Megjelölve
XII. fejezet: Intellektuális kitérő
"– Harry... ugye tudod, hogy az a rengeteg halálfaló...köztük Lucius Malfoyjal... most mind odabent van?
Harry tekintete elsötétült.
– Igen, tudom... Felkészültem rá."
Harry olyan szorosan fogta Hermione karját, amennyire csak bírta, és felkészítette magát a kellemetlen érzésre, ami a hoppanálással járt. Ron is megfogta az ő karját, de az ő arcán sokkal több bizonytalanság látszódott.
Hermione halk, de magabiztos hangon kérdezte:
– Mindenki készen áll?
De sem Ron, sem Harry nem válaszolt neki, attól tartva, hogy megzavarják a koncentrálásban.
Hermione homlokán redők jelentek meg, miközben a céljukra összpontosított, aztán céltudatosan megpördült a sarkán – Harry kétszer olyan erősen kapaszkodott, mint eddig. Az érzés pedig éppen olyan borzalmas volt, mint előtte bármikor; mintha minden oldalról összenyomták volna. Harry lélegzetvisszafojtva várta, hogy véget érjen.
Amint kinyitotta a szemét, azonnal észrevette, hogy tényleg valahová máshová kerültek. Hermione különösen elégedettnek tűnt, és nagy érdeklődéssel pillantott körbe.
– Ez az a hely? – kérdezte Ron.
– Igen – felelte Hermione büszkén. – Már évek óta nem jártam itt. Ó, ha régen tudtam volna, hogy a Hollóháti Könyvtár létezik... Már a neve is elragadó...
– Szép volt – veregette meg Harry Hermione vállát, gratulálva a hoppanáláshoz.
Egy régi udvaron álltak, mögöttük egy apró templommal, ahol egy falnak támasztott, kis tábla hirdette, hogy Betws-y-Coed-ben vannak.
– Ezt meg hogy a fenébe kell kimondani? – mutatott Ron a táblára.
Hermione lesújtó pillantást vetett rá.
– Úgy, hogy "Betusz-ö-Ká-id".
Ron továbbra is zavartan nézett, és megcsóválta a fejét.
– Ez akkor is egy baromi hülye név.
– Walesiül van, Ron.
Harry körbenézett. Jó messzire távolodhattak a helytől, ahonnan hoppanáltak, ugyanis a Betws nevű falu – éles ellentétben a síksággal, ahonnan érkeztek – egy völgyben feküdt, amit meredek hegyek öleltek körül. Távoli, fehér foltok látszottak rajtuk, melyekről Harry gyanította, hogy egy-egy birkanyáj lehetnek.
– És merre van a könyvtár? – kérdezte.
Hermione körbepillantott.
– Mivel ez egy kis falu, ezért nem lehet túl... Ott van.
És Hermione ujjával egy, az út végén álló, kisebb, kékes márvánnyal borított épületre mutatott. A könyvtár öregnek tűnt, és a körvonalai mintha kissé elmosódtak volna, Harry hirtelen rájött, hogy ennek oka valószínűleg a kiszórt mugliriasztó bűbájokban rejlik, amik az ehhez hasonló mágikus épületeken vannak, mint amilyen például a Foltozott Üst is. Ő viszont minél tovább nézte az épületet, az egyre jobban kirajzolódott a szemei előtt.
– Nagyon furcsa ezt most itt látni – gondolkodott hangosan Hermione, ahogy a könyvtár felé haladtak. – Mintha életem első tizenegy évében azt se vettem volna észre, ami az orrom előtt volt...
– Hát, bizonyos szempontból ez volt a helyzet – jegyezte meg Ron.
A bejárathoz értek – ami az arra járó muglik számára csupán egy használaton kívüli építkezési területnek látszott –, és benyitottak az ajtón. A kisebb előcsarnok, ahová jutottak, világos volt és fényesre polírozott, mahagónifa padló borította.
Maga a könyvtár semmi esetre sem volt akkora, mint a Roxfort, de dohos könyvekkel tömött, csigavonalba rendezett könyvespolcok sokasága látszott elnyúlni a távolba. Néhány polc vége az előcsarnok közepéből indult, az információs pult mögül, ahol egy aprótermetű boszorkány ült vastag, fekete keretes szemüvegben.
