XII. Fejezet

Végső ütközet

A könyvtár alatti lejáró egy mellékfolyosó volt a Céh területére, ami egy elég sokszor kanyargós alagút volt, ami csak utólag torkollott a Céh fő labirintusába. A Célunk a 21. szinten volt, azaz jó hosszú séta várt ránk. A sok kanyarulaton túl folyton a démonok felbukkanását vártuk, és ha csak egy gyanús neszt hallottunk, mind összerezzentünk. Tamaki folyton nyugtatott mindannyiunkat, mondván, hogy a Céh területe tele van csapdákkal, amik meglephetik a démonokat is, így jobb ha óvatosan lépkedünk. Mikor végre kiértünk a mellékfolyosóból, egyből jó pár aktiválódott csapda fogadott minket. Az egyik falnak egy hatalmas kőgolyó csapódott, és néhol a padló is leszakadt.

- Ezeket Démonok okozták?
- A sziklagolyót igen, de a padlót szerintem ember!
- Úgy érted van még idelent valaki rajtunk kívül?

Ez elég durva felfedezés volt, bár úgy tűnt, bárki is aktiválta a csapdákat általánosságban az első szintet ép bőrrel megúszta. Tamaki a csapdákat tanulmányozva érdekes megállapítást tett:

- Ez csak az lehetett, aki a démonokat irányítja!
- De azt tudjátok, hogy ez azt jelenti, hogy az emberünk fent járt a felszínen?

Nem tudtam nem megborzongani a saját kijelentésemtől. Feltűnt, hogy akármekkora zajt csaptunk is, akármekkora lármával és mozgolódással is járt a végső állomás hadművelet, és mégis teljes nyugalom volt.

- Ez azt jelentené, hogy végig ott volt köztünk, és fel sem tűnt?

Riku teljesen joggal feltételezte ezt. Bárki is volt az, elég volt, ha az iskola civil egyenruháját viselte, és senki sem mondta volna meg, hogy ő nem odavaló.

- Ez elég sok mindent megmagyaráz...
- Szerintem elég egyértelmű! Szórakozni volt fent! Az is lehet, hogy ott ült melletted, és te fel sem vetted!

Yuta csak a gondolatba is beleborzongott. Azonban ezen nem volt időnk tovább gondolkodni, mennünk kellett tovább, lényegében olyan lassan, mintha tojásokon járnánk, nehogy legyen nem aktiválódott csapda. A következő jópár szinten semmi meglepő nem történt, csak arra lettünk figyelmesek, hogy a csapdák építői egyre fifikásabbak lettek. Egy helyen a falakon és a padlón lézer által égetett nyomok voltak, máshol olyan fal, ami gyakorlatilag halálra préselte a bent rekedőket...

- Hátborzongató ez a hely!

Tamaki magyarázata szerint ezeket a csapdákat annak idején egy Kanade nevű lány ellen építették, hogy távol tartsák. Yuuki és én egymásra néztünk, mivel nagyon jól tudtuk kiről van szó. Mikor aztán elértük az alsóbb szinteket, az aktiválódott csapdák elfogytak. A Hely lényegében egy barlanggá vált, és nagy valószínűséggel az a folyó folyt végig rajta, ami a felszínen is.

- Itt álljunk meg egy kicsit pihenni!
- És hagyjuk cserben a felszínen lévőket?
- Azok majd csak akkor kezdik el a bulit, mikor mi jelt adunk!

Mindannyian leültünk egy kicsit, és természetesen előkerült az idegoldó cigi is. Amin a legjobban meglepődtem, az Yuuki volt: Ő is rágyújtott. Csak nagy ártatlanul körbe nézett.

- Mi van? Nem szabad?
- De szabad, csak valahogy épp téged nem hittelek volna, hogy rákapsz!
- Egyszer mindent el kell kezdeni nem? Életemben még a szagától is undorodtam, de köztetek már szinte epedezek utána egy ideje... Ártani már nem árthat igaz?

Szippantott egy mélyet a szálból, majd köhögött egy kicsit, hiszen nem volt szokva hozzá, de aztán folytatta, és ahogy lassan hozzászokott, egyre jobban érezte magát. Tamaki most is tűnődött valamin.

- Min gondolkozol már?

Sayuri kérdésére felkapta a fejét.

- Mi én? Csak azon, hogy mégis mi vár majd ránk az örvény másik oldalán...

Ez engem is foglalkoztatott.

- Az én teóriám, hogy a barlang egy most még ismeretlen része lesz ott, ahol az ellenségünk az őrült kísérleteit végzi!
- Mint Dr. Frankenstein?
- Ha belegondolsz ebbe a szuperdémon dologba, akkor az sem lehetetlen!

Mindannyian csendben ültünk egy darabig, majd mikor idejét éreztem, hogy megszakítsam a némaságot, akkor felálltam, és elindultam, a többiek meg szó nélkül követtek. Ami nagyon furcsa volt, az az, hogy egy démon sem mutatkozott egész idő alatt. Végül Riku törte meg a csendet.

- A Szuperdémon olyan volt mint a Predator filmekben... Ez a hely a Nostromo űrhajót juttatja eszembe!

Hogy Rikunak milyen igaza volt! Ez az egész hely olyan volt, mint az Alien filmben a Nostromo űrhajó sötét részei, ahol az Alien az emberekre támadt a sötétből előugorva. Elég volt, hogy emlegette, már alig vártam, hogy most is előugorjon valami az egyik sarokból. Egyszerre az egyik folyosóból szelet éreztem előtörni, holott eddig csak egy áporodott pince dohos szaga volt az, ami az orrunkat facsarta.

