Kilencedik fejezet: Soha Ne Végy Nőnek Cipőt
Július 13, 2014.
Mivel a lányok, akiket megkérdezett arról, hova mehetnénk, a rajongói voltak, mindketten biztosak voltunk, hogy nem kellene a hosszú, acélbetétes bakancsomat viselnem, így az első utunk egy participő találásáért indult.
– De ezeket sem akarom – jelentettem ki a hatodik boltban, mikor még mindig nem találtunk semmit, amit felvehettem volna anélkül, hogy legfeljebb két órán belül ne fájna a lábam.
– Akkor állj fel, és keress egyet magadnak – vigyorgott rám gyilkosan. Mivel most svédül beszéltünk egymás között, senki nem értette, amit mondtunk, és egy többé-kevésbé boldog párnak tűntünk. Ó ha tudnák, mit terveztünk...
– Rendben, a te felelősséged, megy... – mondtam, és amint kiegyenesedtek a lábaim, megláttam életem szerelmét hat centi magas sarokkal, platformmal, és indamintával. Nem érdekelt, hogy olyan magas voltam, mint Kevin, ha felvettem, hogy majdnem hasra vágódtam, mikor először tettem benne egy lépést, vagy az ára; leszartam mindegyiket. Kellettek. Nekem. Pont.
– Biztos vagy benne, hogy tudsz majd bennük járni? – kérdezte már az utcán, mielőtt beszálltunk a taxiba.
– Miért, nem látod, hogy tudok járni? – vigyorogtam vissza, és szexin megemeltem a lábam. – Csini vagyok?
– Vigyük inkább haza a bakancsot, és teljesítsük a küldetést – felelte komolyabban, és mindketten beszálltunk az autóba. Láttam, hogy elszánt a tervvel kapcsolatban, és hogy nem akar visszalépni.
Már újból a hotelben csekkoltuk a sminkünk; még meg is csinálta még szexibbre az enyém; azt mondta, szeretett volna így látni, nagy eséllyel utoljára életében. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, mikor ezeket mondta, de nem mertem beszélni neki az érzéseimről, még én sem voltam biztos bennük; talán csak reakciók voltak a reménytelen helyzetére.
– Azt kívánom, bár így maradnánk még egy kicsit – hajtottam hátra a fejem, és becsuktam a szemem. – Jó békében lenni.
– Persze, nem lenne rossz – értett egyet, és elkezdte simogatni a kezem. – Iszol majd?
– Esélyesen, de nem érzem a késztetést, hogy oda menjünk, mi van, ha valaki tényleg megpróbálja egyikünket megerőszakolni? – kérdeztem aggodalmasan.
– Ne félj, akkor megvédelek – fordult hozzám, a hangokból ítélve.
– Jó vicc – feleltem szemeimet kinyitva, mikor éreztem, hogy megáll az autó. – Menjünk és tomboljunk.
Amint kinyílt az ajtó, éreztem a ritmusos tuc-tuc ütemét a... zenének? ami bent volt, és láttam, hogy nem lesz olyan könnyű bejutni, mint gondoltam. Egy kétméteres, százkilós biztiőr állt az ajtóban, és ha nem tartott elég menőnek ahhoz, hogy bemehess, maximum azt mondhattad neki, hogy szopjon lovat, mielőtt elmentél. Már tudtam, Kevin miért akarta, hogy cipőt cseréljek: sehogy nem engedtek volna be, ha látják, hogy rocker vagyok. Jól választott, minden szuka, aki sorban állt, úgy nézett ki, mint az igazi kurvák az ügyfeleikre várva. Nagyszerű, lehet, be sem engednek.
– A lány marad, te mehetsz – hallottam a biztiőr mély hangját hozzánk beszélni, meglepőmódon angolul, de erős francia akcentussal. Csodálkozva néztem rá.
– Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte gúnyosan Kevin, és megszorította a kezem. – Az sem érdekel, ha túl sok lány van bent, mert. Ő. Be. Fog. Velem. Jönni – jelentette ki, és megfogta a derekam. – Nem kéne Yohióval szórakoznod, a svédek könnyen megharagszanak rád – fejezte be, és behúzott a megdöbbent férfi mellett.
– Hogy te mekkora seggfej lettél – vigyorogtam, és adtam neki egy gyors csókot, ami meglepte.
– Jó, hogy, néha annak kell lennem, hogy megkapjam, amit akarok – felelt, és kihasználva, hogy a fiúm játssza, ő is megcsókolt.
– Nem kéne mennünk inni? – kérdeztem két csókja között.
– Hm, hadd élvezzem ezt még egy kicsit – könyörgött, és így (boldogan) hagytam, hogy bármit tegyen velem, amit csak akar.
A csókja olyan szelíd volt, amilyenre emlékeztem, de most éreztem, ahogy betölti a testét a tesztoszteron, amint hagyom, hogy egyre akaratosabb legyen, és hamarosan nem én, hanem ő irányította a csókot, én most csak élveztem, hogy rábízhatom magam; nagyon új érzés volt.
– Én... – motyogtam. – Menjünk, vagy nem vállalom a felelősséget a tetteimért – mondtam messzebb tolva magamtól.
– Olyan aljas vagy velem – morogta morcosan, és megfogva a kezem elindultunk a pulthoz.
– Tessék – adta nekem a pultos az italainkat, és amint odaadtam Kevinnek az övéit, meg is ragadtam a kezét.
– Hiszed vagy sem, félek.
– Hiszed vagy sem, de a szívem a nyakamban dobog, és nem csak azért, mert olyan rohadt szexi vagy, hogy most azonnal az ágyamba akarlak vinni – vallotta be, és megint megcsókolt. – Szeretlek, és ezért csinálom – fejezte be, és megitta mindkét Jägerjét.
– Azt hiszem, én is szeretlek, megint, még mindig – suttogtam magamnak magyarul, és így ha véletlen hallotta is, nem érthette. Persze, mikor volt egy kis szabadideje, láttam, hogy olvassa a magyar nyelvkönyvet (ez általában akkor volt, mikor az érettségire tanultam), és néha meg is kért, hogy segítsek, de így is biztos voltam, nem érti, amit mondtam.
Egy ideig csak ültünk ott, egymás szemét bámulva, azon filózva, mire gondolhat a másik. Én elég biztos voltam, hogy ő újra végiggondolta, mit kell csinálnia; minden második mondataként De túlságosan szeretem ahhoz!, és talán egyszer az is keresztülfutott a fején, hogy Csak az árnyéka vagyok egy igazi férfinek, azok soha nem engednék el a szerelmüket anélkül, hogy mindent megpróbálnának, hogy maradjon!; míg az én fejem azzal volt tele, hogy Hogy szerethettem megint bele? Olyan seggfej, de olyan imádnivaló seggfej...
– Táncolsz velem? – kérdezte, és felhúzott a helyemről.
– Előbb hadd igyam meg a második Vadászom – válaszoltam, és lefolyattam a folyadékot a torkomon. – De nem igazán tudok úgy, khm, táncolni, ahogy ők, a vonaglás kifejezetten nem a stílusom.
– Csak – kezdte, és megfogva a derekam elkezdett hozzám dörgölőzni – engedd ki magadból a kurvát – folytatta, és erős késztetésem volt megcsókolni. – Tudom, hogy bent van, vannak tapasztalataim – fejezte be, és ahogy belelehelt a nyitott számba, azonnal game over volt, nem bírtam tovább, és megcsókoltam.
Nem tudtam, még most sem tudom, kit lepett meg jobban, de azonnal hagyta, hogy csináljam, még csatlakozott is a követelőző csókomhoz, és hamarosan úgy éreztem, felrobbanok, mint egy bomba, ha nem hagyom ezt abba akkor, vagy levetkőztetem, és nem törődve a többiekkel, vagy az éles fájdalommal a hasamban, megbaszatom magam, mint egy mocskos ribanc, kihasználtatom a testem, és elvitetem magam a hetedik Mennyországba a kis szűz ártatlanságával. Nem mintha én nagy tudósa lennék a témának...
– Állj – lihegtem vissza, de sajnos a testem nem engedelmeskedett, és olyan helyekre irányította a kezét, amiket soha nem kellene megérintenie. Nem egy teljes pillanat múlva az agyam visszavette az irányítást a testem felett, és a másik kezem, nem igazán finoman, felpofozta.
Meg akartam neki magyarázni, hogy nem úgy értettem, és hogy sajnáltam (de melyiket?), de csak könnyes szemekkel tudtam ránézni, és lesütve tekintetemet otthagytam a táncparkett közepén.
Miért, miért kell mindig galibát okoznom?
A könnyeimmel harcolva megpróbáltam megtalálni a mosdót, és kissé lehűteni a fejem. Jézus, mit csináltam? Miért tettem? Csak azt kellett volna mondanom neki, hogy azt hiszem, én is szeretem, és hogy nem kell ezt az egész szart csinálnia miattam, hogy vele akarok maradni (De hogy? Nem érdekel!), örökre szeretni őt, megszülni és felnevelni a gyerekeit... Nem. Várj. Trixi, abba kéne hagynod az álmodozást... De persze nem mertem, gyáva voltam, csak mint mindig, és most biztos azt hitte, hogy megbolondultam, vagy hasonló. Vigyél a Mennybe... cöh, a pszichiátria Menny? Mert AKKOR azonnal odavihet.
