, a fiú pedig el tudta képzelni, hogy is nézhet ki e pillanatban: verejtéktől csepegő arccal, kócos hajjal (amibe a duett ötletének bizonygatása során vagy tucatszor beletúrt), zilált külsővel mutatkozva áll Yuki lakása előtt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Hát nem éppen ideális pillanat…
Mondjuk volt valaha valami ideális, amihez Uesugi-sannak és nekik kettőjüknek, közösen Yukival közük volt?
A dermedt pillanat nem tartott 10 másodpercnél tovább, mégis elég volt ahhoz, hogy az amúgy is felcsigázott idegeket még jobban megtépázza. És Yuki még meg sem jelent a színen! Pedig titokban mindenki a szőke író reakciójától tartott.
Shuichi kirázva magát az első ijedtség és megrökönyödés állapotából, kissé szorosabbra markolta hátizsákja szíját (muszáj volt keresnie valamit, amibe kapaszkodhat, habár legszívesebben Yuki kezét szorongatta volna), és semmi más jelét nem mutatva annak, hogy kellemetlenül érinti az eset, elindult a hármas felé.
Tohma arcán ott volt szokásos mosolya, amiről senki a világon el nem tudta dönteni, hogy viselője mit akar kifejezni vele: igazi örömöt, rosszallást, vagy bármi mást. Mika magassarkú cipőjében, elegáns halványkék kosztümjében, vállán szétterülő barna hajával a nyugalom megtestesítőjeként csapta be a kocsi ajtaját és sétált apja mellé, szinte egyszerre érve oda az énekessel.
-Örülök, hogy találkoztunk Uesugi-san. –öltötte magára Shu legkedvesebb mosolyát, ami legnagyobb meglepetésére, nem is esett annyira nehezére. –Már nagyon vártuk, hogy megérkezzen, sajnos én csak most értem haza, mert elhúzódott a mai munka, de Yuki már biztosan várja magát.
Vagy nem. –tette hozzá, persze csak magában, és a férfi megnyúlt képe mutatta, hogy nincs egyedül ezzel a véleménnyel. Shuichi hangja elhalt, keze továbbra is kinyújtva a férfi felé, a pillanat pedig kezdett hosszúra nyúlni. Túl hosszúra. Mikor a fiú már-már visszahúzta a karját, Uesugi-san észbe kapva utánakapott a sajátjával és kissé mereven, de megvolt az első kontaktus kettejük között. (bár kissé acélosabbra sikerült a megszokottnál)
-Én is… örvendek. –szólalt meg a férfi eleresztve Shut és elfordítva róla a tekintetét, felnézett a házra.
Ekkor már Mika is mozgásba lendült, mintha érezné, hogy kezd feszültté válni a helyzet. (mondjuk ehhez nem kellett különösen okosnak lenni, mivel szinte szikrázott a levegő)
-Gyere apa. –karolt bele a nő a férfiba, Tohma pedig Shuichi mellé állt, távirányítójával előbb gondosan bezárva a kocsit. A halk pittyenésre Shuichi szinte vágyakozva megfordult, egy pillanatra heves vágyat érezve, hogy megkérje az igazgatót, úgy zárja újra vissza azt az ajtót, hogy ő a jármű belsejében tartózkodik.
Mika halkan magyarázott valamit a férfinak, Shuichi pedig, habár nem Seguchi Tohma volt a legjobb beszélgetőpartner, akit el tudott képzelni, (hiába javult a kapcsolatuk, mindig kissé feszélyezve érezte magát mellette) most mégis felé fordult:
-Most már értem, mért mondta Seguchi-san, hogy este találkozunk. Yuki is tudott róla? –érdeklődött, de tekintete végig az előttük haladók hátára tapadt.
-Eiri-sant tájékoztattam, hogy Mikával kimegyünk az apja elé a reptérre. Ő maga nem vállalkozott túl lelkesen a feladatra.