- Megvan az alagút bejárata! Gyerünk erre!

Mindannyian megindultunk az alagútba, ami meglehetősen keskeny volt, és sokszor hajolnunk is kellett, hogy átgyömöszöljük magunkat a beszűkülő részeken. Egy ponton a folyosó zsákutcává vált.

- Na és most?
- Nem tudom... Hacsak!

Közelebb léptem a falhoz, és arra gondoltam, hogy csak a robbantásokkor omlott be ez a rész, és talán át tudom fúrni magunkat rajta, de mikor egy nagy ütéssel le akartam dönteni az akadályt, ami a Steel Gauntlets képességgel nem lett volna nehéz, a kezeim egyszerűen átszaladt a falon, mintha nem is lenne ott.

- Mi a... ?

Tovább nyomakodtam, és rá kellett jönnöm, hogy a fal csak illúzió. Átléptem rajta, és épp ott találtam magam, amire számítottam. Előttem a folyosó hatalmas csarnokszerű üreggé bővült. A lábam alatt egy lilán világító örvény, fölöttem szédítő magasságban valahol egy résen fény szűrődött befelé, de tudtam hogy az egy jókora lyuk, csak én vagyok túl mélyen. Mikor felfelé világítottam a lámpámmal, akkor döbbentem meg csak igazán annyira, hogy majdnem sikítottam: A falakon minden felé démonok lógtak fejjel lefelé, mint a denevérek. Visszahajoltam, és halkan súgtam a többieknek.

- Gyertek, de csak halkan!
- Miért?- Majd meglátjátok!

Mikor a többiek átléptek, és én körbevilágítottam, ők is alig tudták visszafogni a meglepetésüket.

- Ez elképesztő!
- De hogyan? Hogy van megint lyuk a fejünk fölött? Nem úgy volt, hogy berobbantották?
- De úgy volt, de a mi barátunk elintézte, hogy gyorsan utat találjanak maguknak!
- Hogy érted ezt?

Erre csak egy magyarázat volt, én meg próbáltam a lehető legegyszerűbbre fogni.

- Hallottatok már az erózió fogalmáról?
- Valami rémlik...
- Na a lényeg, hogy a barátunk elintézte, hogy az időjárás úgy alakuljon, hogy az esővel víz szivárogjon a sziklák közé és a repedésekbe, majd hirtelen mélyre fagyasztotta, hogy a víz jéggé fagyva szétmorzsolja a kisebb köveket, és törhetővé tegye a nagyobbakat!
- Így jutott ki a Szuperdémon! Utat zúzott magának!
- Így van, az ereje megvolt hozzá!

Mindannyian suttogva tárgyaltuk ezt meg, és én egy jelzőrakétát vettem elő a hátizsákomból. Tamaki kezébe adtam, ő rátűzte a puskájára, majd kilőtte. A Rakéta felszállt, és közben vörös fényt bocsátott ki. Odafent észrevették valószínűleg, mert hamarosan két gránát hullott alá, majd nem sokkal később robbantak is, ami akkora visszhangot keltett a barlangban, hogy a holtak is felébredtek volna rá. Mi befogott fülekkel néztük végig az időzített gránátok kis mutatványát, de nem is kellett hallanunk, ami következett, az minden ideget égnek meresztett volna. A démonok átborzongató árnyékai hamarosan eltakarták a barlang kijáratának fényét, és elkezdtek kifelé özönleni a résen.

- Most jött el a mi időnk! Utánam!

Ezt már ordítottam, és minden további tétovázás nélkül seggest ugrottam az örvénybe. Mikor leértem, nagyot puffantam egy újabb teremszerűség padlóján, a fejem fölött az örvény, amin keresztül láttam a társaimat, amint azon tanakodnak, ki jön következőnek. Yuuki megunta a vitát, és ugrott. Én elkaptam, és letettem a földre, majd jött a másik két lány is, végül Yuta és Tamaki, aki csak azért ugrott utolsónak, hogy biztos legyen, hogy mindenki leér. Mikor leért, én őt is elkaptam, és leraktam a földre.

- Kössz öcsém! Jól jön ez a kis extra erő!
- Ne is mondd! Érdekes lett volna látni, hogy a nálad felével kisebb Yuuki kap el így!

Jót nevettünk ezen, majd végre körülnéztünk. Ez már nem barlang volt, hanem valami bunkerszerűség.

- Helyben vagyunk!
- Igen, de merre induljunk?

Sayurinak igaza volt. Az út itt négyfelé vált, és mindegyik elkanyarodott, így nem láthattunk semmit belőle.

- Akkor oszoljunk szét! Yuta és Riku mennek az első úton!

Yuta és Riku bólintottak, és elindultak a tőlünk lényegében visszafelé vezető úton.

- Tamaki és Sayuri mennek a másodikon!

Mindketten szó nélkül megfordultak és elindultak a második úton, ami balra vezetett.

- Yuuki, te menj balra, én megyek egyenesen!

Yuuki bólintott, és elindult a jelzett irányba, de mielőtt belépett volna az alagútba, még megfordult, egy pillanatig tétovázott, majd hozzám szaladt, átkarolta a nyakamat és mire észbe kaptam, az ajkai összeértek az enyémmel. Mikor eleresztett, még egyszer utoljára a szemembe nézett, és elfutott a maga irányába.

- Ez meg mit jelentsen?!