– Jacqueline, asdf... – hallottam pár nőnemű lényt franciául beszélni egymással. Ez a Jacqueline-izé tökéletes prostituáltnak tűnt, de a barátnője csak egy ponttal vesztett.
– Cvbnm – nézett rám haragosan, és messzebb lökött, amint kimentek a helységből.
– Kurvák – morogtam magyarul, és visszapillantottak a válluk felett, nyilvánvalóan azt hitték, hogy a fura nyelvemen kértem bocsánatot.
– Bien – bólintott, és becsukta maguk mögött az ajtót.
Mekkora ribanc, mekkora önelégült ribanc!
Végül csak megmostam, és lehűtöttem a homlokom a jéghideg kezemmel. Nyugtató, persze, az volt, de még mindig azt éreztem, hogy nem elég, hogy friss levegőre volt szükségem, hogy kitisztítsam a fejem, mielőtt egyáltalán megint rá nézhetnék, tehát belekezdtem egy küldetésbe, hogy találjak egy helyet, ahol kint lehetek – és könnyen visszaengednek. Két perccel később a balkonon álltam, ahol, szerencsére, nem volt olyan nagy tömeg (és zűrzavar), mint bent.
– Nagyszerű, még mindig pokoli ideges vagyok – morogtam magyarul, amint leültem egy asztal mellé, ahol egyedül lehettem, hisz senkinek nem volt szüksége annyira az egyedüllétre, mint nekem. Rendeltem egy sört is (amit nagyon drágának találtam, öt euró fél literért!), és amint megkaptam, nekiláttam szürcsölni. Csak akartam valamit, ami egy időre leköti a figyelmem.
– Bonsoir, madamoiselle – üdvözölt egy bájos, de fiatal fiú, és kérdezett még valamit, szintén franciául, az enyém mellett levő székre mutatva.
– Gyere, ülj le – dőltem hátra, és kortyoltam az italomból.
– Tehát külföldi vagy – összegezte, amint helyet foglalt mellettem.
– Persze, hogy az vagyok – feleltem. – Ha francia lennék, nem itt kint volnék, hanem egy olyan helyen, ahol tényleg jól érzem magam.
– És az hol volna? – emelte meg a szemöldökét; próbált szexi lenni.
– Esélyesen egy ágyban – mondtam, és befejeztem a söröm.
– A nevem Pierre, nagyon örvendek – mutatkozott be, és elkezdte simogatni a combom.
– Tudom, hogy mesésen nézek ki, nem kell bizonygatni – somolyogtam, és lesöpörtem magamról a kezét
– Figyelj, tetszel, nem akarod az éjszaka maradék részét az én ágyamban tölteni? – kérdezte komolyan, és megfogta a derekam.
– Állj le, kisfiú – kuncogtam kissé nagyképűen, és felálltam. – Épp elég bajom van a férfiakkal nélküled is.
– Kérsz egy cigit? – nézett rám utolsó próbálkozásként, kezében a dobozzal. Vadi új volt, még senki nem nyitotta ki.
– Csak ha van gyújtód is – feleltem visszaülve. Évek óta nem cigiztem, hogy őszinte legyek, abbahagytam, miután kipróbáltam a füvet. Csak nem esett jól, hogy olyan dolog van a kezemben azok után az élmények után. De mos úgy éreztem, kell, mint az oxigén.
– És mi a neved, ha kérdezhetem? – pillantott rám, miután tüzet adott.
– Beatrix – vigyorogtam, és újból hátra dőltem. Már rendeltem két sört, és jó idő után még egyszer cigiztem. Soha többet nem akartam ilyen ideges, ráadásnak részeg lenni.
– Milyen belle név egy olyan belle számára, mint te – válaszolt, és megsimogatta az arcom a hosszú, puha bőrű ujjaival.
– Ugyanezt mondanád, ha Szörnyella lennék, igaz? – fordultam hozzá.
– Hogy tudsz olvasni a gondolataimban? – meresztette csodálkozón a szemét.
– Ismerem az olyan fiúkat, mint te; néhányan, sikertelenül, megpróbáltak felcsípni középiskolában. Baszni akarsz, mi? – Lehajtotta a fejét, és csak cigiztünk egy ideig.
– Nem, mármint, fogadtam amazokkal a fiúkkal, hogy fel tudok szedni egy idősebb nőt – vallotta be, miután megkaptuk a söreinket. – Téged választottak.
– Az szopás, mert a fiúmmal vagyok itt, csak... – mondtam, amint befejeztem a cigimet, és kifújtam a füstöt. – mondjuk, hogy összevesztünk valamin. – Visszapillantva a vállam fölött láttam, hogy tényleg volt ott pár tinédzser, akik most vihogtak, és hüvelykujjakat mutogattak Pierre-nek. – De szerezhetek neked egy jó napot, ha szeretnéd – fordultam vissza hozzá, és felkelve a helyemről olyan közel mozgattam a fejem az övéhez, hogy először csak bámult rám. – Figyelj, most megfogod a derekam, és így maradunk, míg vissza nem ülök. Majd ajánld fel, hogy menjünk oda, és mutass be nekik, és, nos, ne csodálkozz, ha tényleg meg talállak csókolni. Értve, kisfiú?
– Uh, rendben, de ne hívj kicsinek, már elmúltam tizennégy!
– Nagyszerű, akkor tizenkilenc lévén most nem vagyok pedo – mosolyogtam magamnak, és helyet foglaltam.
– Tizenkilenc? – nézett rám megrökönyödve.
– Ja, egy vén szatyor vagyok – forgattam a szemeimet.
– Nem, nem én nem... egyébként honnan jössz?
– Magyar vagyok, de Svédországból jövök – bólintottam. – Menjünk.
Szerencsére most tudta, hogy mit kell csinálnia, és megfogva a derekam a barátaihoz irányított. Rám mutatva mondott nekik valamit franciául, és hamarosan be lettem mutatva Louis-nak, François-nak, Gérard-nak és Marie-nak, aki később ért oda.
– Kifejezetten emlékeztetsz valakire, aki szintén külföldi Svédországban – ráncolta a szemöldökét.
– Szia, Beatrix vagyok, Yohio barátnője – nyújtottam kezet, amit, miután majdnem egy percig bámult rám, elfogadott.
– Hello, örvendek – felelt még mindig zavartan.
– Jaj, amint látom, elvesztetted a fogadást – fordultam Pierre-hez felállva. – Legközelebb nagy eséllyel találsz valakit, aki nem foglalt.
– V-várj – ragadta meg a karom Marie. – Ha te itt vagy... az azt jelenti...
– Ja, ő is itt van, azt mondta, hamarosan ő is jön, nem tudom, mi történhetett. – füllentettem. – Egyébként nagyszerű volt megismerni benneteket, de most meg kéne találnom. Pá – intettem, és otthagytam őket, amint lehetett. Majdnem megint bajt okoztam, persze, hogy is hagyhatnám ki ezeket a helyzeteket? Baszd meg, Kevin, és basszátok meg, hormonok, kibaszottul basszátok meg!
Az ajtó becsukódott mögöttem, és úgy éreztem, megfojt a levegő, amint végignéztem az asztalokon – az egyiküknél ült Kevin, de nem egyedül, kurvára nem egyedül, két ribanccal volt körülvéve, mindkettő megpróbálta elcsábítani. Ittak, nem is keveset egy kis ideig, mielőtt láttam, hogy egyikük, aki történetesen Jacqueline volt a mellékhelyiségből, megpróbálja megcsókolni. Nem igazán érdekelt, mikor a kezét fogdosták, és azt is elviseltem, mikor megérintették a combját, de most úgy éreztem, lehetetlenség féken tartani magam, szóval az asztalukhoz viharzottam, hogy befejeztessem velük az én pasim testének összecsókolgatását.
Persze, férfit akartam csinálni Kevinből, de valahogy túllőttem a célon. Azért hoztam ide a Szőkét, hogy egy másik barátnőt szerezzen helyettem, és... És féltékeny voltam Jacqueline-ra és a kurva barátnőjére. De hogy ne lettem volna, mikor szerettem őt?!
– Te most velem jössz – ragadtam meg a vállát, és kivittem onnan.
– Hé, te meg mit... Au revoire – fordult vissza hozzájuk, és csókokat küldött a levegőben.
– Ember, mit műveltél? – kérdeztem, harcolva a késztetéssel, hogy felpofozzam. Az arcomba vigyorgott, és láttam – valamint éreztem –, hogy részeg volt.
– Menj már, jól szórakoztam! – hisztizett, és meg kellett vele fogatnom a nyakam, hogy ne essen el. – Engedj vissza, be kell fejeznem.
– Nem, te haza fogsz jönni velem, és most menj, dőlj ott neki a falnak – vezettem közelebb az épülethez, és nekitámasztottam a hátát. Akart mondani valamit, de nem érdekelt, túl el voltam azzal foglalva, hogy hívjak egy taxit, mert a francia akcentus rémes volt.
– ... téged – motyogta, és lesüllyedt.
– Gyere, muszáj beszínezned a járdát a gyomorsavaddal, mielőtt hazamennénk; nem fogok többet fizetni azért, mert teleokádtad a kocsit. – Segítettem neki felállni, és elmentünk egy olyan helyre, ahol anélkül tudta csinálni, hogy bárkit zavarna, vagy találkoznánk egy kamerával.
