Íme hát a folytatás, Perselus és Hermione közös estéjének vége. Valamint Harry és Mio története is folytatódik… ;-)
És természetesen 18 év feletti olvasóknak ajánlva.

Kérdés, óhaj-sóhaj, megjegyzés esetén elérhető vagyok az IEPP-s ficblogomon (link az adatlapomon)

Nagyon köszönöm a véleményeket - még ha azt nem is látom át, hogy tudok-e itt válaszolni rájuk...

Pilletánc

Nyomasztó emlékek

Hermione némán méregette egy másodpercig, aztán felállt. Lassú, ráérős mozdulatokkal kezdett el vetkőzni. Perselus érdeklődve figyelte, ahogy szétgombolja a blúzát, és előtűnik a bőre. Hermione látta rajta, hogy szívesen csatlakozna, és maga vetkőztetné, de egy kis fejrázás és egyetlen rendreutasító pillantás elég volt, hogy a férfi megértse, most nem ő diktálja a sebességet. Márpedig Hermionének tetszett az, ahogy a férfi pillantása rátapadt, ahogy mellkasa megemelkedett, amikor lekerült róla a blúz, és a világ minden kincséért sem siette volna el a vetkőzést. Perselus szeme megint egészen sötéten csillogott, és egyre egyértelműbb lett Hermione számára, hogy felkeltette a vágyát – és ez a gondolat nagyon jólesett a lánynak.
Amikor végül az utolsó ruhaneműt is lehúzta magáról, és ott állt meztelenül a férfi előtt, erőt kellett vennie magán, hogy keze ne takarja el automatikusan a legintimebb testtájait. De biztos volt benne, hogy akkor Perselus elkönyvelné magában, hogy nem tud parancsolni, hiszen még a meztelenséghez is túl szemérmes – ez pedig közel sem volt igaz. Emlékeztette hát magát arra, hogy hányszor látta már ez a férfi, amint átjárja a gyönyör, és hányszor okozott már neki ő maga örömet. Ugyan hogy lenne valamelyik korábbi barátja méltóbb arra, hogy meztelenül lássa csak azért, mert ennyi élvezetet nem egyetlen nap, hanem néhány hét alatt okozott? Hermione lágyan elmosolyodott, és hagyta, hogy a férfi végigmérje. Közelebb lépett Perselushoz, megfogta az állát, kissé felemelte a fejét, és megcsókolta. Amikor Perselus már éppen belefeledkezett volna a csókba, Hermione elhúzta az arcát.
– Masszírozz meg! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Intése nyomán Perselus hátrébb húzódott a kanapén, Hermione pedig a lába közé ült, ahol a férfi jól hozzáférhetett a hátához.
Perselus várt egy pillanatig, aztán lassan végigsimította a lány vállát és hátát, a haját előre söpörte. Hermione bőre puha volt, és a férfi nem tudta megállni, hogy előrehajoljon, és lassan végigcsókolja a tarkóját. Hermione jólesően borzongott meg, amikor a férfi lélegzete végigfutott a füle mellett. Perselus lassan kezdte masszírozni a vállát, eleinte gyengéd, simogatásszerű mozdulatokkal, majd egyre erőteljesebben. Hermione felsóhajtott. Jólesett a férfi simogatása, mint ahogy testének közelsége, a belőle áradó forróság és vágy is kellemes volt. Perselus keze lassan átsiklott a lány mellkasára. Simogatta a finom, bársonyos bőrt, aztán lejjebb csúszott a két mell közé. Hermione hátradőlt, bele a férfi ölelésébe, és lehunyt szemmel élvezte a becéző mozdulatokat. Perselus ujjai a mellére csúsztak, simogatni, masszírozni kezdték, ajkai finoman végigcsókolták a lány arcát, és Hermione néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezte a mozdulatait.
Aztán megfordult, ajkai a férfi száját keresték, és amikor megcsókolták egymást, elégedetten sóhajtott fel. Vetkőztetni kezdte a férfit, és boldogan simult hozzá meztelen mellkasához, amikor lerángatta róla az inget. Csókolóztak, Perselus ujjai a fürtjei közé tévedtek, játszottak a hajával. Amikor Hermione ujjai lejjebb kalandoztak, a nadrágon keresztül is érezte, hogy a férfi kívánja.