Zavartan álltam egy kis ideig. Nem tudtam, hogy mire véljem ezt a hirtelen és megmagyarázhatatlan mozzanatot, de nem sok időnk volt, így jobbnak láttam továbbmenni. Egy kis ideig elgondolkodva mentem tovább, de nem sok időm volt rá, mert egy újabb terembe jutottam, amiben nappali világosság volt. Épp velem szemben egy nagy trónszerű szék állt, amiben valaki láthatóan ült, és egy egészen elképesztő lézerklaviatúrán épp valamit gépelt. Körülötte mindenféle, a levegőben lebegő képernyők, amik lényegében fényből voltak. Mindegyik egy részt ábrázolt az iskolából, vagy az iskolán kívülről.

- Szóval eljöttél, Pusztítás istene?

Felemelkedett a székéből, és megnézhettem magamnak: Egy hajlott hátú, közepesen magas, szemüveges fiú volt. Elég vézna, csontos, de láthatóan szívós alkat volt. Nem csoda, ha nem tűnt fel senkinek, hogy köztünk járt... Amolyan Gipsz Jakad típus volt.

- Eljöttem!
- Nagyszerű! Akkor elkezdődött a végjáték!

Fura egy madár volt, és furán is beszélt.

- Milyen végjátékról beszélsz?
- Erről!

Három képernyőt érintett meg, amik az érintésére megnövekedtek méretben és felém fordította őket. Mindegyiken a barátaim voltak, akiktől nemrég elváltam.

- Mire készülsz mégis?
- Csak figyelj!

Egyet csettintett, és erre valami árnyékszerű jelent meg azon a két képernyőn, amin Yuuki, valamint Sayuri és Tamaki voltak láthatóak.

- Ez meg mi?!
- Egy kis meglepetés!

Yuuki szemszöge

Egy ideje éreztem már, hogy valaki figyel a sötétből, és minden kis neszre körülnéztem, de bárki is volt az, jól rejtőzködött. Aztán hirtelen valaki siető, sőt rohanó lépteit hallottam magam mögül, még annyi időm volt, hogy hátranézzek, de már egy villanó pengét láttam csak, és egy villámgyors alakot, ahogy elrohan mellettem, és egy csapást mér rám, majd jött az égető fájdalom, és éreztem, hogy vér folyik végig a karomon. Épp a vállamat találta el, még ha részben ki is tudtam térni.

- Aaagh!

Eltántorodtam egy pillanatra, és a vállamhoz kaptam. Megpördültem a tengelyem körül és ekkor végre megláttam a támadómat. Alig hittem a szemeimnek, derékig érő hófehér haj, az a jellegzetes alkat, amikor megfordult, a szemei vörösen világítottak, de az arcán ülő hűvös, szenvtelen kifejezés mindent elárult.

- Ez nem lehet... ! Kanade... ?!

Tamaki szemszöge

Gyanútlanul haladtunk előre a félhomályban, de megint egy terembe érkeztünk, és Sayuri felém intett.

- Te, nekem ez csapdának bűzlik!

Nem is kellett sokat várni, és a dolog megvilágosult. Sayuri mellett egy pár centire egy golyó fúródott a földbe, és a hangos durranás is jött a jellegzetes torkolattűzzel, valahonnan velünk szemközt. Sayuri rémülten ugrott egyet, de mire bármit mondhatott volna, engem valaki hátba rúgott, és elterültem a földön. A Fények felgyúltak, és a támadóink arcát is megláthattuk.

- A következő már pontosabb lesz, ne félj!

Az egyik támadónknak női hangja volt, és mikor felé fordultam, alig hittem a szememnek, mert épp olyan volt, mint Sayuri, csak Rubinvörös hajjal és szemekkel. A saját támadómra emeltem a tekintetemet, és meg sem lepődtem, hogy saját magamat látom fehér hajjal.

- Meglepetés!

Sátáni kacajjal kísérték meg ezt a belépőt, és megindultak felénk.

Yamato szemszöge

- Mi ez? Miféle őrület ez? Kik, vagy mik ezek a torzszülöttek?!

Beszélgetőpartnerem csak nevetett.

- Hát nem nagyszerű? Megalkottam nekik az optimális nemezist!
- Te full őrült vagy!
- Talán inkább őrülten zseniális!

Megint kacagott.

- Te meg vagy húzatva!

Most abbahagyta a kacagást és végigmért engem, majd szenvtelen hangon folytatta.

- Talán nem tartod érdekesnek? Akkor lásd a két ártatlan kis "Gerlédet"!

A harmadik képernyőt is elém lökte.

Riku szemszöge

Yuta és én percekig csak botorkáltunk a félhomályban, és azon tűnődtünk, hogy miért van olyan zavaró csend. Egyszer csak valami megmozdult a sötétben a fejünk fölött, és ahogy Yuta arra mutatott a lámpájával, a valami azt az idegborzoló sziszegést hallatta, amire még vagy száz másik válaszolt, és a vad szárnycsapkodás arra utalt, hogy megindultak.

- Démonok! Futás!

Yuta elkapta a kezemet és rohanni kezdtünk, mindegy hová, csak el onnan!

Yamato szemszöge

- Hát ez roppant leleményes mondhatom! Nekik miért nem találtál ki olyat, mint a többieknek mi?!

Nyilván megérezte a szarkazmust a hangomban. Felkelt a trónjáról, félrelökte a klaviatúrát, majd halkan csak ennyit mondott:

- Assault Skill: Dimension Rifter!

A bal kezében az energia egy hosszú, elképesztően széles és masszív karddá vált, ami arra utalt, hogy a legjobb részét magának és nekem tartogatta.

