CSODÁS VÉLETLEN
Seto és Mokuba aznap nem mentek haza. A délután mindkettőjüket a fő sétálóutca egyik szökőkútjánál találta, ahol Mokuba a szökőkút napsütötte peremén hasalt és a házi feladatát körmölte, míg Seto kicsit távolabb ácsorgott, kezében szórólapokkal. Unalmas munka volt és elég szánalmas fizetést kapott érte, de nem bánta: ha a kisöccsére gondolt, válogatás nélkül vállalt mindenféle diákmunkát, így a szórólaposztást is, ami nem igényelt szellemi erőfeszítést, így legalább szabadon gondolkozhatott és ábrándozhatott, miközben egy-egy lapot nyújtott az arra járók felé. Kisöccse ilyenkor mindig elkísérte, bármilyen rossz volt is az időjárás; szóval tartotta Ani-chant, ha nagyon lassan telt az idő, és vigyázott a táskájára, hogy ne kelljen órákon át a könyvek súlya alatt roskadoznia, mikor így is annyi minden nehezedett a vállára.
Seto nyugodt szívvel nézte az arra járókat és szelíd egykedvűséggel tartotta feléjük a lapokat. Akár elvették, akár nem, most már mindegy volt, mert végre közeledett a hétvége. A legtöbb diáknak a hétvége negyvennyolc óra szórakozást ígért, Seto és Mokuba számára pedig ennek az ígéretnek a szerényebb változatát hordozta; addig lustálkodhattak szombat és vasárnap reggel, ameddig nem szégyelltek, azután pedig előttük volt a város, illetve a város azon lehetőségei, amelyekért nem kellett fizetni: a park, a bevásárlóközpont sétányrésze és a főkönyvtár. Seto gyakran az utóbbit választotta, ha elragadta az alkotókedv vagy rossz volt az idő, Mokubának pedig édes mindegy volt, csak Ani-chan boldog legyen: a parkban ugyanolyan szívesen sétált vele, mint ahogy a könyvtárban bóklászott és párbajkártya kézikönyveket böngészett, amíg Seto bonyolult műszaki könyveket bújt és ismeretlen formulákat körmölt az iskolai készletből merített lapokra.
Mokuba nem tudta, hogy mit tervez a bátyja. Seto nem merte elárulni neki, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a terve kivitelezhető, így mindketten mélyen hallgattak a dologról. De talán így is volt ez rendjén: elvégre Mokubának sem kötött mindent Ani-chan orrára, és ha belegondolt, volt valami igéző ebben a titokzatos projektben. Édes reménység áradt belőle, és Mokuba nem bánta, hogy vakon szívja magába, mert csodálatos volt a gondolat, hogy egy nap talán pont ezzel a titokkal fog megváltozni az élete. Ha erre gondolt, akkor semmi sem ronthatta el a kedvét: még a hideg szél és az algebra sem.
Aztán Seto egyszer csak összerezzent, mintha rosszul lett volna. A kezéből kicsúszott pár szórólap és hangos csattanással esett a kövezetre. Mokuba gyorsan felpillantott. Bátyja a kövezetre térdelt és esetlenül szedegetni kezdte a szétszóródott lapokat. Felpattant hát és odaszökkent, hogy segítsen neki.
- Mi a baj, Ani-chan? – kérdezte, amikor meglátta, hogy Seto kissé elsápadt.
- Semmi. Semmi bajom. – füllentette a bátyja, de Mokuba már a láthatárt fürkészte, hátha megleli a választ, és szinte azonnal megakadt a szeme egy kisebb csoporton, amely épp feléjük tartott. Azt a hajat nem lehetett eltéveszteni: amikor megpróbálta felvidítani Ani-chant, azt mondta Yugi frizurájára, hogy olyan, mintha egy vak festő ecsetnek használta volna a fejét, mielőtt bedugta volna a konnektorba. Yugi oldalán több diák is közeledett; a baráti köre, gondolta Mokuba, és most már teljességgel átérezte Seto aggodalmát.
- Mokuba. – szólalt meg a bátyja halkan. Mokuba összeszűkült szemmel nézte. – Fogd a táskádat és menj be valamelyik boltba. Ott biztonságban leszel.
