A történet eredeti címe: Shadow
Az angol fordítás címe: The Last Gift (Az utolsó ajándék)
A történet írója: keina_snape
Fordította: Herika
Béta: Xwoman – akinek munkáját ezúton is hálásan köszönöm
---------------------------------------------------------------------------------------------------
13. Fejezet
A Fekete Macska balszerencsét hoz
Az igazgató és a bájitaltanár már éppen csatlakozni készültek a Főnix Rendjének többi tagjához, amikor a földszintről érkező kiáltás arra késztette őket, hogy talpra pattanjanak.
- Albus! – ordította valaki, akiben hangja alapján mindketten felismerték Rémszemet.
A hangot további kiabálások hangzavara kísérte és a két férfi pálcával a kezében sietett a nappaliba, készen arra, hogy egy halálfaló-támadással nézzenek szembe.
Ám amikor az alsó szintre értek, mindössze öt felnőttet találtak magukon kívül, akik éppen minden irányba kiáltoztak, miközben két tinédzser megdöbbent tekintettel nézte őket, miközben egy zöldszemű fekete macskát védtek, aki pont olyan aggódónak és meglepettnek látszott a Rend tagjainak viselkedése miatt.
- Mi folyik itt? – kiáltotta Piton.
- A rohadt életbe, hogy a nyavalya essen azokba a muglikba! Ezt nem tudom elhinni! – felelte Rémszem
- Albus – mondta Kingsley –, most érkezett egy levél a minisztériumból. Azt hiszem, gyorsan… és egymagadban akarod elolvasni… - tette hozzá, és egy jelentőségteljes pillantást vetett a gyerekek irányába.
Az igazgató elvette a felé nyújtott levelet. A minisztériumi pecsét nem hagyott kétséget a feladó tekintetében.
- A kandallón keresztül érkezett – magyarázta Kingsley. – Nyilvánvaló, hogy az irodádba küldték, és onnan irányították át ide. Ez a címzés volt rajta: „Annak, akit érdekel" – és a „sürgős" címke láttán, vettük a bátorságot, és kinyitottuk anélkül, hogy megvártuk volna.
Dumbledore bólintott, miközben gyorsan átfutotta a levelet. Amikor végül felnézett, minden szempár rászegeződött és az egész szoba elnémult.
- Mit fogsz tenni, Albus? – kérdezte Tonks türelmetlenül.
A lány mellett álló Piton köhintett, hogy emlékeztesse az igazgatót, hogy a többiekkel ellentétben, ő még mindig nem tudja, mi keltett ekkora felzúdulást.
Dumbledore a karosszékben ülő fiatalok felé fordult, és a macska tekintetét kutatta.
- Harry, úgy tűnik, egy új probléma merült fel, és az a legjobb, ha tájékoztatlak. Ez a hír lehet, hogy felzaklat téged, és szeretném, ha mindent megtennél annak érdekében, hogy lehetőleg nyugodt maradj, és elkerüld az újabb átváltozást. Számíthatok rád?
Harry úgy vélte, nehéz erre reagálni, mivel nem tudta, mi történt, de nem igazán volt sok választása. Ismét bólintott, és ez a mozdulat furcsának tűnt ebben az alakban. Szeme sarkából látta, hogy Piton közelebb lép hozzá. Furcsa módon, volt valami megnyugtató ebben… Hermione óvatosan rátette egyik kezét a vállára, és ő hirtelen késznek érezte magát, hogy derűsen nézzen szembe a világ összes rossz hírével.
Tévedett.
- Harry a Minisztérium küldte ezt a levelet annak eredményeképpen, hogy panasz érkezett a családodtól. A nagybátyád és nagynénéd az állítják, hogy elvettünk tőlük, és azt akarják, hogy a lehető leggyorsabban térj vissza hozzájuk – mondta Dumbledore komoly hangon.
Harry úgy érezte, mintha leszakadt volna az égbolt. Alig érzékelte Ron és Hermione kiáltásait, vagy hogy a lány keze összeszorul a hátán, de ugyanakkor Piton hangját nem tudta figyelmen kívül hagyni. Egy hang, ami még akkor sem lehetett fenyegetőbb vagy haragosabb, ha Neville-nek sikerül felrobbantani a pincét, és Harry szinte kihallotta belőle, hogy: „Száz pont a Griffendéltől! De végül is, az elképzelés azonos volt…
- Albus, megmondtam neked, hogy hagyd, hadd gondoskodjam arról a degenerált családról!
Harry tiltakozni akart, végül is ez az ő családja volt! De a következő gondolataként be kellett vallania, hogy a sértés nem volt teljesen alaptalan. Akkor miért akarták hirtelenjében ismét látni őt? Biztosan nem azért, hogy meggyőződjenek a jólléte felől.
- Azt hittem, meggyőző voltam az utolsó látogatásomkor… de úgy látom, másvalaki jobban érvelt nálam – sóhajtott Dumbledore Pitonra nézve.
- Kétségtelenül – mormolta a másik férfi.
- Mit értesz ez alatt? – kérdezte Molly idegesen.
- Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a muglik, akiket semmilyen rokoni kapcsolat nem fűz Potterhez, kivéve papíron, csakis egyetlen ok miatt akarják őt vissza: hogy átadják, vagy jóval valószínűbb, eladják a Sötét Nagyúrnak – felelte a bájitaltanár sötéten.
Egy halk moraj válaszolt rá.
Harry megmerevedett. Nagyon jól tudta, kétség sem fér ahhoz, hogy Dursleyék nem igazán akarják őt újra látni… de ebből biztosan az következik, hogy átadják őt Voldemortnak?
- Itt senki nem talál meg téged, Harry – mondta Arthur Weasley megnyugtatónak szánt hangon. – Az nem is kérdés, hogy azok a muglik a közeledbe sem jöhetnek azok után, ami történt. A fenébe, Albus, a Minisztériumot kéne rájuk ereszteni! Nem emlékszel, hogy ők voltak azok, hogy eldobták Harryt?
- Arról nem is szólva, hogy csaknem félholtan eresztették útjára – jegyezte meg Piton. – Mellesleg, ami ezt az ötletet illeti… Ennek az embernek nem nevezhető lény nem átallott tájékoztatni, hogy örömmel együttműködne Voldemorttal, ha neki szándékában áll egyszer és mindenkorra helyére rakni Harryt. Gyanítom, a Sötét Nagyúr ezt is számításba vette.
- Megkockáztatnám, hogy maga Voldemort küldte a levelet a Minisztériumba – mormogta Tonks.
- Nagyobb a valószínűsége, hogy a kvibli szomszédjuk – felelte a bájitalmester. – Akármelyik is volt, nem jelent nagy különbséget az eredeti tervhez képest. Harrynek a szünet fennmaradó két hetében el kell rejtőznie, majd visszatér a Roxfortba. A kettő között a dolgok biztosan meg fognak oldódni.
- Így van – értett egyet Dumbledore. – De nem lesz könnyű… Harry, egyébként is terveztem, hogy kiveszlek a nagybátyád és a nagynénéd gondoskodása alól, és megígérhetem, nem fogsz visszatérni oda.
Harry érezte, hogy furcsa melegség önti el. Hirtelen olyan érzés volt, mintha aludna… Sosem fog visszamenni a Privet Drive-ra. Soha többé. Nem fogja látni többé Petunia undorodó fintort vágó arcát minden alkalommal, amikor ránéz, Dudley sem fog többé erőszakoskodni vele, és Vernon bácsi soha többé nem emel rá kezet. Soha!
