Felvirradt az utolsó nap. Az utolsó, mielőtt visszatérünk Nottingham-be. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, úgy kavarogtak bennem az érzelmek, hogy szinte szédültem. Gyakorlatilag megbénultam, mert képtelen voltam eldönteni, mi lenne a helyes, mit kellene tennem, annyira ellentmondtak egymásnak a fejemben felmerülő gondolatok. De fel kellett kelni, fel kellett öltözni, meg kellett enni a reggelit, és végre beszélnem kellett Matt-tel.
Az udvarház most olyan volt, mint egy kórház. Számos katona megsebesült a tűznél, vagy a rablókkal vívott harcban. Ellie-nek rengeteg dolga akadt, ezért a faluból hívott segítséget. Mivel az udvarház jelenleg nem rendelkezett istállóval, a lovakat éjjelre az udvarra zárták be, és most takaríthattak utánuk a katonák, nem beszélve az istálló romjairól. Miután az udvar végre kezdte visszanyerni korábbi szépségnek legalább az árnyékát, Hughes az épkézláb katonákat elvitte egy kis testmozgásra. Nem túl messzire persze, mert bár a rablóbandának már nem volt feje, azért még tartogathattak meglepetéseket.
Amikor ettem egy keveset, felmentem az emeletre a vendégszobába. Matt végre jobban érezte magát, és mosolyogva ült az ágyában, amikor beléptem. Rengeteg mesélnivalóm volt, és ő egyik ámulatból esett a másikba, ahogy hallgatott. Mindent elmondtam neki attól kezdve, hogy Guy sebesülten visszahozta őt az éjszakai kiruccanásról. Egyedül az előző estét nem mondtam el neki. Képtelen voltam rá. Úgy éreztem, korai még bárkinek is beszélni róla, és Ellie is ide tartozott. Tudtam, hogy csak az nem látta, mi van köztünk, akinek nem volt szeme. Hiszen ha nem lett volna elég az a csók a támadásnál, Guy viselkedése az elrablásunkkor minden kétséget kizárt. Ennek ellenére senkinek sem szerettem volna további részleteket elárulni.
Mindketten örültünk annak, hogy a másik jó bőrben van. Vittem Matt-nek egy kis reggelit, aztán mivel Ellie ragaszkodott hozzá, hogy tartsam távol magam a konyhától, úgy döntöttem, sétálok egyet. Mindenki lábadozott vagy pihent, a ház körül csend volt és nyugalom, a legyek lustán köröztek a trágya és a két rabló holtteste körül. Csak egy kicsit zavart ez a csendélet, mégis inkább kisétáltam a rétre, a kőhöz, melyen ücsörögve korábban már eltöltöttem egy gondolatokkal teli délelőttöt. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, hogy egy ismerős kéz megérintse a vállamat.
Összébb húztam bő szoknyámat, hogy Guy leülhessen.
- Szép időnk van. - dőlt a vállamnak.
- Szép. - löktem meg egy kicsit.
- Aggódom.
- Tudom.
Erre már összenevettünk, de aztán Guy felém fordult, és elkomolyodva így szólt.
- Az igazat megvallva nem hiszem, hogy tudod. Nem hiszem, hogy bárki is tudná, mi is az igazi probléma a seriffel…
- Azt mondtad, hogy miatta nem vagy teljesen szabad… Hogy érted ezt?
- Vajon egy lány, akit a falujából visznek erőszakkal a nottingham-i várba, ugyan mit láthat a seriff vagy a nemesek valódi énjéből? A feje tele a rémhírekkel, melyekkel odahaza traktálták, a szíve meg csordultig van a szenvedéssel, melyet a seriff miatt kellett elviselnie. De a nagy kérdés az: mire képes Carwile seriff valójában?
- Azt mondod, még ennél is több gonoszságot tehet? Mi lehet gonoszabb egy egész megye kiszipolyozásánál?
