- Nem kellett volna még visszavinned a kocsit - sóhajtottam, mikor másnap délelőtt a bevásárlóközpontban bóklásztunk Spencerrel, és már alaposan megtöltöttük a bevásárlókocsit. - Így hívhatunk taxit.
- Ha tudtam volna, hogy világháborús éhínségre készülsz, még két napra elkértem volna - bólintott rá Spencer is. Látszott rajta, hogy nem sűrűn fordul meg ilyen helyen, mint élelmiszerbolt, de azért hűségesen jött velem.
- Ez mind kell - állítottam határozottan, mire Spencer megtorpant.
- A statisztikák szerint azoknak az élelmiszereknek, amiket a háziasszonyok felhalmoznak a háztartásokban, legalább harminc százaléka felbontás nélkül kidobásra kerül, mivel lejár a szavatosságuk még az előtt, hogy egyáltalán megkezdenék - nézett rám azzal a rendíthetetlen magabiztossággal, amivel mindig sorolta a statisztikai adatokat. - Ezzel átlagosan 53 dollárt dobnak ki egy hónapban, amit ha mondjuk egy évig félretennének, már… - folytatta volna, de ez alkalommal nem hagytam meghatni magam.
- Lehet, hogy a statisztika ezt mondja - vontam vállat félbeszakítva Spencer fejtegetését -, de neked halvány fogalmad sincs, milyen bosszantó, mikor a főzés kellős közepén akadsz el, mert valami nincs otthon.
- Erről tényleg nincs - ismerte be. - De szerény becsléseim szerint ebből, amit összeszedtél legalább három hétig meg lehet élni.
- Nem is áll szándékomban túl sűrűn ekkora bevásárlást csinálni - nyugtattam meg. - Tudod, ezeket a dolgokat azért hívják tartós élelmiszernek, mert megveszed, és sokáig felhasználható - ugrattam, de csak csóválta a fejét. Mikor végeztünk tényleg hívtunk egy taxit, és közös erővel cipeltük fel a szerzeményeimet a lakásba.
Végül úgy döntöttünk, hogy a vacsorát kicsit előbbre hozzuk, és mikor hazaértünk neki is álltunk főzni. Spenceren láttam, hogy nincs sok kedve tevőlegesen is segíteni, de már annak örültem, hogy ott volt velem. Végül aztán a terveimről kezdett faggatni.
- Azt hiszem, holnap megnézem azt a gyerekotthont, amiről beszéltünk - tűnődtem el, de ahogy közeledett a konkrét cselekvés időpontja, kezdett megmutatkozni rajtam az ilyen helyzetekben rám törő önbizalomhiány.
- Tényleg lenne kedved hozzá? - faggatott Spencer.
- Igen, ehhez lenne a legtöbb kedvem. Bár biztos nagyon más lesz, mint a korábbi betegeim. Eddig felnőttekkel foglalkoztam, de ők gyerekek. Még egészen kicsik is vannak köztük, úgy láttam a honlapjukon.
- Van néhány könyvem a témáról - tűnődött el Spencer. - A gyerekkori autizmusról és a Down-szindrómáról is. Majd lehozom.
- Kösz - bólintottam rá. - De számíts arra, hogy nekem néhány nap kell, hogy végigrágjam őket.
- Addig marad nálad, ameddig kell - nyugtatott meg. - Én szó szerint felmondom akármelyiket - nevette el magát -, nem kell hozzá újraolvasnom. És beszélgethetünk is róla, úgy jobban megmarad.
- Ez igaz. De előtte had ássam bele magam a témába, úgy talán nem lesz behozhatatlan előnyöd - ugrattam.
- Rendben, kapsz három napot - vigyorgott. - Aztán vitára bocsátjuk a témát.
- Oké - vettem fel az elém hajított kesztyűt. - Addig te csak idézd fel az emlékeidet, mert a végén még megverlek!
- Hm… - tűnődött el vigyorogva. - Szeretem a kihívásokat!
- Akkor ezt a hagymát felapríthatod - toltam elé a vágódeszkát. - A kihívás, hogy közben maradj egy darabban! - ugrattam, mire még nevettünk egy sort, de aztán nagy nehezen nekilátott a munkának, én pedig egy percig mosolyogva figyeltem, aztán visszatértem a saját teendőimhez.