A fiú majdnem felhorkant. Hát ezt nagyon is el tudta hinni. Yuki lelkesedése azért odáig már nem terjedt, hogy még maga furikázza az „öreget" -ahogy nevezte párszor. Tohma hangja rázta fel az elmélkedésből.
-Zilált külsődből arra következtetek, nem mindenki fogadta 100-os lelkesedéssel azt a ragyogó ötletet. –jegyezte meg mosolyogva, miközben beszálltak a liftbe. Mivel itt már nem volt köztük akkora távolság, hogy ne hallják egymás szavát, a másik két szempár is feléjük fordult, és Shuichi bár csak fél szemmel mert arra sandítani, meg tudott volna esküdni, hogy Uesugi-san udvariasan érdektelen arcot vág. Vajon Tohma az ő megsegítésére szúrt közbe egy ilyen kérdést? Úgy döntött, túl fáradt ahhoz, hogy ezt eldöntse, így inkább beszélni kezdett, ügyelve rá, hogy a duett szót ne ejtse ki a száján. Szerette volna, ha ezt az információt nem mástól, hanem csak és kizárólag tőle tudja majd meg Yuki. Bár Tohma úgysem árulta volna be, amilyen tapintatos tudott lenni néha, az még a nem túl „Seguchi-san" rajongó Shuichit is meglepte. Jelen pillanatban amúgy is a dal volt a legutolsó, amire gondolni tudott.
Amikor végül kiléptek a liftből már az énekes is elhallgatott, az utolsó métereket pedig kissé remegő lábakkal volt kénytelen megtenni. Nem tudta, a többiek hogy vannak ezzel. Főleg Uesugi-sanra lett volna kíváncsi. Elvégre azért jött ide, hogy kibéküljön a fiával. Vajon mit érzehet most? Yuki már napok óta ingerült volt, talán az apja ugyanígy várta már ezt a pillanatot? Shuichi maga, a bátortalanság és esztelen pánik közötti szűk térben ringatózott, főleg mert az öregemberből felé áradó hangulat igencsak… fagyos volt.
A fiú szomorúan állapította meg, hogy akármennyire igyekszik is majd a férfi udvariasan bánni vele, az nem neki fog szólni, csupán Yukinak. Tolerálni fogja, elviseli a jelenlétét és ezzel vége. Belül a mellkasában feszítő szorítást érzett. Ez már nem csak a csüggedésé volt. Elmúlt már az az idő, amikor jámborul tűrte, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Többé nem akart koloncként csimpaszkodni ennek a családnak a nyakára, könyörögve, hogy fogadják be. A múltkori jelenet, mikor Yuki Mikával beszélgetve nem hagyta kimenni a szobából, sokkal többet jelentett egyszerű figyelmességnél. Szavak nélküli megértés volt, hogy a férfi nem kutyaengedelmességet vár el tőle, hanem valódi összetartozást.
Mikor ujjai végül megkoppantak az ajtón, még mindig reszketett, de már csak kívülről- a helyzet extrém voltának reakciója volt ez a teste ellen, de már nem a lelkében. Ott kikristályosodott a meggyőződés: Yuki és ő egy pár! És ez nem fog megváltozni.
Miért kopogtam?
Szeretője jól ismert ráérős lépteinek zaját hallva a vastag faajtón keresztül, akaratlanul is kicsúszott a száján.
-De hülye vagyok. Itt a kulcs a kezemben.
Mika az ég felé fordította a szemét, a mellette álló férfi viszont csak rosszallóan ráncolta a homlokát és meredten fixírozta a csukott ajtót, ami azonban pár másodperc múlva kipattant feltárva a szőke írót teljes valójában. Teljes morózus valójában.
Shuichi habozott, hogy a szokásos módon üdvözölje-e: ami nagyjából abból állt, hogy a másik nyakába vetve magát, megcsókolja, de úgy döntött, nem akarja, hogy az ő viselkedésén álljon vagy bukjon a találkozás sikere. Egy ilyen akció pedig erősen rontaná a békés megegyezés esélyeit. Így hát egyszerűen mosolyogva átölelte a férfit és már húzódott volna el, csakhogy nem tudott. Mégpedig azon oknál fogva, hogy Yuki nem eresztette. A következő pillanatban pedig lehajolt és megcsókolta, és nem is akárhogyan!!!
