12. fejezet: A félvér jóslatai

Frank Potter visszatért a városba, nem sokkal korábban küldte el a friss adatokat a Melindorra a közvetítő CSK csapaton keresztül. Többek között beszámolt arról a pletykáról, hogy Gammel volt az, aki a másik démon herceget is eleresztette a bolygóról Larionnal együtt. Ő ezt a régi történetek alapján ostobaságnak tartotta. És persze ismerte is a férfit, amióta visszahozták. Soha sem nézte volna ezt ki belőle.

De legalább annak örülhettek, hogy a doki hetek óta, ha nem egy hónapja a városban van már. Nemrég tudatták vele, hogy Sheppard kimentése nagyon rövid időn belül esedékes lesz, de addig rá kellene jönniük, hogy miként kaphatná a férfi vissza az emlékeit. Ez pedig igen nehéz feladatnak bizonyult, semmire sem jutott még előrébb evvel a kérdéssel.

Fogalma sem volt arról, hogy a másik két társa, akik úgyszintén a palota falain belül dolgoztak, miként állhatnak, régen látta mind a kettejüket, pedig Thomas hasonlóképpen a Végrehajtó egységében szolgált, míg Alicia apácaként tevékenykedett. Apáca, nem is már előléptették Larion papnője volt. De hármójuk közül neki Franknek volt a legmagasabb beosztása itt ezen az oldalon.

Odahaza Alicia is százados volt, míg Thomas őrnagyi rangot viselt. Felsóhajtott, és felpillantott. Eddig nem is vette észre, hogy már vissza is érkezett a palotához. Elindult a hatalmas fallal körülvett épület felé. Az ajtóban tisztelegtek neki és azonnal beengedték. Néha jó volt, hogy közvetlenül csak az istenek és Sheppard parancsolhat neki. Nehéz volt Langsdomként a férfira gondolnia. A történetek, amiken felnőtt mindig John Sheppard alezredesként, majd ezredesként emlegették.

És azt is tudta, hogy az egyik őse Virginia a doktora volt a férfinak. Elmosolyodott, közel volt a hatvanhoz, de húsz körülinek nézett ki. Volt a családfájukban egy zimiai éppen ezért éltek ők közel háromszáz évig, de soha sem öregedtek tovább, miután betöltötték az első negyed századot, csak az életük utolsó harmadában, de akkor viszonylag gyorsan. A folyosókon haladt, amikor a szállásoknál egy ismerős alakot vett észre.

Alacsony volt rövid tüskés fekete hajjal hozzá barna szemek. Alicia Morris volt az. A nő türelmetlenül toporgott a hálókörlete előtt, majd amikor odaért berángatta a férfit a szobába. A nő sima egyszerű ember volt közel a harminchoz, de rajta sem látszott meg még a kor.

- Mégis mit keresel itt? Elment a maradék józan eszed is? – kérdezte.

A papnők soha sem jöhettek a férfiak szállására, hiszen nekik más feladatuk volt, akik „találkozni" akartak velük, oda kellett menniük a templomaikba. Bár Larion papnőinek egy része itt teljesített szolgálatot a palotában.

- Thomas eltűnt Frank! – mondta. – Két hete még csak hírt sem hallottam felőle.

- Biztosan átvezényelték valahova. – felelte, de ebben kételkedett, minden áthelyezésről tudott. – Vagy szabadságra ment.

- Mind a kettőről tudnánk. Valami történt vele.

- Kétlem, ha lebuktunk volna már egyikünk sem volna itt.

- És ha igen? Ha szándékosan azt akarják, hogy hamis információt küldjünk vissza?

- Higgyétek el kedveseim, szó sincs erről. – mondta egy hang az ajtóból.

Mind a ketten odakapták a fejüket, Gammel érdeklődő arckifejezéssel nézett rájuk. Az ajtófélfának támaszkodott, majd hanyag mozdulattal lökte el magát onnan és indult el a kettős felé. Az ajtó becsukódott mögötte.

- A jó öreg Tom mostanra halott, nem árult el mindent abból, amit tudni akartam. Csak a ti neveteket tudtam belőle kicsikarni. Ti elmondjátok, vagy követitek őt?

- Ne is álmodj arról, hogy valamit elmondunk neked! – mondta a nő.

- Ne legyél ostoba! – reccsent rá Frank.

- Ne legyél ostoba! – utánozta Gammel az előtte szólót. – Csak néhány információ, kedves öcsém kegyeiből biztosan nem estek ki érte, sőt az életetek is megmarad. Azt hiszem, hogy ez egész fair ajánlat.

- Mit akarsz?

- Okos fiú. – vigyorodott el. – A csillagkapu címet, amivel eljuthatok… Egy pillanat, te melindori vagy!

- Nem, csak zimiai. – nyögte a szőke férfi.

- Ennek ellenére nincs benned ATA gén.

- A Zimián is éltek annak idején emberek, nem mindenki alterran származék onnan, az ősöm sem volt az. A másik pedig a Földről származott.

- Bámulatos a tudósok és Mortisse örülne ha ezt megtudnák, ilyennel még úgysem találkoztak a genetikai kutatásaik során. Ha nem kapok választ mégsem öllek meg, hanem átadlak nekik, mint árulót, azt hiszem az sokkal rosszabb lenne. És ő?

- Egyszerű földi emberek leszármazottja vagyok.

- Szóval genetikailag érdektelen. Szóval a kapucímet akarom tudni, amivel átjuthatok a Melindorra.

- Hülyék lennénk elárulni! – csattant fel Alicia. – Hogy mindenkit megölhess onnan?

- Megölni? Mit tanítanak nektek az iskolában? – felnevetett. – A feltett szándékom még mindig a trónra jutni, hogy a jogos örökségemet megkaphassam. Az a trón engem illett és nem Laegent.

- Mindenkit életben hagynál?

- Egy valakit nem, de ez titeket már ne érdekeljen. Mortisse és a tudósok elpusztítanák a bolygót és rajta mindenkit, ha egyszer megtalálják én nem. Mondjátok meg a címet. – mondta furcsán.

- Rendben. – bólintották mind a ketten.

Gammel elvigyorodott, rengeteg erejébe került, de a hosszú hetek alatt sikerült Tintagil erős védelmét áttörnie. Atlantisz az övé lesz. Követte a kapuig a két kémet, elégedetten figyelte, ahogyan tárcsáztak. A kapucímet nem ismerte ráadásul közel sem hét koordinátából állt, hanem a duplájából. Erre soha sem gondolt volna. Megvárta, amíg Frank beüti a kódot, hogy odaát a pajzsot lekapcsolják

- Sajnálom, de hazudtam. – nevetett fel.

Frank és Alicia hamuként omlott a földre és ő pedig átlépett a csillagkapun. Ahogyan átért vigyorogva nézett körbe, mintha csak Atlantiszra ért volna. A szemközti lépcsőkön Alaine és Arbejde döbbenten néztek rá, és ő továbbra is vigyorogva indult el abba az irányba.

