Jót kuncogok magamban, ahogy nézek utána. Kell majd neki egy kis idő, míg megemészti ezt a beszélgetést, én pedig sóhajtok, ahogy érzem magamban a megkönnyebbülést. Joe hozzáállásától tartottam leginkább, nem is annyira magam miatt, mint Duncan miatt. Tudom, hogy fontos neki Joe véleménye, és az, hogy a barátja végül pozitívan áll hozzá, tényleg sokat fog neki jelenteni.

Végül megcsóválom a fejem, és visszamegyek a házba. Nem sokat akarok már időzni, mivel, bár még magamnak is nehéz beismernem, hiányzik Duncan.

Egy fél órával később kocsiba ülök, és meg sem állok a partig, ahol Mac kocsija mellett parkolok le. Pár percig még tűnődök, mielőtt kiszállok a kocsiból, de aztán rászánom magam, és lesétálok a lépcsőn a vízhez.

Mac nem várja meg, míg bekopogok, mire odaérek, ajtót nyit. A háta mögött ott a kardja, de úgy teszek, mintha nem venném észre. Legyen csak óvatos, addig biztonságban tudhatom. Legalábbis, amennyire csak lehet.

Leteszi a fegyvert, majd odalép hozzám egy puszira.

- Hiányoztál – súgja.

- Te is nekem – cirógatom meg az arcát, ő azonban valamit észrevehet a szememben, mert csípőre tett kézzel megáll előttem.

- Mi a baj?

- Semmi – mosolygok rá.

- Methos… látom, hogy valami történt. Elmondod?

- Most mondjam azt, amit te? Elmondom, de utálni fogsz érte.

- Most mondjam azt, amit te? Bármi történt nem foglak utálni.

- Látogatóm volt délután – kezdek bele, de ahogy látom, hogy elsápad, csak megpaskolom a vállát. – Nyugi, nem Amanda. Bár lelkiekben rá is fel vagyok készülve. A kedvenc figyelőd járt nálam.

- Joe? – néz rám csodálkozva.

- Miért van más kedvenced is?

- Nincs, tekintve, hogy te már nem vagy figyelő. És mit szeretett volna tőled?

- Kíváncsi vagy, mi? – karolom át a derekát, és adok neki egy puszit. – Gyere, üljünk le!

Letelepszünk a kanapéra, és Duncan felém fordul.

- Szóval? Mi volt Joe-val?

- Feltűnt neki… hogy valami megváltozott köztünk. Hogy túl sokat lógunk együtt…

- Mit mondtál neki? – kérdezi gyanakodva.

Megfogom a kezét, és csak amikor biztosan tartom, akkor nézek rá. – Az igazat. Remélem nem bánod.

Elhúzná a kezét, de mivel számítottam rá, nem hagyom.

- És… - néz rám bizonytalanul -, a szeme elé kerülhetek még valaha?

- Hát, tekintve, hogy a figyelőd, ez elkerülhetetlen – ugratom.

- Methos, kérlek!

- Jól van, komoly leszek. Nagyon normális volt. Tényleg – teszem hozzá, mikor kételkedve pillant felém. – De szeretne beszélni veled.

- Még valaki, akinek magyarázhatom a bizonyítványom – csóválja meg a fejét Duncan.

- Semmit nem kell magyaráznod neki. Örül, ha boldog leszel. Csak aggódik érted.

- Tényleg?

- Igen.

- De… mondd már el, mit mondott! – néz rám türelmetlenül.

- Hát, először nem volt meggyőződve róla, hogy én vagyok a megfelelő társaság a számodra.

- Pedig ő ismer… egy kicsit.

- Igen, de még így is… végig kellett gondolnia néhány dolgot. Végül belátta, hogy nincs velem akkora baj, hogy eltiltson tőlem.

Mac egy pillanatra furcsán néz rám, de aztán elneveti magát, és megcsóválja a fejét.

- Tudod, ez néha annyira abszurd…

- Micsoda?

- A kapcsolatom Joe-val. A… látszólagos… korunkat tekintve… fiaként szeret engem – sóhajt mosolyogva. – Ami ha a valóságot nézzük… elég bizarr. De akkor is ez a helyzet.

- Tudom. Tényleg így van. És éppen ezért aggódik érted.

- Holnap majd beszélek vele – komolyodik el. – Bár azt hiszem, nem lesz könnyű.

- Semmi rosszat nem gondol rólad, Duncan. Főleg, hogy egyszer régen ő is táplált gyengéd érzéseket egy férfi iránt.