– Miben segíthetek? – kérdezte élénken.
– Öhm... Jó napot! – kezdte Harry bátortalanul. – Ez a Hollóháti Hedvig Könyvtár?
A kis boszorkány felhúzta az orrát, aztán színpadiasan felfelé nézett. Harry követte a pillantását, aztán hátrébb lépett egyet, és megpillantotta a pult fölé lógatott hatalmas táblát, rajta a felirattal:
Hollóháti Hedvig Könyvtár
Alapítva Mrs Natasha Kapok,
Hollóháti hűséges követője
által
– Ó, értem – mondta Harry meglehetősen ostobán érezve magát, de továbbra is eltökélve, hogy ennyitől nem hátrál meg.
– Szóval hogyan segíthetek azon túl, hogy megmondom, hol vannak? – kérdezte újra a boszorkány, immár hűvösen.
– Szeretnénk információkat kapni az itteni könyvekről – mondta Hermione.
Ron olyan oldalpillantást vetett Hermionéra, amiből sugárzott, hogy előre tudni véli: egy ilyen elbeszélés az örökkévalóságig fog tartani, és neki semmi kedve nincs bármit megtudni az itt lévő összes könyvről.
A boszorkány most már valamivel nyájasabban nézett rájuk; láthatóan örült, hogy a tudásával büszkélkedhet.
– Természetesen – mondta vidáman. – Ha akarják, körbe is vezethetem magukat.
– Ó, sajnos, most nincs túl sok i-
De Hermione Ron lábára taposott, és félbeszakította.
– Az igazán nagyszerű lenne. Köszönjük.
A nő felkelt, és elindult előre, miközben Harry és Ron sötét pillantásokat váltottak a háta mögött.
A könyvtár bemutatása halálosan unalmas volt kettejük számára, még Binns mágiatörténet óráival összehasonlítva is. Harry Ronnal együtt caplatott a boszorkány és Hermione mögött, aki viszont a könyvtáros sarkában volt, és itta minden szavát. Harry is próbált figyelni arra, amit a boszorkány mond, hátha elárul valami fontosat is, de idáig semmilyen érdekfeszítő téma nem került szóba.
– ... de természetesen a könyv első kiadott példányát a zárolt részlegünkben tároljuk – mondta a boszorkány Hermionénak. – Ami azt illeti, a megjelenés pontos dátumát maga Hollóháti jelentette be egy, a Reggeli Próféta legkorábbi elődjének tartott, rendszeres hírlevélben.
Ron jó hangosat ásított.
Most egy, a könyvtár hátsó részéből induló lépcsőn haladtak egy sok függönnyel elkerített, sötétebb részleg felé.
Harry úgy érezte magát ebben a pillanatban, mint akit kiütöttek; az agya kába volt az erőfeszítéstől, hogy folyamatosan szelektálja a boszorkány által eléjük öntött haszontalan információkat az esetlegesen fontosaktól... Ahhoz viszont gondolkodnia sem kellett, hogy tudja, ami a következő pillanatban a nő szájából elhangzott, az nagyon is lényeges.
– És természetesen itt őrizzük a leghíresebb könyvünket...
Harry felkapta a fejét. Az előttük álló üvegvitrinben egy nagyméretű, nagyon réginek látszó könyv feküdt.
– Mitől híres? – kérdezte a nőtől gyorsan.
A könyvtáros pedig már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de Hermione megelőzte – éppen úgy, mintha megint az iskolában lettek volna, és a lány éppen próbálna néhány pontot szerezni a házuknak.
– Ez a Hollóháti által megírt egyetlen könyv... Nagyon fiatalon fejezte be, de mégis évszázadokon át, világszerte hatással volt a boszorkányokra és a varázslókra, és arra, ahogyan a mágiát használták.
Ezután Hermione és a nő több perces eszmecserébe bonyolódott, mialatt Harry és Ron is lefolytatott egy elsuttogott párbeszédet.
– Gondolod, hogy ez az? – sziszegte Ron.