Rodney arra riadt fel, hogy a kávéja kiesett a kezéből. A keze még mindig remegett attól, amit látott. Gammel itt az Öt városban ráadásul Potterék kódjával? Azonnal haza kell hozni a három kémet a Fellahini palotából, mielőtt ez megtörténhetne. Arról semmit sem tudott, hogy ekkor John ott volt-e még, de ez akkor sem volt jó.

A menzán volt, arra sem emlékezett, hogy ide miként jutott. Beszélnie kell Lorne-nal, a rádiójához nyúlt, de pillanatok múlva kapta is a választ, hogy a tábornok nincsen a városban még a felesége után távozott a kertekbe közel fél órával korábban. Remek, ez sincs soha ott, ahol kellene lennie, amikor szükség lenne rá.

Eltűnt a laborjából és megjelent a parkban ott, ahonnan a másik kettő erejét érezte. Döbbenten látta, hogy Susan éppen Thorral beszélget, míg Lorne azzal a nyolcassal, akikkel folyamatosan a legtöbb gond van az iskolában. Kamaszok, vajon ő is ilyen volt annak idején? Nem, ő már akkor is a saját otthon elkészített laborjában dolgozott. Alighogy megjelent és Evan észrevette csatlakozott hozzá.

Gyorsan elhadarta a férfinak a vízióját és a saját reakcióit ezzel kapcsolatban.

- Igen, valóban haza kellene őket hozni őket. Bár őket ismerve úgyis megtagadják a parancsot. Mikorra láttad ezt?

- Fogalmam sincs, Johnról semmi sem derült ki. De akkor eszerint Awagonnak hazudott Gammel. Mármint arról, hogy nem érdeklik a kémek.

- Még jó, hogy hazudott neki erről. Én is pontosan ezt tettem volna a helyében. Mármint pont azt, amit ő tett.

- Velesar vagy, még jó hogy…

- Kösz doki, hogy pont, vele hasonlítasz össze. Megyek és kiadom a parancsot, ha legközelebb bejelentkeznek azonnal haza is kell jönniük.

Mind meg fognak halni! Halottak lesznek néhány ostoba ember miatt. Ez mégsem helyes így, ekkor saját maga is az volt. Ostoba ember az alterranok szemében. Gammel feltörte Tintagil védőpajzsait. Megremegett, ezt nem egyedül vitte akkor véghez. Legalább is nehezen képzelte el hogy egyedül megoldhatta.

Ráadásul Johnt is ki kell onnan hozniuk. Tudta, hogy melyik csapat lenne a legjobb erre, de hát két tagja halott volt. Most jutott eszébe, hogy milyen régen is gondolt egyáltalán utoljára Teyla Emmaganra és Ronon Dexre. Ők ketten Jacksonnal és Mitchellel remek ütőképes bandát alkotnának. Csak hát Atlantisz egykori bolygójából annyi sem maradt, mint a háromezer éves holtak maradványaiból.

Holtak életbe való visszahozása. Volt egy olyan érzése, hogy ők is képesek lennének erre, még jó, hogy igen. De soha sem éltek vele az alterranok. Akkor olyanná váltak volna, mint az Ori, ezt pedig senki sem akarta. Ez volt az egyetlen kozmikus törvény, amit még nem szegtek meg, persze, hiszen mindenki beleegyezése kellett volna hozzá. Azt pedig senki sem tudta volna kicsikarni belőlük.

Annyi mindennel kellett volna foglalkoznia, Katie is teljesen ki volt borulva az előző este miatt. Kénytelen volt beismerni, hogy miatta. Talán jobb lett volna, ha annak idején nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy mindenképp aludjon, hiszen a nő nem akarta. Önző volt és most is az. Valahogy volt egy olyan érzése, hogy valaha régen a húgának volt igaza abban, hogy soha sem hagyhatja maga mögött mindezt.

Jajj, még közölnie kell Lorne-nal azt is, hogy holnap reggel indul a Hoved felkeresni és hadba hívni a három fajt. Milyen régen nem is foglalkoztak velük. A legendáik vajon még mindig élnek? Hiszen háromezer éve elhozták a papjaikat és papnőiket onnan. A három melindori nélkül vajon abba az irányba fejlődtek, mint régen látták?

Nagyon remélte, hogy nem feleslegesen mennek majd oda. Háromezer év sok idő és kész csoda volt, hogy az Ori még nem is szerzett róluk tudomást, nagyon rossz lett volna, ha mind a három galaxis elesik azzal a három fajjal együtt. Ők különlegesek voltak, az első olyan intelligens létformák, amik nem humanoidok. Sokáig el sem akarta Zanderként hinni, hogy az ilyen lehetséges. De meg lett cáfolva a kérdés.

Visszasietett a városba, az igazság az volt, hogy hetek óta meg akarta mondani az indulást Evannak, de valahogy soha sem jutott el odáig, hogy megtegye. Most egy nappal előtte pedig egyszerűen már ideje lenne. Hiszen ennek még az idejét is tudta pontosan. Kevés ilyen víziót látott korábban.

Ráadásul erre az útra most csak alterranok fognak menni és milyen szerencsés, hogy neki nem kell majd mennie. Úgysem szerette az űrutazásokat. Mindig felfordult a gyomra tőle és elég nagy volt a valószínűsége, hogy előbb vagy utóbb lelövik őket. És nem akart meghalni. A menza irányába sietett.

Zelenka is ott volt Jenifferrel, úgy tűnt, hogy a nőt máris elengedték a gyengélkedőről. Körbenézett máris tudta, hogy miért is jött ide. Arbejde is itt volt Evannal, csak a vöröset ne. Felnyüszített majd elindult az asztalukhoz. Ők ketten már a nyílt ég alatt ültek és a kinti hűvös szél amúgy is befújt a menzára.

- Beszélnünk kell? – mondta és leült az egyik székre.

- Nem látod zseni, hogy éppen beszélgetünk? – nézett rá Arbejde.

- Nem kérdeztelek vöröske és nem is hozzád jöttem. – mondta majd zavartalanul folytatta. – Elfelejtettem szólni, holnapra ne csinálj programot, ugyanis indulsz a Kis Magellán felhőbe meglátogatni Alangian barátainkat.

Az épület közel tízezer évig volt elhagyatott és romos, de az elmúlt néhány hónapban újjáépítették. Nem okozott nehézséget a számára, ez piti feladatnak minősült az ő köreiben. Annak idején rengeteg időt töltött itt a családjával. A kastély tornyai újra büszkén tornyosultak az ég felé, a régi fa út a hátsó tóhoz nem biztonságos volt. A belső udvar macskakövei már nem voltak véresek, az épület belseje már nem volt romos újra a Velesarok dicsőségét mutatta. Az régi út, ami a szemközti magaslat tetejére vezetett ismét kitűnő állapotban volt, akárcsak az az épület, az, ahonnan a kastélyra lehetett látni. Tárgyalónak használták, illetve a tó is ismét élettől nyüzsgött és a belőle irányuló kis patak is vígan csordogált. A tárgyaló épületével egyvonalban volt a domb alján egy híd, ami ismét felépült, ez vezetett a csillagkapuhoz, ami onnan körübelül öt perc sétára volt csupán. Már csak a tulajdonosainak kell visszatérnie, hiszen a szolgálók is visszatértek, hogy a helyről gondoskodjanak.