- Mi? Ezt nem mondod komolyan! – kapja fel a fejét Duncan.

- De igen. De… ezt ne juttasd eszébe… ez egy nagyon fájdalmas emlék neki.

- Elmondod?

- Nem, Duncan – rázom meg a fejem. – Őrzöm a titkait, ahogy őrzöm a tiédeket is.

- Milyen vagy! – csóválja meg a fejét sóhajtva.

- Megbízható? – nézek rá kihívóan, de mélyen belül tudom, hogy ez csak az egyik ok, amiért nem avatom be a részletekbe. Hisz ő maga végzett Andrew Corddal, és akkor csúnyán összekaptak Joe-val miatta. Jobb, ha Duncan nem tudja a teljes igazságot.

- Oké, igazad van – adja meg magát. – Vacsoráztál már?

- Nem, a drága barátod feltartott.

- Akkor együnk valamit - ajánlja fel, így gyorsan megvacsorázunk, majd letusolunk.

- Tudod, min gondolkodtam? – néz rám Duncan, miután ágyba bújtunk.

- Tudom – bólintok rá. – Azon, hogy Joe miért hozzám jött, miért nem hozzád.

- Szerinted miért?

- Szerintem azért, mert… azt hitte, hogy… hogy is fogalmazott? Hogy készülünk valamire. És azt hitte, hogy körömszakadtáig tagadnánk, és nem veled akart veszekedni, ha már muszáj, hanem velem.

- Lehet – tűnődik. – De…

- Igen?

- Nem tudom elképzelni róla, hogy ő… Ő annyira… hagyománytisztelő… ha egy mód van rá, betartja a szabályokat… sosem csinál semmi olyat, ami… nem… elfogadott.

- Vannak helyzetek az életben… mikor minden szabály érvényét veszti, Duncan. Mikor minden, amiben hittél a feje tetejére áll. De… ez csak egy érzés volt a szívében… ami sosem teljesedhetett be, csak rengeteg fájdalmat és… még több csalódást okozott neki. Kérlek, ne emlékeztesd rá!

- Jól van, nem fogom, megígérem! – bólint rá, majd odabújik hozzám. – Tűnődő hangulatban vagy.

- Igen – mosolyodom el, és adok egy puszit a homlokára. – Ne haragudj! Néha van ilyen is.

- Dehogy. Min gondolkodsz?

- Rajtunk – mosolygok rá. – Meg a hétvégén.

- Foglaltam szobát a panzióban.

- Remek. Akkor már csak Joe-t kéne levakarnunk két napra.

- Bízd rám – nyugtat meg. - Ha tudja, hol vagyok, és mit csinálok, békén hagy.

- Azért mindent ne mondj el neki! – nevetem el magam. – A végén még belepirul.

- Lehet, hogy én is – nevet velem Duncan. – Amúgy pénteken meddig van órád? Elindulhatnánk este. És akkor a szombatot nem szúrjuk el az utazással.

- Rendben. Hatig órám van, aztán érted jövök. Az én kocsim jobban bírja a hegyi utat.

- Megbeszéltük – egyezik bele, de aztán lassan elcsendesedünk, és némi tűnődés után el is alszunk

~~ o ~~

A következő este nem találkozunk Duncannel. Gondoltam, hagyok nekik elég időt beszélgetni, aztán pedig meghagyom neki az éjszaka többi részét megemészteni a dolgokat. Hiányzik, furcsa egyedül aludni, de az még furcsább a számomra, hogy alig két hét alatt mennyire elfogadtam és megszoktam a jelenlétét az életemben. Még este összepakolok néhány holmit, hogy pénteken ne kelljen még munka után haza is rohangálnom, hanem úgy tervezem, hogy az egyetemről egyenesen a hajóhoz megyek.

Csak leparkolok a kocsija mellett, nem megyek le érte. Tudom, úgyis érzi, hogy megjöttem, és valóban, néhány perccel később elsötétülnek a hajó ablakai, és Duncan felsétál hozzám. Beül mellém, lopva körülnéz, majd gondolom, megállapítja, hogy úgyis sötét van már, némi tűnődés után ad egy puszit. Csak magam elé mosolygok, ahogy elindítom a kocsit, és kigördülök a parkolóból.

- Jókedvűnek tűnsz – sandítok Duncanre.

- Igen, tulajdonképpen az vagyok – bólintott rá.

- Akkor Joe-val minden rendben volt?