– Vetkőzz! – suttogta, és kicsit hátrébb húzódott, hogy helyet hagyjon a parancs teljesítésére. Perselus levetkőzött, és Hermione kedvtelve mérte végig a testét, különös tekintettel meredező férfiasságára. Felült a kanapé háttámlájára, kicsit szétnyitotta lábát, és újabb utasítást adott: – Simogasd meg!
Perselus közelebb csúszott hozzá, és szándékosan lassú mozdulattal simította végig a belsőcombját, majd a combhajlatát. Ujjai végül megcirógatták a lány lába közötti területet is, és Hermione halk sóhajjal nyitotta még jobban szét a lábát. Perselus benyálazta az ujját, és folytatta a leheletfinom simogatást, inkább ingerelve a lányt, mint valódi örömet okozva. Gúnyos mosollyal pillantott fel, amikor meghallotta Hermione elégedetlen mordulását.
– Mindent külön el kell majd mondanom neked? – ismételte Hermione a férfi valahai szavait. Perselus kihívóan vonta fel a szemöldökét. Kétség sem férhetett hozzá, hogy hallani akarja, ahogy a lány mindenre külön felszólítja. – Nyúlj bele! – utasította hát Hermione.
Perselus középsőujja szófogadóan siklott bele a lányba. Hermione felnyögött, amikor a férfi lassan simogatni és masszírozni kezdte. Perselus hüvelykujja ezúttal kérés nélkül csúszott rá a lány csiklójára, és kezdte el körkörös mozdulatokkal simogatni. Hermione elégedett sóhajokkal élvezte a simogatást. – Most nyalj bele! – mondta halkan, felnyögve.
Perselus kihúzta az ujját a lányból, odahajolt, és egy finom puszit lehelt a puncijára. Nyelve lassan körbenyalta a szeméremajkakat, majd belesiklott a lányba. Hermione felnyögött Perselus ki-be csúszkáló nyelvének érintésétől. Aztán a férfi a csiklóját kezdte körbenyalogatni, miközben most már két ujja csúszott bele a lányba. Lassú, izgató mozdulatokkal húzogatta ki-be az ujjait, miközben Hermione egész testét megfeszítve, sóhajtozva élvezte a játékát. Eltolta magától a férfi fejét. Többre vágyott, teljes kielégülésre, és sejtette, hogy Perselus ezt csakis egyféleképpen hajlandó megadni neki. Benyálazta az ujjait, és lassan körbesimította velük a férfi makkját. Perselus felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Csókolózni kezdtek, és közben Hermione tovább simogatta a férfit, hogy előkészítse, majd lassan lejjebb csúszott, egyenesen Perselus ölébe.
Mindketten felnyögtek, amikor a férfi farka lassan a lányba siklott. Megcsókolták egymást, és Hermione ráérősen kezdett mozogni, kiélvezve azt, hogy egészen mélyen magában érzi a férfit, és ő diktálja az ütemet. Perselus keze a hátát, majd a fenekét kezdte simogatni, Hermione szorosan hozzásimult a férfihez, és elégedetten nyögött fel, amikor Perselus határozottabban ragadta meg a fenekét, és ő is mozogni kezdett, hogy erősebbek legyenek lökései. Egyre gyorsítottak a tempón, és néhány másodperc múlva Hermione hangosan kezdett nyögdécselni; már nagyon közel járt a csúcshoz. Perselus hátradöntötte kicsit a lányt, hogy háta nekisimuljon a kanapénak, feltérdelt, és durvább, gyorsabb lökésekbe kezdett. Hermione lehunyt szemmel, remegve élvezte a férfi mozdulatait, és teste ívben feszült meg, amikor átjárta a gyönyör. Perselus nézte az arcát, remegő pilláit, s közelebb hajolt hozzá, hogy hallja a szívdobbanásait, érezze a lélegzetvételét is. Néhány pillanat múlva őt is átjárta a kéj.
