A következő hét viszonylag eseménytelenül telt. Joe nem hozta szóba a közelgő hétvégét, gyanítottam nem azért, mert elfeledkezett róla, inkább azért, mert meglepetésnek szánja. Izgatta a fantáziámat, hogy vajon mire készül, de nem akartam elrontani az örömét, így nem faggattam.
Péntek reggel, mikor csörgött az ébresztő, nem túl nagy kedvvel rúgtam le magamról a takarót. Joe is felébredt mellettem, de mivel ő még lustálkodhatott, és amúgy is későn kerültünk ágyba, nem akartam nagyon felébreszteni. Csak adtam neki egy gyors puszit, és kelni akartam, de nem engedett el.
- Meddig is dolgozol ma? – nézett rám álmosan.
- Hatig lesz egy előadásom…
- A bizáncosoknak, tudom – mosolygott rám pimaszul. - Már jobban ismerem az órarendedet, mint te magad.
- Akkor mire fel a kérdés? – mosolyogtam rá.
- Hatra érted megyek.
- Hm… megnyújtjuk a hétvégét? – csillant fel a szemem. - Ez jól hangzik.
- Reméltem is. És nem szeretném, ha megint becsúszna egy olyan apró kis gikszer, mint a múltkor.
- Olyan bármikor, bárhol becsúszhat – sóhajtottam. - Hisz az úton-útfélen szembejövő kihívások úgy hozzátartoznak az életemhez, mint kutyához a farka.
- Tudom. De ezúttal megelőzzük a bajt, és érted megyek.
- Jól van, legyen – bólintottam rá. – Várni foglak! – mondtam, majd adtam neki egy gyengéd csókot, és magára hagytam.
Nap közben hazaugrottam néhány holmimért. Igaz, hogy Joe-val éltem, mióta hazajött a kórházból, de azért a holmim nagy része még mindig nálam volt. Összepakoltam néhány ruhát és egyéb apróságot a hétvégére, de közben azon mosolyogtam, hogy vajon egyáltalán szükség lesz-e rá. Megfordult a fejemben, hogy két teljes napig ki sem engedem Joe-t az ágyból. Talán csak ebédelni, de még ezt is meggondolom. Magamban jót kuncogtam ezen, majd fogtam a táskámat, és visszamentem az egyetemre.
Háromnegyed hatkor elzavartam a srácokat, akik csak azért nem húzták a szájukat, mert péntek este volt.
Pontban hatkor léptem ki az épületből, és Joe már ott volt. Beültem mellé a kocsiba, és várakozón néztem rá.
- Hova is megyünk?
- Nem, nem… ez meglepetés lesz – mosolygott.
- Akkor csak annyit árulj el… szeretni fogom? – kérdeztem gyanakodva.
- Remélem – sandított rám, majd beindította a kocsit, és elindultunk.
- Mikor érünk oda? – kérdeztem, mikor kikanyarodtunk a parkolóból.
- Legkésőbb éjfélre most is ott leszünk… Türelmetlen vagy?
- Ez nem a megfelelő szó – somolyogtam magamban.
- Methos, most a vezetésre szeretnék koncentrálni. Légy szíves, ne vond el a figyelmemet! – vigyorgott.
- Ezt majd még meggondolom – néztem rá tűnődve. – Lesznek az útnak romantikus, elhagyatott szakaszai.
- Methos… ha még sokáig húzod az agyam, egyszerűen hazaviszlek, és…
- És? – vigyorogtam rá.
- Majd meglátod.
Jó ideig csend borult ránk, Joe fenyegetése némileg beindította a fantáziámat. Hm… mit is csinálhatnánk, ha most szépen hazamennénk, és… Aztán mielőtt még hirtelen felindulásból valami olyasmit teszek, ami tényleg elvonja Joe figyelmét a vezetésről, másfele tereltem a gondolataimat. Csupán annak érdekében, hogy épségben odaérjünk, ahova készülünk.
