Olvastam valahol, valami demotivalo féleségen, hogy minél több ideje van az embernek, annál kevesebb mindent csinál meg. Saját bőrömön tapasztalhattam, hogy igaz. Egész nyáron nem csináltam semmit, a történet már rég megvolt, csak nem volt kedvem leülni a gép elé begépelni. Szóval elnézést a késésért!

Itt a kövi fejezet immár újra spanyol-portugál szemszögből

Spanyolország, avagy gyanús a bátyus

Fel s alá járkáltam a cádizi kikötőben. Arthur megszökött, s napokkal ezután sem leltünk a nyomára, pedig már mindenhol körözés alatt állt, valamint véleményem szerint egy fél hulla, erős angol akcentussal bíró, nem is akárhogyan félszemű „suhanc" azért igen feltűnő jelenség kellett hogy legyen bármilyen közegben. Míg én ezen idegeskedtem, Portugália teljes nyugalommal üldögélt a lovaink közelében, a fogadónk melletti lócán. Tudom, hogy elég nyugodt egy ember, s mióta hazatértem, kiegyensúlyozottabbnak tűnt, de én mégis vártam volna valamiféle felháborodást, vagy legalább egy kicsi aggodalmat az arcán. Persze az érzelmeit még mindig nehezen adta ki magából, de a viselkedése akkor természetellenes volt számomra. Illetve az is meg lehet, hogy csupán irigyeltem.

Fülöp királlyal együtt utaztunk ide, Cádizba, és ez nem választható opció volt. Portugáliának is és nekem is sajnos túl sok szerepünk volt az egész eseménysorozatban, hogy innentől kimaradhattunk volna belőle. Mindemellett ezen a tárgyaláson függött minden. Mivel 1585 óta már amúgy is harcban állunk, és Arthur is igen súlyosan áthágta a törvényeket, esélyesek voltunk csupán tárgyalások árán szépen leamortizálni őt és egész királyságát. Meg is érdemelte volna. Ám rosszul is elsülhetett volna a dolog, ha Elisabeth váratlan érkezése miatt késik ennyit Don Juan, s mikor az angol királynő ideért volna, s nem találta volna Angliát… Belegondolni is rossz, micsoda politikai konfliktus alakult volna ki.

- Nyugodj már meg! Attól, hogy járkálsz, semmi sem lesz jobb, és én is ideges leszek. – szólt bele gondolataimba Rio. Jelét adta, hogy mégis csak van benne egy kis indulat. Persze átgondolva neki egész könnyű dolga volt. A legrosszabb, ami vele történhetett, hogy angol fennhatóság alá kerül, s bár nekem nem lett volna mindegy, neki mit sem számíthatott, hogy az öcsi, vagy egy régi jó haver dirigál. Talán jobban is járt volna. A nagyobb távolság és az elszigeteltség miatt könnyebben elszakadhatott volna. Oh, igen! Nem voltam én hülye! Tudtam nagyon jól, hogy végig ezen töri a fejét. Meg is értettem. Csak az volt a baj, hogy sima szökésekkel (igen, ezek azok a bizonyos hosszabb kiruccanások, amiket már említettem) nem igen lehetett az ilyet véghezvinni. Bezzeg amit Hollandia tudott összehozni! Na az már közel járt ahhoz, ami kell a függetlenedéshez. Csak hát őt nagyon nem hagyhattam. Először is a szívemhez nőtt, akárcsak az aranyos húga, Belgium. Másodszor pedig Fülöp nem akart engedni, hiszen jövedelmünk jelentős része (majdnem 2/3a az egésznek) erről a kicsi németalföldről származott.

- Nem tehetek róla, aggódom. Ha Anglia hazaért még Don Juan visszaindulása előtt, talán már nem is él! – nyafogtam, ám kivételesen Rio megtalálta a módszert, amivel vigasztalhat.

- Először is Arthur nem érhetett haza olyan hamar, hiszen a hajó már kora hajnalban indult. Azon kellett volna lennie, hogy esélye legyen. Másodszor Don Juan diplomáciai védelmet élvez követként. Hivatalos hírnök a két ország között, csak a király szavát közvetíti, tehát bármint mond, az nem az ő szava, így nem is büntethetik érte. Amúgy meg a tárgyalások is elhúzódhatnak.

- Ez igaz… - hagytam rá, s leültem mellé. Csak két hónap telt el a hajó indulása óta, Elisabeth pedig makacs és önfejű, mint egy öszvér, legalábbis állítások szerint, személyesen még sosem találkoztam vele. Továbbra is az volt a legfenyegetőbb lehetőség, hogy idejön személyesen, vagy angol követet küld Don Juannal együtt, s mi nem tudjuk felmutatni a beígért országát.