– Nézz rám! – suttogta Perselus, és ismét belefeledkezett a lány fátyolos szemeibe. Szinte hozzápréselte a kanapéhoz, úgy csókolta meg, testük szorosan egymáshoz simult, a férfi még nem húzódott ki a lányból. – Jól áll neked a gyönyör – állapította meg halkan.
Hermione elmosolyodott. – Tehát így is tetszem? Ebben a testben…?
– Hermione… – Perselus finoman végigsimította a lány arcát, aztán keze lejjebb siklott a mellkasára, és megcirógatta a melleit. – Csinos vagy. Miért ne tetszenél?
– Mert nem vagyok vörös, magas vagy vékony – sorolta a lány halk sóhajjal. Perselus elmosolyodott.
– Az csak játék volt. – Ismét megcsókolta a lányt, hosszan, élvezettel. – Ez te vagy.
Elengedte Hermionét, kihúzódott belőle, és kicsit másképp helyezkedtek, hogy mindketten a kanapé támlájának vethessék hátukat. Hermione közelebb húzott egy takarót, és kettejükre terítette. Jólesett, hogy Perselus átöleli, és finoman simogatja a karját a takaró alatt.
– Ha végig tudtad, hogy én vagyok, miért faggattál úgy, mint aki nem is ismer? – kérdezte Hermione.
– Kíváncsi voltam, hogy hazudni fogsz-e. Hogy milyen mesét találsz ki – felelt a férfi.
– Csak belezavarodtam volna. – Hermione legyintett. – Meg aztán, azt hiszem, te jobban ismered azt a világot, így hamar lebuktam volna.
– Az igazsággal még hamarabb lebuksz. És még támadási felületet is adsz. Ha egy mód van rá, ne vállalj kémszerepet, legalábbis addig ne, amíg nem leszel kicsit ügyesebb… – Perselus hangjában finom gúny játszott, de Hermione nem bánta.
– Úgyis más terveim vannak – vonta meg a vállát mosolyogva.
– Ezt örömmel hallom.
Hermione végigmérte a férfit. – És most hogyan tovább?
Perselus lágyan megcsókolta. – Megismételhetnénk ezt valamikor a közeljövőben.
– A szexet vagy a vacsorát is? – kérdezte Hermione. Idegesen sandított a férfire. Sokkal többre vágyott, mint egy-egy menetre hetente. Perselus arca ismét kiismerhetetlen lett. Végigsimította a lány arcát, és halkan felelt.
– Nos, a szexet mindenképpen. És, ha úgy érzed, ez jár, nem zárkózom el a vacsorától sem.
– Nem vagyok örömlány, hogy árat szabjak – felelt Hermione kissé sértetten. – Ha csak arra a fél órára akarsz látni, amit az ágyban töltünk, akkor… – Elhallgatott. A büszkesége azt mondatta volna vele, hogy akkor térjen vissza a sohóbeli lányokhoz, de a teste, minden, a férfiból áradó forróságot élvező porcikája viszont azt mondatta volna vele, hogy akkor is akarja.
– Igen? – Perselus nyilvánvalóan megérezte a bizonytalanságát. – Akkor?
– Miért véded ennyire magadat? – kérdezte Hermione válasz helyett. – Mitől félsz?
– Hermione, nem vagyok éppen párkapcsolatba való – felelt Perselus nyugodtan. – Eddigi tapasztalataim szerint a vége mindig az, hogy megbántom a másikat, és nem akar többé látni. Ezért inkább maradnék annál, ami jól működik. Mert ez – mutatott a testükre – tényleg nagyon összepasszol. Nem akarom elrontani.
Hermione bólintott. – Én abban hiszek, hogy az embernek kell a beszélgetés, meg a közös vacsora, vagy akár az egymás mellett olvasgatás is. Neked is kellett, hiszen ezért fizetted a lányokat. Velem az nem kell?
– Ez nem rólad szól… – rázta a fejét a férfi egy halk sóhajjal. – Nem te nem kellesz nekem, hanem idővel én nem kellenék neked.
– Ezt hadd döntsem el én.
– Azt pedig, hogy akarok-e kötődni valakihez, majd elveszíteni, hadd döntsem el én.
– Tehát most semmit sem érzel irántam? – kérdezte Hermione halkan. Perselus lágyan csókolta meg.