- Igen, bár… eleinte nem igazán értette, hogy honnan jött ez az elvetemült ötletem… hogy pont veled… de végül belátta, hogy nem volt ez olyan rossz döntés – neveti el magát. – Joe kedvel téged… még ha ezt a világ minden kincséért sem vallaná be. És… valami azt súgja, ez fordítva is igaz.

- Kikérem magamnak a feltételezést – mondom mosolyogva.

- Egész nyugodtan. Ő is ezt tette – kuncog tovább, majd útba igazít, hogy merre menjek ki a városból.

Negyed órával később már néptelen vidéki utakon járunk, a kocsit békés csend üli meg. A szemem sarkából látom, hogy Duncan néha rám sandít, érzem, hogy egy kicsit zavarban van. Hát igen, két nap, csak kettesben. Megértem, hogy egy kicsit nyugtalanítja. Nem akarom még jobban zavarba hozni, így inkább az útra figyelek. Még mindig nem árulja el, hova megyünk, csak mutatja az utat.

- És milyen napod volt? – töröm meg a csendet nem sokkal később.

- Ha ennyire érdekel, mi volt Joe-val, miért nem kérdezel rá egyenesen? – sandít rám.

- Érdekel, de nem akarlak faggatni – vonok vállat. – Ez is a napod része volt, úgyhogy ha akarsz, beszélsz róla, ha nem, akkor mesélsz a mai aktuális csodabogárról, aki valami bóvlit akart rád sózni. Gondolom volt ilyen.

- Volt – bólint rá fintorogva, de aztán nagy levegőt vesz. – De beszéljük meg Joe-t, és akkor mindketten megnyugszunk.

- Rendben. Szóval… mi volt Joe-val?

- Nagyon… megértő volt… Bár, nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban. Azt hiszem, nem én – kuncog magában.

- Igen, az lehet – mosolyodom el én is. – Mit mondott?

- Hogy… ott keresem a boldogságot, ahol akarom… csak… aggódik értem. Úgy aggódik, mint apa a fiáért… és egy ilyen hangvételű elbeszélgetésben volt részem vele. De végül megkaptuk az áldását. Elfogadta, hogy a saját utamat kell járnom, és elfogadott téged mellettem. Ez sokat jelent nekem.

- Tudom – szorítom meg a kezét egy pillanatra, de aztán, ahogy a napja többi részéről kezd mesélni, felenged köztünk a hangulat, és végigbohoóckodjuk az utat.

- Mennyi idő, míg odaérünk? – kérdezem egy jó másfél óra után.

- Három-négy óra, attól függ, mennyire hajtasz.

- Mennyire hajtsak? – sandítok rá oldalra egy elfojtott mosollyal.

- Forr bennem a türelmetlenség – neveti el magát. – De ez az út gyönyörű, és mindig ki szoktam élvezni, míg odaérek.

- Jól van, akkor nem száguldok – bólintok rá, és miközben a valóban szép erdők és dombok között haladunk, én is elmesélem a napomat.

Besötétedik már, mire odaérünk a célhoz, és egy kis családi panzió előtt állítom le a kocsit. A sötét horizonton csak súlyos árnyakként veszem ki a magas hegyeket, csak a felőlük áradó tiszta, hűvös levegő garantálja, hogy másnap reggel gyönyörű kilátásra fogunk ébredni.

Besétálunk a házba, és a zajra egy idősebb hölgy bukkan elő, aki mosolyogva siet elénk.

- Duncan, Isten hozta – mosolyog rá, majd felém is biccent. – Üdv! Örülök, hogy megérkeztek.

- Köszönjük, hogy megvárt minket, Mrs. Morgan – mosolyog Duncan is. – Későn értünk ide, de mindketten munkából jövünk, nem tudtunk előbb szabadulni.

- Ugyan – hárítja el a mentegetőzésünket a nő. – Egy régi törzsvendégnek ennyit bármikor. És különben is, ilyenkor késő ősszel már ritka a vendég, mint a fehér holló, meg kell becsülni. Most is üres az összes szobánk – csügged el egy pillanatra, de aztán megint elmosolyodik. – Szóval, melyiket szeretnék?

- Ha lehet választani – mosolyodik el Duncan -, akkor a tetőtérit, amelyiknek a hegyekre nyílik az ablaka.

- Már hozom is a kulcsot – neveti el magát a nő. – Addig üljenek csak le, és hozom a vacsorát is – mondja, és magunkra hagy minket, mi pedig a csomagjainkat az előtérben hagyva letelepszünk az étkezőben.