Nem mintha nem lett volna jó érzés, de Shuichi érzékeit már annyira kihegyezte ez az egész hülye helyzet, hogy öröm helyett, csak bosszúságot, sőt haragot érzett iránta. Ez nem egy diszkrét „Isten hozott" csók volt, amit a férfi mások előtt általában megengedett magának. Sokkal… intimebb… már-már hálószobai… olyan, ami csak kettejüknek szólt… illetve kellett volna, hogy szóljon.
Ha tesztelni akarta az apja reakcióját, más módot is találhatott volna. Mi vagyok én, hogy így lehet bánni velem?
Mivel a helyzet nem volt alkalmas ennek megtárgyalására, a fiú a nemrég tanult konyhai kifejezéseket kezdte sorolni magában, miközben kötelező vigyora végig ott maradt az arcán. Végül elhúzódva utat engedett a társaság nagyobb felének is, ügyelve rá, hogy még véletlenül se pillantson kopasz látogatójuk szemébe. A szemekbe, amelyek most már egyenesen Yukiéba meredtek, míg végre a férfi, másodszor mióta Shuval találkoztak, megszólalt:
-Szervusz fiam. –mondta alig hallhatóan.
Shuichi mintha némi érzelmet vélt volna felfedezni a rövid mondatban.
-Szia… apa. –jött a válasz, és a fiúnak már nem kellett hozzá nagy ész, hogy arra jusson:
Ez egy hosszú és emlékezetes este lesz.
Kotani csepegő hajjal, kényelmes öltözékben csörtetett ki a zuhanyzóból. Eseménydús napjuk volt, annyi szent. Főleg Sayurinak. Maga a dobos is alaposan ledöbbent énekesük javaslatát hallva, hát még a lány mennyire meg lehetett illetődve… Ez már tényleg legvadabb álmainak megtestesülése lehetett, és Kotani arra készült, hogy elmondja neki: pontosan tudja, mit érez.
Kishúga helyett is örömöt érzett, de csak amíg meg nem látta annak arckifejezését. Elhatározta, hogy amint hazaérnek, alaposan elbeszélget vele. Ez ugyan nem volt épp az ő műfaja: szívesen megkérte volna Shuichit, hogy segítsen kicsit a lánynak eligazodni ebben a világban -a fiú boldogan teljesítette volna a kérést, de Kotaninak esze ágában sem volt most még ezzel is terhelni. Bár a részleteket nem ismerte, Yuki apjáról sokat hallott az utóbbi időben és ott volt még a fiúnak a főzőiskola is.
Igen, Kotani tudott róla. Nem volt kíváncsi természet, de figyelmetlen sem. Arra már régen rájöttek, hogy az énekes titkol valamit, Hiro nyilván tudta is, hogy mi az, és ha nem mondta el, az azt jelentette, hogy Shuichi kérte meg erre.
Pár napja véletlenül kapta rajta őket, amint fejüket összedugva épp erről beszélgettek. Volt is miatta rendesen lelkiismeretfurdalása, hogy kihallgatta a két jó barátot, bár tulajdonképpen nem az ő hibája volt. Pontosan akkor ért oda, mikor a főzőiskola szót kiejtették a szájukon és a fiú azt ecsetelte a gitárosnak, milyen élményei voltak az első óráján. Kotani rögtön elszégyellte magát és cipőjét a lehető legvehemensebben földhöz csapkodva, nagy hangon bukkant elő a sarok mögül, megadva a másik kettőnek a lehetőséget, hogy titkolják el, miről beszéltek, ha akarják. Shuichi rajtakapott bűnösként el is hallgatott, ami végül meggyőzte Kotanit arról, hogy valóban olyanba tenyerelt, amihez semmi köze, így úgy döntött, megadja a fiúnak azt az örömöt, hogy elhiteti vele: a titka továbbra is titok. Bár nem értette, miért kell ezt a csapat háta mögött csinálni: elvégre nem halálos bűn, ha valaki nem a konyha ördöge, viszont annyi gondjuk-bajuk lett hirtelen, hogy teljesen el is feledkezett az incidensről, pedig előtte meg akarta környékezni Shuichit hátha magától is kitálal neki.