Végül Spencer határozottan elégedett volt a vacsorával, így nem minősítette elfecsérelt időnek mindazt, amit a konyhában töltöttünk. Miután rendbe hoztuk a csatateret, ami a főzés eredménye volt, felsétáltunk hozzá, és előkerítette nekem az ígért könyveket. Én belekezdtem az egyikbe, ő pedig leült a gépéhez, hogy megírjon valami iskolai feladatot.
Másnap, miután Spencer elindult dolgozni, próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Végül úgy döntöttem, hogy először inkább telefonálok, ahelyett, hogy váratlanul beállítok. Nem biztos, hogy jó benyomást keltene, ha felbukkanok a semmiből. Végül egészen normálisnak tűntek, és megbeszéltük, hogy tízre bemehetek egy interjúra. Mivel tíz óra nem volt messze, és nekem halvány fogalmam sem volt, hogy fogok bejutni a városba, gyorsan összekaptam magam, és útnak indultam. Reménykedtem benne, hogy minél előbb lesz kocsim, és úgy már sokkal könnyebb lesz. Kihagyhatom a reggeli tolongást, az átszállásokat, és minden egyéb bosszankodást.
Persze kis híján elkéstem, mert az egyik metró épp az orrom előtt száguldott el, így csak gyorsan végigsimítottam a hajamon, mielőtt beléptem volna a patinás, régi épületbe, aztán vettem egy nagy levegőt, hogy bátorságot merítsek, és odaléptem a portáshoz útbaigazítást kérni.
Ahogy sétáltam fel a legfelső emeletre, egy tízévesforma kislány futott oda hozzám, és bár beszélni nem igazán tudott, megmutatta nekem a babáját. Megsimogattam a baba fejét, aztán a kislányét is, majd miután egy gondozó elvezette a kicsit, folytattam az utam.
Közben felmértem, hogy bár az épület szépen tisztán és rendben van tartva, ráférne már egy felújítás, amire valószínűleg nincs keret. Úgy tűnt, inkább a gyerekekre fordítják azt a minimális összeget, ami a rendelkezésükre áll.
A torkomban dobogó szívvel kopogtam be az igazgatói irodába, még akkor is, ha a telefonban az igazgatónő nagyon kedvesnek mutatkozott. Miután beengedett és leültetett az íróasztalával szembeni székre, még egyszer előadtam neki a jövetelem okát. Ezúttal is nagyon szívélyes volt, alaposan áttanulmányozta a bizonyítványaimat, aztán hosszasan elbeszélgettünk a gyerekekről is. Végül ő is rámutatott arra, hogy ezekkel a gyerekekkel kissé másképp kell foglalkozni, mint a mentális betegségekben szenvedő felnőttekkel, de mivel láthatta rajtam a hajlandóságot, hogy beletanuljak a dolgokba, nem találta olyan egetrengető hiányosságnak az ebbéli tapasztalatom hiányát. Láttam rajta némi tépelődést, miközben megígérte, hogy megbeszéli a dolgot a kollégákkal, és néhány napon belül értesíteni fog a döntés eredményéről. Úgy éreztem, hogy elnyertem a tetszését, és szívesen alkalmazna, de egyéb, minden valószínűség szerint anyagi problémák alaposabb megfontolásra kényszerítik. Mindenesetre megköszöntem neki, hogy meghallgatott, és fontolóra veszi a jelentkezésemet, aztán elköszöntem tőle.
Miközben kifelé sétáltam a házból, itt-ott megálltam, el nézegettem az udvaron játszó gyerekeket, és a velük foglalkozó ápolókat, aztán tényleg elhagytam az épületet.
Hogy egy kicsit hagyjam feloldódni a feszültségemet, sétáltam egy keveset a környéken, aztán letelepedtem egy parkba, és csak nézelődtem egy órát, aztán indultam csak el haza.
Nem sokkal azután, hogy beléptem a lakásba, megcsörrent a mobilom. Reménykedtem benne, hogy Spencer az, de ismeretlen volt a szám a kijelzőn.
- Karen Sealer - szóltam bele.