Alig tíz perccel később megkapjuk a vacsoránkat, majd a hölgyet udvariasan elküldjük pihenni, hisz látszik, hogy már alig áll a lábán, mi pedig kényelmesen falatozni kezdünk. Dél óta nem ettem, úgyhogy tudatosodik bennem, hogy farkaséhes vagyok, és úgy vélem, Duncan is, mert egy szó sem hangzik el köztünk, míg be nem fejezzük az evést. Akkor kényelmesen hátradőlök, és körülnézek.

- Ilyen helyen tudnék élni.

- Egy panzióban? – vigyorog rám, és tudom, hogy pontosan értette mire gondolok, csak kötekszik. – Kétségkívül megvannak az előnyei, bár nem túl kifizetődő.

- Nem… erre a helyre gondoltam. Egy nyugodt kisváros… semmi nyüzsgés, semmi rohanás…

- Igen, engem is vonz ez a csend és béke – bólint rá egyetértőn. – De miből élnél meg egy ilyen helyen? – sandít rám, mire vállat vonok.

- Nem csak egyetemen lehet történelmet tanítani, hanem gimiben is. Sőt… szívesen nyitnék egy könyvesboltot. Annak idején sokat segítettem Donnak… élveztem azt a munkát.

- Volt köztetek… valami? – kérdezi szemlesütve.

- Valami… érdekes, mostanában mindenki ezzel a szóval illeti a kapcsolataimat – csóválom meg a fejem. – Sosem beszéltünk erről Donnal, szavakkal legalábbis nem, de igen… mondjuk, hogy volt köztünk valami. Szerettük egymást… de ő imádta a családját is, és… eszünkbe sem jutott ezen változtatni. Nem történt több köztünk, mint néhány lopott csók a könyvesbolt hátsó polcai között. Aztán egyszer csak… egyik napról a másikra… ugyanúgy, ahogy addig szavak nélkül közelebb engedett magához… szavak nélkül húzott egy határvonalat közöttünk. Nem kérdeztem miért… talán a felesége elkezdett gyanakodni, és ő nem akarta kockáztatni a boldogságát… én pedig tiszteletben tartottam ezt a döntést. Barátok voltunk, és bármit megtettünk volna egymásért – zártam rövidre a témát. – És te? Mit kezdenél egy ilyen helyen?

- Nem is tudom – tűnődik el Mac. – Valamilyen boltot nyitni nem hülyeség. De még akár egy ilyen panziót is szívesen vezetnék. Kellenek csendesebb, visszavonultabb időszakok is a mi zaklatott életünkbe.

- Hát, akkor az életünk következő tizenöt éve megoldva – mosolyodok el elégedetten, mire ő is elneveti magát.

- Még pár évig kihúznám Párizsban. De aztán lehet róla szó.

- Rendben. Majd keresünk egy ilyen kellemes helyet, ahol nem ismernek bennünket. De most menjünk lefeküdni – ajánlom, mire feltápászkodunk, lepakoljuk az asztalunkat, és felcipeljük a bőröndünket a harmadikra.

- És most? – néz rám várakozón Mac, mikor bezáródik mögöttünk az ajtó.

- Duncan – nézek rá húzva az agyát. – Ma hét órát tanítottam, négy órát vezettem… legalább annyi időt adj nekem, hogy letusoljak és felfrissüljek egy kicsit.

- Egye fene, annyit kapsz – neveti el magát. – De csipkedd magad!

- Azon leszek – nevetek vele, miközben előhalászom a cuccaimat a táskámból, és bevonulok a fürdőbe.

Egy darabig még kettőnkön jár az agyam, de aztán lassan elém tolakodnak a képek Donról, ha már az előbb ő jutott eszembe. Ez elszomorít. Nem… ez a szó töredékét sem fejezi ki annak, amit érzek, ha rá gondolok. Szerettem Dont… még annak ellenére is, hogy tényleg alig történt köztünk valami… És ő miattam halt meg… értem. Azért, hogy megvédjen Kalastól. Nem sok olyan ember volt az életemben, aki ezt megtette volna, és én nem is vártam senkitől. Ő mégis megtette. Kegyetlenül fájt akkor… és fáj még mindig. Jó ember volt, nem ezt érdemelte. De Kalas sosem foglalkozott ilyesmivel. A fejemre pályázott, és se Isten, se ember nem állhatott az útjába.