Harry kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán újból a könyvre pillantott, és ezúttal alaposabban megnézte... Híres mű volt, vagyis joggal lehetett nagy vonzereje Voldemort számára, de... Harry agya hátuljában egy kis hang mégis azt súgta, hogy valami nem stimmel. Mert ez így... egész egyszerűen már túl evidens volt. Harry, hála Dumbledore tavaly tartott "óráinak", sokat tanult Voldemortról, és így most már elég magabiztosan állíthatta, hogy jól ismeri a feketemágust... És egyszerűen nem tudta elképzelni róla, hogy ezt válassza a horcruxának.
Így Harry, Ron kérdésére válaszul lassan megrázta a fejét.
– Nem... Nem ez az. Az túl nyilvánvaló lenne.
Aztán Ron kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva, a boszorkányra nézett, aki még mindig javában magyarázott Hollóháti egyetlen könyvéről.
– Bocsánat... Elnézést, hogy félbeszakítom, de... Hollóhátinak nem volt soha egy... – Itt rövid szünetet tartott, hogy elgondolkozzon, Voldemort vajon mit használna fel leginkább. – Nem tartott valamilyen jegyzetfüzetszerűt, amibe csak gyorsan lejegyezte az első gondolatait?
A könyvtáros a homlokát ráncolta.
– Miért kérdezed? – nézett rá gyanakodva.
Harry vállat vont.
– Puszta kíváncsiságból.
A boszorkány erre keresztbefonta a karjait maga előtt.
– Nos... Hollóháti nagyon sok jegyzetet készített a munkája és az írás során...
– A könyvéhez is készített jegyzeteket? Amivel híres lett?
– Igen... Rengeteget készített a felfedezéseiről... és a személyesebb gondolataival együtt egy naplóban örökítette meg őket. De természetesen a naplót erősen át kellett szerkeszteni, hogy könyv lehessen belőle; sok mindent ki kellett hagyni. És később... persze el is lopták.
Harry pislogott egyet.
– Tessék?
– Igen, ebből a könyvtárból vitték el. Csak ezt az egyetlen egy könyvet, pontosabban naplót, ami Hollóháti személyes megjegyzéseit és tapasztalatait tartalmazta... Mrs Kapok magánkívül volt... Hiszen eredetileg ő ajánlotta fel egyéb könyvekkel együtt a könyvtár számára.
– Mikor lopták el? – kérdezte Harry sürgetően.
A boszorkány láthatóan elgondolkodva, a mennyezet irányába emelte a tekintetét.
– Ó, megvan annak már vagy harminc éve is... Akkor még épp csak egy éve dolgoztam a recepción.
Harry Hermionére és Ronra pillantott, és azonnal tudta, hogy az ő gondolataik is éppoly sebesen pereghetnek, mint az övéi... Harminc évvel ezelőtt... Akkor Voldemort valószínűleg éppen azon fáradozott, hogy további lépéseket tegyen az önnön halhatatlansága felé vezető úton... Az időpont valószínűleg tökéletes volt egy újabb horcrux elkészítéséhez.
– Van az önök birtokában valamilyen jegyzőkönyv a lopásról? – kérdezte Hermione.
A könyvtáros barátságtalan pillantást vetett rájuk, mivel hallgatóságát immár nem Hollóháti élete és munkássága kötötte le, és rosszkedvűen lebiggyesztette az ajkát.
– Van. De időbe fog telni, amíg előkerítem.
És ezzel elindult lefelé a lépcsőn, a nyomában Harryvel, Ronnal és Hermionéval.
Tizenöt percet vártak, mialatt a könyvtáros boszorkány a tőlük jobbra eső szobában kutatott, majd mikor végül előbukkant, ráncos arcán fáradt kifejezés ült.
– Megtaláltam a Varázsbűnüldözési Főosztály eredeti jelentésének másolatát, és van itt még jó pár cikk is a Prófétából.
Szerzeményeit kiterítette az információs pult tetejére, de mikor Ron kinyújtotta a kezét, hogy felvegye őket, a nő gyorsan elkapta előle.
– Nem! Az eredeti példányokat nem kaphatják meg!
Aztán megkocogtatta pálcájával a kiterített példányokat, melyek azonnal megkettőződtek. Harry a kezébe vette őket, majd a boszorkányra nézett.
– Köszönjük.