- Itt az FBI - válaszolt egy szigorú női hang, ami ismerős volt ugyan, de nem tudtam volna eldönteni, hogy Garcia vagy Emily, csak azt tudtam, hogy biztos nem JJ.
- Miben segíthetek? - kérdeztem, és próbáltam komoly maradni.
- Szeretném közölni önnel, hogy péntek este köteles megjelenni egy kihallgatáson! - mondta szigorúan.
- Mikor és hol?
- Hétkor a viselkedéskutató egység irodájában. A címet majd elküldöm a mobiljára.
- De… hogy jutok be?
- A portás tudni fogja, hogy jön. Csak jelentkezzen be, és keresse Jareau ügynököt!
- Rendben - egyeztem bele. - És… szükségem lesz ügyvédre?
- Nem, hacsak nem akar valami nagyon-nagyon perverz dolgot beismerni - mondta a másik fél, és mivel már alig-alig tudta ő is elfojtani a vigyorgását, szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy Garcia az. És abban is, hogy a másik két lány ott sutyorog körülötte.
- Ilyesmiről még nincs tudomásom - tiltakoztam. - És… számítsak negyvennyolc óra előzetes letartóztatásra?
- Ha okos lesz, és együttműködik velünk, reggel már hazamehet.
- Akkor már csak egy kérdésem lenne… mi van, ha nem kapok kimenőt? - mosolyogtam magamban.
- Erről majd a központ gondoskodik - biztosított.
- Rendben. Ott leszek - nevettem el magam.
- Remek. Akkor, viszlát pénteken! - köszönt el, én pedig kuncogva letettem a telefont.
Kellemes érzés volt, hogy így befogadtak, odahaza Vegasban még a saját kollégáim sem voltak ilyen kedvesek hozzám. Úgy tűnt, hogy minden szempontból megérte továbblépnem, és kíváncsian vártam a péntek estét.
Mikor Spencer este hazaért a suliból, észrevette, hogy kissé szórakozott vagyok, és szóvá is tette a dolgot.
- Lehet, hogy pénteken este… vagy inkább szombaton hajnalban szükségem lesz arra, hogy letedd értem az óvadékot - ugrattam, mire értetlenül nézett rám.
- Mire készülsz?
- A lányok meghívtak egy csajos buliba.
- Ajaj… emlékszem még, hogy néztek ki a legutóbbi ilyen után - nézett rám aggódva. - Két napig nem vették le a napszemüveget, még odabent sem.
- Hát… esetemben ilyesmi miatt nem kell aggódnod. Én alkohol nélkül is jól tudom érezni magam egy ilyen bulin.
- Azért én aggódom - ölelt át. - Jól ismerem az FBI feliratú igazolvány kényszerítő hatását - mondta mosolyogva. - Nem beszélve a lányok rábeszélőkéjéről.
- Majd szerzek egy jó ügyvédet - mosolyodtam el én is. - Vacsizunk?
Spencer vett egy nagy levegőt és körülnézett.
- Mi az? - kérdeztem gyanakodva.
- Szokatlan, hogy… valaki gondoskodik rólam - ismerte be.
- Pedig én szeretek gondoskodni rólad - biztosítottam. - Bár… ha majd én is elkezdek dolgozni, kicsit szorosabb lesz az időbeosztásom.
- Meg fogjuk oldani - biztosított, aztán eszébe jutott valami. - Megkértem Morgant, hogy segítsen majd nekünk autót venni. Én a saját megérzéseimre nem hagyatkoznék.
- Igazából én sem - sóhajtottam. - Sosem vettem még egyedül kocsit. Biztos rám sóznának valami roncsot egy fél vagyonért.
- Én is így vagyok - látta be Spencer, bár láttam az arcán, hogy kínos neki, hogy pasi létére nem ért az autókhoz. - Ezért is kértem segítséget.
- És Morgan jól ért a kocsikhoz?
- Ha hallanád, milyen vérre menő vitákat folytatnak Rossival…
- Akkor miért nem Rossit kérted meg?
- Azért, mert őt nem tudnád meggyőzni, hogy nem egy éjfekete csillogó luxuslimuzint szeretnél bőrüléssel, hanem egy hétköznapi használatra való praktikus autót, amit meg tudsz fizetni.