- Azon gondolkozom – törtem meg a pár perces néma csendet – hogyan jutott ki? A kulcsok tűntek el, azokat szerezte meg, de hogyan?

- Úgy hallottam, hogy Skócia jártas a mágiában. Ő miért ne lehetne? – vetett fel egy észszerű magyarázatot drága bátyám.

- Könnyen lehet, ha még annak ellenére is megszökött, hogy te pont ott… - és akkor belém hasított a felismerés, pláne mikor a hirtelen szünetemre és döbbenetemre ő elsápadt és nyelt egy nagyot – Rio, ugye nem?

- Mit képzelsz te rólam? – rivallt rám remegő hangon – Azelőtt, hogy vízbe dobott, hogy megmentetted a bőrömet talán megtettem volna, de így? – az érv meggyőző volt, csak az arca maradt sápadt.

- Ha így van, miért reszketsz és vagy holtsápadt? – kérdeztem szigorúan. Nem sok dolgot veszek komolyan, de az már tényleg nem csak játék, ha ő árult el.

- Bánom is én, hogy gyanúsítasz! – bánta, tudom jól - Ám képtelen vagy felfogni, hogy mit tenne Fülöp, ha ennek a gyanúnak csak egy foszlánya is a fülébe jutna. Pár nap a kínkamrában és még az is felvállalnám, hogy én vagyok Anglia, csak álruhában! Másodszor abba bele sem gondolsz, hogy ha olyan könnyen megszökött, ne adj Isten, mágiával, akkor velem vajon mi mindent tehetett volna, ha véletlen az útjába kerülök! – felpattant, mindezt könnyekkel küszködve a fejemhez vágta, majd elviharzott.

Szörnyű bűntudat ébredt bennem, hogy megint sikerült elrontanom azt a kis békét közöttünk, ami visszatérésünk óta fenn állt, s ami csoda volt a tavalyi ordibálásunk és rá következő események után, de nem mentem utána. A lovát, az ő drága lovát, ott hagyta mellettem, emiatt reméltem, hogy ha egy kicsit lehiggadt, majd csak visszajön. Különben is, ha utána mentem volna, minden bizonnyal nem megoldódott, hanem eldurvult volna a dolog, s talán még Fülöp fülébe is eljut, abból pedig egyikünknek sem lenne haszna, ebben ugyanis teljesen igaza volt.

Portugália, avagy késő bánat, eb gondolat

Ez közel volt. Vészesen közel került az igazsághoz, azt pedig a király jóvoltából nem biztos, hogy túléltem volna. Talán helyesebb lenne abban a megfogalmazásban, hogy biztos, hogy nem éltem volna túl. Nagy szerencsém, hogy Antonionak gyengéje az erős bűntudat, s nekem sikerült felébresztenem benne. No persze az is jól sült el, hogy sikerült másra, mondjuk sértettségre és dühre fogni a sápadtságot.

Elcsörtettem dühösnek mutatva magam, s meg sem álltam, míg el nem hagytam a várost. Olyan partszakaszt kerestem, ahova már távoli kikötő zaja sem ért el, ott pedig egyszerűen térdre rogytam, majd elterültem a puha homokban és beleordítottam. Nem sírtam, az nem szokásom, de indokolatlanul gyorsan vettem a levegőt, még sem jutottam elégséges mennyiséghez. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, ami könnyen lehetett az ordítás közben számba jutott homok következménye, szerintem nagyobb részt mégis a magam ellen irányuló dühöm hatása. Kínzóan bántó volt a tudat, hogy ha ő most megsérül, vagy bármi történik, az mind az én hibám lesz. Önző módon hátba támadtam a saját érdekemben, pedig tárgyalásokkal könnyedén le lehetett volna ezt az egész évek óta zajló hajcihőt zárni.

Már nem volt visszaút. Megtehettem volna, hogy mindent bevallok, de attól a helyzet nem javult volna, Arthur nem lett volna újra fogoly. Csak annyit értem volna el, hogy lecsapatom a fejem, Antonio lelkileg összeomlik, és ennek következtében a harcot is elveszíti, így a hallgatás mellett döntöttem. Az öcsém elég naiv volt, hogy tartani tudjam a szerepem, Anglia pedig biztos tarja a száját… legalábbis nem Antonio lesz az első, akinek elmondja.