– Jól vagyok, nem... – ellenkezett, de még mindig nem voltak elég erősek a lábai, hogy megtartsák a saját súlyát, mind azt az ötven kilogrammot.
– Fogd be és kövess, pöcsfej, felszedtél néhány kilót az elmúlt hónapokban – szidtam, és elvittem az első taxihoz, amit találtam. Szerencsére a sofőr beszélt valamennyit angolul, így el tudtam neki magyarázni, merre menjen, és, hogy ha nem leszünk ott tíz percen belül, nem fizetek neki egy fillért sem; aztán svédül beszélve Kevhez fordultam. – Az Isten szerelmére, mit gondoltál, mikor közel engedted magadhoz azt a két prostit?
– Be kellett fejeznem a küldetést; ma utasítottál el utoljára. Soha többé nem adom meg a lehetőséget! Nem bírja a szívem, nem látod?
– Mondtam, hogy ez nem fog működni, ugye? Miért nem tudtok, srácok, csak egyszer odafigyelni rám ebben az istenverte életben?
– Mi vagyok... a számodra... mi vagyok? – nézett fel rám.
Megkönnyítené a szíved, ha azt mondanám, egy részeg disznó?
– Fogd be a szád, semmi nem vagy nekem ezek után!
– Te vagy nekem a legfontosabb...
– Akkor miért nem értettél meg, seggfej? – sziszegtem a fogaim között. – Tudod, mit? Felejts el mindent, amit a klubban csináltam, te meg sem érdemled, hogy férfinak nevezzenek!
Pokolian fájt ezeket mondani neki, de úgy döntöttem, a B tervet használjuk, és elhitetjük az emberekkel, hogy nem bírtam a stresszt, amit a barátnőjének lenni okozott, és ez volt a szakításunk oka.
Mikor hazaértünk, elmentem venni egy forró fürdőt, mert az mindig le tudott nyugtatni, és nem fájt tovább a hasam; megint szükségem volt rá, és most nem volt ott Pierre hogy felajánljon egy cigit. Épp, hogy elkezdtem élvezni a vizet, mikor Kevin beviharzott a fürdőbe, már sokkal józanabbnak tűnve.
– Mit csi... – nem tudtam befejezni a mondatot, mert hosszan és szenvedélyesen megcsókolt; csak mint órákkal azelőtt. A bal keze a hajamban volt, és a jobb a derekamon a vízben; éreztem, hogy az egész testem libabőrös lesz, amint végigfutatta rajtam a kezét és az ajkait.
– Ne kérdezz semmit, csak gyere, amint tudsz – lihegte, és elment.
Nem láttam jól, mert a kedvenc fehér farmerját viselte, (ami szerencsére tiszta volt,) de biztos voltam benne, hogy kívánt engem. Nagyon kívánt.
Pár perccel később beléptem a szobába, és megéreztem a virágok, konkrétabban a rózsa illatát. Sötét volt (és egy kicsit még részeg voltam), de tisztán láttam a vörös szirmokat, amik az egész padlót befedték, de volt egy sáv, ahol vastagabb volt a takarójuk, és a fehér takaró minden párnával együtt szirmokkal volt borítva. Teljesen elveszve néztem Kevinre, és válaszul ő csak megfogta a kezem.
– Nem gondolhatod, hogy bármelyikükért megtettem volna. Arra voltak jók, hogy vagy elfelejtselek, vagy elég önbizalmat gyűjtsek, de tudom, hogy elrontottam. És most... nem tudok magammal mit kezdeni... – mondta, és megfogta a derekam, még mindig csillogó tekintettel pillantva a szemeimbe. – És... tudom, hogy én vagyok az, a szűz, akinek ez ajándék, de én vagyok a férfi is, úgyhogy szerintem...
– Fogd be – nyomtam a szájára az ujjaimat. – Ez így tökéletes – mosolyogtam könnycseppel a szememben, és átkaroltam a nyakát.
Megcsókolt, és együtt elkezdtük a rövid utunkat a szirom-úton, nem merve megszakítani a csókot, mert mindketten attól féltünk, nem folytatódna, ha csak egyszer is megállítanánk. Mikor elértük az ágyat, beleestünk, és még mindig nem véve levegőt csendben folytattuk a csókolózást. Már túl régóta vágyódtunk a másik után, de féltettük is egymást, így eltartott egy darabig, mielőtt elkezdtük levenni egymás ruháit, több és több helyet kapva, hogy finom csókokat helyezzünk a másik finom bőrére a nyakán, karjain, vállán, hátán és mellkasán.
– Megtehetjük? – kérdezte megtörve a csendet, mielőtt levette az utolsó ruhadarabom.
– Jóhogy – leheltem, mire finoman megcsókolt, és levette a bugyimat.
– De nincs is mivel véde... – mondta két csók között, észrevéve, hogy valami nem volt rendben, és talán le kéne állnunk.
– Kurvára nem érdekel, most akarlak... – lihegtem visszahúzva őt.
Amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy kiéhezve mosolyog rám, és gyengéden megcsókolta a nyakam, mielőtt bármi mást tett volna. Az éjszaka történéseit pedig ezennel fedje balladai homály...
Másnap reggel egy ismeretlen ágyban ébredtem. Nyújtózkodtam és a másik oldalamra fordultam, és azonnal megláttam a leghihetetlenebb dolgot, amit lehetett – Kevin rám mosolygott azzal az angyali mosolyával, amit hetek óta nem láttam.
– Jó reggelt, Hercegnő – üdvözölt –, jól aludtál? – Át akart karolni a takaró alatt, ezzel rádöbbentve engem, hogy mindketten meztelenek voltunk.
– Mit tettünk? – Hallottam, amint a saját hangom kimondja a szavakat, de titokban tudtam a választ. Tudtam...
– Nem emlékszel? – kérdezte, miközben a hajammal játszott.
– Öhm… nem igazán – feleltem, és megdörzsöltem a szemem. – Csak arra emlékszem, hogy két kurvával voltál, és hogy haragudtam rád, semmi másra. Nem tudom, hogy jutottunk haza, és arról még kevesebb ötletem van, hogy itt mi történt...
– Fogalmad sincs, mit tehetett két meztelen ember éjszaka? – emelte meg a szemöldökét, ezzel még cukibb lett.
– Van, de… mi tényleg… szexeltünk múlt éjjel?
– Igen, Hercegnő, múlt éjszaka megadtad nekem a lehetőséget, hogy elveszítsem a szüzességem, és férfiként elfogadtam – mondta, és elkezdte simogatni az arcom.
– Szóval érzéketlenül megbasztad a rohadt testem? – kiáltottam gyorsan felkelve.
– Ne, kérlek, ne érts félre – húzott vissza az ágyba. – Azt akartam mondani, hogy segítettél igazi férfivá válni. Köszönöm. – Meg akart csókolni, de elhúzódtam tőle. Úgy éreztem, egy eszköz voltam, amit a célja elérésére használt. – De ahogy látom, tényleg nem emlékszel a romantikus estére, amit együtt töltöttünk. Szeretnél emlékeztetőt? – somolygott, és megölelte a derekam.
– Mit képzelsz, a beosztottad vagyok! – hőköltem vissza.
– Nem, drága, már nagyon rég megszegtük a legfontosabb főnök-beosztott szabályt: mikor barátok lettünk – jelentette ki, és be kellett ismernem magamnak, hogy igaza volt. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek... – suttogta a fülembe, és a hajamba fúrta az arcát.
– Én... – sóhajtottam, és elkezdtem simogatni a haját. – Én nagyon szeretnék ebben a békében maradni veled.
Úgy éreztem, pont ugyanerre gondol, mivel körém fonta karjait, és most végre megengedtem neki, hogy bárhol megcsókolja a testem. Újra a nyakam választotta.
– Végül miért adtad fel a harcod ellenem? – kérdezte, mikor elege lett a bennem levő cica cirógatásából; vagy csak a köztünk levő csendből.
– Mert részeg voltam, és most senki nem jött megzavarni minket – kuncogtam, és bár egyértelműen csak az agyát húztam, azonnal besértődött rám. – Hé, csak vicceltem, ne csináld – nevettem, és megcsókoltam a füle mögött levő puha bőrt. – Nem igazán tudom, valójában miért tettem – vallottam be. – Úgy éreztem, már jó ideje vágyom rád, aztán ott voltál azokkal a dolgokkal, és megőrültem. De így körbepillantva, biztos nagyon romantikus voltál, szóval gyanítom, az volt az oka.
– Most még romantikusabb tudok lenni – eresztett ki egy apró, halvány, felszabadult kacajt, és elkezdte csiklandozni az orrom egy vörös szirommal, amit az előbb vett fel.
– Ne, most nem akarom – nyújtózkodtam. – Talán egy hét múlva...
– Ne légy olyan aljas, hogy egy hetet kelljen várnom, csináljuk most...
– Álmodj, királyfi – vigyorogtam, és felkeltem, hogy lemossam magamról az izzadtságot, ami nagy eséllyel rám száradt tegnap este; és felöltözni sem volt rossz ötlet.
– Akkor legalább hadd zuhanyozzak veled – kérlelt.