Szerette volna, ha az énekes megbízik benne, mert legbelül továbbra is attól tartott, megmaradt még annak a csók-incidensnek a tüskéje Shuicih vajszívében, ami tudat alatt visszatartja attól, hogy igazi barátjaként kezelje a dobost. Most azonban, hogy Sayurit kinevezték ideiglenes énekesüknek, Kotaninak sürgetőbb dolgokkal kellett szembenéznie, amik közül az egyik szótlanságba burkolózó testvére volt, a másik szülei ígérete, miszerint ma este felhívják őket telefonon, mintegy ellenőrizve, minden rendben van-e. Ahhoz viszont, hogy erre válaszolni tudjon nekik, meg kell találnia húgát és alaposan kikérdezni őt.
Körülnézett a lakásban, de a lányt sehol sem látta. Bekukkantott a konyhába, a hálószobába, a wc-be, még a spájzba is, hiába! Sóhajtva magára kapott egy kardigánt és az utolsó lehetséges hely felé indult. Az erkélyen aztán meg is találta, akit keresett.
-Ennyire azért nem rossz, ha kineveznek valakit énekesnek.
Húga jelét sem mutatta, hogy hallotta a hangját, csak állt tovább, a semmibe bámulva, haját felborzolta a lágy szél.
-Mi történik velem Kotani? Én csak egy jót nyaralni jöttem ide. Nem azért, hogy ilyesmikbe keveredjek.
-Ezt úgy mondod, mintha valami gyilkossági kísérlet részese volnál. –nevetett a fiú, de a másik arca egy fokkal sem lett derűlátóbb.
-Én ezt nem akartam.
-Sayuri…
-NEM! Te is csak nevetségessé akarsz tenni! Csak, mert te rögtön lecsaptál Shuichira, miután idejöttél, és azonnal botránnyal kezdted a pályafutásod, én még nem akarok a nyomdokaidba lépni!
Magából kikelve ordibált, szeme villogott, és szemlátomást nem törődött vele, hogy elszólta magát. Kotani nem felelt semmit, csak állt, nyugodtan, tekintete a távolba révedt. Ez mintha még jobban dühítette volna a lányt.
-Na mi az? Mondj valamit! És NÉZZ RÁM!
-Nézlek Sayuri. –felelte csendesen a fiú és valóban találkozott a két barna szempár. –És tudod mit látok? Egy rémült lányt, akit hirtelen annyi hihetetlen hatás ért, hogy nem tudja feldolgozni őket. –hangja egy pillanatra sem vesztette el lágy csengését, és Sayuri érezte, hogy a düh lassan elszáll belőle.
-Kotani…
-Nem kérdezem meg, honnan tudod, mi történt köztem és Shuichi között. És nem kell bocsánatot kérned, inkább én sajnálom, hogy nem mondtam el már hamarabb. És talán önző vagyok, de nagyon, nagyon, nagyon boldog voltam, mikor megtudtam, mit talált ki Shuichi már megint. –itt mosolyogva kinyúlt és kezével még jobban szétborzolta testvére fekete haját. -Bármennyire is megszerettem ezt a helyet és ezt a munkát, a család mindig is hiányzott és hiányozni is fog. De most kaptunk egy esélyt, hogy kis ideig ez a kettő összefonódjon, hogy együtt dolgozhassunk és ez olyasmi… amiről én magam sem álmodtam soha. De ha nem szeretnéd, akkor megértem és a többiek is meg fogják érteni. Senki közülük nem tart nevetségesnek Sayuri. Bíznak benned, én pedig büszke vagyok rád.
A lány szeme árulkodóan csillogni kezdett, és elfordulva újra kibámult az eléjük táruló panorámára.