Érezte, hogy mancsai elgyengülnek maga alatt, és bölcsen lefeküdt a fotelre. Döbbenet. Vége van. Nem óvták meg örökre, de legalább az a rémálom már mögötte van. Nincs többé gardrób és nincsenek rácsok sem…
Látta, hogy valaki egy tálat rak elé. Megszimatolta: visszataszító folyadék úszott benne. Felnézett a személyre, aki letette elé, és látta, hogy kiismerhetetlen arckifejezéssel Piton néz rá.
- Idd meg. Jobban érzed magad tőle. Nem kockáztathatjuk meg, hogy most válts alakot…
A macska rövid tétovázás után kilefetyelte a bájitalt. Undorító volt persze, de Pitonnak igaza volt, máris nagyobb ellenőrzés alatt tartotta magát, és a sokk is elmúlt. A bájitalmester biccentett, és visszaállt Dumbledore mellé.
Harry hallotta, ahogy a mellette ülő Ron elégedetlenül felmordul.
- Mióta nevez téged Harrynek?
- Ugyanakkor – folytatta Dumbledore - a helyzet kényes. Annak érdekében, hogy visszavonjuk a gyámságot Dursleyéktől, be kell bizonyítanunk, hogy nem jól bántak Harryvel és persze gondoskodnunk kell szemtanúról… Ez azzal járna, hogy Harrynek el kell mennie a Minisztériumba. Nem hiszem, hogy ez jelen pillanatban bölcs lépés lenne. Ráadásul az a tény, hogy a levél az irodámba érkezett, világosan mutatja, hogy a minisztérium gyanítja, mi tudjuk, hol van Harry… sőt azt is elképzelhetőnek tartják, mi magunk rejtegetjük. Ezért különösen ébernek kell lennünk. Természetesen, Harry új ereje megadja nekünk a kényelmes kezdőlökést.
- Azt reméltem, Harry eljöhet az Odúba – sóhajtott fel Molly Weasley -, de felteszem, az az első hely, ahol megnézik.
- Valóban – közölte egyetértően Dumbledore. – Ugyanakkor a problémát már megoldottuk, mivel Piton professzor beleegyezett, hogy magával viszi Harryt a szünidő hátralevő részére.
Miközben a Rendtagok arca mindössze meglepetést és egy bizonyos mértékű megértést tükrözött, ugyanez nem volt elmondható a két kamaszról.
- Nem! – kiáltotta Ron hevesen elvörösödve. Hermione egy szót sem szólt, de arckifejezése tisztán mutatta, hogy ő sem gondolja másként. – Nem – ismételte meg Ron jóval nyugodtabban. – Ezt nem tehetik meg Harryvel! Nem azok után, ami történt vele a szünidő alatt! Biztosan van másik megoldás, a Roxfort, vagy nem is tudom…
- Harry tökéletes biztonságban lesz Piton professzorral – közölte Dumbledore. – Ő a legjobb választás, hogy a szükségeinek megfelelően gondoskodjon róla és megvédje őt. Az igaz, hogy Harry vakációja nagyon eseménydús volt, ez az, ami miatt most pihenésre és biztonságra van szüksége, ahogy néhány Animágus leckére is. Azt hiszem, ebben egyetért velem, Mr. Weasley, igaz?
Ron mormogott valami érthetetlent.
- Láthatjuk őt? – kérdezte Hermione.
- A lakóhelyét Fidelius bűbáj fogja védeni – felelte Dumbledore. – A dolgok alakulásától függően meglátjuk, ésszerű- e Harrynek elhagyni, hogy lássa magukat.
Harry felé fordult.
- Sajnálom, Harry, tudom, hogy ez nem az a nyári szünet, amit reméltél, de biztos vagyok benne, te megérted, hogy a biztonságod a legfontosabb.
A macska egyetértése jeléül nyávogott egyet.
De Ron még nem fejezte be. Mély levegőt vett és összeszedte minden bátorságát.
- Figyeljen, én tudom, hogy azt akarja, ami Harrynek a legjobb, de őszintén… Harry utálja Pitont, és ööö… azt hiszem, mindenki tudja, hogy Harry nem, öhm Piton professzor kedvenc diákja. Kell lennie másik megoldásnak!
Élesen fújta ki a levegőt, mintha most fejezett volna be egy különlegesen hosszú és nehéz versenyt. Szeme sarkából Hermionére pillantott, és látta, hogy a lány őt nézi és mosolyog rá… szinte büszkén? Rögvest jobban érezte magát.
- Röviden, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – foglalta össze újabb nagy levegővétel után.
Molly Weasley már épp mondani készült valamit, de Dumbledore felemelt kézzel megállította. Szokás szerint a felnőttek inkább szórakoztak, mintsem felháborodtak Ron apró kitörésein, állapította meg a fiú kissé csalódottan.
Piton válaszolt neki, sokkal nyugodtabban, mint amire a fiú számított.
- Képes voltam elviselni Mr. Potter jelenlétét a lakásomban több mint két héten keresztül. Úgy gondolom, képes leszek ismét megtenni anélkül, hogy túlságosan nagy kísértésbe essek, hogy a Sötét Nagyúrhoz küldjem, vagy hogy macskaeledellel etessem. Habár az utóbbit természetesen az ő belátására bízom.
A Ron és Hermione arcán feltűnő pillantás megfizethetetlen volt, amikor eltökélten felnyávogott, és biztos volt benne, hogy hónapokkal utána is nevetésre készteti majd, amikor csak erre fog gondolni. Tágra nyílt szemek, tátott szájak - tisztán látszott, hogy nem tudnak hinni a szemüknek. Harry hallotta Piton halk nevetését maga mellett. Úgy látszott, ez az emlékezetes látvány a férfi számára is megmarad.
- Albus – mondta végül a bájitalmester – az adott körülmények között azt hiszem, mihamarabb meg kellene oldani a Fidelius-problémát, hogy így Pottert biztonságban lehessen tartani.
- Természetesen, ez bölcs gondolat. Mindössze egy percig tart. Molly, Harry dolgai a szobájában vannak, ide tudnád hozni őket, hogy készen álljanak, mire visszatérünk?
Molly elindult pakolni, miközben Dumbledore és Piton dehoppanált. A Kúriába – gondolta Harry magában. Vissza fog térni Piton házába.
Még két hét ott… Véleménye szerint az első kettő tökéletes volt. Piton barátságos, sőt kedves volt, és nagyon jó sorát viselte. De nem igazán tudta, ki is volt ő valójában, és amikor rájött, a reakciója nem volt a legpozitívabb…
A férfi tényleg beleegyezett, hogy visszaviszi magával, vagy Dumbledore kényszerítette rá? Hogyan fog ezután viselkedni vele? Harrynek nevezte… de hát ez nem jelent semmit, nemde?
Csatlakozott Ronhoz és Hermionéhez a karosszéken. Ezúttal szinte biztos volt, hogy nem fogja újra látni őket ezen a nyáron… Az elképzelés lehangoló volt kicsit; remélte, hogy kis időre az Odúban marad és lesz néhány hamisítatlan szünidei napja.
De igaza volt Dumbledore-nak, biztonságban lesz a Piton-kúriában, és vissza akart menni oda… mindennél jobban. Azt hitte, soha többé nem fogja látni a pincét, a kandallót és a karosszéket, ahol minden éjszakáját töltötte, hallgatta az üvegcsék csörömpölő hangját, és a főzetek bugyborékolását az üstben. Nagyobb biztonságban érezte magát az alatt a néhány nap alatt, mint Roxfortban, és sokkal inkább otthon, mint Dursleyéknél valaha is. Azt, hogy Piton hajlékát 'otthonként' vette számításba, különös módon aggasztónak tűnt… de Piton volt az, aki fotelt varázsolt neki, nevet és pulóvert adott neki… Nem elégedett meg azzal, hogy húzódozva befogadta.