- Csak azt szeretném, hogy értsd: amellett, hogy arrogáns, lelketlen, vérszomjas, nem tartja semmire a körülötte élő nemeseket sem. Lehet, hogy felzúdulást váltana ki, és megingatná a helyzetét az udvarnál, ha nyilvánosan kivégeztetne egy nemest… Éppen elég az is, ha megaláz másokat, kihasználja őket, mint például ezt a szegény grófot…
- Ezért kivételesen nem tudok neki elég hálás lenni… - mosolyogtam, de ő csak sóhajtott.
- Elisabeth, az én családom már gyerekkoromban kegyvesztett és vagyontalan lett, azóta a nemesi címem csak puszta szó, melynek semmi súlya nincs. Katona lettem, akinek egyetlen célja lehet az életben, hogy hűségesen szolgálja urait. Soha nem volt semmim. A seriff szolgálatába álltam, hogy legalább a címemet megmenthessem…
- Ő pedig kihasználta, hogy nélküle egy nincstelen senki lennél.
- És feltétlen engedelmességet várt el cserébe. Így tiszta maradhatott a keze.
- Guy… Azt akarod mondani, hogy ha nemet mondasz…
- Igen. - bólintott. - Pontosan úgy járnék, mint egy szolgáló, akit kidobnak az utcára. Bár ha jobban belegondolok, valószínűleg inkább kivégeztetne. Attól függ, éppen mennyire unatkozik…
- Bármennyire is örülök annak, hogy már nem az vagy, aki voltál… Amikor arra gondolok, miattam kerülhetsz bajba, azt hiszem, én…
- Ki ne mondd! - nézett rám szigorúan. - Eszedbe se jusson, Elisabeth, arra gondolni, hogy egy pillanatig is bánnod kellene, amit tettél.
- De lásd be… - ellenkeztem. - Én vagyok az oka, amiért már nem vagy a seriff vakon engedelmeskedő kínzó- és gyilkoló gépe. És ezt számon fogja kérni rajtam.
- Csak ha rájön…
Nagyot sóhajtott, lehunyt szemmel a nap felé emelte az arcát, majd néhány pillanat múlva visszafordult felém, és játszani kezdett a hajammal.
- Gondolkoztam a holnapon. És azt hiszem, tudom már a megoldást. De nem biztos, hogy tetszeni fog.
- Ne kímélj. - néztem a szemébe.
- Nottingham-ben mindenki azt hiszi, hogy semmi sem változott. Nem tudnak és nem sejtenek semmit. Ha úgy térek vissza, ahogy azt a seriff elvárja tőlem, nem fog gyanakodni. Kénytelen lesz elismerni, hogy a parancsot teljesítettem, és talán arra is rá tudom venni, hogy támogassa a rablóbanda maradékának teljes felszámolását. Így megint kimozdulhatok a várból.
- Ez mind szép, de mi lesz aztán?
- Erre még nem jöttem rá… - nézett maga elé egy fokkal kevésbé lelkesen. - Talán visszaküld ide, vagy egy másik udvarházba… De az is lehet, hogy megint az adószedőit kell majd kísérgetnem.
- Akkor ezek szerint vissza kell ülnöm majd a szekérre… - merengtem el a lehetséges másnapon.
- Bársonyruhában, lóháton szeretnélek bevezetni a városba, ahogy illik, de most mégis attól félek, el kell, hogy rejtselek az egyik szekéren a szolgák között. - nézett rám szomorúan.
- Guy, én csak egy szolga vagyok…
- Többé már nem. - rázta meg a fejét. - A feleségem leszel, és szívem úrnője. Nem engedem, hogy ezt bárki is megakadályozza.
- Ez kedves tőled. - tettem a karjára a kezemet, hogy megnyugtassam. - De nem hiszem, hogy a seriff beleegyezik, hogy elvegyél egy konyhalányt…
Morogva felállt mellőlem.