– Újra látni akarlak. Kívánlak. Sokat fogok gondolni rád. De nem akarok ennél jobban belemenni, mert ennyi után még nem fog annyira fájni, ha találsz valakit. – Hermione lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Nem volt értelme vitatkozni, hiszen a férfi kitartott a meggyőződése mellett, hogy úgyis elhagyja majd. Perselus magához ölelte, végigcsókolta az arcát, és halkan kérdezte. – Láthatlak újra?
– Hát persze – sóhajtott Hermione.

*

Harry végigmérte magát még egyszer a tükörben. Máskor, ha jobb a kedve, bizonyára elvigyorodott volna, hogy úgy készül a randevújára, mint egy kiskamasz, hogy a haját ellenőrizgeti – mintha bármit is lehetne tenni az össze-vissza álló tincsekkel –, a ruháján gondolkozik. De most a szíve a torkában dobogott, és tényleg úgy érezte magát, mint egy kamasz az első randi előtt. Belesimított a hajába, kicsit összeborzolta, pedig tudta, hogy semmi értelme, hiszen csuklyát vesz és hoppanál, majd sétál is még, mire odaér. A tükörből visszanéző arc sápadt volt, a szemek izgalomtól csillogtak, és egész figurájában nyoma sem volt annak a nyugodt aurornak, akinek Harry általában hinni szerette magát. Most sokkal közelebbinek tűnt az a fiatal fiú, aki elvesztette a barátnőjét, mint az a dolgozó fiatalember, aki általában volt.
Magára kanyarította a köpenyét, és az asztalán álló fényképre nézett. Ginny éppen úgy beszélgetett rajta, mint eddig, mint ahogy már mindig is fog, de Harry kicsit úgy érezte magát, mint a gyógyult beteg, amikor még egyszer végignéz a lábadozása helyszínén. Persze, még rengeteg emlék, érzés köti hozzá, mégis készen áll arra, hogy otthagyja. Az elmúlt heteket Hermione és ő intenzív emlékezéssel töltötték. A lány vállalta, hogy terápiaszerűen elbeszélgessen vele majdnem minden nap Ginnyről, s mindarról, amit Harry a lányhoz kapcsolt. Szó volt azokról az évekről, amikor Harry még csak úgy tekintett Ginnyre, mint a legjobb barátja kishúgára, és Ginny Hermionétől kért tanácsot, hogy mit tegyen. Szó volt azokról a hónapokról is, amikor Harry és Ginny végre egymásra talált, és még ha csak lopott órákra is a háború mellett, de együtt tudtak lenni. És szóba kerültek Harry valahai tervei is egy közös otthonról, ahol mindig visszavárják, ahol nyugalmat talál a háború közepén is. Ugyanis valami ilyen idilli kép élt a fejében a szülei valahai házáról is, és arról is, amit ő Ginnynek biztosítani tudna.
Harry igazán hálás volt Hermionénak, amiért akkor sem mondta ki, hogy naivnak és megmosolyogtatónak tartja Harry akkori elképzeléseit, ha valójában ezt gondolta. Inkább megértőnek tűnt, és jogosnak tartotta Harry igényét a boldogságra még a háború alatt is. De Harry tudta, hogy barátnője részéről az volt a legnagyobb önfeláldozás, hogy meghallgatta azt, amit Harry Ginny utolsó napjairól mesélt. A fiú korábban senkinek se mondta el ennyire részletesen a lány megkínzását, úgy gondolta, éppen elég volt, hogy Voldemort arra kényszerítette, hogy végignézze, s nem lenne ereje még beszélni is róla. Hermione persze közölte, hogy Harrynek már régen ki kellett volna beszélnie magából ezt a sok szörnyűséget – de Harry így is tudta, hogy a lánynak legalább olyan nehéz volt végighallgatni a mondandóját, mint neki szavakba önteni az emlékeit.