Felajánlott neki egy helyet, ahol maradhat. Örökbe fogadta. Ezen elgondolkodva sosem látta a tanárt háziállattal; az elképzelés, hogy Piton egy állatot simogat önmagában különös volt. És mégis…
Tényleg nagyon szeretett volna Shadow lenni. Csak Shadow… egy macska, akire nem vonatkozik jóslat, nincs ereje, ellenben akinek van otthona, egy gazdája és nem kell aggódni más miatt, minthogy mikor kapja meg a következő tál ételt.
Ahogy elképzelte a tál ételt, megkordult a gyomra. Éhes volt és a vágásai ingerelték a bőrét, persze Piton perceken belül gondoskodni fog róluk, ahogy megígérte.
Szemmel láthatólag nem minden dolog ment olyan jól.
Azáltal próbálta elűzni ezt a véleményét, hogy Ron és Hermione felé fordult. A csalódottság tisztán látszott az arcukon.
- Harry, nem fogunk már látni ezen a nyáron – sajnálkozott Hermione. – Szerencsére a tanév két héten belül elkezdődik. Nem kell aggódnod. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore fog találni megoldást.
- És Roxfortban bepótoljuk – szólt közbe Ron. – Máris van egy csomó ötletem, mit kezdjünk az új alakoddal… Majd beszélhetünk róla, amikor ismét a suliban leszünk, de gondolj csak bele! Gondolj csak a Mardekár körletére!
Hermione tiltakozóan rázta a fejét.
- Harry ha, valami probléma adódik, tudod… Piton professzorral, vagy bármi mással, ne felejtsd el, hogy itt vagyunk. Ha a karkötő egyszer el tudta érni, hogy hoppanálj, talán ismét meg tudja tenni.
Valóban – gondolta Harry -, egy csomó dolgot akart mondani nekik, amikor legközelebb emberként beszél velük.
- És mindenesetre, ne tégy semmit, amivel felbosszanthatod. Próbálj… jó macska maradni – mondta Hermione mosolyogva. – Azt hiszem, kedvel téged, legalábbis ebben a formában. De… légy óvatos... ez minden – fejezte be.
Harry szilárdan eltökélte, hogy így tesz. Fekete mancsát a fiatal lány arcára tette, mielőtt megfordult, és rányávogott Ronra. Nem igazán tudta, mit mondana, ha képes lenne beszélni, de macska formája megoldotta ezt a problémát.
Két barátja rámosolygott.
- Tudod, azt hiszem, el fog tartani egy kis ideig, míg megszokom ezt – ismerte be Hermione.
- De akkor is nagyszerű! – tette hozzá Ron lelkesen.
Mrs. Weasley visszaérkezett, és letette Harry ládáját a hall közepén
- Harry, drágám, minden dolgodat bepakoltam a ládádba, és hozzá tettem néhány kiegészítőt. Nem mintha kételkednék Piton professzor hozzáértésében, amikor a főzés kerül előtérbe, de ennek ellenére, emlékeztetned kéne, hogy a hal nem nevezhető kiegyensúlyozott étrendnek! Vissza kell nyerned az erődet… és felszedned némi súlyt!
Harry felugrott a ládájára és halkan nyávogott köszönetképpen. A nő arca ellágyult.
- Ó, Harry, annyira szerettem volna, ha egy kis időt el tudsz tölteni az Odúban… Viselkedni fogsz a professzornál, ugye? – kérdezte.
Harry bosszús lett. Nem volt gyerek, és miért kell mindenkinek ezt mondogatnia? Nem mintha egyfolytában ezt művelte volna Pitonnal; ezt inkább a tanárnak kéne mondaniuk.
- Nagyon komolyan veszi a biztonságodat, ugye tudod? – tette hozzá Molly.
Igen, tudta. És nem állt szándékában, hogy megnehezítse számára a dolgokat; úgy gondolta, ezt bőven tisztázta azáltal, hogy a professzorhoz ment.
Mrs. Weasley rámosolygott, amitől eltűnt az ingerültsége; igen, ő is szíves eltöltött volna egy kis időt az Odúban, hogy élvezze Molly kedvességét és ízletes főztjét. Néha majdnem úgy érezte, mintha lenne családja, amikor Mr. és Mrs. Weasley és a gyerekeik körében volt.
Roxfort kicsit olyan volt számára, mint az otthona, és a Weasleyk kicsit olyanok, mint a családja… Dursleyék sosem számítottak igazán a családjának, bár kisebb korában még annak gondolta őket. Egy család, ami valószínűleg épp most egyezett meg Voldemorttal, hogy megszabaduljon tőle. Tényleg nem volt biztos többé, hova is tartozott. Az igazi családja halott volt, és az egyetlen hely - ha jól értette -, amit e pillanatban tényleg otthonának hívhatott, ez a ház volt. A ház, amit Sirius gyűlölt, és ahol boldogtalan volt; Sirius, akinek halála az ő lelkén szárad…
Hirtelen megkönnyebbült a kilátástól, hogy Pitonnal tölti az elkövetkező heteket; a tanár bizonyára egy csendes menedéket nyújt neki, ahol nem kell gondolkodnia ezeken a dolgokon. Egyedül csak aludni szeretett volna, aludni, aludni, amennyit csak lehet Voldemort mellett, Dursleyék és a történtek miatt. Labdává fog gömbölyödni a tűz mellett, és el sem mozdul onnan két hétig.
Piton és Dumbledore néhány perccel később láthatóan elégedetten tértek vissza. A bájitalmester mostanra már jóval fáradtabbnak látszott; nem meglepő, gondolta Harry, amikor senki sem tudta, hogy mindössze néhány órával korábban eszméletlenül feküdt és képtelen volt két szónál többet egymás mellé rakni.
- A formalitásokat elintéztük – jelentette be Dumbledore. – Harry, szeretnél mondani valamit, mielőtt távozol? Sajnálom, hogy ilyen rövidre sikerült a barátaiddal a találkozás, de a helyzet különösen kényes és mindnyájan boldogabbak lennénk, ha tudnánk, hogy biztonságban vagy.
Harry úgy gondolta, milliónyi dolgot tudna mondani… de a macskák nem beszélnek. Tétovázás nélkül ugrott a ládájára és egy végső pillantást vetett a barátaira. Azok csalódottnak tűntek, de integetve búcsúztak tőle.
- Hát akkor a tanév kezdetéig, Harry, vagy talán korábban. Vigyázz magadra!
Piton a maga részéről biccentett a Rendtagoknak és lenyúlt, hogy felvegye a macskát, amiről a többiek gyanították, mindkettőjüknek ismerős már.
Egy pillanattal később a szoba egy sötét pördüléssel eltűnt, és Harry felismerte a pince jellegzetes szagát, a fa füstjének és a fanyar bájitaloknak a keverékét.
Piton ismét letette a ládájára, amit velük együtt hoppanált és kinyújtózott; tisztán látszott, hogy megkönnyebbült, hogy ismét a Kúriában van. Harry meglepetten tapasztalta ugyanazt az érzést és ugyanazt a szükséget, hogy ellazítsa izmait a Grimmauld teret átható feszültség után.
- Nos, Mr. Potter, mindjárt megmutatom a szobáját, de elsőként a sérüléseivel foglalkozunk. Mivel a vacsora még úgy két óráig nem készül el, gondolom, nagyon jól ellesz egy kis uzsonnával.
A professzor elővette a fazék kenőcsöt, amit Harry azonnal felismert: ezt használták rajta korábban is. És most, hogy belegondolt, ő is használta magán az utóbbi néhány napban… De akkor miért van rá szükség, hogy újra megtegyék? Hogy újultak ki a sérülései?
Piton úgy tűnt, megérti zavartságát, mert megválaszolta Harry kérdését, amit nem volt képes szavakba önteni.