– Nem akarod látni, mi jön ki pár óra múlva belőlem – kacsintottam, és pár ruhával a kezemben elmentem a fürdőszobába, hogy letisztítsam magam. Majdnem egy órán át ott voltam és élveztem a forró vizet, míg a bőröm ráncos nem lett a zsírhiánytól. Majd amint felkeltem, éreztem, hogy megérkezett a Mikulás, és egy felszabadult sóhaj kíséretében elővettem egy tampont. Kevin nem fog tudni hét napig zaklatni, milyen nagyszerű! De mi van, ha nekem is jó volt vele lenni? Nem, az nem történhet meg, az sosem lesz jó, csak arra, hogy bajt okozzon.
– Csak ha végeztél, nekem is oda kell mennem – üdvözölt, és szobát cseréltünk.
– Figyelj, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést az ajtón keresztül.
– Várj egy percet és kint leszek – válaszolta, így leültem az ágyra, azon agyalva, hogy kezdhetném. Reggel hét körül volt, mikor felkeltünk, és tízig kellett elmennünk, és a repülő is egykor szállt fel, így tényleg volt időnk beszélni.
– Hallgatlak – mondta, amint kijött, és helyet foglalt mellettem, majd az ölébe tette a lábaim, és a vállára hajtatta velem a fejem.
– É... én csak azt akarom tudni... tudod, tegnap éjjel, te és én... jó volt? – tettem fel végül a kérdést, és nem mertem ránézni, de éreztem, hogy hevesebben ver a szíve.
– Úgy élveztem, mint semmi mást – mondta, és megcsókolta a hajam.
– És... nekem?
– Nem úgy tűnt, mintha utálnád a helyzetet, amibe kerültél, még pontosabban te voltál az, aki azt kérte, folytassuk, mikor meg tudtunk volna állni – kuncogott.
– És miért kellett volna megállnunk? – lettem kíváncsi.
– Nem volt nálam gumi – vallotta be.
– Remélem, kihúztad magadat belőlem, mielőtt elélveztél – mondtam azonnal.
– Ja, valami olyasmi, ahogy emlékszem – hajtotta le a fejét.
– Nem igazán akarok édes hármasban lenni az elkövetkezendő pár évben, szóval légyszi, erőltesd meg a kis agyad, és biztosíts a tökéletes memóriádról.
– Csak te, én, és Luna leszünk az elkövetkezendő pár évben, ha ezt akarod – mondta egy sóhaj után, és megnyugtatott.
És amúgy is menstruáltam, szóval nem lehettem terhes, igaz? Így vagy úgy, nem akartam, hogy megszokja a felelőtlenséget, úgy gondoltam, valahogy túlélem ezt a pár hetet, és amint kiderül, hogy nem vagyok terhes, engedem neki, hogy szeretkezzünk, de addig nem. Ez lesz a büntetés a bűnéért.
– Min gondolkozol ennyire? – kérdezte, mivel nem reagáltam.
– Emlékszel, miért nem akartam csinálni, igaz? – néztem fel rá még pár néma perc után, könnyekkel a szememben. Úgy éreztem, nem tudom tovább magamban tartani. Nem akartam tovább hazudni neki.
– Gondok az óvszerrel, olvastam. Á, ne, ne sírj, semmi baj, csst – húzott közel a mellkasához, és elkezdte simogatni a hajam.
– A-aznap én nem mondtam el neked mi... mindent, mert nem akartalak... megrémiszteni...
– Soha nem tudnék félni tőled, nem, mert valóban ismerlek. Olvastam az igazi érzéseidről, és azóta nem tudlak nem szeretni.
– Nem tudsz rólam mindent, nem, nem tudsz rólam semmit, arról semmit, hogy ki voltam és mit tettem, mielőtt idejöttem. Nem tudsz semmit a legnagyobb bűnömről; és mindenki, aki tud, már halott!
– Azt ne mondd, hogy embereket gyilkoltál – kuncogott, de azonnal rájött, hogy nem most van itt a viccek ideje.
– ... megöltem őt! – szipogtam a könnyeimet.
– MICSODA?! – kerekedtek ki a szemei, és messzebb mozdított magától, hogy a halott, megfagyott szemeimbe nézhessen. – Mit mondtál az előbb?
– Én voltam, az én bűnöm, csak tizenhét voltam, és olyan kilátástalan helyzetben, hogy nem volt más választásom, minthogy megöljem! – Belekezdtem a vallomásomba, és most, hogy nekiálltam beszélni róla, semmi sem állíthatott meg. – Először csak Daninak beszéltem róla, majd ő javasolta, hogy mondjuk el a szüleinknek, akik segítettek megoldani a helyzetet, de azzal, hogy megöltem, a saját lelkemből is megöltem egy darabot!
– Állj, állj, állj, várj egy percet, ki a Pokolról beszélsz? – kérdezte nyugodtan.
– ... de tudtam, hogy Ivor elhagyna, ha megtudná, hogy terhes vagyok!
– M-I V-A-N? – tátogott csodálkozva.
– Jól hallottad, terhes voltam, és megöltem a saját lányom, a saját vérem! – sírtam, és a fürdőbe viharzottam, hogy egyedül lehessek. Nem, valójában nem akartam egyedül lenni, nem akartam megint szembe nézni ezzel a problémával, de a szemeibe sem mertem nézni tudva, hogy mindent tud rólam és a múltamról, és a hülyeségekről, amiket akkoriban tettem. Úgy éreztem, egy szörnyű ember vagyok, akivel soha nem kellett volna találkoznia, és hogy jobbat érdemelt nálam. De mi van, ha úgy szerettem őt, mint semmi mást? Ha nem tudtam kitörölni a védelmező karjait az elmémből? A karokat, amik mindig ott voltak nekem, ha szükségem volt rájuk, és a nyugtató hangját, ami ostobaságokat mondott nekem bármikor, ha hallanom kellett őket... azok a karok átölelnek engem, és...
– Tudom, hogy nem volt más választásod – hallottam őt a fülembe suttogni. – Én sosem hagynálak el ezért, még mikor tizenhat voltam se tettem volna.
– Nem tudhatod, mit tennél, míg nem kerülsz ugyanabba a helyzetbe. Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy megpróbálnám felnevelni a gyerekem, még ha egyedül is maradnék – mondtam elszánt szemekkel bámulva magam elé.
– Be kéne pakolnunk a cuccainkat – mondta pár perccel később, és amint elengedett, az maga volt a Pokol. Nem akarom, hogy elmenj...
– Persze – feleltem, és megfogtam a kezét, hogy hálásan megcsókolhassam. Megsimogatta válaszul az arcom.
Mindketten felálltunk, és elkezdtük összeszedni a magunk dolgait, és beletettük a csomagunkba. Egy teljes órát vett igénybe, és nem is igazán beszéltünk egymással közben a szerintem ez a tiéd-októl eltekintve, mikor találtunk valamit, ami a másikhoz tartozott. Azon agyaltam, milyen lesz az életem mostantól, hogy mindenki azt hitte, a barátnője leszek még egy ideig, és hogyan szakíthatnánk (nem hittem, hogy szerethetne azok után, amiket hallott), és úgy gondoltam, hogy az ő gondolatai is hasonló dolgokkal vannak tele. Milyen fura...
– Fel kell hívnom Aput és szólni neki, hogy nem működött a dolog – mondta, mikor már összepakoltunk. Láttam rajta, hogy nem biztos benne, mit mondjon, hogy három órája sokkal biztosabb volt mindenben; mikor még aludtam, esélyesen a karjaiban.
– Tégy úgy – értettem egyet, és leültem mellé, miközben tárcsázott. – Mit fogsz neki mondani? Hogy is vagyunk mi igazából egymással?
– Igen? – hallottam egy mély férfihangot.
– Apu? – kérdezte Kevin, és egy pillanat múlva az apja aggódva folytatta.
– Mia baj, gyerekek?
– Apu, nem tudtuk véghezvinni a küldetést – mondta halálosan komolyan.
– Nagyszerű, akkor mit fogtok csinálni? – kérdezte a másik férfi életkedv nélkül.
– Együtt maradunk? – javasoltam hirtelen, nem is tudva, mit mondok. – De csak ha mindkettőtöknek oké – tettem hozzá.
– Woohoo – hallottam Tommyt ordítania boldogságtól. – Komolyan mondod?
– Hé, engem is meghallgatnátok, légyszi? Mit gondoltok erről az ötletről? – kérdezte azonnal lakótársam.
– Persze, mondd – válaszolt kevésbé élettelien menedzsere.
– Tegnap éjjel megtettünk mindent, amit kellett – kezdte, és már láttam, mit akar, az arcán növő vigyorból. – De olyasvalakivel, akire nem is számítottunk.
– Azt ne mondd, hogy...
– De igen – nevetett, és egyik karját a derekam köré fonta. – Az enyémmé tettem!
– Nem, te vagy az enyém, de én senkié se vagyok – öltöttem nyelvet, és megcsókoltam.
– Rendben, fiatal gerlepár, hagylak benneteket turbékolni – kuncogott Tommy, és letette.
– Ahm, nem is vagyunk gerlepár – mondta két csók között, és az ágyra fektetett. – Ha azok lennénk, nem szenvedtünk volna annyit ezelőtt.
– Hé, hé, hé, áll, mennünk kell, fél tíz van, el kell mennünk...
– Mmh, nem – felelte egyszerűen, és folytatta a csókolózást és az oldalam simogatását.