Félúton lehettünk, legalábbis ahogy Joe lefestette, mikor tűnődve felé fordultam.
- Joe, állj meg!
Oldalra sandított, néhány másodpercig állta a pillantásom, majd lassan lefékezett, és megállt.
- Mi a baj? – fordult felém.
- Csak azon gondolkodtam, hogy szeretnék vezetni – néztem rá elfojtva egy mosolyt.
- És emlékszel még? – húzta össze a szemét.
Állva a pillantását, tovább folytattam a kétértelmű évődést. – Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni.
- Szóval mostantól te vezetsz és én navigálok?
- Valami ilyesmire gondoltam. Persze, csak ha nem bánod.
- Átadom a kormányt – egyezett bele egy halvány mosollyal. – De arra megyünk, amerre én mondom – vetett rám egy kihívó pillantást.
- Ezért vagy te a navigátor. Mutatod az utat – vigyorogtam rá, mire kiszállt a kocsiból, és elindult a másik oldal fele. Én is kiszálltam, de becsuktam az ajtóm, és lazán nekitámaszkodva megvártam, míg odaér.
- Igen? – nézett rám fürkészőn, mikor nem mozdultam.
- Tűnődtem a megfelelő szón… a türelmetlen helyett.
- És mire jutottál?
- Arra, hogy nem vagyok türelmetlen… csak veszettül kívánlak – nyújtottam felé a kezem, és ahogy megfogta, magamhoz húztam egy csókra. Egy perccel később óvatosan fordítottam a helyzetünkön, és finoman a kocsihoz préselve csókoltam tovább.
- Methos, ezt nem itt kellene… - súgta rekedten, ahogy egy pillanatra hagytam levegőhöz jutni. – Legalább szálljunk be a kocsiba!
- Miért, a mókusok előtt is szégyellős vagy? – sandítottam a hátam mögött elterülő koromsötét erdőre.
- Bármikor jöhet erre valaki… - nézett rám valóban szégyellősen.
- Hm… - tűnődtem egy grimasszal. – Talán tényleg türelmetlen vagyok – mondtam, és újra megcsókoltam. Éreztem, hogy Joe halványan mosolyog, és meg is adta volna magát, ha nem tűnik fel egy fényszóró a messze távolban.
- Még egy ilyen önbeteljesítő jóslat, Joe Dawson, és nem állok jót magamért – engedtem el.
- És ezt milyen formában gondoltad?
- Ha ezt most kirészletezem, akkor megvárjuk, míg elmegy az a kocsi, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – sandítottam rá, majd kinyitottam az ajtaját, és megvártam, míg beszáll, majd megkerültem a kocsit, és beültem a sofőrülésbe.
Próbáltam felidézni az emlékeimet a kocsijáról, és óvatosan elindulni, de nem jártam túl sok sikerrel. Első körben egy bakugrással lefullasztottam a motort. Joe lehajtott fejjel mosolygott.
- Nocsak, nocsak… csak nem kell egy kis segítség?
- Mindennemű segítséget szívesen fogadok – sandítottam rá.
- Érzéssel, Methos – fordult felém, majd lassan, érzékien végigsimított a combomon. – Ez a legfontosabb. Mindig csak érzéssel.
- Hát persze – bólintottam, nagyot nyelve, majd a következő próbálkozással lassan elindultam.
- Gyakorlat teszi a mestert – mosolygott továbbra is Joe.
- Ami azt illeti… a gyakorlat édeskevés adott esetben – civódtam vele. – Sokkal fontosabb az összhang… a harmónia és az együttműködés. És különben is… ha jó a sofőr… az mindent kompenzál.
- Te meg a szerénységed – forgatta meg a szemét Joe.
- Majd meglátod – vetettem rá egy kihívó pillantást.
- Csak nehogy az árokban kössünk ki – csóválta a fejét.