- Úgy tűnik, az átváltozásai problémákat okoznak. Talán nem emlékszik, de amikor rákényszerítettük, hogy vegye fel emberi alakját a Grimmauld téren, a sebei újból feltűntek anélkül, hogy tudnánk az okát. A probléma valószínűleg a két alakjának asszimilálódásához kapcsolódik… akármi is okozza pontosan, óvatosnak kell lennünk. Ma este, amikor visszaváltozik, gondoskodunk róla, hogy nem történik meg újra.
Harry egyáltalán nem volt biztos, hogy vissza akart változni, de nem mutatta. Épp elég butának érezte magát, hogy így állt a dolog… igen, tényleg elhitte, hogy macska volt, és igen, gondot jelentett, hogy szembenézzen a kamasz emlékeivel. Valami azt mondta neki, hogy az is gondot fog okozni, hogy a macska emlékeivel nézzen szembe…
- Potter, ugorj az asztalra és próbálj nem leverni semmit – kérte a bájitalmester.
Potter. Nem, az így nem megy. Ha itt fog tölteni még két hetet, elutasítja, hogy úgy kezeljék, mint Roxfortban az iskolai év alatt! Nem mozdult, csak kihívóan nézett a tanárra.
Az utóbbi vette az üzenetet, és a szemét forgatta.
- Rendben. Úgy sejtem, egyedül magamat kell okolnom… Akkor Harry, az asztalra, ha azt akarod, hogy kezeljem a sérüléseidet.
A macska - elégedetten - simán ugrott. A bájitalmester ugyanakkor bosszúsnak tűnt.
- Harry, adott neked valaki fájdalomcsillapító főzetet? – kérdezte.
A macska pislantott válaszul. Igen, Rémszem megitatott vele egy különlegesen erős bájitalt, ami gyorsan elérte, hogy testéből eltűnjön az összes fájdalom. A vágások égtek, de nem igazán fájtak.
Piton felsóhajtott.
- Harry, figyelj ide! Nem a vágások az egyedüli probléma. Van egy törött karod és egy törött bordád. A bordád gyorsan begyógyult, de… sajnálatos módon a karod, vagy inkább a mancsod, ahogy a dolgok most állnak, nem gyógyult meg megfelelően. El kell törnöm, hogy rendbe hozzam. Azután egy ideig vigyáznod kell vele, ezért kell az emberi alakodban maradnod, hogy ne nehezedj rá. Úgy fogom csinálni, hogy ne fájjon, de tényleg óvatosnak kell lenned – mondta.
Harry hirtelen elszomorodott. Egy törött kéz meg egy borda? Hogyan? Mikor? Az tudta honnan valók a vágások, de… óh.
Vernon bácsi. Halványan emlékezett, hogy félig eszméletlenül csúszott a padlóra, és hogy Vernon tovább folytatta az ütlegelését… Megrándult. Egy rúgás. Nos, akkor, most már sejtette a „hogyant".
Furcsa módon, ez az emlék jobban fájt neki, mint az elképzelés, hogy át akarták adni Voldemortnak. A nagybátyja annyira utálta őt, hogy többször megrúgta, miközben ő már a földön feküdt, és egész idő alatt folytatta a sértegetését… és Petunia ott volt, odalenn, és semmit sem mondott. Ők nemcsak hogy másik varázslót kerestek, hogy megölje őt, majdnem sikerült maguknak elvégezni a munkát.
Most egy kicsit rosszul érezte magát. Maga alá gyűrte a mancsait és lefeküdt az asztalra.
Piton egy szót sem szólt, de a kezével különös gyengédséggel kente rá a kenőcsőt, és érintése olyan finom volt, ahogy a sérüléseit masszírozta, mintha megpróbálná vigasztalni őt.
És valamiképp működött is. Legalább valakit érdekelt, hogy a gondját viselje, és nem akarta bántani…
Amikor Piton befejezte a krém szétterítését, szó nélkül elment megkeresni a macska tálját, és megtöltötte hallal. Harry leugrott az asztalról, és olyan méltósággal rohamozta meg, ahogy a hasa engedte.
Hallotta, hogy a tanár halkan nevetgél mögötte.
- Úgy látom, a Grimmauld téren senki nem követte a tanácsom. Biztosítalak, hogy Molly Weasley hangos előadást tartott arról, hogy egy kamasznak nem éppen halat kellene ennie. A komplett vacsora két órán belül tálalva lesz, pillanatnyilag ezzel a sokat hangoztatott olajos hallal járok a kedvedben.
Piton a szekrényhez ment és kivett belőle néhány üveget. A nap még messze nem ért véget…
A korábban magához vett bájitalok hatása kezdett elmúlni; ezt jól tudta, mivel a szóban forgó bájitalok bár csodaszerként működtek, hatásukat mégsem tudták teljes mértékben kifejteni olyan valakin, aki gyakran használta azokat és mesterkedett velük.
Harry számára az volna a legjobb, ha mélyen átaludná az éjszakát – merengett Piton, mivel ő maga valószínűleg nem lesz olyan állapotban, hogy rajta tartsa a szemét, ha úgy dönt, kóborolni kezd a kúrában. Gyorsan lenyelte a két bájital és a macska felé fordult, aki a pofáját nyalogatta.
- Jó, úgy sejtem, itt az idő, hogy megmutassam a szobád és a Kúria többi részét, már amennyire érdekel téged. Valamint itt az ideje, hogy visszavedd emberi alakod, Harry.
Határozottan gondban lesz, hogy megszokja fesztelen beszélgetést Harryvel – gondolta. Akárhogy is legyen, a tanév kezdetével mindez abbamarad.
A macska őt nézte, és egyszeriben elveszettnek és betegnek látszott. A megjelenéséből ítélve a leghalványabb fogalma sem volt, hogyan is kezdjen neki.
- Az átalakulás technikája nem nehéz, mindazonáltal meg kell értened, hogyan is működik. Gyakorlatilag az akaraton alapul. Az elkövetkező két hétben jóval mélyebben belemerülünk, de már így is jó néhányszor elboldogultál a transzformációval saját magadtól is. Lássuk, mire vagy képes! – mondta a bájitalmester
Harry tudta, hogy korábban már megtette… de nem gondolt rá, hogy miért is tette, és jelen pillanatban sem nem vágyott arra, hogy megtegye, sem a leghalványabb elképzelése nem volt arról, hogyan lásson hozzá. Megpróbált maga elé képzelni a fekete hajú kamaszt és becsukta a szemét.
Semmi.
Bocsánatkérően nézett a tanárra.
Piton felsóhajtott.
- Rendben, holnap több időnk lesz erre. Ez a végső szavad, Harry?
A macska pislogott.
Piton rámutatott a pálcájával.
- Animagus revelio!
Egy pillanattal később Harry érezte, hogy teste gyors átalakulásba kezd. Eddig még egyszer sem volt esélye, hogy nyugodtan figyelmet szentelhessen erre, és be kellett ismernie, az érzés felettébb különös volt. Nem csak az, hogy a teste változásba kezd, de az is, ahogy elméje más frekvenciára kapcsol, ami jóval szövevényesebb és jóval árnyaltabb…
Amikor ismét két lábon találta magát, be kellett vallania, hogy nem volt ugyanolyan zavaró, mint az első néhány alkalommal. Megvolt minden emléke, a macskáé is és az emberé is, tudta ki volt, és hogy mi történt vele. Még az egyensúlyát is sikerült megtartania többé-kevésbé, majd bizonytalanul Pitonra mosolygott.
Meglepődve látta, hogy a tanára helyeslően bólint, bár arckifejezése mogorva maradt.
Piton megkönnyebbülten látta, hogy a fiú sebei nem kezdtek ismét vérezni. Úgy látszott, az csak az első átváltozás következtében kialakult sokk hatása volt, az eredményezte, hogy kinyíljanak. De Merlinre, a fiú szörnyen vézna volt, és a vérfoltos ruhái olyan látszatot keltettek, mintha egyenesen egy Halálfaló-börtönből jött volna.