A férfi elégedetten szemlélte a művét, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint annak idején, amikor még igen sok időt töltött itt. De az óta minden más volt. Immáron nem tartozott többé azok közé, akiket alterranoknak vagy orinak hívtak. Soha sem hitte volna, hogy képes lesz tovább lépni, de megtette.

Rodney döbbenten nézett végig az épületen, Merlin és Lorne mesélt neki erről a helyről, de azt hitte, hogy már régen nincs ilyen állapotban. Most, ahogyan szemlélte, számára úgy tűnt, hogy csupán napokkal ezelőtt hagyták el. A szolgálók itt szaladgáltak; takarítottak és mindennapi teendőikkel foglalkoztak.

Tovább haladt az óriási belső udvarban, percek is elteltek, de már senkivel sem találkozott. A macskaköveket benőtte a moha, így a lépései zaját is elnyelték. Nemsokára meghallott egy hangot, ami furcsa nyelven beszélt. A hangra megdermedt, annak idején hallotta már igen sokszor.

Lopakodva indult el a hang irányába, utána rájött, hogy nem kell, hiszen senki sem látja és hallja őt egy jövőbeli vízióban. Ráadásul magáról egészen biztosan nem lát víziót, mert azt nem így élné meg. Ha téved halott ember lesz. Megszaporázta a lépteit a folyosó végén befordult, kis híján elcsúszott egy vizes kövön, itt valami nem stimmelt.

Kinézett a sarkon, majd rettegve lapult vissza a falhoz. Jó néhány mély levegőt kellett vennie, mire megjött a bátorsága, hogy újra kinézzen. Egy test lebegett a férfi előtt. Annak vállig érő vörös haja volt, az arca leginkább Gammelére hasonlított arra, amelyiket manapság viselt, csak nőiesebb és csinosabb annál, ez nem tükrözött gonoszságot. A fehér bőre árnyalata is ismerős volt és még innen is látta a zöld szemeket. Hiuval Velesar volt az, felismerte, hiszen annak idején ismerte őt. Merlin és Hoved apja volt.

Az előtte levő alak pedig, hosszú ősz haj, öreg test, az egykori főtanácsos volt az Hoved. Persze, hiszen akárcsak Merlin, Lorne apja is idősebb alakra váltott a fia felemelkedése után. A férfi befejezte azt, amit csinált. Rodney képtelen volt rájönni, hogy mi az, hiszen még soha sem látta, csak annyit tudott, hogy Hiuvalnak halottnak kellene lennie.

- Bocsáss meg nekem fiam azért, mert ezt kellett tennem. – mondta halkan a Velesar miközben ott térdelt az immáron fiatal testben lévő és lélegző Hoved mellett. – De most már nem tartozol közéjük, ismét Alterran lettél. – lassan állt fel, majd szólalt meg. – Nem is jössz elő, hogy köszönj nekem barátom, Zander?

- Te látsz engem? – kérdezte döbbenten Rodney.

- Persze. – mosolyodott el szomorkásan. – Én hoztalak ide, ebbe a látomásba. Én is belelátok a jövőbe, de ezt tudod. Elég hatalmam van hozzá, hogy manipulálhassam. Meg kell állítanotok Mortissét mielőtt mi tesszük meg.

- Ki az a „mi"? Te meghaltál.

- Túléltem, a Velesarok elég szívósak. Azt hiszem, hogy neked köszönhetjük. A „mi" azok vagyunk, akiket ti ősi isteneknek hívtok. Szerencsére nem vették észre a beavatkozásomat, amikor visszahoztam Alaine és Treavol Valorvartot. Azt hiszem így hívják őket. A tervem annak idején nem vált be, hogy sikerüljön megölni Cennent. Gammel elbukott.

- Te tetted olyanná, mint aki most?

- Nem ez volt a célom vele, azt akartam, hogy ellene forduljon, és nem pedig a saját fajtája ellen. Cennen olyan dolgokat művelt, amit még mi sem tűrhetünk tovább. Ha nektek nem sikerül megállítanotok, akkor a teljes világegyetem fog eltűnni és egy újat építünk a helyére. De ezúttal senki sem élné túl.

- Miért segítesz?

- Egykor belebuktam abba, hogy megállítsam. Azt hitte, hogy megölt, de nem, sikerült feljebb emelkedtem, a mai napig nem tudom, hogy miként. De nem akarom, hogy ez a világ eltűnjön. A családom még mindig életben van és feltett szándékom, hogy Gammelt is visszatérítsem a helyes útra, de erős nagyon erős.

- A Változás szele mikor ér el minket?

- Babonások vagytok még mindig? Tehát így hívjátok Változás. Közel, közelebb mint hinnétek. Larion a dédunokám tudja. – felnevetett. – Milyen öreg is vagyok már.

- Gammelt megállíthatja Lorne?

- Amíg Larion életben van, és kordában tartja igen, de meg nem ölheti. Nem folyhat több Velesar vér, elég volt, már így is túl sokáig viseltem el. Mennem kell barátom, majd még találkozunk és remélem nem olyan formában, mint amiben ők akarják.

Rodney remegve nézett fel, ennek ma már semmilyen formában nem lesz vége? És megint egy Velesar bámul a képébe, csak épp az egyetlen nem vörös remek, úgyis kezdett már elege lenni a vörösökből. Hogyan került a földre egyáltalán? Nagy nehezen ült csak fel, Hiuval. Alig akarta elhinni, hogy ez történt, vagy csak álmodta az egészet? Nem ez ahhoz túlságosan is valóságos volt.

Oldalra pillantott még Arbejde arcán is aggódó tekintett látott, mégis mi a fene történt itt? Nagy nehezen felült a padlóról, majd segítség nélkül felállt és lehuppant az egyik székre. Még mindig remegett, annak idején soha sem váltott ki belőle ilyen heves reakciót az, ha a jövőbe látott. Ez miért volt más? Mert szánt szándékkal vitték bele?

- Mit láttál? – kérdezte Lorne.

Tehát tudta, hogy megint egy vízió volt. persze, hogy tudta, hiszen őt is kínozták ezek több, mint háromezer éve. Szóval nem volt mit eltitkolni előle. De vajon mit változtatna a jövőn az a tény, ha megmondaná, hogy a nagyapja életben van? Merlin miként fogadná? Sőt, hogy Hovedet is visszahozzák, de már megint nem tudta az időt. Nem kérdezte meg.

