Most pedig következzék, a "Mit kezd öt nap szabadidővel és egy tizennégy éves számítógéppel?" versenyünk egyik különdíjasa!

- Szia, Robin!

- Szia. Mit akarsz?

- Miért kell ilyen gorombának lenni? Miért kéne akarnom akármit is?

- Azért, mert te mindig akarsz valamit. Mondd meg mi kell, vagy hagyj elmenni!

- Kimegyek horgászni, és szerettelek volna elhívni magammal. De, mint látom, nem vagy abban a hangulatban… - az utolsó szavakat nagyon kevés választotta el a sóhajtól

- Nem, én szívesen megyek!

Lisbon meglepődött, ahogy meghallotta a saját hangját. Az igazság az volt, hogy idegessége ellenére sem akarta lelombozni a férfit. Pedig tudta, hogy Patrick Jane-t nehéz igazából letörni, mégsem akarta érezni a bűntudatot, ami elöntötte akárhányszor csak kellemetlenséget okozott a férfinak.

Egy pillanattal később a mondata mélyebb értelmét is megértette, miszerint ő, önkéntesen, kimegy a férfival a tópartra, majd órákat vár olyan kapásra, ami nem is biztos, hogy egyáltalán bekövetkezik. Talán nincsenek is halak abban a tóban…

- Mennék. – helyesbített végül a nő halkan

- A "mennék" azt jelenti, hogy nem jössz?

- Igen, sajnos. Tényleg szívesen mennék, de át kell néznem a jegyzeteim, és egy krízishelyzet is megoldásra vár…

- Tudod már hogyan oldod meg?

- Nem.

- Mi lenne, ha kijönnél velem, bedobnánk a csalit, majd segítenék kitalálni, hogy mit tegyél, és ha megvan, akkor visszajönnél, és megtennéd?

Lisbon elgondolkodott. Volt abban valami amit a férfi mondott, és, mint az köztudott, Jane tényleg ért a krízishelyzetek megoldásához.

Végül, bár semmi kedve nem volt horgászni, lassan bólintott. Legalább lesz egy kis ideje kettesben a férfivel, hogy elmondja, amit megtudott, és kikérje a véleményét…

Ahogy meglátta az aprócska, szinte észrevehetetlen fejmozgást, Jane szélesen elvigyorodott. Szerette, ha ilyen könnyen mentek a dolgai. Nem is várt tovább, belekarolt a nőbe, és, szó szerint, elkezdte a tó irányába húzni.

- Azt ugye tudod, hogy nem tudok horgászni?

- Nem baj, egy csapatba elég egy profi is, már ha ő tényleg jó. – kacsintott a férfi

- Nem tudom menyire vagy profi, de ego-gondoktól még nem szenvedsz.

Jane nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott.

Lassan sétáltak, mintha csak egy szerelmespár lettek volna, akik a természet szépségeiben gyönyörködnek. Vagy legalábbis a nő szerette ezt hinni. Nagy szerencséje volt, hogy tudta, Jane képtelen látni a gondolatait. Azt meg tudja mondani, ha hazudik az ember, vagy ha valami gyötri a lelkét, esetleg, ha olyan boldog, hogy szárnyalna, s ezt mégis magába fojtja, de nem a gondolatokat. S ezért Lisbon gyakran hálát adott az égnek.

Ahogy leértek a tóparti padhoz, Lisbon szomorúan látta, hogy a délutáni nap nem kerüli el. Kalifornia pedig nem éppen a hideg éghajlatáról volt híres.

- Nem fogunk lassan megpárolódni?

- Nem.

Lisbon várta, hogy a férfi előrukkoljon valamivel, nem is hiába.

- Várj itt egy kicsit! – Jane sarkon fordult, s elviharzott

- Azért bemehetek az árnyékba? Simon? Bemehetek?