Néhány percnyi fekvés után, amikor is nem tudom, hogy magamnál voltam-e, vagy csak képzeltem az eddig leírt gondolatokat, felálltam, majd egészen a vízig sétáltam. Az egyik hullám nagyobbra sikerült, én pedig bokáig beáztam, de nem zavart. Csak bámultam a talpam alatt lévő apró köveket és próbáltam átadni magam annak a hamis érzésnek, hogy én csalódtam a testvéremben, hogy dühös vagyok rá, mert ilyen komoly vádakkal gyanúsít. Érzésem szerint több órába is beletelt, mire elértem a kívánt hamis lelki állapotot, s én addig csak álltam egy helyben. A dagály lassan már a térdemet érte, de az én válaszom erre csupán annyi volt, hogy néha dühösen fogtam egy követ és teljes erőmből elhajítottam. Persze így a kabátom ingem és miegyebem is könyékig beázott. Hogy ezzel az álldühömet próbáltam megjeleníteni Antonio iránt, vagy a saját magam ellen irányulót kiadni magamból, azt én sem tudtam. Nem is segített.

Mire feleszméltem, hogy talán vissza kéne menni, a tenger visszahúzódott, én pedig elbóbiskolva ültem a vizes homokban. Nem tudom, hogy jutottam odáig, de ez a kicsi alvás, aminek következtében a gatyám is átázott, a fejemet is kitisztította. Az átázásnál ne feltétlenül a tengerre hullámaira gondoljatok… Kérlek titeket, ne ítéljetek el azért, hogy egy fél napot töltök a tengerparton a vízben állva, s ugyanott elaludva már nem bírta a hólyagom!

Vetettem még egy utolsó pillantást a tenger horizontjára, és sikeresen elszállt minden állérzés, amiért ez elmúlt 8-10 órában küzdöttem. Legalább húsz, ha nem harminc spanyol hajó közeledett a kikötő felé, de ekkora flotta a nyár végi viharok miatt nem szokott érkezni. Messze voltak még, csak napnyugta után futhattak be, én mégis fejvesztve rohantam vissza a városba, remélve, hogy Antonio ugyanott ül és vár rám. Ha már ekkora baklövést követtem el, hogy elengedtem azt a senkiházi angolt, legalább próbáljam kompenzálni valamivel. Nekem ugyanis majd' hogy nem semmi kétségem nem volt afelől, hogy azok ott nem spanyol hajók.

Rekordidő alatt értem vissza a fogadó elé. Nagy megkönnyebbülésemre öcsém a lovak mellett a lócán szundikált, ahol addig egymás mellett üldögéltünk, ha nem is túl békésen.

- Kelj fel! – dobbantottam előtte egy nagyot, amitől a lovak felnyerítettek, ő pedig ijedtében lefordult fekvőhelyéről.

- Mi van? – pislogott nagyokat, azután ismert csak fel – Haragszol még? – és én hálát adtam az égnek, hogy ilyen naiv öcsikével áldott meg, s az életemet is ezzel mentette meg.

- Don Juan hány hajóval ment? – kérdeztem. Csak a biztonság kedvéért tudni akartam, hogy egész véletlenül nem ő tért-e haza.

- Eggyel. Követeket nem szokás sereggel küldeni. – vágta rá, mintha természetes lenne – Miért?

- Várunk most szállítmányt? – hagytam figyelmen kívül a kérdést. Addig nem akartam ráhozni a frászt, amíg nem voltam biztos a dolgomban.

- Csupa hülye kérdés. Jól tudod, hogy az évnek ebben a szakában mindegy hol a flotta, az ott is marad, annyi vihar van a tengeren.

- Akkor állj már fel a földről és nézz oda! – rángattam a talpára. Bár megállni a két lábán még nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis még elég kótyagos tekintettel szemlélte a nagyvilágot, ám amint felfogta a látványt, azonnal felélénkült.

- Kizárt! Kizárt, hogy spanyolok legyenek! – rángatott a vállamnál fogva, amitől kicsit szédülni kezdtem, s beletelt egy kis időbe, míg elkezdhettem teljesíteni a parancsát – Én arra indulok, te arra! – mutatott a kikötő két vége felé – Értesítsd a hajók kapitányait, hogy álljanak készenlétben az esetleges támadásra. Talán még van időnk felkészülni… - miután ezt végig hadarta (alig értettem, nekem nem anyanyelvem a spanyol), elfutott a magának jelölt irányba, én pedig néhány másodpercnyi késéssel indultam az ellenkezőbe.