- És Veled mi lesz? – kérdezte Mokuba aggódva.
- Én nem mehetek el innen, mert még tart a munkaidőm. Menj már!
- Nem hagylak itt, Ani-chan. – közölte Mokuba és összefonta a karját. Minden kérlelés hiába volt; megmakacsolta magát és nem tágított. Seto felállt, a szíve a torkában dobogott, és csak arra tudott gondolni, hogy ha nem tudja megvédeni a kisöccsét, azt élete végéig sem bocsátja meg magának.
Most az egyszer azonban Setóra mosolygott a szerencse. Nem az itteni csapat közeledett felé, hanem az „igazi" Yugiék, akik egész idáig a várost rótták a Kaiba fivérek után, de nem jártak szerencsével, pedig mindent megpróbáltak: átfésülték az egész városközpontot együtt és külön is, majd Yugi javaslatára felváltva őrködtek a park bejáratánál, hátha visszatér majd a két testvér, ha másért nem, hát azért, mert a négy baráthoz hasonlóan már nekik sem volt hová menniük. Azonban telt-múlt az idő, lassan délután lett, és sem a Kaiba fivéreket, sem a hasonmás-probléma megoldását nem lelték, így csupán egyetlen céllal sétáltak el erre: hogy keressenek egy helyet, ahol békében megvacsorázhatnak és kitalálhatják, hogyan tovább. Ennek megfelelően most mindenki jobbra vagy balra nézelődött, alkalmas helyet keresve; és ha Yugi nem nézett volna egyszer csak előre, akkor talán úgy mentek volna el Seto mellett, hogy észre sem veszik.
- Hé, az ott nem Kaiba? – kérdezte Yugi, és a többiek megtorpantak, mintegy tíz méterre a testvérektől. Az öltözékükről ugyan meg nem ismerték volna őket: mindketten egyszerű utcai ruhát viseltek és furcsán méregették Yugiékat, de a hajuk, az arcuk elárulta őket. Yugi sietve megindult feléjük és a többiek is futni kezdtek, Seto pedig összeszorított foggal várta, hogy odaérjenek: ha már úgysem kerülhette el a végzetét, próbált bátran farkasszemet nézni vele.
- Kaiba! De örülök, hogy látlak! – köszöntötte megkönnyebbült hangon Yugi, mikor végre odaértek mind. Seto tágra nyílt szemmel meredt rá, majd a háta mögé pillantott és végül ismét Yugira, mikor rádöbbent, hogy neki szólt a köszönés.
- Először meg sem ismertelek! Miért vagytok így öltözve, Kaiba? – kérdezte Yugi zavart mosollyal, végképp elbizonytalanítva az így is tanácstalanul ácsorgó Setót. Végül aztán Mokuba felelt helyette, olyan kemény hangon, amilyet nemigen hallhattak eddig tőle.
- Mégis kit neveztek ti Kaibának? – kérdezte élesen, és Seto végre magához tért: gyorsan kisöccse elé lépett és gyengéden, de erélyesen maga mögé vonta. Ekkor esett le a tantusz, és Tristan megrázta Yugi vállát.
- Yugi, nem ők azok! Ők biztos az itt élő Kaibák, az igazi Kaiba meg még mindig valahol a városban kószál Mokubával.
Ez már túl sok volt Setónak. Kihúzta magát (egyetlen öröme az volt, hogy magasabb volt valamennyiüknél, így kevésbé érezte magát védtelennek) és most már ő is beszállt a beszélgetésbe.
- Ha akartok valamit, akkor mondjátok és menjetek. – szólalt meg magához képest harciasan, az „igazi" Kaibához képest viszont olyan finoman, hogy Joey elfüttyentette magát.
- Elnézést, nem akartunk udvariatlanok lenni. – szólalt meg ismét Yugi, mikor felfogta, mennyire furcsa helyzetet teremtett. – Egy barátunkat keressük (Joey hangosan felhorkantott), aki nagyon hasonlít Rád.
Seto és Mokuba összenéztek. Seto szeme továbbra is zavart és félénk volt, Mokubáé viszont haragosan villant és ökölbe szorult a keze, ahogy ismét szembefordult a csapattal és bátyja elé vágott.