- Hiuval életben van. – mondta halkan, meglepődött, hogy be volt rekedve.

- Tessék? – Evant még soha sem látta ennyire sápadtnak. – Tévedsz, éreznénk mindannyian.

- Nem közöttünk van, egy ősi isten.

- Meghalt közel húszezer éve. – ezt már Merlin mondta, aki megjelent mellettük. – Tudom, hiszen láttam a holttestét.

- Mortissének nem jött össze, feljebb emelkedett és az energia lény testét hátrahagyta. És vissza fogja hozni Hovedet. És, és ő tette Gammelt ilyenné.

Mindenki eltűnt körülötte, volt egy olyan érzése, hogy igen sokat kell majd beszélniük. Remélte, hogy nem robbant ki valamit ezzel, valami olyat, aminek mostanság nagyon nem kellett volna megtörténnie. Mind a kettejüknek kicsit sok lehetett az egész. Nem csodálta. Kénytelen volt beismerni, hogy neki is túl sok volt az egész.

Örült volna ebben a helyzetben, ha Nienyar itt lett volna a közelben, de fogalma sem volt arról, hogy a nő merre járhatott. Nagyon bízott benne, hogy ma már több víziója nem lesz, ez a kettő így is több volt, mint az elmúlt félév összese. Még mindig nem volt egzakt tudomány a dolog. Már alig várta, hogy az lehessen, és végre kontrolálni tudják, mert nagyon kezdte unni az egészet.

Elmerengett egy pillanatra, azokról az időkről nem tudott túl sokat, hogy Gammel miért is lett olyan, amilyen, csak annyit, hogy az anyját megölték és attól. Egykori barátja hogyan juthatott ilyen messzire, hogy megölesse a saját menyét csak azért, hogy Cennen meghaljon? Miket követett el, amikről nekik nincs tudomása?

A két férfi Valorvart és az Ori eszerint csak kicsi dolog volt, mert ezért egészen biztosan nem pusztítanák el a teljes világegyetemet. Oda kell majd menniük az egykori nyaralóhoz, hogy kiderítsék az egészet. Pocsékul érezte magát, miért pont őt kell belerángatni a családi hercehurcába? Amikor alig van köze hozzájuk.

Bah! Pontosan emiatt a hozzáállás miatt nem mondta el annak idején Lienya sem az ikreket neki. Az ő hibájuk volt ez az egész most. Ilyenkor megfordult a fejében, hogy jó lenne halott embernek lenni, hogy az élete nyugodtabb lett volna. Vagy ha nem lett volna ennyire zseni, akkor sem keveredett volna az egészbe bele.

„Ostoba vagy!" Szinte hallotta, ahogyan Arbejde a fejéhez vágja. Meg kell állítaniuk Cennent, ekkor jutottak az eszébe Hiuval szavai. Vagy megállítják vagy mindannyian meghalnak. Már most érezte, hogy az lesz a vége. Halott ember volt!

Órákkal később Aldannar egymaga üldögélt a kantinban és egy zöldség– és gyümölcstálból eszegetett. Leginkább a vegetáriánus ételeket szeretette, a húsokkal nem volt annyira megbarátkozva. Régen járt a városban, hetekkel ezelőtt. De most tervezte, hogy hosszabb ideig fog itt maradni. Hiszen az embereknek szükségük volt rájuk, még akkor is, ha az alterranok védőszárnyai alatt éltek itt.

Rodney vízióin töprengett. Annak idején ő maga is jóban volt a Velesarokkal mindegyikkel még úgy is, hogy akkor semmit sem tudott a rokonságról, ami őket összekötötte. Gammel Cennen mellé állásakor történt, hogy elszakadtak egymástól, de Laegen idejében ez a kapcsolat megenyhült, de az is csupán Emmenna miatt.

Sokszor gondolt arra, hogy mi is lehet a nővel, hogy egymaga él a Fellahini palotában Mortisse foglyaként. Bele sem mert gondolni, hogy miféle gonoszságokat műveltek vele kutatás és kísérletek címén. Hiszen nem mindennap jutnak Valorvarthoz, hogy kísérletezzenek rajtuk. Hiszen abban kételkedett, hogy a fiát és lányát odaadta volna a tudósoknak.

Ennyi érzelem még volt benne, hogy a saját embereit ne áldozza fel. Legalább is nagyon bízott benne. Emmennát gyűlölte tiszta szívből a férfi, főleg azok után, hogy rájött, hogy megcsalta. Emiatt nem hibáztatta, de akkor sem így kellett volna reagálni, bár ha jobban belegondolt, akkor az Ori már jóval ezelőtt született meg.

Saját magát hibáztatta, hogy nem látták előre ezt a szakadást. És ha Rodneynak igaza van és a vízió valóságos volt, akkor nincsen túl sok idejük addig, hogy az egykori isteneik újra beavatkozzanak. Nem akarta, hogy megtörténjen újra, hiszen a fajtájának is csak egy óriási csoda volt, hogy túlélték ennek a világegyetemnek a születését.

Az imák most kevesek lesznek, a régi könyvekből tudták ezt. De mostanra elég idősek voltak ahhoz, hogy tudják egykori isteneiknek nincs közük az istenekhez. Azt tesznek, amit akarnak. Vajon mennyivel jobbak az Orinál és az Alterranoknál, hogy életről és halálról döntenek? Főleg, hogy egy ilyen átható pusztítást még a felemelkedettek sem élnének túl.

Csak ők. Az ő síkjuknak a nevét még csak nem is ismerték. Létezhet felettük is valaki? Egészen biztosan, hiszen minden felemelkedett hiszi, hogy annál is van feljebb. Meddig tarthat ez az egész? És ki kinek a játékszere? Meddig tarthat ez a „játék"? Hiszen ezeknek az új tapasztalatoknak a révén már ez is nyilvánvaló.

Ha Hiuval is képes volt oda felemelkedni az istenekre Gammelnek ne sikerüljön, mert az őrületét ismerve tényleg senki sem maradna életben, ha ő az onnan kapott ereje révén elindulna meghódítani mindent. Ezt is mindenképp meg kell akadályozni. De a férfi megölése nem vezetne célra. Mert Rodney szerint nem hagyná a nagyapjuk, hogy megtegyék. Ebből legalább az megnyugtató volt, hogy a régens sem fog meghalni jó ideig. Persze ehhez igaznak kell lennie, amit McKay mondott. Ilyen képtelenséget régen hallott és nem nagyon akart benne hinni.

Túl nehéz volt. Élete több millió éve alatt úgy hitte, hogy az isteneik rendesek, akik felügyelik és óvják őket, erre kiderül, hogy mégsem, mert egyszer ők is emberek, vagy ki tudja, hogy kik voltak. Talán azok, akikből a Naremiek majd a Melindoriak lettek. Egyszer az isteneik is ők maguk voltak. Nehéz volt megemészteni.