– Biztos vagy benne, Harry? – kérdezte Ron egy órával később, mikor már egy bükkfa alatt ültek a napfényben a füvön. – Mármint nem azt gondolná az ember, hogy inkább az a híres könyv lesz az? Az nem sokkal fontosabb?
– A naplóban minden benne van, amit Hollóháti valaha felfedezett – felelte Harry. – Minden, amiből később az a könyv készült... És éppen emiatt sokkal fontosabb, mert ez az, amiben minden benne van. Hallottad a boszorkányt; még szerkeszteni is kellett.
– Szerintem még egy kicsit hasonlít Denem naplójára is – jegyezte meg Hermione. – Azért választhatta ezt, mert Hollóháti munkásságának egészét tartalmazza... a személyes tapasztalatait, a feljegyzéseit is.
Harry bólintott.
– Pontosan. Már maga a tény, hogy ellopták, is arról árulkodik, hogy a napló egy horcrux.
Végigpörgette a boszorkánytól kapott Próféta másolatot.
– Itt azt írja, hogy a betörés természetesen éjjel történt... És még azt is, hogy, idézem: "Félő, hogy a rablásért akár Tudjukki is felelős lehet..." Tehát Voldemort ekkor már ismert volt a varázsvilág számára, ami azt jelenti, hogy ez lehetett az egyik utolsónak elkészített horcruxa. "... de a Varázsbűn-üldözési Főosztály ezt nem tudta megerősíteni." Akkor valamit eléggé elszúrtak, nem?
Hermione rábólintott.
– Az esetről készült beszámoló azt írja, hogy valakit őrizetbe vettek az ügy kapcsán... és miután elítélték, Azkabanba is került... De az egész ügy elég homályos, ha engem kérdeztek, mert a letartóztatás ellenére az ellopott naplót sosem kerítették elő.
– Nem sokat változott a minisztérium azóta sem, nem igaz? – kérdezte Harry keserűen. – Mindegy, hogy elkövettél-e valamit vagy sem, amíg kívülről úgy látszik, hogy teszik a dolgukat, addig nem érdekli őket, kit dugnak rács mögé.
Ron megvakarta a fejét.
– És gondolod, hogy azóta is Azkabanban van a fickó?
– Lehetséges. Mi a neve? – kérdezte Harry Hermionétól.
– Wallis Cromwell.
Harry próbálta erőltetni az agyát, de nem emlékezett rá, hogy valaha halotta volna ezt a nevet.
– Itt azt írja, hogy a feleségét és három gyermeket hagyott maga után... Fura, hogy ekkora kockázatot vállalt egy családdal a háta mögött, nem?
– Ha halálfaló volt, akkor nem.
A beálló csendben mindannyiuknak a mágikus börtön borzalmai jártak az eszében. Hosszú idő után, végül Harry szólalt meg először:
– El kell mennünk Azkabanba.
Hermione és Ron rámeredtek. Aztán Ron megköszörülte a torkát, és vékony hangon megszólalt, a hangja egy oktávval magasabb volt a megszokottnál:
– Ööö... Azkabanba?
Hermione arcán is látszott némi nyugtalanság.
– Harry... Biztos vagy ebben?
Harry maga még sosem járt Azkabanban, és most is, ahogy rágondolt, a hideg kúszott felfelé a csontjaiban... Ez volt a hely, amit a dementorokkal azonosított, és bár azok mostanra elhagyták a börtönbeli őrhelyeiket, de a tudat, hogy Sirius itt raboskodott tizenkét elpazarolt évet egy olyan bűnért, amit el sem követett, még mindig fájdalommal töltötte el. És Harryt arra sem kellett emlékeztetni, hogy az összes halálfaló, akit annakidején megnevezett, jelenleg a szigeten álló erődben raboskodik, és feltehetőleg az ő meggyilkolásának különböző lehetséges vállfajain mereng azóta is.
És mégis tudta, hogy le kell győznie minden ellenérzését, és... oda kell mennie. Ha ez az egyetlen nyom, amin továbbindulhatnak, akkor menniük kell.
Harry a barátaira nézett.
– Figyeljetek, tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de most újra mondom: nem kell mindenáron velem jönnötök.