– De igen, muszáj – ellenkeztem, de a testem engedelmeskedett neki, és úgy csókoltam, mintha semmi mást nem tehetnék ezen a világon. – Rendben, elég, elég menjünk...
– Jaj, csak még egy kicsit, még egy perc, és mehetünk...
– Az már az utolsó utáni lenne...
– Csak még egy kicsit, hadd öleljelek még egy kis ideig... még mindig nem hiszem el, hogy igaz, hogy... velem vagy – vallotta be, és nem nyomta többet az ajkait az enyémekhez, és csak ölelt, soha nem akarva elengedni. – Menjünk – mondta egy perccel később.
– Mi ez a nagy váltás? – somolyogtam rá.
– Nem ígérhetem, hogy nem erőszakollak meg, ha maradunk – kacsintott, és felkelve lementünk a recepciós pulthoz, hogy kijelentkezzünk.
Még mindig volt két óránk a reptérre érni, így Kevin úgy döntött, hogy francia kajával fog tömni. Ez, persze, nem volt gond, úgyis valami nem-ázsiait akartam enni, az elmúlt két napban ázsiai éttermekbe hurcolt, és már valami legalábbis európait akartam enni. Hiányzott a krumpli, és, soha nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, a tészta is.
– Ezentúl hagyni fogod, hogy megcsókoljalak, megöleljelek, simogassalak, amikor csak akarom? – kérdezte, mikor már a reptérre tartottunk.
– Hm, meglátjuk, jónak kell lenned, vagy azt se engedem meg, hogy rám nézz – mondtam játékosan, és megcsókoltam. – És azt nem akarod, igaz?
– Akkor egy lázadó csaló lennék, aki sosem engedelmeskedik – csatlakozott a játékomhoz, s elkezdett csiklandozni.
– Ne, ne, ne, hagyd abba, hagyd, te...
– Itt volnánk – mondta a sofőr, és ki kellett szállnunk, és a furcsa játékunkat a kocsiján kívül folytatni. Meg tudtam érteni, más esetben nekem is elegem lenne magunkból.
– És most csak meg kell találnunk a járatunk... – jelentette ki, és hamarosan ideges lett az arca. – Aludtam az éjjel, így nem fogok tudni a hazafelé úton, fenébe!
– Ott leszek veled, úgyhogy ne pánikolj – mosolyogtam rá, és megszorítottam a kezét.
– Akkor is próbálok majd pihenni, úgyhogy kérlek, ne ébressz fel, mielőtt Stockholmba érünk...
– Rendben, akkor Shakespeare-ről és más költőkről kell tanulnom...
– Melyik művet tervezted mára?
– Befejezem a Hamletet, és ha lesz időm, nagy eséllyel elkezdem a Romeo és Júliát – rántottam vállat, és elővettem a velem levő könyveket. – Emlékszel, megvettem minden kötelező olvasmányt, amik kellhetnek az érettségimhez – emlékeztettem a magyarországi látogatásunkra. – De inkább vágyom egy Ember tragédiájára, mint például Goriot apóra...
– Hé, anyámat ne szidd – nevetett, és oldalba bökött. – Merülj el inkább a könyveidben, és próbáld elviselni, hogy egy két lábon járó tökéletesség ül melletted.
– Tökéletesség, mi? – kuncogtam. – Nem is tudtam, hogy repülőn magam mellett ülhetek!
– Te... – kezdte, de nem tudta folytatni, így mindkettőnkből kitört a nevetés. – Szeretlek – fejezte be, mintha ezzel meg tudna verni.
– Én hamarabb szerettelek – suttogtam neki, és befogta a száját, mert tudta, hogy megnyertem a csatát. Csak mint mindig...
Sikeresen be tudtam fejezni a Hamlet, dán királyfit, s a Romeo és Júlia fontosabb részeit, amit annyira nem szerettem; a Hamlet volt a kedvenc Shakespeare-művem.
Legalább 10°C-kal volt hidegebb Svédországban, de úgy esett nekem, mint az otthon hőmérséklete, tehát szerintem Kevinnek kábé Jézus hogy is bírtam azt a meleget ott? volt.
Körülbelül egy óra múlva kézen fogva és idiótaként vigyorogva sétáltunk hazafelé, így az emberek biztosak lehettek benne, hogy valami változott, míg távol voltunk.
Minden tökéletes volt, meg minden, míg haza nem értünk, és szembe találtuk magunkat a következő megoldandó gonddal...
– Jó ég, mit keresel itt? – futottam Sebastianhoz, aki az ajtónkban ült, látszólag ránk várva, egy párnával a feje alatt.
– Tudjátok, milyen régóta várok rátok? – nézett fel rám üres szemekkel. Valami nem volt rendben vele...
– Legalább felhívhattál volna minket – szidta legjobb barátját Kevin, miközben megkért, hogy vigyem be, míg ő a hármunk csomagjaival foglalkozott. Én szó szerint követtem az utasítását, és a karjaimba véve Sebbie-t behoztam, és letettem a kanapéra.
– Mi történt, hogy itt vagy? – kérdeztem.
– A szüleim kibasztak a házból – mondta érzéketlenül, és amint meglátta a kíváncsi arcunkat, folytatta. – Vanessa végleg messzire költözött tőlem, és azt mondta, ne tartsuk a kapcsolatot egymással, amit úgy éreztem, nem tudnék feldolgozni józanul. Aztán mikor hazamentem, minden ruhám és kisebb személyes tárgyam abban a két bőröndben találtam egy üzenettel, miszerint anyámnak elege lett abból, hogy egyfolytában bulizok és tivornyákat tartok otthon, mert mindig ő volt az, akinek a fürdőszobát, és általában az egész házat fel kellett takarítania, tehát úgy döntöttek, hagynak elmenni; vannak barátaim és munkám, így képes leszek letelepedni valahol, és azonnal arra gondoltam, hogy ti nem hagynátok az utcán szenvedni. Franc se gondolta, hogy nem vagytok otthon!
– Ember, elég nyilvánvaló volt, hogy nem vagyunk itt – mondta Kevin, és leült.
– És mi történt veletek eddig, meg tudtad végre baszni? – kuncogott Seb, és úgy éreztem, ideje elmenni felfedezni a hűtő tartalmát, és adni valami ehetőt szegény fiúnak.
– Tudod – hallottam az idősebb hím hangját, miközben visszamentem a szendvicsekkel, amiket gyorsan csinálni tudtam. Eredetileg azt terveztem, hogy visszamegyek, amint ételt adtam nekik, de amit hallottam tőle, érdekesnek tűnt. – A nők semmire sem jók, megbízhatatlan aljas szukák, az egyik összetöri a szíved, a másik kidob a saját otthonodból... döntöttem, nem kell több nő az életembe, buzi leszek!
– Kölcsön adhatom néha Kevint, ha szeretnéd – kuncogtam, és odaadtam neki a tányért.
– Ne csinálj belőle viccet, az az én dolgom – felelte halálos komolysággal. – És komoly voltam, homoszexuális leszek, és senki nem állíthat meg benne!
– Tudom, melyik két dologra van most szükséged – néztem rá aggodalmasan, és szóltam, hogy elmentem vásárolni: a legfontosabb dolog, amit be kellett szereznem, az alkohol volt szegény bátyámnak, aki szenvedett a szerelemtől. Miközben a boltba mentem, felhívtam Vannie-t, és mindenről kifaggattam. Kezdésként leordítottam a fejét.
– Nem tudod elképzelni a kínt, mikor bele kellett néznem azokba a zöld szemekbe, és azt kellett neki mondanom, hogy vége. Szakítottam vele! – sírt a telefonba.
– Nos, nem igazán tudtál vele szakítani, hisz együtt sem voltatok – nyugtattam le. – Inkább azt mondanám, bunkó módon kikosaraztad örökre.
– Az még rosszabb! – folytatta a sírást, még jobban, mint ezelőtt.
– Nyugi, hé, csak vicceltem... a mi kapcsolatunkra alapozva, menj tőle bármely messze, ha azt akarja, hogy mellette legyél, akkor ott leszel, mindegy, mit kell kiállnia érte.
– De... te mindig ott voltál Yohiónak... – nyelte a könnyeit.
– Nem tudod, milyen messze volt a lelkünk egymástól... és remélem, soha nem is fogod – motyogtam. – De miért nem tudtad azt mondani, hogy szereted, de tudod, hogy nem működne, így nem kéne folytatnotok?
– Neked működött? – kérdezte kissé hisztérikusan. – Még mindig próbál megtartani téged, míg te menekülsz előle, és mikor egyikőtök megunja szerepet cseréltek.
– Már nem, de ezt nem most kellene megbeszélnünk, épp fizetek, várj egy percet... – mondtam, és odaadtam a pénztárosnak a pénzt, amit kért. – Itt vagyok – szóltam Vannak. – Miről is beszéltünk?
– Te és Kevin – mondta.
– Á, az most nem fontos. Hívd fel Sebet, és mondd el neki, mi a helyzet, mert épp most viszek neki vodkát, nem bírom nézni, hogy ennyire szenved.
– És szerinted én nem szenvedek?
– Bár oda tudnék menni, és hagyni, hogy sírj a vállamon – fejeztem ki a vágyam. – Tudom, hogy nincs ott senki, de remélem, túléled.
