Reggelig nem aludtak el, viszont az ajtó zárjának kattanására felkapták a fejüket. Senki nem jött be, a léptek eltávolodtak, az ikrek pedig karikás szemekkel néztek egymásra. Aztán Alfred a testvére vállára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét majd sóhajtott.
- Úgy aludnék…
- Én is. – értett egyet Matt és elengedte a kezében szorongatott fadarabot. Az koppanással érkezett a padlóra, mire az ikrek összerezzentek.
Alfred lassan feltápászkodott, nyújtózkodott, aztán felhúzta Mattet is a földről. Az ajtóhoz osont, egy ideig hallgatózott, majd lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, Alfred pedig kinézett a folyosóra. Matt is közelebb ment, és beleszagolt a levegőbe, amiben a reggeli finom illata terjengett.
Alfred lassan szélesebbre tárta az ajtót, kilépett a folyosóra és lassan indult el az étkező felé. Matt a lehető leghalkabban követte. Nem tudta mi várhat rájuk a konyhában, vagy akár az étkezőben. Alfred ökölbe szorította a kezét és megfeszítette a karját, hogyha kell, azonnal üthessen.
A konyhában nem volt senki, ezért továbbhaladtak az étkezőbe. Itt sem volt egy lélek sem, tehát az ikrek tanácstalanul néztek össze.
- És most? – kérdezte halkan Matt.
Alfred némán az ajtóra mutatott, hogy lépjenek meg, de alig tettek meg néhány lépést, az ajtó kinyílt és Berwald alakja magasodott föléjük. Egy pillanatig értetlenül nézett a fiúkra, aztán a hátukra vetett cuccukra. Feljebb húzta a saját zsákját a hátán, aztán még pár másodperc néma pislogás után megszólalt:
- Gyertek velem.
Az ikrek követték, amikor kiértek a házból, akkor kérdezte csak meg Alfred, hogy tulajdonképpen hová.
- El a házból, biztonságba. Taika még alszik.
- Miért nem biztonságos a házban? – kérdezte Alfred.
Berwald nem válaszolt, csak lesétált a dombról, be az erdőbe. A fiúk követték, de Alfred nem adta fel ilyen könnyen. Eldöntötte, hogy csak azért is a végére fog járni ennek a dolognak.
- Miért nem biztonságos? Miért kellett ránk zárni az ajtót?
Berwald hallgatott, csak tört előre a fák között egy ösvényen.
- Mégis milyen veszély leselkedhet itt ránk? Tele van a sziget bölényekkel, ki árthatna nekünk? Egy hatalmas szörnyeteg, vagy egy törékeny nő?
A férfi továbbra is némán meredt maga elé.
- Mégis mitől akar mindenki megóvni minket? – kérdezte Alfred, egyre jobban felidegesítve magát – Ki és mit tesz velünk, amikor nem hallgatunk a jó tanácsokra? Talán… te ölsz meg, úgy, mint a gyerekeidet?
Matt nem igazán értette ez az utolsó dolog hogy jött a testvére nyelvére. Mindenesetre Berwald megtorpant és olyan villámló tekintettel nézett Alfredre, hogy a fiú, ha tehette, visszaszívta volna.
- Én nem bántottam senkit.
Ezzel újra előre fordult volna, ha Matt nem szólal meg vékony hangon:
- Akkor mégis kitől kell félnünk?
Berwald elfordította a fejét, az avart bámulta hosszú, nagyon hosszú percekig. Az ikrek nem mertek megszólalni, Berwald pedig nem mozdult.
- Taikától. – mondta végül.
- Taikától? – kérdezte Alfred- Miért?
Berwald előre fordult és lassú, csoszogó léptekkel kezdett újból sétálni. A válla előregörnyedt, a fejét lehajtotta, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna rá ettől az egy névtől. Matt érezte, hogy veszélyes vizekre tévedtek, ezért nem mert többet szólni. Alfred is elgondolkodva lépkedett, ám az arckifejezése alapján nem sokra jutott.
- Voltak gyerekeink. – morogta Berwald – Ha minden igaz, még most is élnek.