- Harry? – kérdezte.
- Igen? Ó, öhm, jól vagyok. Azt hiszem – felelte a fiú. – Egy kicsit furcsa testet cserélni, bár úgy sejtem, ehhez is hozzá kell szokni – mondta, és erőltetetten felnevetett.
- A felületi sérülések látszólag rendben vannak e pillanatban. A többit később nézzünk meg, amennyiben most nem okoznak fájdalmat.
- Nem. Rémszem adott valami tényleg erőset, az ízéből ítélve… de azt hiszem, egy zuhany jót tenne, ha lehetséges. És, öhm, jobb, ha átöltözöm – tette hozzá a ruháira nézve.
Piton egy gyors bűbájt mormogott a láda irányába, ami egy „pukk" keretében eltűnt.
- Ó, még egy dolog – tette hozzá a fiú. – Megígérem, hogy hallgatni fogok mindenre, amit mond, de már nincs meg a szemüvegem, szóval nem lehetek biztos benne, hogy mindent jól fogok megfogni. A látásom tényleg rettenetes – mentegetőzött.
Piton összehúzta a szemöldökét. A fiú nem tudta, mi történt a szemüvegével… nos, ez volt a legjobb. Semmi értelme nem volt, hogy emlékeztesse, milyen borzasztóan szégyenletes családja volt. Kivett valamit a zsebéből és a fiú felé tartotta, aki kancsalított, hogy jobban lássa. Arca felragyogott.
- Megtalálta! – kiáltott fel, és tette fel a szemüvegét egy széles mosollyal. Nagyszerű volt újra látni!
- Tulajdonképpen az igazgató úr vette a bátorságot és újat rendelt. A régi eltűnt, és ez automatikusan fog alkalmazkodni a látásodhoz.
A fiú mosolyogva bólintott.
- Valójában azt hiszem, máris látom a különbséget. Furcsa, hogy amikor az animágus alakomban vagyok, sokkal jobb a látásom. Majdnem elfelejtettem, hogy ténylegesen milyen rossz volt.
- A macskák sokkal jobban látnak, mint mi. Valószínűleg te nem látsz olyan jól, mint egy macska, de az még mindig nagyon jó egy ember számára – magyarázta a tanár. – Kezdhetjük?
A fiú bólintott válaszként.
- Rendben. Gondolom, arra nincs szükség, hogy megmutassam a laborom? – kérdezte Piton ironikusan, mialatt a fiú teljes zavarodottsággal körülnézett. Igen, semmi értelme…
- Normál esetben megtiltanám számodra a belépést, de azt hiszem, ez nem lesz szükséges. Így hát, bejöhetsz ide addig, amíg nem nyúlsz semmihez, mivel azt hiszem, ezt szokásod megtenni.
Harry megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit.
Piton kinyitotta a nehéz faajtót, és a fiú követte őt. Felmásztak a kőlépcsőn, ami egyenesen egy széles folyosóra vezetett. A bájitalmester az első ajtó felé mutatott.
- Az én szobám. Vészhelyzet esetén ne hezitálj, hogy megzavarj, de csak hogy tisztázzuk, a szobám tiltott terület az idő többi részében!
Harry bólintott. Az elképzelés, hogy a zsarnoki professzor hálószobája körül ólálkodjon, rémisztő és egyszersmind csábító is volt…
De a bájitalmester már tovább is indult, és rámutatott egy, a folyosó túlsó oldalán levő, az előzővel szemközti másik ajtóra.
- Ez lesz a tied – nyitotta ki az ajtót.
Harry kíváncsian lépett beljebb néhány lépéssel. Egy egyszerűen berendezett szobában találta magát, a szétfüggönyözött ablak a birtokra nézett. Az ágyat megvetették és a ládája a szoba sarkában várta. Látta, hogy az íróasztalon van pár darab papír és néhány könyv. Piton előkészített neki egy szobát? Az elképzelés különös volt… nos mind kellemes, mind zavarba ejtő. A szoba hátsó részében meglátott egy második ajtót. A tanár megválaszolta kérdését, még mielőtt ideje lett volna rá, hogy feltegye.
Az egy fürdőszoba. Szükséged lesz rá, a szennyestartó az ajtó másik oldalán van. Anélkül, hogy további időt vesztegetett volna, a tanár ismét kiment. Harry vonakodva hagyta el a szobát, mivel még sosem nyílt rá alkalma, hogy egy tágas és kényelmes szobában maradjon… és elég sok idő eltelt azóta, mióta meg tudta mosni magát.
Piton a bemutatást a nappalival, az étkezővel és a konyhával folytatta, és a bejárati ajtóval fejezte be, amit meglepő módon mégis csak használt.
- Hát itt vagyunk. A területet már úgy hiszem, ismered. Kérdés? – kérdezte Piton.
- Ö, igen, ha nem túl indiszkrét, van házimanó a kúriában?
A professzor összepréselte a száját.
- Határozottan nincs.
Harry egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon Hermione nem most talált-e egy új tagot a M.A.J.O.M-hoz, de Piton gyorsan eloszlatta az illúzióját.
- Látod, mennyire sajnálom Potter, de kénytelen leszel magad takarítani a szobádat, és beérni az én főztömmel.
- Nem azért gondoltam – mondta Harry védekezően. – Csak…A kúria a Grimmauld térire emlékeztetett, vagy nem is tudom, a Malfoy-kúriára. Úgy képzelem, biztos nehéz fenntartani…
A bájitalmester kissé megnyugodott.
A Grimmauld téri példa és a te Dobby barátod már bebizonyíthatta volna számodra, hogy azok a lények nem megbízhatóak. Egy kém bizonyosan nem engedheti meg magának, hogy ilyen kockázatot vállaljon – felelte jóval higgadtabban.
Az emlék Siporról és Siriusról teljes erővel érte el Harryt, és érezte, hogy elönti a düh. Ó, igen, tökéletesen megértette a bájitalmestert.
- Emellett – folytatta a férfi – a kúria mostanában épült, nem úgy, mint azok, amiket említettél. Ez nem egy családi örökség.
Az utolsó megjegyzés felkeltette Harry kíváncsiságát, de nem merte megkérdezni. Nem akarta elidegeníteni Piton azzal, hogy tolakodó…
- Még valami? – kérdezte a professzor.
- Nem, ennyi. Köszönöm – felelte a fiú.
- Jó. A vacsorát körülbelül két óra múlva tálalom az étkezőben. Ha szükséged van rám, a laboratóriumban megtalálsz. Kezének intésével jelezte a fiúnak, hogy térjen vissza a házba, mielőtt ő ismét a kőlépcső felé indult volna.
Harry furcsán csalódottnak érezte magát, látva, hogy a tanár a pince felé tart. Igen, tényleg akart egy jó fürdőt és nagyon boldog volt a szobája miatt, de a kúriának ez a része ismeretlen volt számára és egyszeriben kissé rosszul érezte magát itt. Bárki megmondhatta volna meg, hogy ezeket a szobákat ritkán használják, és sokkal kevesebbet laknak ott. Szívesebben ment volna vissza a laboratóriumba is.
Jobban belegondolva, nem igazán tudta felidézni, hogy látta-e Pitont elhagyni a pincét, az alatt az idő alatt, amit ott töltött. Csak aludni ment fel és ritkán, hogy egyen – néhány gyors falatot – a laboratóriumban. Akkor miért élt itt Piton, ha még csak nem is örökölte? Mivel elvileg így lehetett érteni. A kúria nem volt olyan nagy, mint macskaként gondolta, de pont kényelmes egy nagyobb család számára. A bájitalmester nem látta helyénvalónak, hogy elmondja neki, mi rejtőzik néhány ajtó mögött, és nem kételkedett benne, hogy sok szoba valójában üres volt. Ám most kimerültnek érezte magát és tényleg koszosnak, úgyhogy boldogan csúszott a forró vízsugár alá a kicsiny fürdőszobában.