- Ne aggódj, nem viszlek tévútra – nyugtattam meg.
- Naná, hogy nem, hisz én mutatom az irányt.
Hasonló ugratásokkal telt el az út hátralévő része, bár késő éjszaka már kezdtünk kissé elálmosodni, így bevallom, örültem, hogy megérkeztünk.
Joe egy kisvárosi panzió előtt állított meg, és ahogy a múltkor, úgy most is mi ébresztettük a recepcióst. Kaptunk néhány furcsa pillantást, de a hosszú út túlságosan is lefárasztotta a fejünket ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Megkaptuk a kulcsunkat, és lassan felballagtunk a másodikra.
- Lassan éjfél… - néztem Joe-ra, majd odaléptem hozzá, kivettem a táskáját a kezéből, és lazán a hátam mögé dobtam. – Mit gondolsz, nagyon késő van már…
- Az attól függ, hogy mihez – hunyorított rám.
- Valami olyasmihez, amire már jó ideje vágyom… talán te is – léptem még közelebb hozzá, és újra csak a falhoz szögezve találta magát, és már le is simogattam róla a zakóját, és az egyik szék hátára dobtam.
- Milyen heves valaki – mosolygott rám.
- Ez még távol áll a hevestől – mondtam állva a pillantását. – Legalábbis az én olvasatomban – tettem hozzá, és szenvedélyesen megcsókoltam. Belenyögött a csókunkba, főleg, ahogy a kezem végigsiklott a mellkasán, majd lassan elkezdtem kigombolni az ingje gombjait.
A csókommal áttértem a nyakára, és a lassan felszabaduló vállára, miközben elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy valóban szenvedélyesebb vagyok, mint az első alkalommal, mikor együtt voltunk. De nem tehettem semmit. A vágy, ami elöntött, elsöprő volt, és ellenállhatatlan. Csókolni akartam a teste minden egyes négyzetcentiméterét, és a sóhajok, amiket sikerült előcsalnom belőle, csak újabb és újabb csókokra sarkalltak. Lefejtettem róla az inget, majd a pillantásommal és a tenyeremmel egyszerre simítottam végig a testét.
A kezem a fenekén állapodott meg, és ahogy összesimultunk, Joe lehunyta a szemét a rajta átfutó érzésektől. Szorosan magához ölelt, de néhány lélegzetvétellel később az egyik keze már a pólóm alá kíváncsiskodott. Ahogy végigsimította a gerincemet, már rajtam is végigfutott az a nagyon vágyott jóleső borzongás, és a csókommal visszataláltam az ajkához.
Nem sokkal később Joe megunta, hogy a pólóm folyton az útjában áll, így lefejtette rólam. Mivel ehhez a művelethez mindkét kezére szüksége volt, a botját a falhoz támasztotta, ami pár másodperc múlva hangos csattanással eldőlt. Utána fordult, de egy pillanatra sem akartam elengedni.
- Hagyd! Itt vagyok veled – súgtam neki, majd újra végigcsókoltam a nyakát, a mellkasát, amikor pedig rátaláltam a mellbimbójára, nyögve beletúrt a hajamba, és még közelebb húzott magához. Végül a jóleső sóhajai ellenére is tovább indultam lefele a testén. Csókjaimmal egyetlen aprócska felületet sem szerettem volna kihagyni. Időnként újra fékevesztetten csókoltam, és a sóhajaiból úgy tűnt, neki sincs ellenére ez a valóban heves ostrom, hisz, ahogy összesimultunk, éreztem vágyának nyilvánvaló bizonyítékát a nadrágjában domborodni.