Barátai már nyitották is a szájukat, hogy vitába szálljanak vele, de ő nem hagyta:
– Nem, tényleg komolyan beszélek. Tudom, hogy nagyon ijesztően hangzik, de Azkabanba fogok menni. És ha nem akartok, nem kell, hogy velem tartsatok.
Ron és Hermione előbb egymásra pillantottak, majd ismét Harryre.
– Bőven volt időnk rá, hogy ezt megfontoljuk, Harry – válaszolt Hermione halkan. – Tudod, hogy veled vagyunk... bárhová mész is.
Viszonylag könnyű volt kitalálniuk, hogyan jussanak el Azkabanba, hiszen Ron édesapja az elindulásuk előtti hónapokban többször kénytelen volt odautazni, és erről a fiainak is mesélt.
– A doveri partra kell mennünk. Oda, ahol a mugli kompótok is vannak...
– Kompok, Ron.
– Igen, azok. Ott egy használaton kívüli kikötőt kell keresnünk, és ott beütni egy kódot.
– És mi a kód?
– Azt apa nem árulta el... De azért nem nőhet fel úgy az ember Fred és George mellett, hogy semmi se ragadjon rá.
Hermione rámosolygott.
– Elővettem a jó öreg telefület, mikor anya és apa kettesben beszélgettek. Hallottam pár dolgot, amiket leginkább elfelejtenék... Értitek, anya meg apa egyedül... Nagyon égő volt kihallgatni őket. – Utólag is megrázkódott a gondolatra. – Mindegy, a kódot megtudtam, gondoltam, jól jöhet: 2346 1824.
– Hű, jó a memóriád – jegyezte meg Harry.
Ron dagadt a büszkeségtől.
– Amint beütöttük a kódot, meg kell mondani, hogy kit akarunk meglátogatni, aztán kapunk egy zsupszkulcsot, ami átvisz a tengeren. Nagyon szigorúan őrzik a helyet, de feltételezik, hogyha tudod a kódot, akkor azt azért kaptad meg, mert valaki olyanhoz jössz, akivel rokonságban vagy.
Hermione arcán különös kifejezés jelent meg; nem félelem volt, inkább úgy festett, mint aki nagyon szeretne mondani valamit.
– Harry... ugye tudod, hogy az a rengeteg halálfaló...köztük Lucius Malfoyjal... most mind odabent van?
Harry tekintete elsötétült.
– Igen, tudom... Felkészültem rá.
A sós, tengerillatú szél az arcukba vágott, amint leszálltak a mugli buszról. A víz felől fújt, és nem csak a hajukat kócolta össze, de még a csontjukat is megdermesztette a hidegével.
Az eget fölöttük egybefüggően szürke felhőtakaró borította, és ez sem segített éppen feldobni a hangulatot.
Ron a zsebébe tömte a kezeit, ahogy elindultak.
– Merlin lyukas zoknijára... ha anya tudná, mire készülök...
– Ne is gondolj rá, Ron – felelt Harry.
– Ott van – mutatott Hermione egy lepusztult raktárépületnek tűnő épület felé, mely egy sor új raktárral szegélyezett út végén állt.
Mielőtt megközelítették volna a helyet, Harry még elővett egy fekete gyapjúkalapot, és a fejébe nyomta, hogy legalább a haja és a sebhelye takarva legyen.
– Jól áll – röhögött fel Ron.
– Fogd be – vágott vissza Harry.
A terminál, ahová a kódot kellett beütni, töröttnek tűnt, de Harry tapasztalatból tudta, hogy a mágia világában nem minden az, aminek elsőre látszik, szóval lassan betáplálta a Ron által diktált számokat, és várt.
Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán a nagy, bordázott fémajtó hirtelen felcsúszott, hogy utat engedjen nekik.
Amint beléptek, a kinti borús ég alól a teljes sötétségbe jutottak. Megtorpantak, mivel mindannyian érezték, hogy ez az áthatolhatatlan feketeség természetellenes.
Két másodpercig csak a saját, szapora lélegzésüket hallották, aztán egy hang visszhangzott végig a sötéten.
– Kérem, adják meg a nevüket.
Harry megköszörülte a torkát.