-Legszívesebben felképelném magam, azért, amit az előbb mondtam. –szólalt meg mégis. –Te és Shuichi…
-Már túl vagyok rajta. –rögtön magán érezte húga kérdő pillantását -A szerelem részén legalábbis. –javította ki magát.
-Mért, van még más része is?
Kotani csak mosolyogni tudott ezen a naív kérdésen.
-Hogyne lenne. Megmaradt a barátság, amit az ember először kevésnek érez, de aztán, hogy a buta érzelmi szálon túltette magát, hirtelen nagyon is értékessé válik. Hihetetlenül fontossá. És ott van még az a tény, hogy az életben többet nem fogok tudni lelkiismeretfurdalás nélkülYuki Eiri szemébe nézni.
-Azt el is hiszem. -vigyorgott teli szájjal a lány, Kotani meg bosszúsan visszavágott.
-Látom, majd meghalsz a sajnálattól.
-Na ne sajnáltasd magad ennyire, te kis mártír. -bokszolt bele bátyja vállába, persze csak játékosan.
-Micsoda? Na várj csak! –indult volna rohamra a fiú, de húga nevetve leállította.
-Tudod mit? Ha mindenáron tombolni akarsz, dobolj nekem egy kicsit. Nézzük meg, tényleg annyira süket-e az a házinéni.
-Hát nem is tudom…
-Kérlek.
Sayuri meglebegtette hosszú szempilláit, a fiú elvigyorodott és néhány perc múlva már zengett tőle a ház. A lány lábával verte a taktust és arra gondolt, ha tényleg arra vágynak, hogy hamis hangon kornyikáljon nekik, hát megteszi, de meg ám! Csak aztán magukra vessenek.
Egyikük sem vette észre a nagy hangzavarban, hogy a dobos telefonja megcsörren, majd úgy 10 csengés után elhallgat.
-Uesugi-san, kér valamit inni? –buzgólkodott Shuichi, mikor mindenki kényelembe helyezte magát. Ő úgy érezte, nem lenne képes nyugodtan üldögélni, így rögtön valami melléktevékenységbe fogva, magához ragadott egy tálcát a szekrényből. Egy pillanatig attól tartott, hogy még választ sem kap, de a férfi nyilván tudta, hogy a fiú iránt tanúsított viselkedésén áll vagy bukik a találkozás sikere, így látszólag érdektelen, de nem udvariatlan hangon egy pohár ásványvizet kért.
Miután a többiek is megmondták, mit szeretnének (Yuki persze hallgatag maradt), az énekes kimenekült a konyhába. Mielőtt a hűtőhöz lépett volna, nyugalomra intette magát.
Csak nyugi. Minden rendben lesz, csak viselkedj úgy, ahogy… ahogy szoktál? Nem az nem lesz jó. Általában mindenki idegesítőnek talál, ha úgy viselkedek, ahogy szoktam. De máshogy nem tudok! Ez jó nagy slamasztika. Legalább a poharakat baleset nélkül be tudnám vinni… micsoda égés lenne azzal kezdeni, hogy a nyakába löttyintek egy nagy adag hidegvizet.
Ez olyan borzasztó gondolat volt, hogy meg kellett állnia lecsillapítani a keze remegését. Ami legjobban gyötörte az a bizonytalanség volt. Szívesen előretekerte volna az idő kerekét, hogy belekukkantson a pár nap múlva lezajló eseményekbe. Alkalmasint, hogy ki kivel lesz addigra még beszélőviszonyban.
Ne tökölj! Szedd össze magad! Ennyi idő alatt már húsz pohárral is kitölthettél volna. Most szépen bemegyek, és minden baj nélkül leteszem az asztalra a tálcát. Legalább lesz mivel dicsekednem Atsumi-sannak a következő órán. Nálam már az is ritkaságszámba megy, ha nem töröm össze az első üvegtárgyat, ami a szemem elé kerül.