- Szóval így állunk!
- Pontosan! Azt hitted, neked nem hagytam semmi izgalmasat?

Megindult felém, és le akart sújtani, de én egy könnyed mozdulattal kitértem előle, és egy nyakszirtre mért csapással leterítettem a földre.

- Ennél kicsit több kell Palparepa utánzat!
- Látom rájöttél!

Feltápászkodott, és megint nekem rontott, de ezúttal oldalról jött egy vágással, ami a kesztyűmben halt el. Hirtelen kettérántotta a kardot, ami két külön pengére oszlott, és a másikkal le akart sújtani rám, mire én csak kinyújtottam a bal kezem, amiben egy zöld energianyaláb gyülekezett.

- Will Knife!

Az energianyaláb egy 30 centis pengéjű energiakéssé alakult, amit kitartottam magam elé, és ezzel blokkoltam a csapást.

- Ez kicsit kevés lesz!
- De azért valld be, hogy jó volt!

Kikaptam a kardot az egyik kezéből és eldobtam, majd elkaptam a másik kezét, kitekertem a kardot belőle, majd mindkét kezénél fogva megperdítettem a levegőben, és alaposan a földhöz vertem. Ez után feldobtam a levegőbe, és egy fordulattal egy jókorát rúgtam belé.

- Megaton Boots!

Hatalmasat repült, és a trónszékét letarolva landolt. Mikor felkelt, folyt az orra vére, és leesett a szemüvege is. Az arca tiszta plezúr volt, a ruhája egy merő vér, de most is gúnyosan vigyorgott.

- Látom, épp olyan agresszív és brutális maradtál, mint voltál a szuperdémonom ellen! Ez tetszik!
- Kösd fel magad! Rájöhettél volna már, hogy a trükkjeid nem hatnak rám!
- Lehet, de tanultam pár újat!

Felemelte mindkét kezét vállmagasságba, és hirtelen, mintha lökne valamit, felém lökte a karjait.

- Paralyzing Virus!

Hirtelen a kezei kinyúltak, és körém tekeredtek, majd mikor a bőrömhöz értek, éreztem, hogy valami, talán tűk, behatol a testembe, és hirtelen az egész testem zsibbadni kezdett, majd teljesen mozdulatlanná dermedtem.

- Mi.. Mit műveltél velem!?
- Egy kis meglepetés! Ha nem tudsz ficánkolni, nem is lesz veled nagy baj!

Ezzel hatalmas rúgással a földre küldött, és a a fejemet kapta el, majd felemelt és a képernyők felé fordított.

- És most nézd a barátaid végzetét!

Yuuki szemszöge

Mindegy, milyen keményen védekeztem, ez a Kanade hasonmás nem hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet sem nekem. Már több sebből is alaposan véreztem, és a rajtam lévő blúzon is több volt a vágás, mint az anyag. Ellenfelem megállt és egy gúnyos mosollyal végigmért.

- Mi az? Talán elfáradtál, húgocskám?

Az biztos, hogy lihegtem, és érezhetően egy képességem sem hatott rá, amit használtam, de egy kis apróságot még eddig visszatartottam.

- Még nincs vége, és ne nevezz a Húgocskádnak!

Neki akartam rontani, de ő megelőzött, mint aki olvas a gondolataimban, és a falhoz szegezett, majd a pengéit a torkomhoz szegezte keresztben, és szép lassan közeledett.

- Most annyi neked! Fej nélkül nehezen fogsz innen bárhová is menni!

Éreztem, hogy közelednek az energiapengék, és csak egy valami tudott kijönni a torkomon:

- Yamato! Segíts!

Tamaki Szemszöge

Mindegy mit csináltunk, nem volt sok esélyünk. Sauri ellenfele olyan volt, mint akinek sosem fogy ki sem a lőszere, sem a fegyvere. Ha Sayuri valahogy ki is tudta ütni a kezéből az egyiket, lényegében a saját testéből húzta elő a másikat. Az én ellenfelem sem volt semmivel sem irgalmasabb. Nem lehetett fizikai kontaktusban lépést tartani vele. Minden egyes ütése perzselő fájdalmat okozott, mintha lángolt volna ő maga is, izzott körülötte a levegő.

- És most a nagy finálé!

Teljesen őrült volt. Két kézzel mellbe ütött, amitől hátrahőköltem, majd egy hatalmas erejű pörgőrúgással a földre küldött, és mire feltápászkodtam volna, elkapta a fejem. Éreztem a kezeinek forró, égető érintését az arcomon és a tarkómon, ő a hátamra térdelt, a fejemet hátrafeszítette, és épp Sayurira néztünk így.

- A kis barátnőd is bevégzi most!

A klón Sayuri kilőtte az igazi kezéből a fegyvert, majd a lábaiba eresztett egyet-egyet, majd szétlőtte a vállát, és rátaposott a sebre. Sayuri kínjában üvöltött, ellenfele meg csak őrülten kacagott. Én minden erőmet összeszedve, torkom szakadtából üvöltöttem:

- Yamato, segíts!

Yamato Szemszöge

- Te őrült! Ezt nem teheted!
- Már megtettem!

A képernyőn, amin Riku és Yuta menekültek hirtelen megszűnt az adás.

- Nos, úgy tűnik ők bevégezték!

Nem bírtam tovább, és kibuggyantak a könnyeim. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a barátaim az ő karmaik között végezzék, a lelküktől megfosztva, a szabadságuktól is megfosztva, üresen és tehetetlenül bolyongva ebben a világban, ami emiatt az eszement miatt pusztasággá fog változni.