Hermione egyébként sem volt felhőtlenül jókedvű az elmúlt hetek során. Harry keveset tudott kiszedni belőle, a lány azzal hárított minden próbálkozást, hogy most nem ő a fontos, nem róla van szó. Annyi mindenesetre kiderült, hogy a vacsora Pitonnal, amely éppen a Ronéknál töltött este utánra esett, nem úgy sikerült, ahogy Hermione várta. Harry elejtett megjegyzésekből, vagy abból, hogy a lány néha szinte rohant haza, arra következtetett, hogy mégis találkozik néha a férfivel. De amikor Neville-t, aki gyakran vitt gyógynövényeket a Szent Mungóba, vagy az ápolókat megkérdezte, mind ugyanazt mondták: Pitont csakis egyetlen napon látták Hermione közelében, amikor tényleg együtt mentek el. Azóta azonban a lány nem hozta szóba és nyilvános helyen nem is jelent meg együtt a férfival.
Harry valahová az elméje mélyére söpörte a Hermionéval kapcsolatos gondolatokat. Természetesen érdekelte, hogy hogyan alakul a barátnője élete, de most nem ez volt a legfontosabb számára. Sok-sok ébren töltött és átbeszélt vagy átgondolkozott éjszaka után úgy érezte, arra is készen áll, hogy elmenjen Mióhoz. Tudta, hogy tartozik egy bocsánatkéréssel, de valójában nem ez hajtotta. Látni akarta Miót, tudni akarta, hogy tényleg olyan-e, mint amilyennek az emlékeiben él, hogy még mindig vonzódni fog-e hozzá. Sokadszorra vetett egy utolsó pillantást a tükörbe, aztán ezúttal tényleg magára kanyarította a köpenyét, fejébe húzta a csuklyát, és dehoppanált.
A Sohóban mindig rengeteg ember volt, lettlégyen hétköznap vagy hétvége, délelőtt vagy késő este. Harry későn fejezte be aznap a műszakot, és utána még Hermionéhez is beugrott, aki akkor kezdte az éjszakai ügyeletet, hogy egy kis erőt merítsen – de az utcákon csak úgy hömpölygött a tömeg. Több színházban is most ért véget az előadás, és a hatalmas épületek ontották magukból az embereket. Összekeveredtek az utcákat amúgy is megtöltő turistákkal, biciklis riksák csilingelő sofőrjeivel, buliba igyekvőkkel. Harry sietős léptekkel kerülgette az embereket. Nem volt mersze egyenesen abba a mellékutcába hoppanálni, és amikor odaért, nem bánta meg, hogy így döntött. A máskor néptelen, szürke kis sikátor most tele volt emberekkel. A házak kapuja nyitva állt, az utcán csoportba verődött, jókedvűen beszélgető férfiak álltak, nem egynek a közeli kocsmából elhozott poharak, italok voltak a kezében. Ügyet sem vetettek Harryre, ő mégis igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, amikor elment mellettük.
Bent a házban is ismeretlen kép fogadta. Az asztaloknál vendégek üldögéltek, kártyáztak, volt aki valami italt kortyolgatott, mások beszélgetésbe merültek. Néhány lány és fiú felszolgálókötényben – valamint ugyancsak ledér öltözékben – járt-kelt köztük, italokat hoztak, üres poharakat vittek el. Harrynek jutott ideje a bámészkodásra, mielőtt a madám elé lépett volna. Az asszonyon most még az eddigieknél is mélyebben dekoltált, hosszú ujjú pulóver volt, és egy szoknya, amely jótékonyan eltakarta méretes hátsóját. Egyik kezében gumicukorral teli zacskót szorongatott, a másikkal megveregette Harry vállát.
– Gyüjjön csak, gyüjjön bátran bejjebb! Milyent szeretne? Szőkét? Barnát? Vöröset? Lehetlesz ám itten válogatni! – Az asszony a lépcső teteje felé intett, s Harry pillantása követte a kezének útját. A lányok fent álltak, átlátszó ruhákban, az arcfestéktől és a kötelességtudattól hamisnak tűnő mosollyal az arcukon, és Harry gyomra felkavarodott a láttukra. – Van valamilyen elképzelése, uram? – kérdezte a madám huncut mosollyal.
Harry pillantása újra végigsiklott a kínálaton, és megállapodott a vörös hajú, a korlátra támaszkodó lányon. – Mióhoz jöttem – jelentette ki.