Mély levegőt vett és feltornázva a tálcát a kezébe, elindult a szoba felé, erősen hegyezve a fülét, nem hallja-e veszekedés hangfoszlányait. Semmi ilyesmiről nem volt szó, így határzottan belépett és ügyesen egyensúlyozva letette terhét a dohányzóasztalra. A hamutálban már jó néhány csikk sorakozott, de most az egyszer nem haragudott érte… tudta, Yuki mindig a dohányzásba menekül, ha nagyon ideges.
És neki minden oka meg is van rá! Most is épp a kanapén ült, keresztbe vetett lábbal, szájából lógó cigarettával és elgondolkozva nézve a belépő fiút. Éppen Tohma beszélt, és Shuichi csak most döbbent rá, hogy nem is hallja, amit mondd. Ez a gondolat mintha kihúzta volna füléből azt a képzeletbeli dugót és a beszéd beáramlott a fülén át, egyenest az agyába, ami azonban képtelennek tűnt az információ feldolgozására.
Szedd már össze magad!
Uesugi-san merev háttal ült és a fiát fixírozta. Hogy a borostyán szemek hová néztek, azt Shu nem tudta megállapítani. Gyorsan leült a szabadon hagyott helyre Yuki mellett, gondosan kerülve a kopasz férfi pillantását.
-Shindou-san, épp arról volt szó, hogy holnap elmennénk vacsorázni, így öten. –vette kézbe Tohma az italát, felesége pedig ugyanígy tett. A nő szeme folyton családján pihent, mintha várna valamire és Shuichi meg tudta érteni, hogy feszült. Nem Mika volt a kedvence a családból, de azzal tisztában volt, mennyire szívén viseli az asszony Yuki, és bizonyára apja sorsát is.
-Ez nagyszerű. –mondta mosolyogva bögréjét szorongatva. A bögréjét! Te úristen!
Meghűlt ereiben a vér. Öt egyforma poharat kellett volna hoznia, ő meg képes volt ezt az idétlen bögrét mutogatni… Még csak ez hiányzott… Érezte, hogy elvörösödik, és hová máshová menekülhet ilyenkor? A beszédbe…
-Biztos nagyon kellemes lesz, már alig várom. Sok mindent szeretnék megtudni Uesugi-sanról, végül is alig ismerjük egymást. És Yukiról is! Sosem hajlandó a gyerekkori dolgairól mesélni. Hogy milyen fogkrémet használt, félt-e a sötétben, meg ilyesmik…
Érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed ebbe a saját maga ásott mederbe, de már nem tudott kikászálódni belőle. Idegesen somolygott hát, és belekortyolt gyümölcslevébe, mikor látta, hogy vendégük szeme megakad a bögrén.
Ez már a vég!
-És hová megyünk vacsorázni? –kérdezte, tovább vigyorogva. Tiszta idiótának nézhetek ki!
-A Shinjo International-be. –tájékoztatta Mika.
-Még sosem hallottam róla. –rázta a fejét Shuichi.
-Mi sem járunk oda túl gyakran. –felelte a nő.
-Nem is csoda. –szólalt meg Yuki most először, a csikket a hamutálba hajítva. –Az ilyen puccos helyek csak magamutogatásra jók, nem arra, hogy az ember egy jót egyen.
-Ha van olyan hely, ahová szívesebben mennétek, nekem megfelel.
Mindenki Uesugi-sanra nézett. Shuichinek, aki a közeledés jeleként értékelte a felajánlást, rögtön felderült az arca.
-Mi sem járunk sokat étterembe Yukival, de tavaly voltunk egy kellemes helyen. Az étel remek volt és mindenki nagyon figyelmes. –emlékezett a fiú második randijukra csillogó szemmel.
-Ha étel alatt az édességet értjük, akkor tőled biztosan kérhetünk tanácsot. –játszadozott kis mosoly a szőke író arcán, aki most átölelte Shuichi vállát. A fiú félt, hogy megint olyasmivel próbálkozik majd, mint az ajtónál, de Yuki talán megérezte, hogy az előbb hibázott, így a mozdulat korántsem lett tolakodó. Az énekes pedig megnyugodva belesimult az ölelésbe.