A férfi azonban erre már nem válaszolt. Így, miután felmérte a lehetséges kockázatokat, saját felelősségére bement az árnyékba. Leült az egyik fa tövébe és várt. Mivel a férfi teljesen elhagyta a látóterét, csak tippelni tudott merre járhat. Emlékezett, hogy visszább, az ösvény mentén van egy kis eldugott sufniféleség, amit csak akkor láthat az ember az útról, ha a tó felől megy a táborba, mivel a másik oldalról teljesen eltakarják a fák és bokrok. Feltételezte, hogy Jane oda megy, hiszen ha máshová menne, akkor nagyon nagy kerülőtkéne tennie.

Igaza lett, pár perccel később meglátta Jane-t, aki valóban a kunyhó irányából tűnt fel. Fel is állt, hogy segítsen a férfinak, mivel annak teljesen tele voltak a kezei. Nem látta mivel, de tele.

Ahogy közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy a férfi két összecsukott tábori széket cipel. Átvette az egyiket, és megkeresték a legmegfelelőbb pontot a székek felállítására. Mivel a tóba benyúló aprócska fa-tákolmány – amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett stégnek vagy mólónak nevezni – árnyékban volt, és, hőseink megítélése szerint, napnyugtáig árnyékban is maradt, így ott vertek tábort.

Ahogy felállította a székeket, Jane megfordult, és odament a napon álló padhoz. Amit Lisbon korábban nem látott, az az volt, hogy a pad mellé a férfi már előre odakészítette a horgászfelszerelést.

Egy bot, egy vödör, és egy aprócska műanyagdoboz, ami a különböző csalik tárolására szolgált.

Lisbon meglepődött. Nem gondolta, hogy a férfi ennyire felkészült. S mivel biztos volt benne, hogy ezt a felszerelést nem Jane hozta magával, kíváncsi lett, hogy a férfi honnan szerezte. Ami a szíven, az a száján tehát így szólt:

- Azokat honnan szereted?

- Volt itt egy öregúr. Falusi. Azt mondta menjek el, zavarom a halakat, én meg kölcsönkértem a felszerelését.

- És odaadta?

- Az elnökök képmásai nagyon meggyőzőek tudnak ám lenni. De csak napnyugtáig a miénk. A székek amúgy nem tőle vannak, azokat Mrs. Deyfussól kértem kölcsön.

Most minden kedves olvasóban felmerülhet a kérdés, mikor volt ideje Jane-nek találkoznia a nővel, anélkül, hogy bárkivel is összefutott volna, de ezt én sem tudom. A lényeg, hogy megtette, s szerzett két széket. Amire büszke is volt, de csak a kellő, az illendő mértékben.

Jane lepakolta a felszerelést, s mialatt Lisbon csinos kis tekintetét a csillogó, csúcstechnikás horgászboton legeltette, valahonnan előszedett egy kalapot. Illetve sapkát. Olyat, amilyet mindenki látott már egy-két filmben, megszállott horgászok fején, csalikkal díszítve. Mikor Lisbon figyelme a botról visszatért az általa jóval érdekesebbnek talált férfire, nevetnie kellett.

S az igazat megvallva Jane-nek is. A szokásos háromrészes ruhájának csak a nadrágját viselte, egy világoskék kockás inggel, s ezzel a csöppet sem hétköznapi kalappal. Úgy nézett ki, mint egy romantikus film férfi főszereplője, egy ügyvéd, vagy hivatalnok, akinek egy hétvégét kell eltöltenie jövendőbelije cseppet sem átlagos családjával, vidéken. Persze, ha ő volt a főszereplő, akkor ezt a logikát követve a vele lévő Lisbon csak és kizárólag az örömapa lehet, akinek az elfogadás és az ölési vágy közti vékony vonalon kell táncolnia, mivel nem tudja elengedni az egyetlen kislányát.

De ahogy Jane a nőre nézett, a nagy zöld szemeire, a széles, boldog mosolyra húzódó szájára, el kellett ismernie, hogy sokkal csinosabb és kedvesebb, mint amilyen egy ötvenes éveiben járó férfi valaha lehet.

- Gyerünk, dobjuk be azt a csalit!

Most nagyon gonosz leszek, ugyanis van még bőven (komolyan bőven) ott, ahonnan ez jött, de nem rakom fel egyszerre. Talán kommentekért cserébe… Mit gondoltok?