Alfred már kérdezett volna, de Matt oldalba bökte, hogy hallgasson. Úgy tűnt, Berwald magától is beszélni fog, bár fájdalmasan hosszú szünetekkel. A hangjából csak úgy áradt a szomorúság, kétségbeesés és magány. Ez azért volt furcsa, mert mindeddig rettenthetetlennek tűnt ez a marcona férfi.
- Két kisfiú. – sóhajtotta – A leggyönyörűbbek, akiket csak el lehet képzelni. Már biztos nagyra nőttek.
Újabb hosszú csend. Matt úgy érezte, ez a hatalmas súly egyre csak rátelepszik a szívére, bár még fogalma sem volt miről lehet szó. Berwald hangulata elég volt ahhoz, hogy megérezze a jelentőségét.
- Az elsőnél minden rendben volt. Taika imádta, ahogy én is. Aztán nem sokkal a második születése után… Taika megváltozott.
Berwald megint egy időre némaságba burkolózott. Alfred lehatott fejjel lépkedett Matt mellett. A testvére látta rajta, érezte ő is a súlyt és a kételyt, hogy biztos hallani akarja-e a történetet.
- Valami bekattant nála, és mire észbe kaptam, az egyik gyereket megpróbálta vízbe fojtani, a másikat pedig leszúrni. Nem tudtam teljesen megakadályozni, a kisebbik arcába belevágott, de hála az égnek életben maradtak mindketten.
Matt elszörnyedt és ahogy oldalra pillantott, a testvére szemei is elkerekedtek. Berwald újból szünetet tartott, a hangja egyre halkabb volt és egyre többször csuklott el.
- Taika szörnyen változékony lett. Néha boldogan nevetett, néha csak ült és bámult a semmibe, néha gyűlölt mindenkit… de legjobban a gyerekeket.
Matt agyában felvillant egy jelenet, ahogy Berwald gyereksírásra ébred a legszebb álmából, és amikor beront a fiai szobájába, ott találja a feleségét, karjában egy kisbabával és egy késsel… és a gyerek arcán egy vágást lát.
- Úgy döntöttem, ez nem mehet így tovább. Megpróbáltam megkeresni Mathiast, vagy Lovise-t, de nem sikerült… így más barátaimra bíztam a gyerekeket, Taikának pedig azt mondtam megöltem őket, hogy boldogok lehessünk kettesben. Majd a Bölényszigetre költöztünk, hogy senkinek se árthasson. Azóta Taika már új, tökéletesebb gyerekeket képzel, és mindenkivel végezne, aki beleszól ebbe a… a… bolondságába. Ezért nem vagytok ott biztonságban.
Az ikrek hallgattak, Berwald is elnémult.
- És te?
- Nekem nem ártana. – mondta Berwald.
A hangja még mindig keserű volt, olyannyira, hogy Matt fájdalmas szorítást érzett a mellkasában.
- És mit teszel Taikával? – kérdezte vékony hangon Alfred.
- Mit tehetnék? Nem lőhetem agyon… - hallgatott el hirtelen és egészen suttogóra fogta a hangját – tegnap megjöttetek… és nem akartam, hogy bántson titeket… és éjszaka… én… én megpróbáltam… bevittem a fegyvert… de nem tudom megtenni, soha nem fogom tudni megtenni…
- Csak leélsz vele egy bizarr életet… - motyogta Alfred.
Berwald biccentett, és a járása bizonytalanná vált, félő volt, hogy felbukik. A súly, amit cipelt, egyszerre zuhant rá most, hogy beszélt róla a fiúknak. Alfred beharapta az ajkát, Matt pedig ökölbe szorította a kezét. Tudták, hogy érez a másik. Mindketten érezték Berwald fájdalmát, még ha nem is az egész hatalmasat. A mellkasuk összeszorult és sajnálták tiszta szívből ezt a férfit, aki valószínűleg soha nem kaphatja vissza a családját.
Ahogy lassan tovább sétáltak, Berwald visszanyerte a tartását, és újból a rettenthetetlen medvévé vált, azzá a tökéletes álcává, ami bárkit megtévesztett.