Kissé maguk alá temetnek ezek a gondolatok, így csak egy jó húsz perc után kerülök elő a fürdőből. Váltunk egy puszit, majd Mac is elsiet tusolni. Én pedig a sötét ablakhoz lépek, de mivel idebent világos van, inkább csak a saját tükörképemet látom benne. Nem zavar, úgyis a lelki szemeim előtt pörgő képeket nézem. A Donnal töltött hosszú délutánokat és estéket, mikor utánam nyomoztunk, és később, amikor már tudta, hogy én vagyok én, akkor csak meséltem neki a régi dolgokról. Amatőr történész volt ő is, akár csak Joe, így hosszú órákon keresztül el tudtunk vitatkozni, mikor homlokegyenest mást állítottam, mint a történelemkönyvek. De a szép percek felidézése csak még fájóbbá tette régi barátom hiányát, így az ágyhoz lépek, eldőlök rajta, és csak üveges szemekkel bámulom a plafont. Még azt sem veszem észre, Duncan mikor lép ki a fürdőből, csak a hangára riadok.

- Rá gondolsz, igaz? Don Seltzerre…

- Duncan… Don azért halt meg, hogy engem védjen Kalastól. És Kalast ismerve... nem gyorsan és fájdalommentesen. Bár te ezt jobban tudod, hisz… te voltál vele akkor. Amikor megtudtam, hogy meghalt… nagyon kiborultam.

- Ezért jöttél hozzám… hogy öljelek meg – ült le mellém az ágy szélére, és megfogta a kezem.

- Nem tudtam… elviselni a súlyát annak, ami történt. És persze… tényleg nem láttam esélyt arra, hogy legyőzzem Kalast.

- Kalas halott… nem kellene ezeken a régi dolgokon gyötörnöd magad.

- Duncan… te magad is tudod, hogy ez nem így működik.

- Tudom – látja be. – De emlékezz, mit is mondtál akkor! Csak az győzheti le Kalast, akiben ég a tűz.

- Bennem akkor nem égett – sütöm le a szemem sóhajtva.

- És most? – kérdezi Mac egy halvány mosollyal, hogy végül sikerült oda vezetnie a beszélgetést, ahova akarta.

- Kezd újra felizzani – mosolyodok el halványan, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát, és gyengéden megcsókol.

- Szeretném, ha újra lobogó lánggal égne – súgja, mikor egy pillanatra elszakad tőlem. – Ha érezném, hogy még engem is felperzsel.

Csak elmosolyodom, és szenvedélyesen megcsókolom. Igen, ő képes lenne arra, hogy újra lángra lobbantsa azt a tüzet. Már-már elő is tört a parázs a vastag hamuréteg alól. Sőt, ahogy izzó csókjaival lassan feltérképezi a testem, azok a lángok valóban lobogni kezdenek, mintha éltető oxigénhez jutottak volna. Számomra viszont kezd kevésnek bizonyulni a levegő, ahogy egyre nehezebben lélegzem, de Duncan nem kímél, úgy látszik szilárdan elhatározta, hogy ma ő perzsel fel engem, ahogy az utolsó négyzetcentiméterig végigcsókolja a testem. Mikor már úgy érzem, nem bírnám sokáig, inkább fordítok a helyzetünkön. A szememben égő fény tetszhet neki, mert elmosolyodik, de aztán visszahúz magához egy csókra. Végül már olyan lánggal ég bennünk a szenvedély, hogy azon csodálkozom, a lepedő nem kap lángra tőle. Immár kérdés nélkül is tudom, hogy ő is vágyik arra, hogy egyesüljön velem, és bár még mindig óvatos vagyok, némileg fékezve az őrült szenvedélyt, próbálok vigyázni rá, azért most már mindketten jobban át tudjuk adni magunkat a fizikai gyönyörnek, mint első alkalommal. Ő sem fél annyira, és engem sem gyötörnek a kétségek, így csak rá figyelek, hogy minél több örömet szerezzek neki, és ahogy az elfojtott nyögéseink hangjai betöltik a szobát, tudom, hogy sikerül is. Végül görcsösen egymásba kapaszkodva jutunk el a csúcsra, hogy aztán levegőért kapkodva zuhanjak rá, mire ő szorosan magához ölel.

Már nincs erőnk visszamászni a zuhany alá, így csak egy vizes törölközővel tűntetjük el magunkról a szeretkezésünk árulkodó nyomait, és egymást szorosan átölelve lassan elalszunk.