- Nem!
- Mi?!

Hirtelen iszonyú erő futott végig bennem. Újra tudtam mozgatni a tagjaimat, és lassanként felnyomtam magam a földről.

- Tévedsz, ha azt hiszed, ezzel vége!
- Dehát hogyan?! Hogy tudsz mozogni?! Megbénítottalak a vírusommal!
- Már mondtam! A kis trükkjeid nem hatnak rám!

Lelöktem magamról, és minden erőmet egy képesség létrehozására koncentráltam:

- Assault Skill: Singularity!

Yuuki Szemszöge

Minden erőmmel próbáltam visszatartani a klón Kanadét, hogy nehogy tényleg fejemet vegye, de egyszerűen erősebb volt nálam. Már éreztem, ahogy a pengék belevágnak a bőrömbe, és lassan haladnak befelé, miközben ő sátáni vigyorral teszi a dolgát. Ekkor Yamato hangját hallottam visszhangzani a fejemben:

- Assault Skill: Singularity!

Hirtelen egy ismeretlen érzés futott végig rajtam, amilyet még sosem éreztem, és a karjaimba új erő költözött. Szétfeszítettem az ál-Kanade karjait, és amilyen erővel csak tudtam, lefejeltem, ahogy csak a nyakizmaim engedték. Ő hátratántorodott, majd a betört orrához kapott, amiből ömlött a vér. Az én sebeim szinte azonnal beforrtak, és tudtam mit kell tennem.

- Assault Skill: Giga Buster Kick!

A levegőbe ugrottam, és egy fordulat után olyan erővel rúgtam belé, hogy hallottam, ahogy megroppannak a csontjai, majd nagy ívben elrepült, és egy fal állította csak meg. Széttártam a karjaimat, a kezeim most vörösen és zölden ragyogtak, és jöhetett a következő képesség, amit Yamatonak köszönhettem.

- Egyesítsd a két erőt, és hozd el a megváltást! Assault Skill: Heaven's Judgement!

Ahogy azt Yamato is mutatta már nekem, szép lassan összekulcsoltam a kezeimet, és egy energiavihart engedtem útjára, ami amikor elérte az ellenfelemet, lényegében fényfoszlányokra bontotta szét a testét. Egy pillanatra láttam, hogy valójában csak egy démon volt, akit az alkotója formált át ilyen módon, és ruházott fel az enyémhez hasonló képességekkel.

- Ezzel bevégeztetett!

Tamaki Szemszöge

Sayuri és én már a vég szélén táncoltunk, de ekkor hallottam Yamato hangját, amiről először azt hittem, hogy valahonnan a közelből jön, de tévedtem, a fejemben visszhangzott.

- Assault Skill: Singularity!

Erre olyan erő költözött belém, hogy az egész egyszerűen hihetetlen volt. Hátranyúltam, elkaptam a fickó karját, és addig feszítettem, míg fájdalmasan üvöltve el nem engedett. Annyira megfeszítettem, hogy lényegében megcsavartam a csontokat a karjában. Mikor lenéztem a kezeimre, akkor láttam, hogy Yamato hatalmas acélkesztyűi vannak rajtam, és az egész testem zölden világít.

- Na ez tetszik!

Sayuri felé pillantottam, aki most szintén, hihetetlen módon a kinyújtott jobb kezével egy energiafalat emelt maga elé, ami visszaverte a golyókat az ellenfelére, aki egyre több sebből vérzett, de akkor sem hagyta abba a tüzelést. Sayuri felkelt, felkapott két pisztolyt, amit az előtt már egyszer elszedett tőle, és viszonozta a tüzet. A fal ott maradt előtte, és megvédte őt, miközben ő csak folytatta a tüzelést.

- NA akkor most én jövök!

Elkaptam az ellenfelemet, és elemi erővel a földhöz vágtam, majd megpörgettem a levegőben, és előbb a falhoz, majd megint a földhöz vágtam. Ezután a mellkasára térdeltem, és addig ütöttem, amíg mozgott. Talán túlzásba is vittem, és mikor már látszólag élettelenül feküdt, elengedtem. Mikor felkeltem, meglepve láttam, hogy visszaváltozik az igazi alakjába: Egy démonná. Mikor jobbra néztem, Sayuri épp végzett a maga ellenfelével, és egy golyót repített a fejébe. Amaz is visszaváltozott démonná, és elporladt.

- Ez azért enyhe túlzás volt nem?
- Mintha te finomabban bántál volna vele... !

Sayuri keserűen mosolygott, és én megértettem, hiszen ez a csata alaposan felverte bennünk az adrenalin szintet, és ezért nem tudtuk visszafogni magunkat. De ha jobban meggondoljuk, akkor ezek csak démonok voltak, így nem volt miért bűntudatot érezzünk.

Yamato Szemszöge

- Látod! Ezt mondtam!
- Akkor is az enyém vagy!

Hirtelen magam sem tudom honnan, elővarázsolta azt a lándzsát, amivel a Szuperdémon is próbálkozott nálam korábban.

- God and Devil!

Erre nem tudtam nem felpörögni, és jöhetett a méltó ellencsapás:

- Hell and Heaven!

Szép lassan összekulcsoltam az ujjaimat, miközben a Wings of Liberty szárnyai már kibomlottak a hátamon.

- Gemu... Giru... Gamu... Go... Gufo!