Óvatosan megtapogatta a karját, hogy megkeresse a törést. Nem volt nehéz megtalálnia: a váll közelében a csont furcsa szögben állt… Összerázkódott. Már korábban észre kellett volna vennie…
Nem számít. Majd Piton gondoskodik róla.
A végigfolyó víz ellazította az izmait, és különösen elálmosította. A nap izgalmai éppúgy kimerítették, ahogy az átalakulások is. Még akkor is, ha most már kevésbé tűntek megterhelőnek, olyan volt, mintha gyorsan kimerítették volna az energiáit, különösen, amikor varázslattal siettették.
Behunyta a szemét, és beleveszett a melegség érzésébe. Szeretett volna egy karosszékben lenni odalenn, és labdává gömbölyödni a tűz mellett. Mielőtt cselekedhetett volna, hirtelen érezte, hogy összemegy, és változni kezd.
Ó, nem, nem, nem szabad, most nem! Tágra nyitotta a szemét, és kétségbeesetten próbálta megállítani az átváltozást. Hiába.
Egy perccel később egy meglehetősen szánalmas kinézetű fekete macska sompolygott ki a fürdőszobából, bundája ázott volt, és farka lekonyult.
Nos, jól van, hát kezdte sejteni, hogyan is működtek ezek az Animágus transzformációk. És most tényleg, tényleg vissza akart változni emberré, még mielőtt Piton észreveszi és rákiabál! Annak ellenére, hogy nem tudott pontokat levonni a Griffendéltől a szünetben, nemde?
Minden megpróbálta erejével megpróbált visszatérni eredeti formájába, de tíz perccel később még mindig csak egy ázott, fekete macska volt, aki összecsöpögtette a hálószoba szőnyegét.
És mindennek a tetejébe kezdett fázni.
Felsóhajtott. Jobb lesz, ha most elmegy Pitonhoz, mintha hagyja a meglepetést a vacsoraidőig.
Még szerencse – gondolta -, hogy a laboratórium ajtaja a lépcső aljánál van, de a rohadt életbe, utált lefelé menni.
Amikor az aljára ért, halk nyávogásba kezdett - nem akarta megugrasztani a bájitalmester az előkészítés közepén. Néhány pillanattal később egy meglehetősen beletörődő tekintetű Piton nyitotta az ajtót.
- Úgy vélem, számítanom kellett volna erre – mondta, miközben arrébb lépett, hogy beengedje.
- Tehát öt percig sem hagyhatlak egyedül anélkül, hogy valamiképpen lehetetlen helyzetbe hozd magad?
A macska félig bűnbánóan, félig kihívóan nézett rá. Végül is, nem ő volt az, aki bebörtönözve találta magát egy hülye Halálfaló-gyűlésen. Összehasonlítva azzal, hogy ő ideiglenesen macska alakjában került csapdába, nem tűnt a világvégének.
Piton nézte az enyhén reszkető macskát. Kimerültnek tűnt és ez borzasztóan emlékeztette Shadowra azokban az első napokban…
Emlékezve a törött mancsra, a bájitalmester úgy döntött, jobb, ha semmit nem kockáztat. Ráterített egy törölközött a második karosszékre, megragadta a macskát és minden teketória nélkül a törölközőre rakta.
- Kész vagy, Shadow, te ostoba, utcai macska?
Mindketten megugrottak. Nem, a tanár nem akarta használni azt a nevet… csak kicsúszott és azonnal meg is bánta. Az hogy a keresztnevén hívta a fiút az egy dolog, de visszamenni ahhoz a nevetséges névhez, amit adott neki…
Felmordult. Elég a badarságból!
- Animagus revelio!
A fiú arckifejezéséből ítélve, ahogy a fotelben ült, világos volt, hogy őt is megrázta annak a névnek a használata. Hirtelen visszaemlékezett, miért is volt ott az a második karosszék, ahogy szeretett összegömbölyödni Piton vállán és…
Keze megérezte a törülközőt, amin ült. Piton követte a tekintetét, és a fiú egyből tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Az ereszcsatorna alatti zuhany, és utána a száradás a tanár térdén.
- Potter, ha valaha is még csak gondolsz rá, hogy akár egyetlen szót is szólsz, esküszöm, előbb dugom a fejed a kandallóba, minthogy beleszórnám a hopp-port – förmedt rá. Piton.
Harry apró elfojtott hangot hallatott, mielőtt sietősen kiugrott volna a fotelből.
- És eredj, mosd meg a fogad, a leheleted bűzlik a szardíniától!
Harrynek ezúttal nem kellett kétszer mondani, kirohant a laboratóriumból, kettesével szedte a lépcsőket és szíve sebesen vert. Ó, Merlin. Sosem lesz képes a tanár szemébe nézni. Ott találni magát Piton térdein, amint gyengéden szárítgatja egy törülközővel… és szinte bizonyos, hogy dorombolni kezdett…
Be fog zárkózni a szobájába és úgy tesz, mint aki alszik, amikor Piton vacsorázni szólítja. Már ha egyáltalán hívni fogja.
Persze lehetett volna kacagni is az egészen, de nyilvánvaló, hogy a bájitalmester nem találta a jelenetet különösképpen komikusnak. Be kellett ismerni, hogy akkor egyáltalán nem találta távolról sem kellemetlennek…
A kezek finoman dörgölték egy puha törölközővel, hogy megszárítsák, és azt a benyomást keltette, hogy ő egy… pontosan mi is? Egy gyerek, akit egy fürdő után gyengéden megszárítanak. Igen, pontosan ez volt az. De hát ez sosem történt meg vele valójában, ugye? Nem, Piton előtt.
Merlinre. Ez rosszabb volt, mint ahogy gondolta. Kinyitotta a ládáját és lázasan kutatott valami tiszta ruha után. Gyorsan bedobta a nedveset a fürdőszobai szennyestartó kosárba, és kimerülten vetette le magát az ágyra. Bárcsak eltűnhetne a takaró alatt és elfeledkezne róla a világ…
Bárcsak mindössze egy macska lehetne, aki megengedhetné magának, hogy megszárítsák és cipeljék…
Az álom ezekkel a gondolatokkal érte utol, és fejét a párnába fúrva aludt el.
Macskákról és bájitalokról álmodott…
Valamikor az álom közben hallott egy tompa kopogást és talán valaki a keresztnevén szólította. Nem Ron volt, bár a hang férfitől származott, de jóval komolyabb volt… Az apja talán… de hát nem tudta, milyen lehet az ő hangja, és ez ismerősnek tűnt… nem, nem pontosan ismerős…
Érezte, hogy egy kéz gyengéden megrázza a vállát, és riadtan ébredt.
- Harry? Jól vagy?
Piton. Beletelt egy percbe, hogy a fiú emlékezzen rá, hol van, és hogy mit keres ott.
- Jól vagyok – felelte automatikusan.
- Nem akartalak felébreszteni – magyarázta a tanár. Aggodalmasnak látszott. Ez volt az, ami szokatlannak tűnt a hangjában – mondta magának Harry.
- Sajnálom – ismételte, de ezúttal komolyan gondolta. – Elaludtam. Azt hiszem, nem hallottam, amikor hívott.
Piton bólintott.
- Ez kimerítő nap volt. A vacsora tálalva, ha készen állsz.