– Mio! – rikkantotta az asszony. Harry zavarba jött, de a férfiak az asztaloknál fel se néztek, nyilván megszokták már ezt a helyzetet. Harry újra felnézett, csuklyája kicsit hátrébb csúszott, és sejtette, hogy ismét látható a fentiek számára az arca. Egy végtelennek tűnő másodpercig egymásra néztek Mióval, aztán a lány pillantása továbbsiklott az arcáról, és unottan támaszkodott újra a korlátra. Nem mozdult el a helyéről.
– Uram, ez az időpont nem a legalkalmatosabb Miónak – szólalt meg a madám. – Ajánlhatok esetleg más, hasonlóan csínos lyánykát?
Harry végigmérte az asszonyt. – Nem. Őt akarom.
– Lehetetlen – rázta a fejét a madám.
Harry azonban addigra már nem figyelt rá, mert két lépéssel a lépcsőnél termett. Amikor elindult felfelé, a lányok zavartan súgtak össze, Mio azonban továbbra se mozdult a korláttól, nem is nézett rá, sem a lépcső felé.
– Mit képzel?! Azonnal gyüjjön vissza! – kiáltott a madám, s Harry az aurori reflexeknek köszönhetően azonnal megérezte a felé suhanó átkokat. Villámgyorsan hárított, és a két őr, akik eddig valahol meghúzódtak a fal mellett, pillanatokon belül fegyvertelenül állt a lépcső alján. Nem tétováztak sokat, Harry után siettek, hogy ha pálcával nem ment, hát puszta kézzel állítsák meg.
Harry fél szemmel látta, hogy Mio eltűnt a szobájában, ajtaja becsapódott, és a legtöbb lány hozzá hasonlóan besietett egy-egy szobába. Harry néhány átokkal megbénította a felfelé igyekvő őröket, és a most már a lépcsőhöz lépő madámot is, majd Mio ajtaja előtt termett. Csakhogy hiába próbált benyitni: az ajtót zárva találta. Bekopogott, miközben vetett egy ideges pillantást a lépcsőn megdermedt üldözői, és a csetepatét most már nagy érdeklődéssel figyelő lenti vendégek felé. Néhány újabb pálcaintés, és odalent visszaállt a rend.
– Mio! Nyisd ki, kérlek! – kiáltott be Harry, de nem kapott választ. Újra kopogott. – Gyerünk, Mio! Különben kénytelen leszek varázsolni! – A fenyegetőzés azonban nem hatott, s Harry végül szitkozódva motyogott el egy varázsigét, amely hangos kattanással kinyitotta az ajtót. Belépett, és újabb bűbájjal bezárkózott.
Pillantása csak ekkor tévedt az ágyra, ahol Mio ült. Korábbi fölénye, az a szexis, nyugodt lány, akit Harry a földszintről látott, már a múlté volt. Mio felhúzta, és átkulcsolta a térdét, szemét összeszorította, s úgy tűnt, nem vesz tudomást a külvilágról. Harry hamar rájött, hogy a varázslással hibát követett el. Letette az asztalra a pálcáját a két őrével együtt, lelökte köpenyét az egyik fotelre, és lassan közelebb ment az ágyhoz. Amikor leült, Mio ösztönösen ugrott egyet, és megpróbált arrébb húzódni.
– Nem akarlak bántani – mondta Harry halkan, de nem ért a lányhoz. Sejtette, hogy ezzel csak megijesztené. Mio nem nézett fel, magában motyogott valamit, de Harry nem értette, annyira halkan beszélt. – Nézz rám! – folytatta Harry. – Nézd, nincs nálam pálca.
Mio lassan emelte fel a fejét, és nézett rá. A könnyek elmosták a szemfestékét, így most az arcát fekete barázdák csúfítottak el. – Megteszem, amit akarsz, csak ne varázsolj – suttogta halkan. – Nem zárom be többet, ígérem, csak ne átkozz meg…
– Mio… – Harry végtelenül zavarban volt. Bocsánatot kérni jött, és csak még jobban megsértette a lányt. Óvatosan húzódott hozzá közelebb, s egészen lassan ért hozzá a vállához. Mio összerezzent, de ezúttal nem húzódott el. – Mio, én vagyok az. Nem akarlak bántani, csak be kellett jutnom valahogy, ezért varázsoltam. Sajnálom.