Szabadjára eresztettem az energiaörvényt, és miközben megindultunk egymás felé, torkom szakadtából üvöltöttem:

- Viiiitaaaaas!

Mikor összeértünk, abba minden beleremegett, és szikrát hánytak mind az én kesztyűim, mint az ő lándzsája.

- Most kiderül melyikünk az erősebb, nemde Pusztítás istene!
- Nem kérdés melyikünk az erősebb! Te fogsz veszíteni!

Döbbenten látta, ahogy a lándzsa lassan repedezik.

- De hát ez hogy lehet?!
- Egyszerű! Én nem csak az önös kis céljaimért harcolok, hanem vannak még rajtam kívül több, mint 300-an, akik számítanak rám! Neked csak a démonjaid vannak, és az illúzióid! Nem vagy te isten, csak egy nagy hazugság!

A Lándzsa darabokra hullott, ő pedig rémülten húzta össze magát, készülve, hogy én összeroppantsam őt, de nem történt semmi. Megálltam, és a képességeim most szerte foszlottak.

- De.. Miért álltál le?
- Mert ember vagy! Én nem bántok embereket, mivel arra esküdtem, hogy megvédjem őket! Az elesetteket és a gyengéket is, mint amilyen te is vagy!

A kezemet nyújtottam neki, amit ő nagy nehezen el is fogadott. Egyszer csak egy hatalmas robbanás rázott meg mindent, és a levegő hirtelen megdermedni látszott.

- Mi... Mi történt?!

A rémület ült ki az arcára.

- Valószínűleg Yuta és Riku, a társaim, akiket te elveszettnek hittél, megtalálták, és felrobbantották a központi szerveredet!

Szinte halálra váltan nézett rám.

- A szervert?! Ne! Csak azt ne!- Miért, mi van vele?

Most rémülten belém kapaszkodott, és remegő hangon mondta:

- Az Omega Démon... !

Éreztem, hogy kikerekednek a szemeim.

- A mi?!
- A végső teremtményem! Épp a programozásán dolgoztam, mikor megérkeztél... De még nincs kész... és... és... !

Felkaptam a grabancánál fogva.

- És mi?!
- A Szerveren futó Angel Player volt a kulcsa az irányításának! Anélkül teljesen irányíthatatlan! Anélkül... Mindent romba dönt, és elpusztít mindenkit! Válogatás nélkül!

Hirtelen minden remegni kezdett körülöttünk, és egy velőt rázó üvöltés dübörgött végig az egész barlangrendszeren.

- Istenem... Elkezdődött! Itt a vég!

Megráztam a fejem, és odafutottam a hátizsákomhoz, amit ledobtam, amikor oda értem, és elővettem belőle Misaki Laptopját, majd visszamentem hozzá, és a kezébe nyomtam.

- Ez elég lesz, hogy segíteni tudj? Van rajta Angel Player!- Ha át tudom alakítani átmeneti szervergéppé, akkor igen!
- Akkor csináld!

Én elindultam, és egyenesen abba a terembe rohantam, amiből mindannyian elindultunk, de már csak egy hatalmas lyukat találtam a helyén. Az örvényen felfelé nézve láttam, ahogy valami hihetetlenül nagy mászik kifelé a démonkútból, és hamarosan el is érte a lyukat, amiben utat tört magának és kijutott a felszínre.

- Yuuki! Sayuri! Tamaki! Yuta! Riku! Merre vagytok?!

Hiába füleltem, nem jött válasz, és a legrosszabbtól tartottam.

- Ha ez elkapta őket... Én... Wings of Liberty!

Széttárt szárnyakkal kirepültem az örvényen, és egyenesen a felszínre. A lény, amit láttam egyszerűen elképesztő volt: Egy Godzilla méretű Démon volt, ami minden lépésével falunyi méretű területeket pusztított el az erdőből, ami körülvette. A bőre izzott, lángolt szinte, négy karjával a földön menekülő embereket, a mi segítségünket szedte össze és kebelezte be. A hátán két sor hatalmas tüske sorakozott, amik között folyamatosan energia áramlott.

- Az anyja de ronda!

Felém fordult, és fülsiketítő üvöltésben tört ki. Szemei izzottak, és elindult felém.

- Broken Magnum!

Volt egy külön adottsága a jobb kesztyűmnek, ami megengedte, hogy kilőjem, mint egy rakétát. Most eleresztettem, amilyen erővel csak tudtam, és ugyan talált, és a hatalmas dög megtántorodott tőle, nem igazán volt rá nagy hatással. Összeszedte magát a kezdeti sokkból, és a száját kitátva egy hatalmas energianyalábot lövellt felém.

- Protect Sha- Waagh!

Próbáltam volna védeni magam, de nem voltam elég gyors, és a sugár épp telibe talált. Mire kettőt pislogtam, már becsapódtam a kemény sziklák közé. Egy pillanatnyi időm sem volt magamhoz térni, mert a hatalmas dög elkapott, és a markában szorongatott. Én tartottam magam, de nem sok esélyem volt, mivel olyan sokszorosan erősebb volt nálam, hogy szép lassan összeroppantott volna. Ekkor hallottam egy hangot, ami látszólag a szörnyeteg bendőjéből szűrődött ki.

- Yamato! Kiriha Yamato, ugye így hívnak?

A programozó volt az.

- Mit akarsz!? HA nem tűnt volna fel, eléggé elfoglalt vagyok éppen!
- Sikerült felállítanom egy tartalék szervert, így most van kapcsolatom az Omegával!
- Ez Remek, de mi van akkor?!