Végül nem bírtam már tovább, és kioldottam az övét, majd mélyen a szemébe nézve őrjítően lassan lehúztam a cipzárját. Mindketten nehezen vettük a levegőt, ennek ellenére összeforrtunk egy újabb csókban, miközben a kezem rátalált arra a bizonyos testrészére, ami annyira vágyott már az érintésemre. Joe belenyögött a csókba, én pedig egészen gyengéden simogatni kezdtem. Amikor már úgy éreztem, hogy az érintésemtől is nehezen kap levegőt, megszakítottam a csókot, és újra végigcsókoltam a nyakát, majd lassan letérdeltem elé, és óvatosan megszabadítottam minden maradék ruhájától. Ahogy a szemébe néztem, kifejezetten boldoggá tett, hogy már csak egy egészen picit jött zavarba ettől a manővertől.
Már nem álltam fel, csókjaimmal a csípőjén barangoltam, és közben a fenekét simogattam, egyelőre kerülve az érzékeny részeket, hisz fel akartam csigázni, amennyire csak lehetett. Csak akkor érintettem meg a kőkemény férfiasságát, mikor már elemi erővel éreztem benne tombolni a vágyat. Finoman simogattam, de beleremegett ebbe az egyszerű érintésbe is. Halványan elmosolyodtam, ahogy hallgattam az el-elakadó légzését, érzékien végigcsókoltam a merevedését, majd a számba vettem, és kényeztetni kezdtem.
Innentől kezdve már nem volt megállás. Éreztem, ahogy a gyönyör egyre erőteljesebb hullámokban fut át a testén, és az elhaló sóhajai is arról tanúskodtak, hogy egyre közelebb ér a beteljesüléshez. Végül aztán nem bírta tovább, a testét görcsbe rántotta a gyönyör, és elélvezett.
Éreztem, ahogy elgyengült, és megingott, így felálltam és átöleltem. Gyengéden végigpusziltam az arcát, amíg visszatért a valóságba. Néhány másodpercig a szemembe nézett, majd a tekintete körbejárt a szobában, egy kis időre megállapodva az ágyon, mielőtt visszatalált hozzám.
- Irány az ágy? – kérdeztem halkan, egy halvány mosollyal.
- Igen – bólintott rá. – Pontosan arra akartalak navigálni.
- Akkor gyere! – nyújtottam felé a kezem.
- Methos… ez nekem így nem túlságosan stabil – nézett rám bizonytalanul, miközben a szeme a botja után kutatott. Nem tudtam, merre lehet, bár halványan rémlett valami, hogy hallottam koppanni a padlón, miközben mással voltunk elfoglalva, de most inkább valami más jutott eszembe.
- Elég stabil vagyok – mosolyogtam rá halványan. – Gyere! – nyújtottam felé a másik kezemet is. Egy másodpercre lehunyta a szemét, majd ahogy újra rám nézett, láttam benne az elszántságot. Lassan elindultunk, és óvatosan megtettük azt a néhány lépést, ami elválasztott bennünket az ágytól. Valóban, én is éreztem, hogy ez nem teljesen stabil, de jelen esetben szimbolikus jelentősege volt a dolognak, mindkettőnk számára. Ez a jelenet bizalomról szólt és támogatásról.
Mikor elértünk az ágyhoz, leültem a szélére, és őt is magam mellé húztam.
- Köszönöm, Joe – szorítottam meg a kezét.
- Te már régóta egy ilyen biztos támasz vagy nekem, csak nem vettem észre – hajtotta le a fejét.
- Nem ez a fontos – emeltem fel a fejét, hogy a szemébe nézhessek, majd magamhoz húztam, és megcsókoltam. – Én mindig itt voltam, és mindig itt is leszek neked… Amikor csak kell, amikor csak szeretnéd.
- Most már tudom – mosolyodott el szégyellősen, majd magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt, ahogy talán még sosem. Egyetlen másodperc elég volt ahhoz, hogy elvesszek ebben az érzésben, az egész lényem feloldódjon a közelségében, a csókja ízében, az érintésében, ahogy a keze már vándorútra indult a testemen.