A férfi egy fészerhez vezette őket, ami tele volt ládákkal. Letette a zsákját az ajtó mellé, aztán a ládákra mutatott.
- Emlékeztek hova érkeztetek meg a szigeten? Ezeket a ládákat kell odacipelni, aztán ha kiürül az épület, aludhattok itt.
Ezzel Berwald felvett egy ládát és kiment vele. Alfred követte, csak előtte gyorsan belenézett egybe. Elfintorodott, rácsapta a tetejét, aztán ő is cipekedni kezdett. Kifelé menet még annyit mondott Mattnek, hogy „bölények" utalva a ládák tartalmára. Matt is felvett egy dobozt és a testvére után ment. A láda nehéz volt, és viszonylag sokat kellett sétálni vele, így amikor a partra értek, Alfred lecsúszott egy fa tövébe pihenni. Berwaldnak meg sem kottyant, és még legalább húsz ilyen láda volt az épületben.
Úgy a tizenhetedik után visszafelé, Alfred egy kicsit lemaradva visszahúzta a testvérét is és suttogva beszélni kezdett:
- Taika megvágta az egyik gyerek arcát. – hadarta.
- Igen. – válaszolta halkan Matt és újból összeszorult a mellkasa.
Alfred csak meredten bámult rá, úgy, mintha arra várna, hogy Mattnek leessen valami. Ez nem történt meg.
- Emlékezz Daiki-ra! – suttogta Alfred.
Matt agyában hirtelen világosság gyúlt, és már szükségét sem érezte, hogy felfedezésükről megkérdezzék Berwaldot, hogy tényleg így van-e, ugyanis csak így lehetett. Alfred elégedetten bólintott, látva Matt arcán a felismerést, aztán gyors léptekkel Berwald után sietett. A vállára tette a kezét, és apró mosollyal megkérdezte:
- Tudtad, hogy találkoztunk a gyerekeiddel, akkor miért nem kérdeztél róluk?
Valóban, Mattnek bevillant, hogy Berwald megkérdezte, Nedékkel jöttek-e. A férfi pár pillanatig némán meredt Alfredre.
- Jobban hiányoznának. – mormolta végül.
- Nem is igaz! – vágta rá Alfred – Mi például bármit megadnánk azért, hogy halljunk valamit a szüleinkről.
- Az más, ti nem ismeritek őket.
- Gyerünk már, én szívesen mesélek róluk, hidd el jobban érzed utána magad! – mondta lelkesen Alfred – Peternek nagyon hiányzol ám, Daiki nem ismer, de biztos vagyok benne, hogy szívesen találkozna veled. Egyébként talpraesett kölykök, csak gratulálni tudok hozzájuk, már kábé ekkorák – mutatta Peter, aztán Daiki magasságát.
Berwald elfordította a fejét.
- Hagyd abba!
Alfred elhallgatott.
- Bárkinél jobban szeretném őket újra látni, de nem akarom, hogy megtudják, itt vagyunk. Taikáról sem szóltam, még túl kicsik voltak, hogy megértsék.
- Peter emlékszik néhány dologra… - mormolta Matt.
- Pláne. Taika persze halottnak hiszi őket és ez a legjobb megoldás.
- Kivéve, ha Taika meggyógyul! – mondta Alfred.
- Nem fog megtörténni. – válaszolta Berwald.
A hangja megint a szomorú egy szívszorító változatát vette fel, de valamiért Alfred képéről nem törölte le teljesen a vigyort. Ott maradt az az apróság, ami azt jelentette, hogy valamit nagyon erősen tervez. Mattnek már tippje is volt. Alfred meg akarta tenni azt, amit tudták, hogy lehetetlen, meg akarta gyógyítani Taikát. Matt nem tudta hogyan, mindenesetre úgy érezte, nem most van itt az ideje, hogy ezt megbeszéljék. Berwald biztosan kikészült már ezen a napon.
Még elhordták a maradék ládákat, aztán mind a hárman visszamentek a fészerhez és leültek a földre pihenni. Matt hallani vélte a testvére agyát kattogni Taikáról.