- Hm… igazad van, inkább Morgan - nevettem el magam. - Remélem, pár napon belül erre sort keríthetünk.
- Amint sikerül eladnod a házad - bólintott rá Spence. - De már előre nézegetheted a hirdetéseket.
- Igaz. Majd holnap feltúrom a netet. Úgyis azt mondták ma, hogy kell néhány nap, amíg elbírálják a jelentkezésemet, és majd utána értesítenek. Addig ráérek böngészni. Majd veszek néhány újságot is, és talán mire kezdhetek, tényleg lesz kocsim.
Spencernek leesett, hogy elfeledkezett erről, így bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Meg sem kérdeztem, hogy ment - húzta el a száját.
- Más járt a fejedben - léptem oda hozzá, és adtam neki egy puszit. - És én is eltereltem a figyelmedet.
- Szóval? Hogy ment?
- Tulajdonképpen egész jól. Szükségük lenne emberre, ez jól látszott… csak azt hiszem, anyagilag nincsenek túl jól eleresztve. Úgy érzem, nem a képesítéseimet és az ajánlólevelemet fogják vizsgálgatni ebben a két-három napban, hanem azt találgatják, hol spórolják meg a fizetésemet. Ami persze épp ebből kifolyólag nem lesz túl sok. És ahogy azt sejtettem, kell néhány új képesítés.
- Megoldjuk - mosolygott rám Spencer. - Mindkettőt. És addigra kocsid is lesz.
- Húúú, Spencer Reid éppen optimista? Hova kell felírni? - ugrattam, mire elnevette magát.
- Igenis optimista vagyok! - állította. - Majd meglátod!
- Oké, elhiszem - bólintottam rá, és loptam tőle egy puszit. - Csináltam vacsorát. Bár azt nem tudom, szereted-e az olasz konyhát, de összedobtam egy spagettit. Ne mondd, hogy nem szereted… - húztam el a számat, mikor láttam, hogy valamin tűnődik.
- De, szeretem - nyugtatott meg. - Csak az jutott eszembe, hogy ha már az autóvásárlásból kihagytuk Rossit, az olasz gasztronómia területén igazi nagymester…
- Akkor, majd ha legközelebb összefutunk, kifaggatom. De most moss kezet, és együnk!
- Jól van, megyek már! - nevette el magát Spence, így néhány percen belül enni kezdtünk.
Közben alaposan kifaggatott arról, milyennek találtam leendő munkahelyem, és milyennek érzem az esélyeimet. Próbáltam én is optimistán hozzáállni a dolgokhoz, és kezdtem igazán hinni abban, hogy minden szempontból jó üzletet csináltam a költözéssel.
~~ o ~~
Péntek este nem túl nyugodt szívvel léptem be az FBI épületébe. A recepciónál ülő háromajtós szekrény szúrós pillantása sem segített a dolgon, de ha már beólálkodtam, kénytelen voltam megszólalni, mert várakozón nézett rám.
- Jó estét! - léptem közelebb hozzá, és próbáltam egy mosolyszerűséget erőltetni a képemre. - Karen Sealer vagyok, és Jareau ügynököt keresem a Viselkedéskutató Egységtől.
A pasi még méregetett pár másodpercig, aztán a kezébe vett egy hosszú listát, és tanulmányozni kezdte. Mikor megtalálta a nevemet bólintott, majd a kezembe nyomott egy nyomtatványt.
- Töltse ki! - morogta, mire gyorsan ráfirkantottam a kért adatokat. - Kilencedik emelet - bökte még oda, miközben egy látogatói kártyát nyomott a kezembe, és a fejével a liftek felé biccentett.
- Köszönöm! - mondtam neki, majd elslisszoltam onnan.
Mikor a kilencediken kiszálltam a liftből, hogy, hogy nem, Morgannel találtam szembe magam.
- Nicsak, nicsak - vigyorgott rám. - Kit látnak szemeim!
- Szia, Morgan! - nevettem el magam én is.
- A szépfiú már nincs bent - ugratott.
- Tudom, órája van. Valami rém unalmas filozófia - fintorogtam nevetve.