Fogalma sem volt arról, hogy miként mondja el majd a többieknek. És, hogy ők miként fogják elfogadni. A fiatalok az alterranokat most is majdnem istenként kezelték, de ez akkor is más volt. Legalább ők könnyedén fogadhatják ezt. Képtelenek voltak felemelkedni, akkor ezért, mert ők nem engedték. A saját „gyermekeikkel" ezt tették.

Ha nem sikerül Cennent megállítaniuk hogyan lesznek képesek az ősi isteneket, hogy ne pusztuljon el minden? Hogy ne történhessen meg az, amit olyan sokan láttak előre. Most már nem látta magukat kiválasztottnak sem szerencsésnek, hogy ilyen életet kaptak. Talán csak egy kísérlet részei voltak csupán? Elég valószínűnek tűnt az egész.

A legrosszabb mégis az volt, hogy bármennyit látott a jövőbe még a mai napig nem volt képes megmondani, hogy melyik is fog tényleg bekövetkezni. Nagyon remélte, hogy ez a kettő, amikről ma szerzett tudomást nem fog. Gammel az Öt városban. Megremegett, az a népük halálának napja lesz, de nem a férfi által; a tudósok fogják elhozni számukra. De ezt már látta korábban.

A legszomorúbb az volt, hogy ebben igen biztos volt, hogy meg fog történni, ugyanis, ha többen látnak egy eseményt, azt megváltoztatni sem lehet. Ilyenkor gyűlölte a tehetetlenségüket, főleg, hogy bármikor is lesz ez a nap vészesen közeledett. A tenger gyermekeinek végnapja.

Most pillanatok alatt rájött, hogy senki sem látja kívülálló személyként volt jelen. Lorne és mellette egy másfél fejjel magasabb vörös hajú alak sietett végig a folyosókon. Mind a ketten az alterranok megszokott fehér viseletét hordták. Majd meglátta magát, ahogyan kettejük nyomában lohol. Lornék megtorpantak és mind a ketten visszafordultak az irányába. Megdöbbent egy pillanatra, mikor lettek ennyire jóban Gammellel?

A vörös kirángatta a haját az ingjéből és lehullott jóval a dereka alá. Mind a két férfi, akárcsak ő is elkínzott tekintetű volt és a sajátjáról fáradtságot is leolvashatott. Utoljára háromezer éve látta magát ennyire elkínzottnak. Mégis mikor és hol voltak? A folyosók alterran design szerint épültek, de nem Atlantisz volt.

Oldalra nézett a falakra; Fellahin! Ennyire elment volna a későbbiekben a józan eszük? Semmilyen ellenségeskedést nem vélt felfedezni a két unokatestvér mozdulataiban, sőt úgy tűnt, hogy bíznak egymásban. Felnyögött. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy minek kellett megtörténnie ahhoz, hogy itt legyenek együtt.

- Halott ember vagyok! – nyöszörögte a másik önmaga.

- Ha nem maradsz csöndben, garantálom, hogy az legyél! – mondta Gammel ahogyan hátrafordult. – Minek kellett egy halandót magunkkal hoznunk Laegen?

- Ő az egyetlen, aki életben maradt, nem halhat meg. Csak ő képes Mortissét megölni. – felelte Evan. – Meg a barátom.

- Még csak képességei sincsenek. Újra egyszerű ember. Te sem lennél itt, ha nem Ori lennél.

Halandó volt, Lorne meg Ori? De legalább az nyilvánvaló lett a számára, hogy a férfi a barátjának tekinti, mégis csak volt benne valami jó. De várjunk csak?! Az egyetlen, aki életben maradt? Ez azt jelentette, hogy Melindor elesett? Nem, ilyen messzire nem juthattak, nem lehetséges.

- Akkor öld meg őt is és hozd vissza! – megragadta Gammelt az ingjénél és a falhoz lökte. – Velem is megtetted, ő miért különbözne ettől?

- Melindori nem tudom megtenni. Szerinted én nem akarom holtan látni? Megölte Lariont és Alaine-t is, akárcsak az apámat és Hovedet is. Nincs meg az erőm, hogy visszahozzam, ha megöltük Laegen.

- De én nem akarok meghalni. Vagyis, ha meghaltam nem akarok újra visszajönni.

- Ez nem rajtad múlik Zander. – csóválta meg a fejét a vörös – Az ismert univerzum összeroppan, hacsak nem mi öljük meg előbb.

- Hát ennyire nem értitek? Ennyire ostoba lenne mind a két Velesar? Nincs tovább, ez az univerzum vége. Az emberiség majdhogynem egésze halott. Ez a galaxis az utolsó, ami még egyben van és nem pusztult el. A Fellahin az egyetlen bolygó, ahol élet van. De ha a becsületetek úgy kívánja ezeket vigyétek magatokkal.

Rodney hátrafordult és kutatni kezdett a táskájában a végén elővett két tokot, az Excalibur és a Gallóglaigh voltak azok. A két férfi döbbenten nézett rá, nem csoda, hogy ennyire szenvedett a nehézsúly miatt, ha még a két Valorvart penge is nála volt. Gammel vette magához az Excaliburt, míg a másik Evannak jutott. Még egyszer visszapillantottak McKayre majd futva indultak el a trónterem felé.

Rodney fáradtan támaszkodott neki a falnak, lenézett magára, majd átlépte saját jövőbeli képét és futni kezdett Lorne és Gammel után. Soha sem hitte volna, hogy ezek ketten valamiért is össze fognak fogni. De ha minden elveszett, akkor a családi kötelék volt az utolsó, ami még összeköthette kettejüket. Remélte, hogy ez soha sem fog megtörténni. Most már csak ő lenne az utolsó, aki megölheti Mortissét?

Valahogyan segítenie kellene. A trónterem bejáratánál érte őket utol, azok továbbra sem látták őt. Ennek most nem örült, az ajtó kinyílt és egyszerre léptek be rajta. Ő a hátuk mögött volt, így pár pillanatig nem látta, hogy miért torpantak meg mind a ketten. Így utólag már örült is volna neki. A tudósokat korábban csak egyszer volt szerencséje látni, de Mortisse tűzalakja még annál is rémesebb volt.

Lorne hiába volt mostanra Ori látta rajta, hogy legszívesebben menekülne, mert nem tudta elviselni a férfi jelenétét. A szoba lángolt, de ez most egyikkőjüket sem zavarta, hiszen a tűz volt a lételemük. Felnézett Gammelre, a férfi arcán fájdalom futott át és próbált a lehető legkevesebbet a fagy pengéhez érni, Evan hasonlóképpen viselkedett.

Ekkor jött rá, hogy a halálos ítéletűket írták alá, amikor elfogadták tőle a két fegyvert. Hiszen azokat arra tervezték, hogy kioltsanak mindent, aminek az Orihoz van köze. És ezt mind a két férfi pontosan tudta, ennek ellenére vállalták. Lépéseket hallott maga mögött, csak ő fordult hátra, saját maga közeledett.