Másnap reggel Mac előtt ébredek, és csak nézem, ahogy alszik. Tudom, érzem, lassan hitelt tudok adni neki, a szavainak, az érzéseinek.

A kinti szürkület lassan világosba vált, amikor ő is felébred mellettem. Elmosolyodik, ahogy a pillantásunk találkozik, én pedig gyengéden megcirógatom az arcát, és csak nézem a ragyogó szemeit. Feltolulnak bennem az érzések, és ezt ő is láthatja rajtam.

- Mondd ki, kérlek – súgja még álmosan.

- Szeretlek – súgom neki, mire elmosolyodik.

- Köszönöm! És is szeretlek téged! – mondja, majd lop egy puszit, aztán hanyatt fordulok mellette. – Mi a baj? – kérdezi, és gyengéden cirógatja a hasamat.

- Egy kicsit ijesztő – sóhajtok.

Duncan is sóhajt, majd megcsóválja a fejét. – Azt hiszed, én nem félek? Azt hiszed, a lelkem mélyén nincs ott a kétség, hogy mikor teszed fel magadnak a kérdést, hogy „mit is akarok én ettől a fafejű skót kölyöktől?".

Erre halványan elmosolyodok, és egy pillanatra rá nézek. Erre összeráncolja a szemöldökét.

- Szóval… mit is akarsz tőlem?

- Duncan… alig pár hete léptél be… így… az életembe, de… máris kitöltöd minden gondolatomat – fordulok felé, és alig érintve cirógatom a karját. Ennek ellenére még nem néz rám. – És az életem melletted sokkal… élőbb… és persze érdekesebb, és izgalmasabb is – mosolyodom el, majd az álla alá nyúlva felemelem a fejét, és megcsókolom. – Én nem vagyok csapodár típus – mondom egy perccel később. – Ha te nem gondolod meg magad… én nagyon sokáig melletted leszek.

- Remélem is – tűnik fel az arcán egy bizakodó mosoly, és ezúttal ő csókol meg engem. Egy perccel később már egy boldog sóhajjal húzódik el tőlem.

- És mivel töltjük a mai napot? Tényleg gyakorolni akarsz? – faggatom, miközben kifele kémlelek az ablakon, de így az ágyból csak a hegyek csúcsát látom.

- Igen, majd azt is. Methos, te szoktál futni?

- Hát, ha kergetnek – nevetem el magam, mire megforgatja a szemét. – Miattam körbefuthatod a hegyet, majd valahol megvárlak.

- Jó kondiban kell lennünk – néz rám csúnyán.

- Én enélkül is jó kondiban érzem magam – vonok vállat. – Inkább megtanítom neked Árész pajzsát. Úgyis beletelik egy kis időbe…

- Te most a képességeimet ócsárolod? – néz rám tettetett bosszúsággal.

- Nem – nevetem el magam. – Csak ehhez a mozdulathoz nagyon stabil egyensúly kell. Érezned kell a középpontodat.

- Jó ég, mintha Connort hallanám – forgatja meg a szemét. – Száz éven keresztül nevelt az egyensúlyra.

- Úgy, ahogy annak idején ő tanulta Ramireztől. És sikerrel, mint a mellékelt ábra mutatja. De én nem vagyok a mestered, és nem is pályázom erre a pozícióra. Az egyensúlyra nevelésedet meghagyom Connornak. De ahogy magad is mondtad, ezzel a mozdulattal javítjuk az esélyeidet.

- Oké – adja meg magát -, akkor ki az ágyból, reggelizzünk, és vágjunk neki a napnak.

Végül a délelőttöt csupán kellemes sétával töltjük, miközben mindenféléről beszélgetünk, és felfedezzük a várost és a környékét. Ebéd előtt Duncan még egyszer próbál rábeszélni a futásra, de én sosem voltam az a céltalanul rohangászós típus, így egy órácskára magamra hagy, és megegyezünk, hogy mielőtt ebédelnénk, találkozunk a szobánkban, és majd ebéd után keresünk egy megfelelő helyet gyakorolni. Nem akarunk szívbajt hozni a környékbeliekre, de Duncan megnyugtat, hogy ő már felfedezett egy nyugodt, elhagyatott tisztást, feljebb, amerre az ösvény kanyarog a hegyoldalban. Ez a lehetőség nekem is tetszik, így beleegyezek, és fejcsóválva nézek utána, ahogy futni indul.