- Akkor mi járatban?
- A lányok beidéztek kihallgatásra - vigyorogtam.
- Au - nevette el magát ő is. - Remélem, bírod a kemény bulikat.
- Majd igyekszem.
- Megnéznélek benneteket holnap is. Amúgy… mikor is veszünk autót? - tűnődött el.
- Mondjuk a hétvégén?
- Részemről oké - gondolt utána. - Holnap este randim van, de egyébként szabad vagyok. Persze csak ha nem jön közbe semmi. Majd hívjatok!
- Rendben! - bólintottam rá, és kuncogva néztem, ahogy beszáll a liftbe, majd arrafele indultam, ahonnan őt láttam kijönni.
Az ajtón át egy nagyobb helyiségbe léptem be, ahol már csak Emily ült az egyik asztalnál. Mikor beléptem felnézett.
- Helló! Gyere csak! - mosolygott rám.
- Szia! - léptem közelebb hozzá.
- Mindjárt jönnek a többiek is. JJ még Hotchnál van, de szerintem tíz perc és végeznek. Addig szokd a helyet - kuncogott továbbra is.
- És… hol a kihallgatószoba? - kérdeztem gyanakodva.
- Van belőle pár - erőltetett némileg több komolyságot magára Emily. - De úgy vélem, esetedben többre megyünk, ha valami kötetlenebb környezetet keresünk a kihallgatáshoz.
- Szerintem is - értettem egyet lelkesen. - De nem hoztam ügyvédet.
- Ugyan, JJ-nél jobb ügyvédet úgysem találtál volna. Ő majd vigyáz rád, ha Garciával elszalad a ló.
- Huhhh… ez megnyugtatóan hangzik - játszottam meg a megkönnyebbültet, mikor JJ feltűnt az egyik iroda ajtajában.
- Helló! - mosolygott rám. - Bocs a késésért. Csak összeszedem a cuccom, és mehetünk Garciáért - mondta és elsietett, de közben Emily is kikapcsolta a gépét, és szedelőzködni kezdett.
Körülnéztem az irodában, míg a lányok készülődtek, de nem fogott meg túlságosan. Rideg volt és személytelen, látszott rajta, hogy a csapat az ideje nagy részét terepen tölti, és csak addig vannak idebent, amíg megírják egy-egy esetről a jelentést.
Néhány perccel később újra előkerült JJ, és elindultunk, hogy előkerítsük Garciát is.
Emily épp csak bekukkantott a szőke technikuslány irodájába, de mivel az élénken gesztikulálva vitatkozott valakivel a telefonban, csak beintett neki, és visszavonult.
- Ezek a pasik! - lépett ki Garcia szemforgatva az irodájából. - Képtelenek megérteni, hogy egy lánynak van magánélete - csicseregte, mire a másik kettő elnevette magát.
- Lehet, hogy Kevin még emlékszik a múltkorira? - vigyorgott JJ.
- Ugyan, nem volt a múltkor semmi - vont vállat Garcia, mire a másik kettő csak tovább kuncogott.
- Akkor vacsi? - vetette fel Emily.
- Persze, lefoglaltam az asztalt - bólintott rá Garcia. - Már mehetünk is - javasolta, mire mind rábólintottunk, és kifele indultunk.
A recepción még kijelentkeztem a morcos portásnál, aztán a parkolóban egy nagy fekete furgon mellett álltunk meg.
- Félelmetes, mi? - nézett rám Garcia.
- Volt időm megszokni az elmúlt napokban - vontam vállat. - Egy darabig nem lesz kilométerhiányom, az biztos - mondtam, majd beszálltunk és indítottunk. - Nem kapcsolunk villogót? - kérdeztem.
- Ha nem itthon lennénk, simán - nevette el magát Emily, aki vezetett. - De Quantico kis város, hétfőn Hotch azzal fogadna, hogy Strauss lekapta a tíz körméről, mert az emberei szirénázva száguldoznak a városban.
- Oké, nehogy baj legyen - húztam be a nyakam. - Hova megyünk vacsizni?
- A környék legjobb olasz éttermébe - sandított hátra JJ.
- Csak Rossinak el ne áruld! - vigyorgott Garcia. - Nincs túl jó véleménnyel a helyről.