-Persze, csak ha Seguchi-san és Mika-san sem bánja, ha nem arra a másik helyre megyünk.
-Engem nem zavar. –vont vállat Tohma, és Mika is tagadólag rázta a fejét.
-Akkor ebben meg is állapodtunk. Apa nem vagy fáradt? –érdeklődött a nő.
-Nem vészes. –közölte a férfi kimérten, majd csodálkozva nézte, ahogy a rózsaszínhajú fiú felpattan, és vidám, de kissé aggódó pillantással méregeti.
-Ha Uesugi-san fáradt, nyugodtan szólhat. De mielőtt elmennek, nem szeretne körülnézni a lakásban?
Yuki felsóhajtott. Eddig nem történt semmi olyasmi, amitől tartott, de ez a semmi ugyanúgy nem elégítette ki, mintha azonnal összevesztek volna. Nem odázhatta a végtelenségig a küszöbön álló apa-fia beszélgetést, de mindannyian érezték, hogy ez a mai nap már nem alkalmas rá. Örült volna, ha végre mindenki elmegy, és kettesben maradhat az énekessel, mert tudta, kicsit elvetette a sulykot ott az ajtónál. De tesztelni akarta, hogy apja türelme és elkötelezettsége, vajon terjed-e odáig, hogy ne botránkoztassa meg ez a jelenet. Az öreg nem szólt semmit, de Shuichin világosan megérezte, hogy neheztel. És nem is ok nélkül. Nem volt fer, amit vele művelt, de most már nem szívhatta vissza.
-Yuki nem mutatod meg apukádnak a lakást? Addig én megbeszélnék Seguchi-sannal valamit. –próbálkozott a fiú, és Yuki sóhajtva felemelkedett.
Kissé nyílt, de hatásos próbálkozás, hogy kettesben hagyjon minket.
Míg apa és fia a lakásban rótták a köröket, a másik három aggódva követte őket pillantásával, hiába! Nem hallhatták, mit beszélnek. Végül aztán Seguchi törte meg a csendet, mert igazgatóként nem érezte helyesnek, hogy ennyire nyíltan hallgatózni próbál.
-Szóval, mit akartál megbeszélni velem, Shindou-san?
Az énekes kissé bambán rápillantott.
-Hogy mit? Hát… csak azt… hogy… -hebegte, mert hirtelen fogalma sem volt, mit feleljen. Célját elérte: Yuki és Uesugi-san kettesben lehetnek egy kicsit, de most mi a pokolról társalogjon Tohmával?
-Ugyan hagyd már Seguchi. –szólt közbe Mika is, haját kisöpörve arcából és elegáns mozdulattal átdobva a válla felett. –Ügyes húzás volt az előbbi. Kissé átlátszó, de hatásos.
Tohma egészen elképedve bámult rá, Shuichi nemkülönben, de a nő arcán elomló hálás mosoly olyan őszinte volt, hogy nem tehetett mást, mint hogy visszavigyorgott.
-Az még nem jelenti, hogy sikeres is lesz.
-Talán nem, de már az is valami, hogy szóba elegyednek egymással.
A továbbiakban az NG-beli munkáról folyt a szó, és Shuichi dobogó szívvel bár, de bevallotta a főzőiskolát is, megemlítve, hogy szeretné, ha Yuki nem tudna róla. A gúnyos mosolyok helyett, amit várt, csak biztatást kapott, meg egy pár kedves szót, Tohma pedig biztosította, hogy szerinte nagyon jó az ötlet, és számíthat a segítségére. Épp a végére értek a témának, mikor meglátták közeledni a másik kettőt, de hiába igyekezetek, egyikük arcáról sem tudtak leolvasni semmit. Se örömöt, se bosszúságot, se haragot, egyáltalán semmit. Most látszott csak Yuki kitől tanulta a szenvtelenséget.