Sokkal bátrabban mozdult, mint első alkalommal, hisz pontosan tudta, minden simogatása milyen jólesik nekem. Ahogy hátrahajtottam a fejem, végigcsókolta a nyakam, majd szelíden hanyatt döntött az ágyon. Elmondhatatlanul jó érzés volt, ahogy végigcsókolta a mellkasom, és a hasam, miközben a keze is megállás nélkül cirógatott. Kimondhatatlanul vágytam már erre. A múltkor inkább csak rá helyeztem a hangsúlyt, hogy mindent megadhassak neki, de most kellett az, hogy érezhessem a csókjait, a simogatását, a szenvedélyét, amiről talán még ő maga sem tudott. Szinte elolvadtam a benne égő tűztől. Nem mondhatom, hogy nem számítottam rá, hisz sejtettem, hogy mélyen benne ott él a szenvedély, mégis csodálatos érzés volt érezni, ahogy mindezek a vágyak előtörnek a mélyből.
Néhány perccel később Joe megszabadított minden maradék ruhámtól, és ahogy egyik kezével mellettem támaszkodott, a másikkal gyengéden végigcirógatta az egész testemet. Csupán leheletnyi érintés volt, én mégis majd megőrültem tőle. Időnként a tekintetünk találkozott, és mélyen egymás szemébe néztünk, majd amikor már nem bírtam tovább, hogy én ne érinthessem őt, felültem, és szenvedélyesen megcsókoltam.
Ez a csók az ő simogatását is konkrétabbá tette, majd újra visszadöntött az ágyra, és végigcsókolta a testem. Égetett a csókja, és ahogy érzékenyebb területek fele tévedt, nagyot nyelve belemarkoltam az alattam lévő takaróba. Ahogy érzékien végigcsókolta a hasam, a keze lassan a férfiasságomra siklott, és én felnyögtem az érintésétől. Csodálatos érzés volt, ahogy simogatni kezdett, ahogy a keze finoman a merevedésemre kulcsolódott, a rajtam végigfutó gyönyörtől elakadt a lélegzetem.
Az ajka először csak óvatosan, próbaképpen érintette a büszkeségem, óvatosan végigpuszilva, de én már ettől kezdtem csillagokat látni. A görcsös szorításom a takarón szinte már fájdalmas volt, de még ezt sem éreztem a kéjtől, ami időről időre végigfutott rajtam. Amikor pedig a szájába vette a férfiasságom, már nem láttam, nem hallottam, csak érezni voltam képes. A gyönyört, amit az odaadó, forró szája okozott. Nem létezett semmi más, csak ő és én, és a gyönyör, ami oda-vissza cikázott a testemben, mígnem elérte a robbanáspontot, és vakító fénnyel szétrobbant bennem. Elsöprő volt, annyira, hogy néhány másodpercre minden kapcsolatomat elveszítettem a külvilággal. Levegő után kapkodtam, és próbáltam visszatalálni a jelenbe, de mégis, ki akartam élvezni minden pillanatát ennek a csodának.
- Methos… - feküdt mellém lassan Joe, és óvatosan megcirógatta az arcom. Mikor már képes voltam rá, lassan kinyitottam a szemem, és megfogtam a kezét.
- Csss… - súgtam neki, majd magamhoz húztam. – Várj!
- Én csak… - nézett még a szemembe egy kis ideig, majd elmosolyodott, és a vállamra hajtotta a fejét.
Pár perccel később tértem magamhoz valamelyest, és végigcirógattam a hátát.
- Le kéne tusolnunk – súgtam neki, de csak morgott valami olyasmit, hogy semmi kedve megmozdulni. – Ne akard, hogy drasztikus legyek! – csikiztem meg, mire mosolyogva felemelte a fejét.
- Jól van, jól van, megyek! – adta meg magát, de indulás előtt még odahajolt hozzám egy csókra. – Azért ne hidd, hogy csak te voltál türelmetlen! – mosolygott.