A bájitalmester nézte, ahogy Harry lassan feláll, és szemében szorongás tükröződik. A fiú gyenge volt – jobb lenne várni másnapig, hogy gondoskodjon a karjáról… Ő magának is tisztább elképzelése lesz, hogyan vigye végbe ezt a kényes beavatkozást. Jó dolog volt, hogy a fiú fáradt volt, mivel Piton majd meghalt, hogy aludjon, és sokkal jobban érezte, ha tudta, a fiú az igazak álmát alussza.
A vacsora csendben zajlott. Harry meglepetésére az étel tényleg jól sikerült. Habár, mivel ő egy bájitalmester volt, nem kellett volna meglepődnie. Bár sosem látta a férfit korábban főzni ezelőtt a pincében. Talán azért, mert időhiányban szenvedett. Hirtelenjében enyhe bűntudat töltötte el.
- Tanár úr… ha nem zavarja, gondoskodhatom az ételekről. Egész jól tudok főzni – tette hozzá.
Piton összeráncolta a homlokát.
- Nem ízlik a főztöm, Potter?
- Dehogynem, persze, hogy ízlik – sietett a válasszal. – Nem ettem ilyen jót a szünidő kezdete óta, de őszintén! Csak arról van szó… Azt gondoltam, hogy magának van más dolga is. Tudja, én igazán nem boldogulok olyan rosszul mindennel.
A tanár lassan bólintott.
- Nos, felteszem, végezhetjük felváltva. Nincs szükség a holnap reggeli időbeosztást kialakítani, azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy kiadós alvásra. Elkészítheted a reggelit, ha te kelsz fel elsőként. Minden szükségest megtalálsz a konyhában.
Harry bólintott és ismét a tányérja fölé hajolt. Semmiképp nem akarta elrontani az első ételét… ez becsületbeli kérdés volt!
Amikor befejezték a vacsorát, Harry arra számított, hogy Piton gondoskodni akar a töréséről, ahogy azt korábban említette, de úgy tűnt a férfinek már nem áll szándékában megtenni. Pálcája egyetlen intésével eltűntette az edényeket és felállt.
- Van bármire szükséged, mielőtt lefekszel? Egy bájitalra? – kérdezte a fiút?
- Nem, köszönöm. Öhm, mi van a karommal…?
Piton oldalra döntötte a fejét.
- Azt neked kell eldöntened. Úgy gondoltam, hogy a mai nap mindkettőnket sikeresen kimerített, és az volna a legjobb, ha várnánk vele holnapig, de ha azt szeretnéd, hogy ma este orvosoljuk ezt a problémát, akkor azonnal is gondoskodhatunk róla.
- Nem – felelte gyorsan a fiú. – Nekem is jobban tetszik az első megoldás. Most nem fáj igazán, és azt hiszem, mára elegendő erős izgalom ért.
Egy pillanatig tétovázott.
- Én... Én meg akartam köszönni mindent, amit értem tett. Tudom, hogy nem túlzottan kedvel és… nos biztosítom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne zavarjam magát. Csak mondja meg, mint kell tennem.
Piton furcsa pillantással méregette.
- Pillanatnyilag csak aludni. A következő kísérletként pedig megtanulni irányításod alá vonni az átalakulásaid és elkerülni a különösen veszélyes és nevetséges helyzeteket, amikben rutinszerűen találod magad – felelte. - Akár macska akár ember alakban vagy, szeretném, ha emlékeznél rá, hogy fel sem merülhet, hogy a Kúria határain kívülre menj. Ez mindenki számára rendkívül veszélyes volna. A Kúria közeli megfigyelés alatt áll.
- Nem keresem a bajt, a baj az, ami megtalál engem – védte magát Harry. - És nem áll szándékomban elhagyni a házat. Én- én boldog vagyok itt.
Harry érezte, hogy vadul elpirul. Amikor felnézett, látta, hogy Piton fekete tekintete kifürkészhetetlenül bámulja.
- Annál jobb. A Sötét Nagyúr nem tud az új animágus képességeidről, és ennek a lehető legtovább így kell maradnia. Mindenesetre az átalakulás gyakorlása és a roxforti visszatérés előkészítése megfelelő elfoglaltságot ad a szünidő hátralevő részére.
Harry elfintorodott. Ennyit a tűz melletti csendes szünidőről… gyaníthatta volna.
Piton felállt a székéről és a fiú követte. Mind ketten a szobájuk felé tartottak, lépteik visszhangot keltettek a hosszú folyosón.
- Amennyiben szükséged van valamire… Találsz Álomtalan Álom főzetet és más fájdalomcsillapítókat az éjjeli szekrényen. A nevük és az adagolásuk rá van írva a palackokra. Ne habozz használni őket! Ha problémád adódik, a szobámban vagy a laborban leszek. Igazi probléma – fejezte be, és szemöldökét ráncolva nézett a fiúra. Nem akarta, hogy egy pohár víz vagy egy időszerűtlen átváltozás miatt háborgassák, ma semmiképp.
A fiú rámosolygott, zöld szeme belefúródtak az övébe; Lily szemei… lágyak és eltökéltek…
- Biztos, hogy rendben leszek. Csak egy dolgot akarok: átaludni az elkövetkező két hetet. Nagyon köszönöm, professzor úr. Tényleg – mondta Harry ezúttal pirulás nélkül. Valóban tudatnia kellett a férfivel, mennyire értékeli, hogy megengedte neki, hogy biztonságban itt alhasson.
Piton bólintott.
- Jó éjszakát.
- Jó éjt, professzor.
A két ajtó becsukódott a lakói mögött és csend zuhant a kúriára.
Harry egy része szeretett volna összerogyni az ágyon és úgy végigfeküdni rajta, teljesen felöltözve, amíg az álom el nem éri. De ez volt az első éjjele a házban… hivatalosan. Lassan az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a hosszú függönyöket; nem akart másnap reggel a napsütésre ébredni. Most éjszaka volt, de látta a fák árnyékait a holdfény alatt. A birtokot… furcsa lesz kisétálni ebben a normális alakjában.
Behúzta a függönyöket. Minden olyan furcsa volt… és Piton is. Ez az első este mindent összevetve egyáltalán nem ment rosszul. Beszélgetésük teljes egészében udvarias maradt. És Piton Shadownak hívta! Úgy tűnt neki, hogy még a szívverése is megállt.
Lehetséges, hogy a Fekete Ember még mindig az „ő" macskájaként gondol rá? Nem úgy tűnt, mint aki annyira utálja már… még ha az a törülközős jelenet különösen zavarba ejtő is volt…
Mindketten teljesen kimerültek estére. A dolgok holnap ismét mások lesznek.
Harry pizsama után kutatott a ládájában. Keze beleütközött egy dobozba, amire nem emlékezett, hogy odatette: az ikrek ajándéka volt. Elmosolyodott – legjobb lesz, ha vár Roxfortig, míg kinyitja ezt! Kételkedett benne, hogy Piton humorérzéke értékelni fogja ez a fajta viccet. Távolról sem.
Egy elégedett sóhajjal bebújt a takaró alá. Az ágy puha és kényelmes volt… ami egy határozott javulás Dursleyék szobájához képest.
Érezte, hogy szíve összeszorul a gondolatra. Nem, sosem fog visszatérni a Privet Drive-ra. Ők határozottan nem akartak már semmit tőle. Valójában világosan a halálát akarták. Mindezt Marge miatt… valóban? Volt benne valami? Okozhatta valamiképp a halálát?
Dumbledore nem tűnt nagyon optimistának ezügyben a minisztériummal kapcsolatban… Talán végül mégis újra látnia kell Dursleyéket. De Dumbledore nem fogja engedni, hogy elvegyék és átadják Voldemortnak, ebben biztos volt.