- Pedig jó a kaja - tette hozzá Emily, és az út hátralévő részében arról meséltek, hogy mit szoktak enni, és mit ajánlanak nekem.
Mikor letelepedtünk az asztalunkhoz, a lányok nem is kértek étlapot, csak rendeltek, sőt még nekem is, úgy, hogy én még csak szóhoz sem jutottam. Már itt próbáltak rábeszélni egy pohár borra, de nem hagytam magam. Mikor azonban a pincér elvonult, várakozón néztek rám.
- És most mesélj! - vette fel a szigorú arcát Garcia.
- Mit szeretnél tudni?
- Mindent!
- Nem tudok részletes beismerő vallomást tenni, ha nem tudom, mi a vád - nyomtam el egy mosolyt.
- Ideköltöztél a másodrendű gyanúsítotthoz - szűkült össze Emily szeme.
- Ez az információ nem teljesen helytálló - ráztam meg a fejem. - Bár a házszám stimmel, a többi nem igaz. Nem tudom, honnan van az értesülés, de… - sandítottam JJ-re.
- Tudod, ha mondasz valakinek valamit, akkor a sor végére sokszor már teljesen más információ jut el - nevette el magát a lány.
- Ez tény - hagytam rá.
- Szóval nem költöztél hozzá? - nézett rám csalódottan Garcia. - És a kezedet se kérte meg?
- Jó ég, dehogy - tört ki belőlem a nevetés.
- A fenébe - húzta el a száját.
- Szerintem Spence frászt kapott volna, ha egyből hozzá költözöm. Én meg attól, ha máris megkérte volna a kezem - nevettem tovább.
- Mit mondanál? - faggatott Emily.
- Nem tudom - tűnődtem el mosolyogva. - Valószínűleg igent. De ettől ez még nem valószínű, hogy a közeljövőben megtörténik. Mindkettőnknek szokni kell néhány gondolatot, aztán majd továbbléphetünk.
- És sikerült már beilleszkedned? - terelte JJ normálisabb témák felé a társalgást.
- A környéket már felfedeztem, üzleteket, ilyesmit. És megpályáztam egy állást - ismertem be, ami felettébb kíváncsivá tette őket, így erről kezdtünk beszélgetni. Egy idő után kiderült, hogy mindhárman végeznek önkéntes munkát, Garcia például önsegítő csoportot vezet. Fel nem foghattam, hogy a rengeteg munkájuk mellett hol van még erre is idejük, de ugyanakkor az is átjött, hogy mindhárman nagyon segítőkészek és önzetlenek, így teljesen beleillett a képbe minden új információ, amit megtudtam róluk.
Miután megérkezett a vacsoránk kissé akadozott a beszélgetés, de azért faggattak tovább. Időnként viccesebbre vették, mondván nem értik, hogy tudom elviselni Spencert öt percnél tovább, de mikor azt találtam mondani, hogy roppant szexinek találom, mikor levegővétel nélkül felmondja a statisztikai évkönyvet, kitört belőlük a röhögés. Végül úgy döntöttem, visszafordítom a kérdést, hogy ők hogy állnak párkapcsolat terén.
- Férj, gyerek, úgyis tudod - mosolygott rám JJ.
- Informatikus - forgatta meg a szemét Garcia.
- Macska - vont vállat Emily, mire én kuncogtam egy sort, de azért ők is meséltek magukról néhány dolgot, míg be nem fejeztük a vacsorát. Nem sokkal később azonban úgy döntöttek, hogy ideje továbbállnunk, és bármennyire is tiltakoztam, kifizették az én számlámat is.
Mikor kisétáltunk az étteremből, rám testálták az autót, mondván én vagyok az egyetlen, aki még szín józan, bár beígérték, hogy ez már nem sokáig lesz így, majd JJ irányítása mellett átevickéltünk a városon, és egy kellemesnek ígérkező bár előtt parkoltuk le a furgont.
Itt már nem úsztam meg a koktélozást a lányokkal, akik közben tovább kérdezősködtek.