A két társaság kölcsönösen elbúcsúzott egymástól, megállapodtva, hogy ugyanitt találkozzanak holnap este, vacsora előtt. Mikor az ajtó végre becsukódott, Shuichi már olyan kimerült volt, hogy csak az ágyára tudott gondolni. Bár fűtötte a vágy, hogy megtudja, miről diskuráltak Yukiék, nem volt biztos benne, hogy ébren tudna-e maradni a beszámoló alatt.
Az elkövetkezendő félórában csak tébláboltak erre-arra, letusoltak, aztán kényelmesen elnyúltak a kanapén, egymás karjában a tv előtt, de egyikük se mozdult a távirányítóért.
-Minden rendben Yuki?
-Igen. –a férfi őszintének hangzott, de Shuichi nem elégedett meg ennyivel.
-Nem lehet minden rendben. Mért nem mondod el?
-Mert késő van? –mosolyodott el Yuki, Shuichi meg csak kuncogott egyet az ügyetlen válasz hallatán.
-Jó, de holnap ugye elmondod?
A férfi felsóhajtott. Ha az énekes egyszer a fejébe vett valamit…
-Yuki?
-Igen, holnap el.
-Akkor jó.
Shuichi érezte, hogy kezd leragadni a szeme, és majdnem meg is adta magát az álom sürgető érzésének, de valami még visszatartotta. Nem, nem akart újra Uesugi-san felől érdeklődni, hiszen Yuki nyilvánvaló vonakodását e téren nehéz lett volna nem észrevenni.
De most, hogy az első találkozás izgalma elmúlt, és agya önkéntelenül vissza-visszapörgette a nap eseményeit, nem tudott nem megállni újra és újra egy bizonyos jeleneten.
Szinte még most is érezte, ahogy Yuki szája az övére tapad, abban a heves, vad csókban, ami nem volt más csak színészkedés. Semmi több. És még Shuichi mindent megbocsátó, és mindent szebbé varázsoló természete sem tudta másként értelmezni az esetet, mint kicsinyes bemutatót egy olyan színdarabban, aminek egyáltalán nem erről kéne szólnia. Az énekes nagyon is jól tudta milyen szerepet játszik ebben az egész hercehurcában, illetve, hogy mit várnak el tőle, és határozottan érezte, hogy addig kell hangot adnia nemtetszésének, amíg lehet, és amíg egyáltalán komolyan tudják venni.
Remélte, hogy Yuki is megérti majd, de ha nem, neki kell megértetnie vele.
-Yuki.
-Hm?
-Mért csináltad… azt a csókot. Az ajtónál.
Érezte, hogy a férfi teste kissé megfeszül, de ő nem mozdult, inkább kivárta, míg a másik lecsillapodik. Nem kellett soká várnia, a férfi legendás hidegvére most sem hagyta cserben, a fiú pedig megnyugodva folytatta.
-Helyesebben fogalmazva tudom én jól, hogy miért csináltad, de szeretném, ha többet nem tennéd. Sok mindenre hajlandó vagyok érted Yuki, de…
-Sajnálom.
Shuichi felemelt szemöldökkel fordult hátra, hogy tekintetük találkozhasson. Nem lepődött meg a válaszon, érezte ő, hogy Yuki tudja… elrontott valamit, mégis szüksége volt a megerősítésre.
-Tényleg?
-Igen. Hiba volt. Bocsáss meg Shu-chan.
A fiú szája akaratlanul felfelé rándult a ritkán használt becenév hallatára, és immár teljesen „megpuhítva" hajtotta vissza kócos fejét a férfi vállára.
-Megbocsátok. Szeretlek Yuki… ugye te is engem?
-Hát persze. –felelte az író meglepően türelmes hangon
-Elmeséled? –kérdezte álmos hangon. –Hogy mit beszélgetettek apukáddal?
-Majd holnap. –mondta az író –Ma már úgysem tudnád végighallgatni.
-Ennyire látszik, hogy…
-Ennyire.
-Oh…
És mondat közben elaludt. Yuki csak ült tovább. Egy percig, egy óráig? Aztán lassan felkelt, felnyalábolta az alvó Shuichit és a hálószobába vitte. Pár perccel később őt is elnyomta az álom.
9