Lassan visszasétálok a panzióba, váltok néhány szót az étkezőben rendezkedő háziasszonyunkkal, és felmegyek a szobánkba. A környékbeli látványosságokat taglaló prospektusokba merülök, és megállapítom, hogy akár hosszabb időt is eltölthetnénk itt egyszer. Mikor Duncan visszaér, izzadt és csapzott, ahogy vártam, így nem is engedem a közelembe, míg el nem megy tusolni. A szemét forgatva indul a fürdőbe, de azért ő is belátja, hogy az ebédhez nem ártana némi emberformát öltenie.

Az ebédünk felséges, Mrs. Morgan csak úgy ragyog a büszkeségtől, amikor dicsérjük. Utána még fellépünk a szobánkba, hogy magunkhoz vegyük a kardunkat, és lassan sétálva elindulunk a hegyoldal felé. Közben arról mesélek Duncannek, én hol tanultam ezt a mozdulatot, és hányszor húzott már ki a csávából. Időnként jókat nevet a történteken, és vele én is, pedig a legtöbbje annak idején nem volt túlságosan vicces.

Egy órába telik, míg elérjük a tisztást, ami nem is baj, hisz ebéd után közvetlenül nem lett volna túlságosan egészséges intenzív mozgásba kezdeni. Amúgy sem túl jókedvűen húzom elő a kardom, de ha már Duncan ennyire ragaszkodik a gyakorláshoz, ám legyen. Látom az arcán, ő sem lelkesedik azért, hogy nekem essen, de az elmúlt napok tapasztalatai csak megerősítették abban a hitében, hogy minden pillanatban a legjobb formánkat kell hoznunk.

Hasonlóan kedvetlenül kezdünk neki, de Duncan egy kis csipkelődés hatására egészen belelendül a dologba, csak, hogy egy kicsit bemelegítsünk. Amikor végül megmutatom neki a viszonylag összetett mozdulatsort, látom rajta, hogy feszülten figyel, és próbálja elemeire bontva megérteni, és néhány próbálkozás után sikerül is neki. Hamar átlátja, így inkább csak azt kell gyakorolnunk, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is tudja alkalmazni. Jó két óra gyakorlás után állunk meg egy pillanatra.

- Egészen ügyes vagy – sandítok rá.

- Tőled ez hatalmas dicséret – hajt fejet egy halvány mosollyal.

- Jó az egyensúlyod. Connor nem hiába próbálta beléd verni.

- Kösz.

- Nincs mit. Ez az igazság – lépek oda hozzá egy puszira, miközben a kardot a hátam mögé húzom, és megölelem.

- Mondd, te ismerted Ramirezt? – sandít rám, mikor elengedem. Elmosolyodom, ahogy az említett spanyol csodabogár alakja felsejlik előttem.

- Felületesen. Connor nem hiába hívta piperkőc pávának – nevetem el magam. – De jó harcos volt, és jó tanító.

- Sajnálom, hogy én nem ismerhettem. Connor mindig olyan tisztelettel beszélt róla. Nem hiszem, hogy… úgy kellett végeznie.

- Tudod – karolom át a vállát -, sokan meghalnak, akiknek élniük kellene, és sokan élnek, akik… nem méltók rá. Gondolj arra, hogy Connor legalább megbosszulta a mestere halálát.

- Átkozott paradox dolog ez, Methos – sóhajt, majd a tisztás szélére sétál, és leül egy kidőlt fatönkre. – Amikor kívülről… kívülállóként nézed, tökéletesen tudod, hogy a bosszúnak semmi értelme. Hisz semmin nem változtat, senkit nem hoz vissza, és a fájdalmat sem enyhíti. De amikor személyesen érint…

- Olyankor nem tudsz mit kezdeni az érzelmeiddel és az indulataiddal – ülök le mellé.

- Igen. Mikor Darius… ne haragudj! – kap észbe, hogy nem biztos, hogy előttem kellene emlegetnie Darius halálát, de csak sóhajtok, és kérdőn nézek rá, mit akart mondani.

- Szóval az egyetlen gondolat, amit el bírtam viselni, hogy megölöm Hortont.

- Én is éreztem ezt… Pedig semmin sem változtatott volna – sóhajtok. – De ne beszéljünk most ilyen szomorú dolgokról. Nem azért jöttünk ide, hogy szomorkodjunk!

- Akkor folytassuk, mielőtt lemerevednek az izmaink – ugrik fel, és várakozón néz rám. Csak megforgatom a szemem, de feltápászkodom én is, és máris megindítok felé egy támadást. Becsületére legyen mondva, hogy számított rá, és tökéletesen hárít, így máris elveszünk egy újabb küzdelemben.