Nem csak elgyötört volt, ekkor jött rá haldoklott. Meg fog halni! Nem akart még így sem.

- Tudom, hogy itt vagy, hiszen láttam annak idején. Könyörgöm Meredith avatkozz be és öld meg mielőtt öngyilkosok lesznek.

- Te meg kihez beszélsz? – szólt hátra Gammel.

- Láttam annak idején, itt vagyok, ott állok mögöttetek a múltbeli másam. Egy vízió volt.

Térdre rogyott. Rodney döbbenten nézett önmagára. Ha lett volna ereje, akkor ő maga ment volna Mortisse ellen, de nem tudott mit tenni. Szóval rá hárul, hogy megmentse a világot? Annak idején mit látott? Megtette vagy sem? Nem számított, elindult, de egy kéz ragadta meg a karját és rántotta vissza. Hiuval nézett vissza rá és megcsóválta a fejét. Rodney még felsikoltott, de addigra a két Velesar már nem volt az ajtóban.

Robbanás rázta meg az épületet és temette be az előcsarnokot. Ő maga előrenézett és átsétált a falon, hogy a harcot nézhesse. Gammel felüvöltött és a karddal esett neki Mortissének. A teljes gyűlöletét a támadásba öntötte, csak Lorne ellen látta így támadni korábban. Evan hasonlóképpen cselekedett, két oldalról támadtak.

Mind a két kard eltalálta Cennent, de az csak röhögve küldte útjára az árnyakat, persze hiszen a tűz hasztalan lett volna bármelyikőjük ellen is. Azok Gammel felé indultak, de Rodney döbbenten látta, hogy Hiuval eltűnt mellőle és unokája előtt állt. Neki nem árthattak Mortisse támadásai. A két férfi döbbenten nézett a nagyapjára, majd azon túltéve magukat ismét támadtak. Ezúttal Hiuval is velük tartott, de a világ megállt.

A támadások félbe maradtak, és az idő megszűnt létezni.

- Nem meg mondtuk, hogy nem avatkozhatsz be? – kérdezte egy unott hang. – Nincsen más választásunk.

Hiuval pupillái kitágultak és rémült arccal tekintett a hang irányába. Egy feketehajú embernek tűnő férfi állt ott, arcán csalódottság. Megcsóválta a fejét. Rodney nem is látta, hogy mikor mozdult, csak a halálsikolyt hallotta, majd az egész időtlenségnek vége lett. A következő Gammel hangja volt, amit hallott és egy kard csörömpölése.

Az Excalibur kettétörve zuhant a padlóra a máskor mindig életvidám arcra döbbenet ült ki és ez volt az utolsó érzelem is rajta. Egy pillanatra mintha megint megállt volna az idő, látta Gammel döbbent arcát, ahogyan a kardra néz, majd vér fröcskölt ki belőle minden irányba, ezzel egy időben fájdalmasan felüvöltött és térdre rogyott, majd le a földre.

Lorne megállt és rettegve nézett rájuk. Mortisse felnevetett, majd a törött pengét felvette a földről. A lábával lenyomta a felállni próbáló Gammelt a földre és a törött pengével egyenesen átszúrt a szívén, csak egy porkupac maradt a vörös hajú helyén. Evan ekkor támadott, de Cennen könnyedén hárította és az összes árnynak most már egyetlen célpontra kellett csak összpontosítani.

Evannak így már esélye sem volt. A Gallóglaigh csupán megkarcolni tudta az ellenfelét, mielőtt mindent betakartak volna az árnyak. Ő nem üvöltött fel az ő elmúlása csöndes volt, Rodney csak Mortisse kárörvendő nevetését hallotta. Immáron mindent ő uralt, majd hirtelen csöndben maradt. Az árnyak szertefoszlottak és az előbb látott férfi lépett elő egy ráncos képű háromszemű nő kíséretében.

- Ezzel vége. – mondta a férfi. – A következő felépítésekor az ilyenek kiküszöbölésére jobban kell vigyáznunk.

- Remélhetőleg akkor lesz más választásunk. – bólintott a nő is, amikor beszélt látszott, hogy a fogai tűhegyesek.

Cennen remegve nézett feléjük, hideget érzett, majd forróságot. Rodney nagyon távolról látta a robbanást az űrben volt az ismert világegyetem halott volt és éppen most látta a következő születését. Mégis ki mondhatta el, hogy látott egy Nagy Bumm-ot? És a jóslata mégis igaz lett. Halott ember volt!

Elég volt, nem akart többet látni ezekből. Ezt nem sokkal azután látta, hogy Aldannarral beszélt. Miért? Miért pont most azelőtt van mindez, hogy elmennek a három leendő szövetségesükért? Látta a világegyetem végét. Csak ő lenne képes megölni Mortissét? Akkor semmi jónak nem tekinthettek elébe.

Talán figyelmeztetés lenne, hogy nem szabad a szövetégéseikért elmenni? De eddig minden egy másik okból következett. Gammel Melindorra jutása, majd Hoved visszatérte és végül a mindenség pusztulása. Ráadásul meg fog halni, nem a legrosszabb, hogy addigra már senki sem lesz életben a két Velesaron kívül. A jelenlegi állás szerint most pedig öt, nemsokára pedig hat lesz életben.

A másik remek kérdés, hogy miként lesznek halandók? Volt róla elképzelése, de hogy mindenki? Arra már nem, maximum úgy volt lehetséges, ha az Ori az alterranok síkját támadja meg, de erre eddig még nem volt példa és a megvalósítást sem tudta elképzelni. A Nagy Bumm. Félelmetes látvány.

De soha nem is fogja megélni, Mortisse és az emberiség maradéka fog akkor elpusztulni és csak az ősi istenek maradnak életben. Hiuval pedig halott lesz, mert meg akarta tenni, amit annak idején nem tudott. Vajon megéri a számára? Nem, hiszen az összes Velesar halott lesz. Egy új univerzum. Vajon milyennek építik fel?

Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Egész életében nem volt talán ennyire tanácstalan, mint most. Körbenézett fogalma sem volt arról, hogy most hol lehet. Megnyugodva konstatálta, hogy a saját szobájában van és eszerint csak elaludt, mert be is volt takarózva. Felsóhajtott, akkor ez csak egy álom volt.

Máris sokkal jobb kedve lett, ez az egész amúgy is túlságosan vad volt ahhoz, hogy vízió legyen. Kinézett az ablakon már amúgy is sötét volt, ideje lenne vacsorázni. Örült, hogy lassan visszaszokik az étkezésre úgyis olyan finom ételeket készítenek manapság a menzán. A mostani konyhások sokkal jobbak voltak a régieknél.

Feltápászkodott, lezuhanyozott, felöltözött majd elindult a menza irányába. A tegnap este óta valahogy úgy érezte, hogy meg kellene valamikor a citromos csirkét is kóstolnia, persze csak akkor, amikor a többiek nem látják, mert akkor egész hátralevő életében azt hallgathatná, hogy megtette. Pedig nem volt vicces legalább is szerinte nem.