- Gyanítottam, hogy így van – súgtam neki, mikor elhúzódott, és elindult volna a fürdőbe.
- Methos… hol is hagytuk el a botom? – nézett rám egy halvány mosollyal, amiből ezer dolgot tudtam kiolvasni, de inkább úgy tettem, mint aki erősen a válaszon töri a fejét.
- Hm… lássuk csak… - ültem fel én is, majd mire észbe kapott volna, kapott egy puszit a nyakába, és vissza is értem a botjával.
- Köszönöm – mosolygott rám, és lehúzott magához egy futó csókra.
- Indíts fürödni! – cirógattam meg végül az arcát, és ezúttal szót fogadott. Csak néztem utána, és végtelenül boldog voltam.
Nem sokkal később Joe visszajött, és ahogy leült mellém, láttam rajta, hogy az út, az együttlétünk okozta édes fáradtság, és a meleg víz teljesen elbágyasztotta. És amúgy is már hajnali kettő fele járt az idő. Felültem én is, és odahajoltam hozzá egy röpke csókra.
- Bújj be az ágyba! – súgtam neki. – Pár perc, és jövök én is – ígértem, és elsiettem fürödni.
Ahogy álltam a zuhany alatt, megkísértett a gondolat, hogy szívesen beiktatnék egy közös pancsolást is Joe-val ebbe a két napba, de fogalmam sem volt, technikailag hogy tudnánk megoldani a dolgot. Épp elég nehézséget okozhat neki a fürdés, távol a megszokott, praktikusan kialakított környezetétől. Ennek ellenére nem hagyott nyugodni a gondolat, és csak akkor hessegettem el magamtól a csábító képeket, mikor már a testem is reagálni kezdett a gondolataimra. Elmosolyodtam, majd elzártam a vizet, és kényelmesen megtörölköztem.
Ahogy végeztem, visszatértem a szobába, és egy halvány mosollyal néztem Joe-t, aki már el is szunnyadt az ágyban. Gyorsan bebújtam mellé, és óvatosan átöleltem, de persze felébredt.
- Tudod, mint tűnődtem, miközben fürödtél? – nézett rám álmosan.
- Gondolom, elmondod – bújtam közelebb hozzá.
- Azon tűnődtem, hogy… nem szerettél volna… tovább lépni? Úgy értem… hogy… még tovább… szóval…
Felemeltem a fejem, és mosolyogva néztem rá. – Joe, nyugi! A mai este még csak a bemelegítés volt… bőven van még időnk… hogy felfedezzünk új világokat… – nyugtattam meg, majd hunyorítva eltűnődtem. – Úgy negyvennyolc óránk – vigyorogtam, mire megforgatta a szemét. Megfogtam a kezét, így a tekintete visszatalált hozzám. - Egy házat is fokozatosan építesz fel… szintről szintre. Attól lesz… stabil. És ha már itt tartunk, miért rontanánk ajtóstól a házba? Majd holnap. Vagy holnapután. Vagy hazafelé – mosolyogtam rá, és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Éreztem, ahogy gondolatban megcsóválja a fejét erre az utolsó beszólásra, de oldani akartam a hangulatát. Némileg sikerült. – Aggaszt? – kérdeztem, mikor elhúzódtam tőle.
- Csak egy picit – vallotta be.
- Íme, a válasz a kérdésedre – csókoltam meg újra, majd megint elhelyezkedtem mellette, és átöleltem.
- Köszönöm, Methos – szorított magához.
- Mit is? – kérdeztem pimaszul.
- Ezt a csodálatos éjszakát – simogatta végig a hátam. – Azt, hogy vagy nekem.
- Én sokkal többet kapok tőled – súgtam neki, de csak egy picit mozdultam, hogy a nyakába csókoljak. – És hidd el, a holnap még csodálatosabb lesz!
Beleborzongott az ígéretbe, mire csak elmosolyodtam, és lassan elszunnyadtunk.