- Tehetetlennek érzem magamat. Végre boldog lehetnék, megszabadulva a múlt mocskától, de az árnyak még mindig kísértenek. Ez a büntetésem a bűneimért… - hajtotta le a fejét kétségbeesetten.
- Találunk megoldást, Guy…
- Tudsz valakit, aki megölné a seriffet helyettem?
Döbbenten elnémultam, annyira képtelennek tűnt az ötlet.
- Ez öngyilkosság… Azonnal elkapnának. De egyébként is… Ha ő meghal, mi következik utána? Csak egy újabb seriff, aki talán még szörnyűbb lesz…
Céltalanul sétált fel-alá a fűben a kő mellett, és szinte hallani lehetett, ahogy egyik ötletet gondolja ki, majd veti el egymás után a fejében.
- Nézd, menjünk sorjában, rendben? - próbáltam hatni rá. - Mi most a legfontosabb? Visszatérni Nottingham-be, és bemutatni a seriffnek a trófeát. Tegyük hát azt. Pakoljunk és menjünk. Éppen úgy, ahogy jöttünk. Te a lovagokkal elöl, a szolgák a szekereken hátul.
- Számtalanszor megaláztalak már korábban, Elisabeth… És képtelen lennék újra megtenni…
- Ne félts te engem. Tegye mindenki a maga dolgát még néhány napig. Légy egy kicsit még a büszke és kemény Sir Guy. Aztán majd meglátjuk. Az Úr eddig is megsegített… Imádkozom, hogy ismét adjon útmutatást. Csak győzzük kivárni…
Hatalmasat sóhajtott, és visszaült mellém a kőre.
- A türelem mostanában nem tartozik az erényeim közé… - mondta halványan elmosolyodva, azzal odanyújtott egy apró sárga virágot.
- Gyakorlat teszi a mestert. - bólintottam, aztán felálltam, és lesimítottam a szoknyámat. - Gyere, menjünk csomagolni.
Guy összehívta a katonákat, és kiadta a parancsot a másnapi indulásra. A lovagoknál működni kezdtek a kiképzések során megtanult reflexek. Lovak, felszerelés, fegyverek… Úgy készültek, mintha csatába mentek volna. Bár szerintem egyszerűen izgultak. Másnap hazatérni készültek, ráadásul dicsőséges győzelemmel a tarsolyukban, illetve a két zsákban a vezetéklovak hátán… Ez nagyon fontos volt nekik. Matt eléggé megerősödött ahhoz, hogy fekve ugyan, de velünk utazhasson a szekéren. Spencer meg a többiek kényelmes fekvőhelyet készítettek neki hátul.
Beszéltem Ellie-vel, hogy szerezzen nekem néhány közönséges és lehetőleg használt ruhát. Vissza kellett vedlenem rongyos szolgálóvá. Rájöttem, hogy a rendes ételek, a tisztaság, és a kényeztetés, amit az ittlétem alatt kaptam, kissé kényelmessé tettek. Ha visszagondoltam arra, milyen körülmények között éltem azelőtt a várban, bizony össze kellett szednem az elszántságomat. A ruhákon kívül más holmim nem volt. Minden, amit Ellie-től vagy a férjétől kaptam, az udvarházban kellett, hogy maradjon. Pedig nem szívesen mondtam le arról a ruháról, amit Guy megdicsért, vagy a pompás íjról, amivel az őzet lőttem. Az utolsó darab, amire még szükségem volt, az egy kendő volt. Elgondolkozva forgattam a kezemben, mielőtt a csomag tetejére dobtam. Ellie kiabált, hogy vacsorához hívjon.
Az ebédlőben csak négyen voltunk, Marcell-ék, és mi ketten. A katonák megtömték magukat az őz maradékából, és Hughes takarodót hirdetett. Másnap korán készültünk indulni. Guy még egyszer utoljára beszélni akart az intézővel, és lehetőleg tanúk nélkül.
- Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de sajnálom, hogy elmennek, Sir Guy. Egyetlen pillanatig sem unatkoztunk, amióta megérkeztek.
- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ilyen szórakozásra vágytatok volna… - mosolygott Guy. - De inkább nekem kell hálásnak lennem. Önzetlenül segítettetek, amikor csak szükségünk volt rá. Csak az istállót sajnálom. Nem tudom, hogy fogom megmagyarázni Sir Ian-nek, hogy a birtoka hagy némi kívánnivalót maga után.
- Sose aggódjon emiatt. A faluból hívok pár embert, és gyorsan újjáépítjük. A grófnak meg írok egy levelet. Meg fogja érteni. Elmagyarázom neki részletesen, mik történtek a távollétében, és biztosan meg fogja érteni.
Ellie meg én egymásra mosolyogtunk. A régi Sir Guy egyetlen pillanatig sem aggódott volna más birtoka miatt, még akkor sem, ha földig rombolták volna.
- Jó ötlet ez? - néztem az intézőre elgondolkodva. - Ha rossz kezekbe kerül az a levél, és kiderül, hogy a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy azt a seriff elvárta volna…
- Elisabeth-nek igaza van, Marcell. - bólintott Guy. - Attól tartunk, hogy kellemetlen következményei lennének, ha a seriff bármilyen okból is azt hihetné, hogy én már nem vagyok képes kellő… nos, kellő hatékonysággal végrehajtani a parancsait. Semmi esetre sem gondolhatja azt, hogy már nem vagyok elég vérszomjas…
Marcell nagyot sóhajtott.
- Akkor minden visszatér a régi kerékvágásba…
- Szó sincs róla! - tiltakozott Guy. - Egyszerűen arról van szó, hogy nem szeretnénk, ha megsejtené, hogy megváltoztak a dolgok.
- Nos, jól van, ahogy kívánja. Ebben az esetben rövid leszek és tömör.
- Köszönöm, Marcell. - Guy felállt, és a kezét nyújtotta az intézőnek. - Mindent köszönöm.
Miközben ők kezet fogtak, meghatottan pillantottam a feleségére, aki hasonlóképpen nézett rájuk. Guy halkan kuncogott egyet.
- Azt hiszem, a hölgyeket már ennyi érzelgősség is túlságosan meghatotta. Ideje visszavonulni, mielőtt még könnyzáporban kellene fürdenünk.
- Sir Guy… - léptem oda hozzá csípőre tett kézzel - Talán engednünk kellene Marcell-nak, hogy legalább a levendulás fürdőt megemlítse a grófnak.
- Ne merészeld! - kapott el a derekamnál fogva nevetve, és magához húzott. - Holnap kendőt kötsz a fejedre, és azt fogod tenni, amit parancsolok.
- Örömmel, Sir Guy, ahogy kívánja. - hajtottam le a fejemet tetetett komolysággal, miközben alig bírtam visszatartani a nevetést. - És most engedj el. Hadd búcsúzzam el kedvem szerint én is.
Odaléptem Ellie-hez, és átöleltem. Most már nem volt kedvem nevetni, és éreztem, ahogy könnycseppek csordulnak végig az arcomon.
- Hiányozni fogtok. Köszönöm, hogy gondomat viseltétek.
- Ígérd meg, hogy írsz, mi történt veletek… - szipogta, és szorosan megölelt.
Aztán odaléptem a férjéhez, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Vigyázzatok magatokra.
Félszegen rájuk mosolyogtam, és jó éjszakát kívántam. Guy elkísért a szobám ajtajáig.
- Holnap reggel… - suttogta, amikor a kezemet a kilincsre tettem.
- Holnap reggel… - fordultam vissza, és már nem tudtam elrejteni az aggodalmat, amit a búcsú miatti szomorúság csak fokozott.
- Minden rendben lesz. - nézett mélyen a szemembe, és homlokon csókolt. - Aludj jól. Hosszú napunk lesz.
Mélyet sóhajtottam, aztán benyitottam a szobába.
Aludni, ilyenkor? Könnyű azt mondani.