Már senki sem volt a menzán, amikor odaért. Ennyire késő lett volna? Lehetséges, nem mintha érdekelte volna. Végül a rántott karaj és a sült krumpli mellett döntött. Elvett még egy ásványvizet is és így ült le vacsorázni. Percekkel később Carson jött be a menzára majd csatlakozott hozzá.

- Megvizsgáltam a replikátort. – mondta. – Ilyen érdekes végeredményre nem számítottam.

- Mégis mire jutottál Carson?

- És nem hiszem, hogy a replikátorok meg tudták volna építeni, valaki más tette. – mondta végül miután a laboreredmények végére ért.

- Akkor szerinted mégis ki tette és miért? – nézett fel a sült krumpli halomból Rodney.

- Fogalmam sincs, de ez az alterranok tudásán is messze túl mutat. Így fogalmam sincsen, sajnálom.

- Ne sajnáld, remek munkát végeztél, komolyan. És még valami, szerinted fel fog emelkedni?

- Nem hiszem, hogy megteszik majd. Mármint azt, hogy engedjék. Félnek tőle, de ezt tudod.

- Valóban kétlem, hogy megtennék, de van egy ötletem, hogy kik „szerelték" össze és hívták életre. Csak az indokaikat nem tudom, de tényleg nem.

- Kikre gondolsz?

- Az ősi istenekre, ők lesznek a Változás.

- Tudok róla, beszéltem ma Aldannarral, örültem, hogy láttam, ő kérte, hogy keresselek meg. Azt mondta, hogy nem vagy jól és így elnézve tényleg igaza volt.

- Csak kimerült vagy Carson ennyi az egész.

- Nem lehetsz az, felemelkedett vagy. A víziókhoz van köze, ugye?

- Egyre rosszabb és rosszabb lesz. Nem, én engedem őket, nem követtem el ugyanazt a hibát, mint Susan tette a háború végnapjaiban.

- Tényleg őt láttad?

- Nem, reggel láttam a parkban Thorral beszélgetni azóta nem, de Lorne sincs ezen a síkon dél körültől kezdve, azt hiszem megbeszélni valója van Merlinnel.

- Rendben pihenjél legalább két napot, ezt komolyan mondom. Régen láttalak ennyire szörnyű állapotban, ha kell gyógyszert is adhatok, hogy rendesen aludhass.

- Köszi Carson, most megyek és járok egyet.

Lehet, hogy igaza volt Carsonnak és tényleg pihennie kellene egy keveset. Igen, akkor jó volt a megérzése a kisgyerekkel kapcsolatban. Remek munkát végeztek újfent, de most milyen célból vajon? Mi lehet az ősi istenek terve a replikátor gyermekkel?

Kint már sötétedett, amikor Susan visszafelé indult az Asgardok városából. Meglepődött, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül. Az igazság szerint az egész visszafejlődés volt, hiszen újra a régi alakjukat voltak kénytelenek felvenni, de legalább már nem voltak kihalás szélén. A testek felépítése igaz még mindig nem tette lehetővé a felemelkedés, de a négy megmaradt Asgard továbbra is életben volt.

Csak ők voltak azok, akik nem élték rendesen az életüket, hanem újra és újra letöltötték a tudatukat egy új testbe. Thor, Loki, Heimdall és Freyr a régi négy túlélő közül. Ők voltak azok, akik tulajdonképpen megmentették mind az Asgardokat, mind a Noxokat azzal, hogy ide tudtak szökni. Pontosabban Atlantiszhoz.

Mind a négy hajó adatbázisa felbecsülhetetlen értékű volt, sőt az asgard magnak a mai napig nagy hasznát vették errefelé. Nem is beszélve arról a biológiai laborról, amit a hajók a fedélzetükön őriztek. Abban az időben készült, amikor még képesek voltak szaporodni, így több száz, ha nem ezer génminta lapult a hajókon. Ugyanez igaz volt a Noxokról is, hiszen szövetségesek voltak.

Az ő mintáik is megtalálhatóak voltak a hajókon. Igaz a Furlingeké is, de a legutóbbi csúfos kudarc után, amikor az Ori mellé álltak őket nem hozták vissza, a mintáik lefagyasztva maradtak az örökkévalóságig. Szóval minták voltak háromezer évvel ezelőtt és nagy tudású genetikusai is voltak az alterranoknak.

Nienyar – az akkori régens – pedig zöld utat adott a kísérletekhez. Emberekben sem volt hiány ahhoz, hogy új testeket gyártsanak az asgardok maguknak, vagyis négyőjüknek. A régieknek nem volt rá szükségük, hiszen még szinte embernek tűntek és a szaporodásra is képesek voltak. Az Asgardok napjai újra felvirágoztak.

Thor, Loki, Heimdall és Freyr hamar testet tudtak kapni, mind a négyen azt választották, mint amiben az emberek megemlékeztek rájuk, mintegy tiszteletként az ötödik faj iránt. Ők négyen vigyáztak a mai napig a saját embereikre. Immáron közel háromezer Asgard élt a városukban és a kihalás gondolatát régen maguk mögött hagyhatták.

Bár ők a halálukra sem gondolhattak, hiszen egyikőjük sem tudta volna elképzelni, hogy feladja az életét évezredek után. Éppen ez akadályozta meg a népüket, hogy újra elindulhassanak a felemelkedés útján. Bár egyszer már lemondtak róla, és most is úgy tűnt, hogy ez nem zavarja őket. Úgy éltek, mint az emberek, velük elvegyülve. De így is élvezték az életet, a betegséget továbbra sem ismerték, mert genetikai úton lett kiirtva belőlük.

A Nox hasonlóképpen élte túl a saját fajtájának vesztét, genetikai mintákból klónozva lettek az első egyedek, majd hiszen az élet mindig utat tör magának, a nemzettségük ismét feléledt és idővel itt is születtek gyermekek. Igaz az ő számuk soha sem érte el az Asgardét, de az ő népességük közel ezer főt számlált.

Régen volt ennyi belőlük is. itt a halálozás alacsony volt, hiszen visszahozhatták a hallottaikat, de egy bizonyos kor után az alterranok kérésére nem tették meg. Ők ezzel a lépéssel, hogy újra feltámadtak vágták el a gátat a felemelkedés irányába. Túlságosan is egy családban szerettek élni és kétséges volt, hogy elviselnék-e azt, hogy valaki nem tudna tőlük csatlakozni a magasabb létsíkhoz és ez olyan hatással lenne rájuk, hogy az Orihoz kerülnének közelebb.

De ők is megvoltak, közel ezer éves élettartammal bőven ki tudták élvezni az életet. Egyedül Lya volt az, akinek engedték, hogy tovább is életben maradjon, így ő vezette a népét. Semmit sem öregedett a külseje pontosan ugyanolyan maradt, mint annak idején volt, amikor először találkozott az emberiség velük.