A kikötőben tizennyolc hajó, katonai és kereskedelmi vegyesen állomásozott. Én ezek közül csak nyolcat értesítettem, Antonio gyorsabb volt, pedig neki még vagy két kapitány valamelyik kocsmából kellett előkerítenie. Mindenkinek többé- kevésbé egyezett a véleménye, mégpedig abban, hogy ez kalóztámadás. Csak ott tért el a dolog, hogy melyik ország küldte. Volt, aki szerint a franciák ilyen aljasak, hogy spanyol zászlót tesznek, volt, akinek igaza volt, és az angolokra tippelt, mondván, a franciák túl büszkék a zászlójukra. Mivel a veszély így is, úgy is nagy volt, a katonai hajók, a nagy gályák és galleonok kihajóztak, a többi kirakodta értékeit, eztán ők is csatlakoztak a korábban kifutott hajókhoz, és úszó falat alkottak a kikötő és a kalózok között.

Estére valóban megérkezett a húsz hajó, és se szó, se beszéd, lőni kezdték a mieinket, persze immár a Jolly Roger lengett az árbocokon. Én és Antonio tehetetlenek voltunk. Én nem kaphattam hajót, mióta elvesztettem a szállítmányt, az öcsém pedig azt kapta feladatául, hogy engem tartson szemmel. Ő úgy tudta, hogy én ezt nem tudom, de látszott rajta, hogy többször is az arcomat fürkészi, és olyan is volt, hogy direkt a szökésre terelte a témát. (Valamint emellett hallottam, amikor Fülöp erre utasított) A legkeményebb mégis ez a nyílt gyanú volt, ami szinte a képembe vágott, bár nem vagyok benne biztos, hogy szándékosan. Tényleg úgy festett, hogy abban a pillanatban jutott csak eszébe az a lehetőség, hogy áruló lehetek.

Mi csak figyeltük, ahogy az angolok flottájából kiválik egy, s egyenesen a mieinknek ront, miközben a többi tartja a tisztes távot.

- Ez megveszett! Ha bemegy két hajó közé, szitává lövik! – fogta a fejét öcsikém. Én csak a lovamhoz sétáltam és a nyeregtáskából elővettem egy messzelátót. Belenézve balsejtelmem beigazolódott. A különc kis hajón nem más foglalta el a kapitányi posztot, mint Arthur. Miután ez sikeresen feldolgoztam, s legyűrtem a vágyat, hogy tehetetlen dühömben újra homokba dugjam a fejem és ordítsak egy nagyot, tovább vezettem a képet egészen a zászlóshajóra…

- Antonio, ezt látnod kell… - nyújtottam felé a távcsövet.

- Mit? Innen is látom, hogy angolok. Úgy tűnik Elisabeth így óhajt kapcsolatot…

- Hallgass egyszer rám, az Isten szerelmére! Nézd már meg! A külön lévőt és a zászlóshajót! – kiabáltam rá, miközben az orra alá nyomkodtam a kis szerkezetet. Néha muszáj kicsit durvábban szólni hozzá, mert amilyen naiv tud lenni, a felfogása is rendesen szundi módra tud állni.

Tudom, hogy az egész galibát én okoztam. Tudom, hogy amit tettem, helytelen, ostoba tett volt, és hogy ez egyáltalán nem vicces. Mégis, mikor láttam, hogy elkerekedik a szeme, s tátva marad a szája, kissé elmosolyodtam. Az arca felért egy utánozhatatlan művészi pillanatképpel. Bár akkor még nem tudtam, hogy ez micsoda, azért az akkori gondolkodásnak megfelelően is sikerült megtalálnom különlegességét. Na ezt sikerült szépen homályosan megfogalmazni, miközben egyszerűen csak röhejes volt a kinézete.

- Ők ketten? El Draque és Arthur? Akkor Don Juan már nem él! – rebegte. Én csak tovább csodáltam a naivitását. Tudta, hogy angolok. Tudta, hogy a királynő küldte őket. Mégis reménykedett még, hogy a követét életben hagyták? Bár, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Ami azt illeti, akkor már igen-igen haldoklott mindenkiben.

Lehet, hogy Portugália karakterét sikerült kicsit nyálasra venni... No de mindegy, van aki csöpögve szereti!

Kérem a véleményeket, hogy mit szóltok Rio árulásához, illetve Antonio hülyeségéhez! Azt tettétek volna, mint testvériesnek nem mondható portugál barátunk? Esetleg bedőltetek volna neki, mint naiv spanyolunk?

Írjatok!