- Miért nem nyögitek ki végre, hogy mit akartok igazából? – tört ki belőle hirtelen a harag, ami azóta gyűlt benne, hogy Ani-chan véres szájjal és könnyes szemmel jött haza majdnem egy évvel ezelőtt. – Úgyis régóta várok erre, úgyhogy gyertek csak, nem félek tőletek!
Yugiék döbbenten hallgatták Mokubát (bár egyikük sem rémült meg annyira, mint Seto), és meg sem tudtak mozdulni, mikor Mokuba megindult feléjük… azaz csak indult volna, ha Seto nem kapja el és húzza vissza az utolsó pillanatban.
- Elég, Mokuba! – kiáltott rá és kisöccse abbahagyta a rúgkapálást. Seto úgy szorította magához, mintha az élete múlna rajta, majd ismét a háta mögé tolta, és most már nem engedte el a karját.
- Mindegy, mit akartok tőlem, de az öcsémet hagyjátok ki belőle! – mondta félig harciasan, félig könyörögve. Mokuba aggódva figyelt mögüle; láthatóan nem vetette még el a gondolatot, hogy megvédje a bátyját, így továbbra is ökölbe szorult kézzel várta, hogy mi lesz. A helyzetet végül Téa mentette meg: a fiúk elé lépett és átvette a dolgok irányítását.
- Nem akarunk bántani Titeket. – kezdte mondandóját. Yugi, Joey és Tristan jobb híján bólogatni kezdtek; Seto ugyan továbbra is gyanakvással nézte őket, de mert nem akart udvariatlan lenni, igyekezett Téára figyelni, míg Mokuba a többieket tartotta szemmel. – Mi nem azok vagyunk, akinek gondolsz minket. Nehéz elmagyarázni, de az a lényeg, hogy nem mi vagyunk az a négy diák, akit ismertek: mi máshonnan jövünk.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Seto óvatosan.
- Mi egy… másik dimenzióból származunk. – mondta Téa, mert úgyis hiába kertelt volna. Seto felvonta a szemöldökét.
- Nem várhatod el tőlem, hogy ezt el is higgyem. – felelte hűvös nyugalommal. Joey elmosolyodott: szinte már hiányzott neki Kaiba szkepticizmusa.
- Mivel tudnálak meggyőzni arról, hogy az igazat mondom? Vagy várj csak: mivel tudnálak meggyőzni arról, hogy a barátaid vagyunk és jót akarunk?
Seto szeme zavartan villant fogalma sem volt, hogy mit feleljen. A csendet végül nem is ő, hanem Mokuba törte meg.
- Mi az a karodon? – kérdezte Joeytól. Joey és Seto egyszerre néztek oda: Mokuba természetesen a számára teljesen ismeretlen párbajkorongra gondolt. Seto szeme tágra nyílt.
- Ó, ezt mondod? – kérdezte Joey, és felmutatta a készenléti állapotra váltó szerkezetet. – A párbajkorongom.
Seto arca mostanra már lángolt. A szórólapok kicsúsztak elernyedt kezéből és egy kötegben hullottak a földre. Seto észre sem vette.
- Megnézhetem? – kérdezte, szinte remegő hangon.
- Persze. – mondta Joey, majd lecsatolta karjáról a korongot és átnyújtotta Setónak. Az óvatosan megfogta (egyik kezével idegesen hátrasimította a haját, mintha egy rossz emléket próbálna magától elhessegetni) és elhűlt arccal forgatta a szerkezetet.
- Ani-chan? – szólította meg Mokuba aggódva. Ezen már végleg ledöbbentek valamennyien: Joey nem akart hinni a fülének.
- Ki tervezte ezt? – kérdezte Seto olyan szorongva, hogy Téa szíve majd megszakadt érte: életében először látta Seto Kaibát igazán, tagadhatatlanul emberinek. Seto szeme úgy fénylett, mint a törött üveg: pontosan ilyesmit tervezett ő titokban, több mint másfél éve, amióta először megpillantotta egy játékbolt poszterén a Kékszemű Hósárkányt és azt kívánta, bárcsak életre lehetne kelteni, mert annyira szépséges volt, mint egy álom.
- A barátunk, akivel összekevertünk Téged. – válaszolta Yugi. – A neve Seto Kaiba.