Mio újra végigmérte, s Harry úgy gondolta, hogy kezdi felismerni. Csakhogy ebben a felismerésben nem volt sok öröm: a lány barna szemeiben a korábbi ijedtség helyét fájdalom vette át, ahogy ránézett.
– Miért jöttél? – kérdezte halkan.
– Hogy bocsánatot kérjek a… múltkori miatt – felelt Harry lámpalázasan.
– Múltkori? – kérdezte Mio hidegen. – Mikor volt az már? Tudod, hány ember vett meg azóta néhány perc gyönyörre?
Harry elsápadt: ebbe eddig bele sem gondolt. Mio figyelte, és élvezte a zavarát. Bólintott, hogy megerősítse korábbi szavait, majd állát újra a térdére fektette. Az elmúlt hetek alig valamivel voltak jobbak, mint a legelső itt töltött hónapok, mint az, amikor el kellett fogadnia, hogy mivé lett, hogy mit várnak tőle a kenyérért és a fedélért cserébe. Napokig várta, hogy Harry visszajön. Keveredett benne a harag, a büszkeség és valami ostoba remény, amit korábban sosem hagyott ennyire eluralkodni magán. Persze, elküldte Harryt, és azt mondta, hogy soha többé nem akarja látni, de a szíve mélyén tudta, ez nem igaz. Rettegve, izgatottan várta Harry érkezését, és minden egyes vendég, minden egyes alkalom egy újabb csalódás volt, és ezért keservesen fájdalmas. Mert Harry elfogadta a döntését, és nem kereste újra.
Ráadásul hiába teltek a hetek, P mester sem jelentkezett, így aztán hamarosan a banya is elővette, s a többi lány is rászállt. Dühösek voltak, hogy elveszett egy ennyire értékes kuncsaft, s Mio nehezen magyarázhatta ki, hogy nem az ő hibájából – különösen, mert alig tudott valamit elmondani arról, hogy hogyan töltötték P mesterrel a napot. Mio ezután még jobban várta Harry érkezését, újult, még ostobább reménnyel. Már nem csak azt, hogy lássa, hogy ölelje, hanem lassan azt is, hogy megmentse innen. Megmentse Lizzy kutató pillantásától, a többi lány haragos vagy gúnyos megjegyzéseitől, a banya kérdéseitől. Olyasmiben reménykedett, amit a magafajtának sosem lett volna szabad remélni, és ahogy múltak a hetek, egyre csalódottabb és egyre dühösebb lett. Mikor Harry megjött, már minden mindegy volt úgyis. Valaki megtudta, hogy P mester más, hasonló helyeket is hanyagol, alábbhagyott bennük a harag, inkább találgattak, hogy miért nem jött, mi történhetett vele. Mio pedig megpróbált leszámolni magában végre Harryvel.
– Amit tettem… az tényleg felelőtlenség volt – mondta végül Harry kiszáradt szájjal. – Csak magamra gondoltam, olyan voltam, mint egy önző kisgyerek. Mio, meg tudsz nekem bocsátani?
– Nem vagyok több, csak egy olcsó kis kurva – felelt Mio hidegen, és csak a szeme árulkodott arról, hogy mennyire fáj neki Harry látványa. – Minek neked a bocsánatom?
– Igenis több vagy! – vágta rá Harry. Nem tudta megállni, átölelte a lányt. Mio egy pillanatra úgy simult a karjaiba, mint a gyerek a sokáig távolmaradó szülőébe: biztonságot, szeretetet, megnyugtatást várva. Harry a haját simogatta, megpuszilta az arcát, és végtelen boldogság járta át, ahogy a lányt ölelhette. Összesimult az arcuk, Harry lehunyta a szemét, élvezte, hogy magához szoríthatja a vékony, törékeny testet, magába szívta azt összetéveszthetetlen, kissé buja illatot, amely Miót mindig körüllengte, és végigcsókolta az arcát, hogy a szájához érjen.
Mio elhúzódott. – Ez nincs benne az árban – mondta hidegen