Újabb két órával később állunk meg újra. Megegyezünk abban, hogy mára elég lesz ennyi, és én is elégedett vagyok Duncan teljesítményével.

- Futás hazáig? – ugrat Duncan.

- Hát persze, aztán megbotlok egy kőben és a saját kardom fog felnyársalni – bólintok rá.

- Te aztán tudod, hogy kell elvenni az ember kedvét valamitől – csóválja meg a fejét, de csak egy félmosolyt kap, így sóhajt, odalép hozzám, és megcsókol. – Elképesztően pimasz és szemtelen tudsz lenni egyetlen mosollyal – mondja közben, mire egy pillanatra elnevetem magam, aztán magamhoz húzom, és átveszem a csókunk irányítását.

Néhány perccel később elindulunk vissza a panzióba, hisz még így is egy órás séta vár ránk, és mire leérünk a városba be is fog sötétedni. Nem beszélgetünk, kellőképpen elfáradtunk mindketten, csak arra van erőnk, hogy elvesszünk a saját gondolatainkba.

Végül egy helyen, ahol a fákat egy csíkban kivágták, megtorpanok, és csak nézem, ahogy odalent a völgyben lassan kigyúlnak a fények. Duncan néhány lépéssel tovább sétál, de aztán visszajön hozzám, és hátulról átölel. Érzem a kardomat közöttünk, de ahogy megcirógatja a hasam, és a vállamra hajtja az állát, elfeledkezem erről.

- Eszedbe juttattam Dariust, ugye? – kérdezi halkan.

- Már úgysem gondoltam rá két hete – hajtom le a fejem egy pillanatra.

- Még mindig hiányzik?

Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy indulatosan visszavágjak, már veszem is a levegőt hozzá, mikor meggondolom magam. Duncan azonban egy pillanatra erősebben szorít magához.

- Tudom, mit akartál mondani. És igen… nekem is hiányzik Tessa… és nagyon sokan mások is. Ezek az érzések örökre velünk maradnak.

- Tudom. De most már itt vagy nekem te – szorítom meg az engem ölelő karját. – Gyere, menjünk tovább!

Kelletlenül elenged, de megfogja a kezem, ahogy tovább sétálunk, majd egy perccel később látom, hogy rám sandít.

- A baljós gondolatok helyett inkább tűnődj azon, hogy mit gondolhat rólunk Mrs. Morgan – somolyog.

- Úgy tűnik, nem túlságosan ülte meg a lelkét, hogy franciaágyas szobát választottál – mosolyodom el én is. – Pedig konzervatív idős hölgynek nézném.

- Tulajdonképpen az is – von vállat Duncan. – Féltem attól, hogy kihajít majd minket.

- Hát, ha eddig nem tette, ezután sem fog – nyugtatom meg. – De ránk is fért ez a kis mozgás, ha a vacsoránk is olyan finom és kiadós lesz, mint az ebédünk.

- Pedig ebben biztos lehetsz. Szóval akkor jó helyre hoztalak?

- Persze. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – biztosítom. – Gyakrabban tehetnénk ilyen kis kiruccanásokat.

- Részemről nincs akadálya – neveti el magát. – És… a holnapi napunkat hogy tervezzük?

Rásandítok, és a vigyorából leszűröm, hogy ő már alaposan eltervezte magában a holnapi napunkat. És persze a tervei nekem sem lennének ellenemre.

- Rád bízom – nevetem el magam.

- Biztos vagy benne? – sandít rám.

- Teljes mértékben – mondom valamivel komolyabban, és ő is elkomolyodik, mert érzi a súlyát ennek a mondatnak. Ritkán és kevés emberben bízom meg igazán, de benne most már igen.

- Köszönöm – bólint rá hálásan, és a továbbiakban csendesen sétálunk vissza a panzióba.

Vacsora után vesszük csak észre igazán, milyen kimerítő napot szereztünk magunknak. Csak felmegyünk a szobánkba, és elterülünk az ágyon. Néha beszélgetünk pár szót, de inkább csak élvezzük egymás közelségét, a megérdemelt pihenést. Duncan tréfásan megfenyeget, hogy az elvesztegetett estét másnap behajtja rajtam, amit készségesen meg is ígérek neki, de aztán összeszedjük magunkat egy gyors tusolás erejéig, nem sokkal később azonban visszabújunk az ágyba, és perceken belül elalszunk.