– Carina megígérte, hogy iderepül, és ha elérte a járatot, amit akart, akkor az azt jelenti... Bocs, le kell tennem, ő hív. Köszi mindent – fejezte be a hívásunk. Nagyon remélem, hogy Carina odaért, és azt kérte, engedje be...
Amint hazaértem, láttam a két szőkét a My Fair Lady-t nézve, fagyival és pattogatott kukoricával. Az arcuk, ahogy teljesen beleélték magukat a történetbe, megmosolyogtatott.
– Sziasztok, srácok, hoztam vodkát és sört – mondtam, hogy észrevegyenek.
– Csst, a vén fasz és Audrey Hepburn épp veszekednek – suttogták a képernyőre tapadva, és nem volt szabad több szót kiejtenem a számon, vagy azonnal halott lennék. Helyette adtam nekik sört, és csináltam veszett kutyát, amit már nagyon hiányoltam. Milyen jó, hogy van itthon tabasco, és csak narancsot kellett vennem hozzá...
– Csatlakozhatok? – kérdeztem, mikor végeztem a zöldségek párolásával, így tudtam nekik meleg ételt adni.
– Csst – sziszegték, ezzel egy időre elvéve a kedvem attól, hogy bármit tálaljak nekik, de az élvezet, amit láthatóan éreztek, mikor megkóstolták, amit kaptak, mindenért kárpótolt.
Mint közeledtünk a film végéhez, láttam, hogy a szemeik lassan megtelnek könnyekkel, és végül én voltam az, aki vállakat adtam nekik, hogy sírjanak. Déjà vu...
Nyolc körül végeztünk; majd Kevin úgy döntött, dolgozik, én igyekeztem tanulni, úgyhogy Sebbie csak inni tudott és Lunával beszélni a konyhában. Csak Kevin, Luna és én leszünk, mi? Hamarosan állatkert leszünk egy kutyával, egy majommal és két makacs öszvérrel!
Július 14, 2014.
Szipp-szipp... Mi ez a szag? Szipp-szipp...
– Kevin... – morogtam álmosan, és a kedvesem kezéért nyúltam. – Kevin... merre vagy...? Ah... – sóhajtottam, és felkelvén észre kellett vennem, hogy nem volt sehol. Mi..
Megdörzsöltem a szemem, és felvettem egy farmert, mielőtt kimentem a konyhába, ahol lefogadtam, hogy a fiúk lesznek.
– Ó TE JÓ ISTEN! – sikítottam, mikor megláttam a konyhából kigomolygó füstöt. Kevin, miért tiltottam meg, hogy főzz, miért, ha soha nem hallgatsz rám?
– Hello – integetett Sebastian a kötényemet viselve, és levette a serpenyőt a gázról. – Meg akartam köszönni azzal, hogy csinálok reggelit, de mint láthatod...
– Legközelebb kelts fel, ha éhes vagy. Hol van Kevin? – ásítottam.
– Yohio a vécén van; meg merte kóstolni az ételem.
– Gratu – nevettem, és elővettem egy szivacsot. – Most mosogathatok, mielőtt valami ehetőt csinálnék.
– Tudok valamit segíteni? – kérdezte, és úgy tűnt, tényleg segíteni akar.
– Hogy őszinte legyen, nagyszerű lenne, ha el tudnál mosogatni helyettem – ásítottam, és leültem. – Köszönöm, én közben elkezdem... Jó reggelt, Kevin!
– Sebbie, neked soha többet nem kellene főznöd – hörögte.
– Akkor ne házasodjatok össze – nevettem. – Mit akarsz enni?
– Haha, nagyon vicces – mondta egy „most túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megöljelek, de be fogom pótolni!"-pillantást küldve felém.
– Tudom – vigyorogtam, és úgy döntöttem, mindenekelőtt csinálok teát. – Jó a pirítós?
– Tökéletes – válaszolt, és leült, hogy az asztalra könyökölhessen.
– Hőskapitány? – fordultam Sebhez, aki épp a tányérok tisztításával foglalatoskodott.
– Eh, mi?
– Pirítós? – kérdeztem újból.
– Ja, persze, de miért vagyok Hőskapitány?
– Te vagy az, akivel csak többen vagyunk, drágám – tájékoztattam, és elkezdtem megcsinálni a reggelinket. – Nem mintha baj lenne, hogy itt vagy.
– Nem is lehet, mivel én fogok összeházasodni Yohióval – felelt, próbálva túlszárnyalni engem.
– Nem igazán bánom, ha a szeretője maradhatok – csatlakoztam a játékához.
– Mit szólnál egy édes hármashoz? – emelte meg a szemöldökét, amint végzett a házimunka rá eső részével.
– Nem, kösz, ti ketten csináljatok bármit, amit akartok, de légyszi, utána küldjétek el a videót – kacsintottam. – Azon gondolkozom, vajon az én nevem sikítaná-e...
– Cöh, a hetero élettársam nem sikítana az enyémen kívül más nevet, míg a kis homár seggében vagyok!
– Seb, legutóbb azt mondtad, én leszek a férfi! – ébredt fel Kevin, és nem akart kimaradni. – Gyere, te kis seggfej, ülj az ölembe és tágulj ki!
– Hm, szereted a szexi szőrös férfi segglyukakat, hm?
– Pokolian fincsi – kuncogott, miközben Sebastian hátsója tényleg az ölében kötött ki; és nem azért, mert az idősebb azt akarta...
– Hé, ember, te meg mit...
– Kussolj és tegyél boldoggá, te hímringyó!
– Grr, hadd nyalogassam a golyóid és csiklandozzam a mellbimbóid! – És ez volt az a pillanat, mikor végre rájuk néztem, és láttam, amint Seb úgy mozog a barátom ölében, mintha tényleg meg akarná baszatni magát. Jézus, gondoltam, ezek nem normálisak!
– Hm, tudtam, hogy tudod, hogy szeretem! – mondta Kevin, ezzel elérve, hogy elnevessem magam.
– Gyerünk, bébi, bassz seggbe!
– Ahogy tetszik!
– Fiúk, fiúk, nyugodjatok le, enni szeretnék – mondtam, amint leültem melléjük.
– Ne merd azt mondani, hogy undorítónak találod, a mi szerelmünk olyan tiszta, mint maga az első szerelem – nézett rám gonoszan Sebastian, majd a fiúm szemébe nézett.
– Igen, persze, édesem, azóta szeretlek, hogy találkoztunk... – folytatta Kevin.
– Ne, kérlek, nem tudok enni, ha szétröhögöm a fejem – könyörögtem, de nem tűnt úgy, hogy figyelnek rám. – Rendben, Kapitány, szállj le róla, és...
– De nem, nem akarok! – ellenkezett.
– Esküszöm, hogy visszamehetsz, de csak ha végeztél a reggelivel! A jó fiúk más jó fiúkat kapnak a seggükbe, de a rossz fiúk lányokat kapnak ugyanoda!
– Rendben, meggyőztél – válaszolt azonnal, és a másik oldalamra ült, hogy zavarhassanak, mikor megfogták egymás kezét a hátam mögött, és az arcom előtt etették egymást. Egyszer próbáltam csenni egy falatot Kevintől, de visszahúzta, és rám kiáltott, hogy mit is képzelek magamról, és hogy olyan szívtelen lennék, hogy nem hagyom szegény fiút elegendő energiához jutni.
– Jól van, tarts házvezetőnőként, aludj velem, használj ki és szeresd őt, kurvára nem érdekel, de kérlek, hadd egyek békében, és csak akkor folytassátok ezt a szerepet, mikor már tele a hasam! – ordítottam, mikor betelt a pohár, és fel is álltam, készen arra, hogy elmenjek.
– Hé, bébi, csak vicceltünk – nyúlt a kezemért Kevin, de kihúztam a szorításából. – Hé – mondta nyugodtan, így nem tudtam nem lenézni a szemeibe.
– Hh – sóhajtottam, és ismét helyet foglaltam. – Bocsánat, idegesebb vagyok éhesen.
– Semmi baj – nyugtatott le a szerelmem, és egy finom csókot adott az ajkaimra, amik az előbb még bunkó dolgokat mondtak róla.
– Állj le, még megsértenénk a hetero élettársad érzéseit – kuncogtam, és rákacsintottam.
– Ne is foglalkozzatok velem, épp, hogy kidobott két nő...
– Tudod, ez úgy hangzik, mintha egyszerre kettő lett volna... – ráncoltam a szemöldököm.
– Soha többé nem leszek szerelmes, túl nehéz megszabadulni az érzéseidtől.
– Menjünk, és igyunk, mit szólsz? – javasoltam elég komolyan.
– Tegnap megpróbáltuk, de sajnos a gondjaim tudnak úszni – felelt az üres tányért bámulva maga előtt, semmivel teli szemekkel.
– Mondjak neked valamit, amit biztos eltérítené a gondolataid? – kérdeztem angyalian mosolyogva, és mikor rám nézett, és bólintott, úgy gondoltam, folytatni kéne. – Házimunka!
– Haha, nagyon vicces – hajtotta le a fejét.
– Nem vicc volt, ha van mit csinálnod, akkor nem gondolsz ezekre olyan gyakran, mint most. Az unatkozó embereknek túl sok idejük van gondolkodni, és általában rossz következtetésre jutnak. Segíthetnél elmosogatni, olyan tehetséges vagy benne! Hasznosítsd magad, vagy keress másik ingyen-lakást. Köszi – vigyorogtam, és megfogtam a fiúm kezét.