Alapvetően megkérdőjelezték, hogy van-e értelme külön laknunk Spencerrel, és hozzá hasonlóan nem igazán értették az aggályaimat, amik erre a döntésre késztettek. Bár Garcia szerint néhány középkori filozófiakönyvvel is meg kellene osztanom a közös ágyunkat, de úgy gondoltam, Spencer nem vetné a szememre, ha éjszakára az íróasztalára száműzném a könyveket. Ebben a többiek nem voltan ennyire biztosak, de nem hagytam magam eltéríteni a meggyőződésemtől.
Éjfél után már arról is meg voltak győződve, hogy Spence a kapcsolatok terén is a filozófia könyvből merítni a tapasztalatait, és kaptam néhány ezzel kapcsolatos pikáns beszólást, de nem vettem magamra. Inkább visszavágtam, főleg Garciának, aki a legvérmesebben ugratott, hogy inkább merítsen Spencer a filozófiakönyvből, mint valami érthetetlen számítógépes programozásból, mondván a filozófiában legalább van valami romantika.
Na, több sem kellett nekik, mint hogy egy lapon emlegettem Spencert a romantika szóval, jó ideig nem hagytak békén, hogy bizonyítsam be nekik, hogy Spencer Reid képes romantikus lenni. Másfél óra, és még egy koktél elfogyasztása után aztán kénytelenek voltak belátni, hogy van Spencernek egy olyan oldala, amit ők eddig nem is ismertek. Ezt a tényt örömmel nyugtáztam, így végül három óra körül már mint régi barátnők köszöntünk el egymástól, és mindannyian hazataxiztunk.
Korábban próbáltam lebeszélni arról Spencert, hogy az éjszaka közepén felébresszem, de nem hagyta magát. Persze még ennek ellenére sem akartam túlságosan sokat zörögni nála, úgyhogy először hazamentem és gyorsan letusoltam, csak utána mentem át hozzá, és bújtam be mellé az ágyba.
- Minden rendben? – ölelt át félálomban.
- Persze – nyugtattam meg, és adtam neki egy puszit. – Aludj csak!
- Jól érezted magad? – könyökölt fel inkább.
- Igen. Aranyosak a lányok. Főleg néhány koktél után – vigyorogtam.
- Képzelem – fürkészett Spence.
- Nos, mi a meglátása, Dr. Reid? Jól bírtam a bulit? – ugrattam, hisz azért még én is spicces voltam egy kicsit.
- Rosszabbra számítottam – vallotta be.
- Nos… a többiek valóban rosszabbul néznek ki – vontam vállat.
- Akkor te vagy jobban bírod náluk, vagy tényleg ellenálltál az FBI-os igazolványnak.
- Inkább az utóbbi. Bár ez alkalommal megúsztam, hogy az orrom alá dugják. De ha megiszom mindazt, amit ők, félig eszméletlenül hoznak haza – csóváltam meg a fejem.
- Azt azért inkább ne – sóhajtott Spence.
- Nekem sem az volt a célom, ne aggódj! – nyugtattam meg. – És most aludj! Nem is kellett volna felébresszelek!
- Örülök, hogy felébresztettél – mondta, és adott egy puszit. – Hiányoztál!
- Te is nekem – nevettem el magam. – De most már itt vagyok, úgyhogy alvás!
- Jól van, jól – morgolódott Spencer, de amikor közelebb bújtam hozzá, csak szorosan átölelt, és lassan elaludtunk.
Másnap jócskán benne voltunk már a délelőttben, mikor a telefonom csörgésére ébredtem. Spencer már nem volt mellettem, de ahogy felemeltem a fejem, láttam, hogy a gépénél ül, és valamiben eléggé el volt merülve, őt is a telefon zökkentette ki a munkából.
Feltápászkodtam az ágyból, és felvettem a telefont. A vegasi ingatlanos volt, és szerencsére jó hírt hozott, máris sikerült eladnia a házamat. Ez a tény Spencert is felvillanyozta, hisz azt jelentette, hogy valóban megejthetjük Morgannal az autóvásárlást a hétvégén, ahogy megbeszéltük. Még megígérte, hogy ebéd előtt egyeztet Morgannel, aztán visszasüllyedt a munkájába, én pedig elvonultam tusolni, hogy némi életet leheljek magamba.