Egy percig csend lett, én meg éreztem, hogy szép lassan kettétörnek a karjaim, hűolyan erős volt a szorítás.

- Van egy tervem!
- Akkor gyorsan mondd!
- Nem tudom ugyan irányítani innen, de megpróbálom feltölteni belé ugyanazt a bénító vírust, amit beléd is!
- És ez működni is fog?

Egy kicsit hezitált, mielőtt válaszolt volna.

- Talán egy percre meg tudom bénítani!
- Nekem az is valami, hogy megtaláljam a gyenge pontját, és elintézzem!
- Rendben, de nem kell keresned! Majd én megmondom mi a gyengéje!

Végre valami jó hírt is mondott.

- Akkor halljuk!
- A Gyenge pontja egy tartály, ami a mellkasában van, mint az embernek a szíve! Ha el tudod pusztítani, akkor a lényt is elpusztítod!
- Hagy találjam ki! A tartályban lelkek vannak igaz?!
- Nos... Igen... !

Remek, pont úgy működött ez a dög is, mint a szuperdémon, csak 500:1 méretarányban.

- A vírus hamarosan feltöltődik, kitartás!
- Könnyű azt mondani! Honnan tudom, hogy a vírus működik?!
- Hidd el, rájössz majd!

Ebben legalább igaza volt. A Dög hirtelen mozdulatlanná dermedt, és a szorítása is megszűnt. Én szétnyomtam az ujjait, amik eddig körém fonódtak, és felszálltam a feje magasságába.

- A leggyengébb része a testén?
- Sajnos még én sem tudom pontosan... Próbáltam kiszűrni a Szuperdémon gyengéit belőle!
- Akkor maradunk a hagyományos megoldásnál! GIGA GAUTLETS!

Jöhetett a klasszikus favágó módszer, azaz behatolni a száján, csakhogy az most épp csukva volt, de erre is volt megoldásom.

- HELL AND HEAVEN!

Célba vettem az arcát, és teljes erővel nekirontottam a fogsorának, ami egy darabig ellen állt ugyan, de aztán egy erősebb nyomással szilánkjaira törtem, és behatoltam a szájába, innen le a nyelőcsövén, a garatnál át a légcsövébe, vagy legalábbis így gondoltam, elvégre ez a dög is antropomorf volt, mint a többi démon, és egészen le a mellkasa legmélyébe.

- Most jó helyen vagy! Utat kell törnöd magadnak a szíve felé!
- Az nem probléma! BROKEN MAGNUM!

Újabb lövedéket lőttem ki, és ahogy az átfúrta a falat, ami lényegében a tüdeje külső védőrétege volt, hatalmasat üvöltött, és újra mozogni kezdett.

- Eddig tartott a vírus hatása! Most már magadnak kell boldogulnod!
- A barátaimat nem tudod hol vannak?!
- HA minden igaz, akkor megtalálod őket is odabent! Sok szerencsét!
- Kösz! Kelleni is fog!

Ezzel megszakadt a kapcsolat, és én egyenesen berepültem a lyukon a dög szívébe. Mikor beértem, épp olyan volt az egész, mint egy földönkívüli űrhajó. A falak vérvörösek és rózsaszínek voltak, mindenfelé abzstrakt alakzatok, és az egész lüktetett. Tényleg olyan volt, mint egy szív, és a közepén egy zölden világító, gömb alakú tartály, mint a Szueprdémonnál.

- Meg van!

Mikor közelebb mentem, mivel itt már lehetett sétálni is, nem kellett repülni, ekkor tűnt fel, hogy a falakba beleágyazódva ott voltak a barátaim is.

- Ne! Csak őket ne!

A testük lényegében indáknak tűnő kinövéseken függött, elég kicsavarodott pózban, és valami zöld energia áramlott kifelé belőlük.

- Programozó, hallasz?!
- A nevem Taiyou!
- Rendben Taiyou! Mi történik a barátaimmal?!
- A Barátaidat az Omega magába olvasztja, ha sikerül, akkor az ő tudatuk is egyesül az övével, ezzel lényegében teljesen függetlenedik majd az én irányításomtól, és még ez a kapcsolat is teljesen megszűnik!
- Hogy szabadítsam meg őket?!
- Mi történik velük épp?
- Indákon lógnak, és valami energiát szív ki belőlük!
- Akkor le kell vágnod az indákat! Ez még csak a kezdeti stádium!
- Rendben! WILL KNIFE!

Egy szempillantás alatt ott teremtem minden barátomnál, és levagdostam őket az indákról. Mindannyian a földre zuhantak, de nem mozdultak.

- Most mi lesz?!
- Semmi baj, mindjárt magukhoz térnek!

Megláttam a három újoncunkat is, és őket is megszabadítottam, majd mire ezzel végeztem, láttam, hogy Tamaki ébredezik.

- Tamaki! Jól vagy?!

Tamaki felült, előbb körülnézett, majd rám, és elmosolyodott.

- Öcsém! Tyű... Jó látni, hogy kutya bajod... De hol a fenében vagyunk?
- Nem fog tetszeni amit mondok!
- Akkor is nyögd már ki!
- Egy kolosszális Démon belsejében. Egész pontosan a szívében!

Tamaki álla aföldig esett, és ahogy körülnézett, látta a hatalmas tartályt.

- Ez az, aminek gondolom?!
- Igen az! Ezt kell elpusztítanom, hogy megöljem az Omega Démont!- Omega Démon?
- Igen, a programozó... Bocsánat, Taiyou ezt mondta!
- És te még hiszekűl neki?!
- Eddig még mindig igazat mondott!