– Nem voltál vele túl kedves... – mondta, mikor beértünk a szobájába.
– Tudom, de nemrég kaptuk meg egymást, és már van valaki harmadik és nemkívánatos itt, valahogy meg kellett neki mondanom, hogy ne lopjon el tőlem örökké, legalább egy kis ideig.
– Tudod, hogy a legjobb barátom, és nem hagyhatom csávában; és te is idehoztad Vanessát jó fél éve, mikor én akartam veled lenni. Miért kell mindig mindenek úgy lennie, ahogy te akarod?
– Nem kell, de ne mondd, hogy téged nem zavar, hogy nincs szabadidőnk egymásra, mert mindig a lelkét kell ápolnunk.
– Csakis a tiéd vagyok éjjel, csak a tiéd.
– Ja, ha nem kopog az ajtónkon minden ötödik percben, hogy egyedül érzi magát. Hidd el, nem azért mondom, mert utálom, vagy valami, hanem mert azt akarom, hogy csak az enyém legyél egy kis időre, amikor csak akarom, mint egy valódi pár. De úgy érzem, soha nem leszünk azok.
– Hogy mondhatod ezt, már több, mint egy teljes napja egy pár vagyunk, Hercegnő – dorombolta a fülembe, és erős késztetésem volt, hogy eggyé váljak vele egy csókban; amit úgy döntöttem, be is váltok.
– Hm, miért kell egy teljes hetet várnom rád, mikor annyira akarlak már most?
– Nos, arról a dologról... – kezdtem, megállítva a csókunkat. – szerintem inkább egy hónapot kéne várnunk, tudod, először meg akarok róla bizonyosodni, hogy nem vagyok terhes, meg minden. Addig fel tudom ajánlani a kezem és a szám.
– Olyan aljas vagy, de ha ez boldoggá tesz... – mosolygott finoman simogatva a karom.
– Nagyon sajnálom, Kevin... – kértem bocsánatot, mert tudtam, mennyire bánja; én is bántam, de tudnom kellett, hogy nem baszott meg felelőtlenül, mielőtt újra annyira bízhattam volna benne. Biztosra kellett mennem.
– Szeretem, ahogy kiejted a nevem, úgy érzem, csak ezért kezdem szeretni, Beatrix.
– De nem érzek veled együtt, ha az én nevemről van szó... – tájékoztattam.
– Te vagy az én boldogsághozóm – ölelt meg, és a fülembe suttogott. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – öleltem vissza, és megcsókoltam a nyakát – ami az egyetlen testrésze volt, amit elértem ölelés meg minden közepette.
– Tudod, hogy ezt nem mondtad nekem az elmúlt öt hónapban? Még mikor szeretkeztünk is néma voltál erről. Ennyire fáj kimondani?
– Nem tettem? – kérdeztem, főként magamtól. – Annyiszor mondom, amennyiszer csak szeretnéd, hogy biztosítsalak – néztem a szemébe készen arra, hogy elkezdjem.
– Trixi, végeztem, most mit csináljak? – kérdezte Sebbie kinyitva az ajtót.
– Megtörted a pillanat varázsát – nézett rá Kev a gyilkosan mély hangjával beszélve. Nyugodj békében, Seb, hiányozni fogsz.
– Kevin, hagyd meg az életét, később is együtt lehetünk – sóhajtottam, és kimentem a szobából, hogy segítsek Sebastiannak megtanulni használni a mosógépet, és hallgatni a hisztijét.
– Miért kell szeretnem? Miért szeretem még mindig? – kérdezte annak a gépnek a tetején ülve, ami a ruháinkat tisztította.
– Nem tudom – sóhajtottam tizedszerre az elmúlt öt percben. – Kevinnek segített, hogy írt róla egy dalt, és elégette a papírt, de nem tudom, hogy neked is működne-e.
– Nem vagyok benne biztos. Talán egy levél – nézett rám. – Tudnál adni papírt és tollat?
– Nos, van időnk, mielőtt ez végez – rántottam vállat, és elhagytuk a szobát. – Hol vagy, ember? – fordultam vissza, és rámosolyogtam arra, aki a tarkóját vakargatva követett.
Amint beértünk a szobámba, kerestem egy üres lapot és egy tollat, amit később a kezébe nyomtam, majd otthagytam, azt mondva szólj, ha végeztél, és elmehetünk elégetni valahol, és megkerestem Kevint, hogy tájékoztassam a legújabb hírekről.
– Tényleg remélem, hogy neki is segíteni fog – mondta megfogva a kezem.
– Biztosan fog, de szerintem ne hagyjuk, hogy megint igyon, elég volt tegnap.
– Jaj, menj már, buli örökké!
– Meg ahogy elképzeled. Ő maga mondta, hogy a gondjai tudnak úszni, szóval az elfojtás nem sikerülhetne – feleltem a falat bámulva.
– Ne beszéljünk róla legalább addig, míg békén hagy miket – fogta meg a derekam, és közelebb húzott, az orrával megérintve az enyémet. – Azt mondta, biztosítanál a szerelmedről azzal, hogy annyiszor mondod, hogy szeretsz, amennyiszer akarom. 6*10^23. Kezdheted.
– Túlságosan szeretlek – nevettem. És megcsókoltam, nem foglalkozva azzal, mennyire ellenkezett, és húzta el tőlem a fejét.
– Hé... ne... kérlek... legalább.. hadd... vegyek... levegőt!
– Esélytelen – válaszoltam és az ágyra húztam magam fölé. – Szeretnél játszani velem? – húztam fel pajkosan a szemöldököm, és láttam, hogy támogatja az ötletet, az arcán növekvő vigyorból.
– Hé, srácok, végeztem! – mondta Sebbie, ahogy beviharzott a szobába. Kopogás nélkül. Úgy kellett kihúznunk a kezünk a másik ruházatából.
– Nos, rendben... – motyogtam a pólót lehúzva a hasamra; nem akartam megbántani, most Kevinen volt a sor, hogy beszéljen vele a viselkedéséről, az ő barija volt végső soron.
– Legközelebb kopogj, mielőtt bejössz – pillantott Sebre, és felállt. – És szerintem kéne egy jelzést csinálnunk az ajtóra, hogy hagyjanak békén.
– Rendben, bocsi, csak megszoktam, hogy akkor jövök, mikor akarok, tudod – kért elnézést.
– Akkor kezdj hozzászokni annak a ténynek a gondolatához, hogy mostantól nem akarok mindent megosztani veled.
– Tehát azt mondod, szakítasz velem? – kérdezte a csodálkozástól kimeredt szemekkel Sebastian.
– Ja, lecseréltelek Trixire, ő jobban szop! – mondta neki Kev, és így tudtam, hogy csak játszanak; még soha nem szoptam le.
– Te is összetöröd a szívem; Trixi, védj meg! – futott hozzám, és letérdelve a mellkasomra hajtotta a fejét.
– Kevin, olyan gonosz vagy – mondtam Seb haját simogatva, aki, éreztem, némán nevetett.
– Igen, az vagy, nem akarod megosztani velem ezeket a cickókat! – fordult a fiúmhoz még mindig átkarolva engem.
– Szállj le a kurvámról és találj magadnak egy másikat! – felelt, és lehúzta rólam. – Ezek az enyémek – folytatta, és megfogta a melleimet.
– Nem, ők az enyémek, és nem vagyok... de jól van, kurva vagyok – ugrottam fel, és elkezdtem simogatni a saját melleimet, csak hogy féltékennyé tegyem a fiúkat.
– Rendben, elég mára – nevetett Kevin, és megfogta a kezem; aztán Sebbie-hez fordult. – Menjünk, és égessük el a gondjaidat egy olyan helyen, ahol nem jelentenek fel gyújtogatásért.
A tengerpartot megfelelő helynek tartottuk, de előbb találnunk kellett egy olyan részt, ahol kevesebb ember nézett minket, mert nem akartuk nyilvánossá tenni, hogy Yohio, a barátnője és a legjobb barátja felégetnek egy papírlapot. Nagyon félreérthető.
Végül nem vittünk magunkkal alkoholt, hanem benzinbe mártottuk a papírt, és a csupasz talajon gyújtottuk meg. Némán álltunk ott, és néztük, ahogy a szél a tengerbe fújja a parazsat – a fájdalma egyedüli maradványai végül belefulladtak a Botteni öbölbe. Megkönnyebbülést láttam a szemében, így én is sokkal jobban éreztem magam.
– Menjünk haza, és segítsetek ebédet csinálni, aztán mindkettőtöknek irány dolgozni, az isten szerelmére! Nekem is tanulnom kell az érettségire, szóval csend kell tőletek.
– Vigyem magammal Lunát? – ajánlotta fel kegyesen Kevin.
– Az nagyon jó lenne – mondtam, és amint láttam, hogy Sebastian egy kicsit szomorkás, átkaroltam a vállát, és a kocsihoz sétáltam vele. Kevin volt az, aki hazavezetett.
Július 19, 2014.