– Jonathan, Bill és Alice Cromwell.
– Kérem, nevezzék meg azt, akihez jöttek.
– Wallis Cromwell.
Rövid hallgatás következett, aztán egy foltozott, régi csizma körvonalai derengtek fel előttük kéken a homályban. Harry azonnal felismerte, hogy egy zsupszkulcs az. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy tovább engedjék őket, de a csönd kellemetlenül hosszúra nyúlt.
– Egy kis türelmet kérek.
Ron gyorsan Harryhez fordult.
– Ennek nem kéne ilyen sokáig tartani – suttogta aggódó hangon. – Valami baj van.
– Kérem, legyenek szívesek követni a-
De Harry már azelőtt eldöntötte, mit fog csinálni, hogy a hang befejezhette volna a mondatot. Most nem hagyhatta, hogy elkapják őket, senki sem láthatja, vagy jelentheti, mit csinálnak, hiszen akkor megvolt rá az esély, hogy Voldemort is tudomást szerez róla...
– Muffliato! – kiáltotta Harry, pálcáját a mit sem sejtő hang irányába szegezve.
Mialatt a bűbájtól a zsupszkulcsért felelős őr semmi mást nem hallott a fejében lévő zümmögésen túl, Harryék rohanni kezdtek az előttük fénylő zsupszkulcs felé.
Aztán Harry ismerős rántást érzett a köldöke tájékán, és magába szívta a színes örvény Ronnal és Hermionéval az oldalán.
Megjegyzés 1: Köszönjük az érkezett véleményeket! A dupla frissítéssel szerettünk volna minden kedves olvasónknak boldog karácsonyt kívánni és megköszönni a támogatásotokat.
A nem a történethez tartozó hozzászólásokat leszámítva megkapott, összesen 13 visszajelzés eredményét olvashattátok. Ne feledjétek, a következő fejezethez 8 visszajelzés (nem tömjénező kritika, csak egy visszajelzés) szükséges két héten belül arról, szeretnétek-e látni a következő részt; ez továbbra is tőletek függ, bízunk abban, hogy az előző fejezet több, mint 150 megtekintője – a 200 körüli megtekintés összehozói – ezt gyorsan összedobja majd. Természetesen a két új fejezetre érkezett hozzászólások együtt is kitehetik együtt ezt a 8 visszajelzést, ez a dupla feltöltés további jó tulajdonsága. A két hetes folytatást, amihez 15 visszajelzés kéne (aminek jelentése: "rugdossuk" a fordítókat, mert nagyon-nagyon szeretnénk látni a következő részt), sajnos most nem fog menni, mivel az újév elején összesűrűsödnek mindkettőnk teendői, emiatt elnézést kérünk. Viszont a három hét múlva érkező friss valószínűleg sikerülni fog, kicsit hosszabb, azkabanos fejezet érkezhet majd, a fordítása már elkezdődött, bízva bennetek, hogy van rá igény... :)
Tudjátok, nektek 30-60 másodperc, ha írtok valamit... :) Kérünk titeket, amennyiben a jövőben írtok ÉS van regisztrációtok, jelentkezzetek be. Amennyiben nincs, természetesen ezért nem szükséges külön regisztrációt csinálni. Köszönjük.
Megjegyzés 2: Készítettünk egy levelezőlistát, amin keresztül azonnal értesülhetsz a friss fejezetekről: link a profilomban található. A link külön ablakban nyílik meg. Kérlek, válassz olyan e-mail címet, amit rendszeresen használsz!
Feliratkozni a felugró ablakban bal oldalt alul tudsz. A nevet és a lakcímet a lista a spamtörvény miatt kéri, mi természetesen "megelégszünk" a Kovács János, Kerekerdő adatokkal is, ha ezt nem kívánod megadni. A hírlevélben kizárólag a történettel kapcsolatos információkat küldjük körbe. Amennyiben nem szeretnél több értesítőt, bármikor, automatikusan leiratkozhatsz!
Ha történt már veled olyasmi – velünk sokszor –, hogy kedveltél egy történetet, de egyéb elfoglaltságaid miatt elveszítetted a fonalat, és később már a címére sem emlékeztél, a feliratkozás különösen ajánlott! :)))