De mi van, ha nincs más választása? Az, amit a Sötét Nagyúr Pitonnal művelt, csak vicc lesz összehasonlítva azzal, amit vele fog tenni, ha sikerül legalább kapcsolatba kerülni vele. Voldemort bizonyosan nem elégszik meg csak azzal, hogy megöli…
Piton… ritkán látta a férfit annyira fáradtnak, mint ma este. Minden arcvonása feszültséget tükrözött és holnapra halasztotta a karja rendbehozatalát. Ez nem rá vallott. És Pitonnak újra el kell majd törnie a karját. Az biztosan nem olyan lesz, mint egy sétagalopp.
Az álmosság végül sikeresen eltérítette gondolatait és olyan álomba merült, ahol Piton végül minden csontját eltörte, és annak ellenére, amit mondott, igenis fájdalmas volt. Vernon erősen leszorította, durván kinevette, miközben biztosította Pitont, hogy neki is be kell törnie a koponyáját abból a célból, hogy kimutassa támogatását.
Voldemort volt az, aki kimondta az utolsó szót, biztosítva őket, hogy egy Cruciatus átok sokkal hatásosabb lesz, és majd be is bizonyítja ezt.
A végén Piton nem értett többé egyet velük, hogy kárt okoznak a macskájában, mert mindenhova szőr kerül és tönkreteszi a bájitalait. Vernon azt tanácsolta neki, hogy fojtsa vízbe, de Piton nem akarta. Voldemort szintén ezt akarta, de Piton nem mozdult. Végül a dühös Sötét Nagyúr úgy döntött, hogy a tanár csontjait töri össze a macska helyett.
Ha Perselus arra számított, nyugodt éjszakai alvásban lesz része, gyorsan csalódnia kellett. Úgy tűnt, alig aludt el, amikor a folyosó másik oldaláról érkező sikoltások ébresztették.
A fogai között szitkozódott: Harry…
Pálcával a kézben ugrott ki az ágyból és néhány lépéssel a fiú szobájában termett, készen arra, hogy Halálfalókkal, vagy még rosszabbal, Voldemorttal nézzen szembe személyesen.
Egy pálcapöccintéssel elhúzta a függönyt, és a holdfény betöltötte a szobát.
Ám Harry egyedül volt, és semmi nem mozdult a fiút kivéve, aki sikoltozott, miközben hevesen vergődött az ágyában.
Piton felsóhajtott: egy rémálom. Sejtette, hogy aligha tarthatja felelősnek a mai nap után. Meggyőzőbbnek kellett volna lennie az Álomtalan Álom főzettel kapcsolatban.
Egyébként a rémálom biztosan ijesztő volt, mivel a fiú úgy tűnt, igazán megszenvedi.
- Harry, ébredj fel – szólította gyengéden.
A fiú felnyögött, de nem ébredt fel.
- Harry! Ez egy álom, minden rendben, biztonságban vagy!
Újfent semmi reakció. A fiú arca eltorzult, álmában a fogait csikorgatta, mielőtt egy újabb elkínzott sikolyt eresztett meg.
Ezúttal Piton megragadta a vállainál és olyan szelíden rázta meg, ahogy csak tudta. Akárhogy is, a fiú kitépte magát, és szó szerint átvetette magát az ágy másik oldalára, hogy elkerülje a kézközelséget. Összehúzta magát, karjával eltakarta az arcát, és még csak nem is nézett az oldalán álló férfire.
- Sajnálom! Sajnálom, Vernon bácsi, nem szándékosan tettem. Nem csinálom újra! Sajnálom! Sajnálom!
Piton a fejét rázta. A szánalmas hang hirtelen eszébe juttatta, mennyire fiatal is volt Harry. Talán végül mégsem adott elég leckét annak az átkozott Muglinak.
- Harry, minden rendben van, már nem a Privet Drive-on, hanem a Piton-kúriában vagy, és nem vagy veszélyben. Csak egy rémálom volt – mondta azon a megnyugtató hangon, amit Shadow-val is használt.
A fiú légzése nem nyugodott meg, de legalább abbahagyta bocsánatkérések hosszú litániáját. Vagy majdnem abba…
- Sajnálom – mondta bizonytalanul, ezúttal félig ébren.
- Harry, kérlek, nézz rám – mondta a bájitalmester határozottan.
A fiú lassan leeresztette a karjait és rápislantott.
- Nem áll szándékomban bántani téged. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, és itt senki nem tud elérni. Minden rendben van. – Piton meglehetősen nevetségesnek érezte magát, de a fiú igazán szorongott. Mindig ilyen hevesek voltak a rémálmai?
Úgy tűnt, a fiú egyre jobban visszanyeri öntudatát, de tekintete még mindig zavaros volt.
- Sajnálom. Mindent.
- Sajnálod? Mit, Harry? – érdeklődött Piton kíváncsian.
- Minden halált. Amit Voldemort tett magával. Mindent.
Hangja szaggatott volt és rekedt.
Közel állt a könnyekhez – gondolta a bájitalmester.
- Nem vagy felelős a nagynénéd haláláért, Harry. Ez borzasztóan ártalmas és kegyetlen ürügy a családod részéről, hogy kidobjanak…
- Nem csak ő. Sirius és a szüleim… Cedric.
- Harry, nem érezhetsz felelősséget minden egyes halálért, ami megtörtént és még történni fog körülötted. Sirius és a szüleid tisztában voltak a kockázatokkal. Mindnyájan meghozták a maguk döntését, és te nem sértheted meg őket azzal, hogy megtagadod a bátorságukat. Voldemort volt az oka és a kezdeményezője azoknak a haláloknak és soha senki nem fog neked szemrehányást tenni értük. Ugyanez vonatkozik rám is. Én választottam ezt az állapotot, és elfogadtam a kockázatokat. Neked semmi közöd sem a választásaimhoz, sem azok következményeihez – mondta Piton nyugodtan.
- Ha én nem lettem volna ott… semmi sem történt volna.
- Igaz. Még több halál lett volna, sokkal több borzalom, és ami engem illett, minden valószínűség szerint rég halott volnék. Bizonyos dolgok elkerülhetetlenek voltak, és borzalmas, hogy megtörténtek… de nem jelenti azt, hogy a maguk módján nem érték meg.
Piton nem volt benne biztos, hogy a fiú megértette, de meg kellett próbálnia. Ez a gyerek nem élhet és küszködhet ekkora hatalmas bűntudat terhétől.
- Mégis az én hibám volt – mormogta a fiú. Légzése nyugodtabbá vált, de látszólag az ereje végét járta.
- Miért is? – kérdezte Piton halkan.
- Balszerencsét hozok mindenkire körülöttem – zokogott fel a fiú.
Na tessék, itt tartunk – gondolta a bájitalmester. Mit mondhat erre? Közelebb mozdult a fiúhoz, aki ezúttal nem próbál elszökni.
- Ez nevetséges, Harry – mondta. – Nem lehetsz felelős mindenért, ami történik.
A fiú szipákolt.
- A fekete macskák balszerencsét hoznak, ezt mindenki tudja – mondta keserűen.
Piton látta a holdfényben, hogy könnyek folynak le a fiú arcán.
A gesztus szinte magától értetődően jött. A kimerültségtől – gondolta később.
Egyik karját a fiú válla köré fonta és simogatni kezdte a haját, ahogy Shadow-val is tette.
- Sosem akartam volna más színű macskát – mormolta.
A kimerültség úgy tűnt a legjobbkor érte el a fiút, mert egy pillanattal később a feje a tanár mellkasán nyugodott, és Piton érezhette, hogy enyhül a reszketése.
Néhány perccel később a légzése szabályossá vált, és Piton tudta, ismét álomba merült.
A fenébe, valószínűleg azon az éjszakán sem az ágyában aludni.
De furcsa módon nyugodtabbnak és jóval békésebbnek érezte magát, mint hosszú ideje, és keze a nekidőlt, alvó fiú fekete haját cirógatta.