Tamaki ezután felkeltegette a többieket is, és közben Taiyouval tárgyalt.

- Szóval te lennél a programozó mi?
- A nevem Taiyou, köszönöm!

Tamaki megcsóválta a fejét, majd vállat vont.

- Felőlem akár Jézus Krisztus is lehetsz!
- Ez érdekes megállapítás!
- Nem megállapítás volt, hanem szarkazmus! honnan tudjam, hogy bízhatunk-e benned?!
- Yamato az élő tanúm rá, hogy igazat mondok! Különben sem akarom megkockáztatni, hogy még egyszer ellássa a bajom!

Tamaki mosolyogva csóválta meg megint a fejét, majd hozzám fordult.

- Te elég komoly hatást gyakorolsz az emberekre!
- Ez csak természetes!

Ezután megint Taiyouhoz beszélt.

- Szóval hogyan jutunk ki innen?!
- Yamato már utat tört nektek! Csak követnetek kell kifelé!
- Remek! Épp csak egy baj van, hogy hogyan!?

Erre én adtam meg a választ.

- Arra a képességre melékszel még, amivel megosztottam veletek a képességeimet?
- Persze!
- Na az a megoldás!

Most már mindenki ébren volt, és összeszedte magát.

- Singularity!

Mindenki a kezemet fogta, én meg átadtam nekik a Wings of Libnertyt, hogy nyugodtan kijussanak. Már indulni akartak, de én épp az ellenkező irányba fordultam.

- Yamato, mit csinálsz?! Tűnjünk el innen!

Sayuri rémült kiáltása csak süket fülekre talált.

- Yamato, mire készülsz!?

Yuuki elkapta a kezem, és próbált visszatartani.

- Yuuki, értsd meg, nekem kell ezt befejeznem! Ti csak menjetek!
- De akkor mi is itt maradunk!

Yuta becsületes ajánlata igazán kedves volt, de csak a fejem ráztam.

- Nem! Ezt nekem kell egyedül csinálnom! Amire készülök, az még rám is veszélyes lehet! Menjetek!

Yuuki eleresztett, és nagy nehezen visszatért a többiekhez, majd felemelkedtek a levegőbe, és elindultak, és csak Tamaki maradt utolsónak.

- Biztos, hogy ez rendben van így öcsém?! Nem... Yamato!

Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított.

- Persze! Menj csak!

Tamaki nyilván nem szívesen tette meg, de kénytelen volt menni. Én szép lassan a tartály felé közeledtem, és minden energiámat a két kezembe koncentráltam, épp csak annyit hagyva, hogy még egyszer utoljára használni tudjam a Wings of Libertyt. Taiyou még most is velem volt.

- Mire készülsz Yamato?!
- Használni fogom a Ragnarok programot!
- A mit?
- Egy olyan kiegészítő modult, amit Yuuki épp az ilyen eshetőségekre talált ki!
Taiyou egy ideig zavartan hallgatott, de végül csak kinyögte:

- Nem tudtam, hogy van még rajtam kívül más is, aki ért ehhez!
- Márpedig ő ért hozzá!
- Akkor csak... Annyit még... Hogy sok szerencsét!
- Kösz! Kelleni is fog!

A kezeimben közben egy hatalmas Aranyszínű energianyaláb gyűlt össze, ami szép lassan egy hatalmas kalapáccsá alakult, tiszta energiából állt, és hosszra dupla akkora, a fej pedig átmérőre bő háromszor nagyobb volt nálam.

- Ragnarok skill: Judgement Hammer!

Felemelkedtem a levegőbe, amilyen magasra csak lehetett, miközben utat törtem magamnak az Omega szívének külső burkán keresztül, amilyen magasra csak lehetett, hogy miközben lecsapok, minél nagyobb erőt tudjak kifejteni.

- Most eljött a vég! Omega Démon... !

Hirtelen átmentem zuhanó Repülésbe, és a kalapács fejével előre sújtva üvöltöttem:

- Hikari ni... ! Naaaaaareeeeeeee!

Mikor a tartály és a kalapács feje összeértek, iszonyú erők szabadultak fel, és a tartály szép lassan repedezni kezdett. Mikor aztán elpattant, az egész robbanásszerű erővel szétrepült, és egy hatalmas fényes robbanásban az egész hely a levegőbe repült, engem is magával sodorva. Ennyire emlékszem, mert ezután elájultam.

Sayuri Szemszöge

Yamato nagyon jó kis utat vágott nekünk, és bár eléggé vonakodva hagytuk magunk mögött, mindannyian a lehető leggyorsabban elhagytuk a démon belsőjét. Mikor mind földet értünk, először a hatalmas dög ránk akart támadni. Még kitört fogakkal is elég ijesztő látvány volt, de mi már nem féltünk tőle, hisz tudtuk, hogy Yamato már intézkedik. Hirtelen megállt, hörgött, rángatózott, tántorgott, és a mellkasához kapott, mint akinek szívszélhűdése van, majd a teste különböző részein fénynyalábok törtek ki, még egy utolsó üvöltés, és iszonyú erejű robbanással megsemisült.

- Mindenki fedezékbe!

A robbanásból keletkezett lökéshullám mindent elsöpört, ami az útjába került, és felénk közeledett megpróbáltunk ugyan egy árokba ugrani, de nem sikerült és mindannyiunkat magával sodort. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy a lökéshullám ereje hozzácsap egy fához, vagy sziklához, és én a földre zuhanok, majd minden elsötétült előttem.

To be continued...