Tegnap Seb elköltözött Tiiahoz, így száz százalékban visszakaptuk a lakásunkat – de egy kicsit üresnek tűnt. Persze, mindketten élveztük, hogy csend van a hisztijétől, miszerint unatkozik, de vártunk is arra a napra, mikor beköltözik a közeli kiadó lakásba, és így meg tud látogatni minket, amikor csak akar, de akkor sem zavarna minket.
Nélküle szó szerint hallottam a csendet a sötétben – és az is furcsa volt, hogy senki nem kopogtatott az ajtón egész éjjel, és mikor felébredtem Kevin még mindig mellettem volt. Ebben már jó ideje nem volt részem.
Július 30, 2014.
Kevin azt mondta, megkérdezték, hogy volna-e kedve színészkedni (amely ötletért oda meg vissza volt), és így úgy tűnt, hogy ha megkapja a szerepet, akkor még sokkal kevesebb szabad ideje lesz, mivel debütáltatni szeretne egy új lány bandát Lovelipop néven (Lilinnel az élén), és egy régi osztálytársát, akit Oskarnak hívnak.
Akkor sokkal kevesebb ideje lesz rám! Á, mindegy, először a cégnél levő gyerekeivel kell foglalkozzon, én csak azért vagyok itt, hogy érzelmileg támogassam, amire tudom, olyan szüksége van, mint az oxigénre.
Augusztus 8, 2014.
A mai egyáltalán nem volt az ez évi kedvenc napom, Kevin és én nagyon összevesztünk, végül nem is vele aludtam az éjjel.
Nem vágódott hasra, mikor bejelentettem, hogy a Mikulás még nem látogatott meg, és így legalább még egy hetet kell várnia; én is ideges voltam miatta, de mit tehettem? Volt még pár napja megérkezni, és a múlt hónapból ítélve akár egy hetet is késhetett.
Augusztus 13, 2014.
Úgy tűnik, Kevin meg fogja Linus szerepét kapni egy új thriller-drámában, aminek a címe Jordskott. Azt is mondta, hogy ha nem akarok olyat tanulni az egyetemen, amit nem szeretek, akkor egy nap engem is debütáltathatna színésznőként; mivel egész jó volt a svédem, de egyáltalán nem tűntem svédnek, játszhatnék külföldit a filmekben... és a hangom katasztrofális volt, így nem csatlakozhattam egyetlen bandához meg semmihez sem. Azt válaszoltam, hogy végiggondolom, de előbb a tanulmányaimra koncentrálok.
Augusztus 14, 2014.
Soha nem akartam hivatásos színésznő lenni (bár rendszeresen játszottam szerepeket, mikor általános iskolás voltam, és később középiskolában is csináltam párat), de mostanában egyre többet játszadozom ezzel a gondolattal. Semmi más nem mozgatja meg a fantáziám, nem akarok rendőr, orvos, állatorvos, ügyvéd, könyvelő vagy újságíró lenni, vagy bármi hasonló. Még író sem, ahogy sok naplóíró képzeli az életét – nincsenek valótlan álmaim, miszerint meg tudnék élni abból, hogy könyveket adok ki, főként, ha olyan dolgokról kéne írnom, amiket nem szeretek, vagy értek velük egyet, de tudom, hogy sokan imádnák, mert könnyen felfogható volt az alacsony IQ-júak számára is. Annál realistább vagyok, de olyan munkát sem akarok, ahol bárkivel és mindenkivel kell dolgoznom; talán ez a színészkedés olyan lenne, amit még élvezek is. Hisz... már csináltam iskolában, és Svédországban is színészkedtem hét hónapig, miért ne működne?
Augusztus 18, 2014.
Nem érzem jól magam, el kéne mennem orvoshoz... de ahhoz se érzem elég jól magam. Mekkora szerencse, hogy Kevin ma egész nap munkában van (megint), talán holnapra jobban leszek, és nem akarom, hogy miattam vagy az állapotom miatt aggódjon.
Augusztus 19, 2014.
Három nap után végre hazajött – de csak azért, hogy tiszta ruhát vigyen magával, és itthon hagyja a koszosakat. Meg sem kérdezte, hogy vagyok, csak megpuszilta a homlokom, és megkért, mossam ki a ruháit; aztán elment. Az arca nagyon nyúzottnak tűnt, így nem erőltettem, hogy beszéljen velem, hanem adtam neki a csokis sütiből, amit csináltam – úgy éreztem, a fejem szétrobbanna a sok okosságtól, amit próbáltam bent tartani, míg leteszem az érettségit, ha nem csinálok valami mást, és ezt az édességet kívántam.
Szeptember 10, 2014.
Sem Kevin sem én nem akartunk szexelni az elmúlt pár hónapban, ritkán láttuk egymást, úgy éreztem magam, mint egy bejárónő –, és mikor véletlen találkoztunk, és volt időnk egymásra, mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy váltottunk két csókot, és elaludtunk. Ő dolgozott és én tanultam, vagy legalább igyekeztem megtanulni, amit tudnom kellett. Nem a legkellemesebb kezdet egy kapcsolatnak, ugye?
Szeptember 30, 2014.
Még mindig nincs szex, Kevin elkezdett dolgozni a Jordskotton, így még ritkábban jár haza, mint előtte... úgy érzem, kezdek megőrülni! És mivel holnap repülök Magyarországra, hogy egy kis időt tölthessek a nagymamámmal és a barátaimmal, mielőtt elkezdődnek a vizsgaheteim, nem fogom látni egy hónapig.
Október 1, 2014.
Épen és egészségesen értem ide, és bár magyarul olvastam az elmúlt három hónapban, úgy éreztem, nem tudom használni a nyelvet, mikor először kellett. Először svédül akartam jegyet venni, aztán angolra nyitottam a számat, mielőtt magyarul mondhattam volna. Ma egy két lábon járó szerencsétlenség voltam.
Október 5, 2014.
Már hozzászoktam, hogy a saját nyelvemen beszélek, és bár úgy érzem, nem tudok semmit, biztos vagyok benne, hogy jó eredménnyel fogok átmenni. Első nap irodalom és nyelvtan van, aztán történelem, matek, és aztán angol, és a hét utolsó napján fogok a választott tantárgyból írni, ami nekem a svéd; mindkét nyelv emelt szinten, szeretem a kihívásokat.
Október 20, 2014.
Ma vannak a szóbeli vizsgák, amint végzek velük, mehetek Budapestre befejezni a svédet. Stella ott van egyetemen, és felajánlotta, hogy tölthetek a lakásán egy napot, ha akarom. A srácok többsége itt maradt a középiskola után, de neki más tervei voltak – amik számomra hasznosak voltak.
Október 30, 2014.
Végül egész jó eredményekkel zártam, a legrosszabb középszintűm 75% lett, és mindkét nyelv jobb lett, mint 80% – ami, számolva azzal, hogy emelt szintűek voltak, rohadt jó számok voltak.
A bizonyítványom megkapása után azonnal mentem Budapestre és felszálltam a hazavivő gépre.
November 1, 2014.
Mikor tegnap késő este hazaértem, Kevin nem volt ott, és mikor ma hazaesett, nem is üdvözölt, csak bólintott, tudomásul véve, hogy ott vagyok, és beesett az ágyba, pedig mondani akartam neki valamit. Mi történt, amíg nem voltam itthon? Szeret még egyáltalán?
November 2, 2014.
Úgy döntöttem, hogy a legkevesebb gondot okozom neked – azzal, hogy elhagylak, nagy eséllyel örökre. Kevin, bocsáss meg nekem, hogy ilyen hosszú ideig kínoztam a szíved, és kérlek, úgy gondolj rám, és az időre, amit velem töltöttél, mintha egy rémálom lett volna. Tudom, hogy nem hallhatom az ígéreted, de itt hagyom neked ezt a naplót, kérlek, jegyezd le ide. Nem én voltam a legelfogadóbb barátnő ezen a földön; ezzel teljesen tisztában vagyok. Igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, de nem tudtam neked mindent megadni, amit akartam, (és megérdemeltél,) így elszökök, remélhetőleg életemben utoljára. Kívánom, hogy találj valakit, aki jobban tolerálja, mint én, hogy nem lát. Én csak egy olyan valakit akarok, aki mindig ott van nekem, és kétlem, hogy sokáig el tudnád viselni a hisztijeimet.
Végtelenül hömpölygő szeretettel
Beatrix, a személyes boldogsághozód
Ui.: ne légy ennyire depressziós, utálom a síró férfiakat, így felajánlok egy játékot: ha megtalálsz az első találkozásunk első évfordulója előtt, a tiéd leszek megint.
Sajnálom, nem ígérhetem meg, hogy valaha is elfelejtelek... mert nem leszek rá képes.
Kevin
November 5, 2014.
Miért nem a leglogikusabb helyre mentél?
November 6, 2014.
Meg kell találjalak.
November 7, 2014.
Légy a Desdemonám!
November 9, 2014.
Hogy a Pokolba értetted azt az idézetet? Miért nem jöttél?
November 12, 2014.
Elbújhatsz, de soha nem menekülhetsz.
November 14, 2014.
Miért nem hazudtál inkább?
November 15, 2014.
Szeretni foglak... csak hadd találjalak meg.
December 15, 2014.
Jövök, csak légy ott, és várj békében!
December 18, 2014.
Utálom Shakespeare-t.
December 19, 2014.
Imádom Shakespeare-t!
December 22, 2014.
Tehát ide bújtál...