Susan örült ennek, hogy minden ilyen rendben van velük, akárcsak a melindoriakkal, zimiaiakkal, emberekkel és az egykori wraithekkel is. Ami miatt leginkább boldog volt, hogy az alterranok között újra születtek gyermekek. Ez azt jelentette, hogy ismét voltak olyan erősek, hogy megtehessék. Sőt már látott is közülük. Olyan sok minden van, amit be kell még pótolnia majd. Ásított egyet, kezdett fáradt lenni.

Gyalog indult el a parkban, nem tudta még, hogy mekkora az egész, a legközelebbi transporterhez tartott, ami az asgardok városához van közel, amikor esni kezdett az eső. Ezen felnevetett, olyan szürreális volt az egész egy pajzs alatt kilométerekkel a tengerfelszín alatt eső esik. Hihetetlen és bámulatos.

Kavicsos út vezetett végig a transporterhez, közben lámpák világítottak. Még nem ért oda, de az egyik távoli lámpa fényében a földön meglátott egy fekvő alakot. Odarohant, döbbenten tapasztalta, hogy Rodney volt az. A rádiójához nyúlt és azonnal segítséget hívott. Kitapintotta a férfi pulzusát, szerencsére életben volt. Felismerte az állapotot, egyszer ő is ilyen mélyen került bele egy vízió volt.

A teleport itt volt pár méterre már így alig fél perc múlva három ember orvos került elő Atlantiszból, feltették a férfit egy hordágyra, majd visszaindultak. Ahogyan a városban kiszálltak a teleportból a korábban már látott fehérhajú férfi is csatlakozott hozzájuk.

- Minden rendben lesz vele úrnőm. – mondta. – Menjen és pihenjen le önre is ráfér, nagyon fáradtnak látszik.

A férfinak igaza volt, tényleg annak érezte magát. Evan jelent meg mosolyogva az egyik sarok mögött és átnyújtott neki egy szendvicses zacskót. Rámosolygott a férfira, aki átölelte és együtt indultak vissza a szállásuk irányába. Igen Rodneyval minden rendben lesz, ennek ellenére eltervezte, hogy reggel, amint felébredt meglátogatja.

Az utóbbi éjszaka gondolatai továbbra sem hagyták nyugodni. Egyedül volt végre, egyedül lehetett. Sikerült Lariont is leráznia. Az Istenek városának tetején üldögélt és a távolt bámulta. Most, hogy visszagondolt és eszébe jutott a nyaralójuk annyira hiányzott neki az a hely. Szeretett ott lenni és talán most már képes is lenne elviselni azt a helyet.

Nem járt ott Mellissa halála óta, azok után Hovedék használták közel két évezredig még. De ők is lehagyták, amikor az alterran nemzet elhagyta Atlantiszt és a Földre menekültek a wraith elől. Nagyon régen volt már, lassan tényleg ideje lenne oda visszatérni és újra felépíttetni. Elmosolyodott. Még Larionnak is tetszene ott.

És ott még Cennen sem zaklathatná őket folyamatosan. Egy kicsit olyan lenne, mint régen. Nimue utolsó mondata továbbra sem hagyta nyugodni, az apja nem hazudott, képtelen rá, de akkor mégis kinek a parancsa volt, hogy ilyenné tegye? Nem mintha gyűlölné érte, hiszen „Sokkal jobb a pokolban úrnak lenni, mint a mennyben szolgának"és ez a mondás annyira igaz volt. Örült, hogy nem kell ott lennie a nyomorult alterranok között.

Ki lehetett az, aki ezt tette? Cennen akarta mindenképp a saját emberének, de Nimue más parancsára ölte meg az anyját. Bármennyit is törte ezen a fejét, képtelen volt megtalálni azt az embert. A saját apja egészen bizonyosan nem. De akkor ki? Úgy vélte, hogy az illető már életben sem lehet. De azért jó lett volna tudni.

Eszerint még egy bosszú ért valakinek, ha megtudja, hogy ki volt a megbízó. Erre megesküdött még a húgának, de már nem volt alterran ennek ellenére ezt meg fogja tenni. Megöli azt is, aki kiadta a parancsot. Ha kell mindenkit levadászik, amíg el nem ér a legmagasabbhoz. Csak akkor fog leállni, és majd utána jön az, hogy feljebb emelkedhessen.

Ha megteszi, akkor meglesz a kellő ereje ahhoz is, hogy Mortissét megölhesse és végre ő uralkodhasson minden felett. Hiszen ez volt a legnagyobb vágya, hogy mindenekfelett ő álljon, mindenki neki hódoljon és senkinek se legyen akkora ereje, mint neki. Akkor végre megpihenhet egy kicsit.

Kitartotta a tenyerét és ránézett tűz lobbant rajta. Korábban is megtehette volna, csak azért, hogy örömöt okozzon Mellissának. Keserűen felnevetett, csak mert nem volt felvágós és mert szégyellte a tüzet. Milyen ostoba és naiv volt akkoriban. Már akkor is kérkednie kellett volna vele, máig bánta, hogy nem tette meg.

Persze, akik kigúnyolták miatta, hogy tehetségtelen a mágiához azóta halottak voltak. Ó igen, megmutatta nekik, hogy nem is igaz. Csupán pár száz évet kellett várniuk rá, de akkor inkább azt kívánták volna, hogy bárcsak tehetségtelen lett volna. Esélyük sem volt. És gyakorolnia kell, hogy Laegennek se legyen legközelebb, ha találkoznak.

Legközelebb megöli Lariont is ha kell, ha beavatkozik, mert ha megöli a parancsa abban a pillanatban szertefoszlik. A bosszú és a gyűlölete fontosabb volt, mintsem életben tartsa a lányt. Kisöpörte a haját az arcából. Lehetséges, hogy nem is szereti annyira Lariont, mint korábban hitte volna? A legutóbbi tette után még mindig képes lett volna végezni vele.

Ez majd kiderül, ha legközelebb olyan helyzetbe kerülnek, addig is élvezi vele az életet. Felállt és letekintett a város aljára, majd a távolba. Elfintorodott, egy hely sem volt olyan szép, mint az eredeti Atlantisz vagy Tanele a kastélyával és az egész hely, ahol olyan boldog gyermekkora volt.

Awagonnal is beszélnie kell és igaz azt ígérte, hogy nem fogja keresni unokatestvére kémeit a palotában, de ez nem volt igaz. Le fogja őket vadászni és ők lesznek az jegyei Melindorra. Oda fog jutni és ott senki sem állíthatja meg, ugyanis reményei szerint Laegen is halott lesz addigra. Valahogyan, de át fogja adni Mortissének, vagy elintézi, hogy Larion ölje meg. A legjobb az lenne, ha saját magának sikerülne, de azt valahogy ügyesen kellene megoldania, hogy Merlin se akadályozza meg.

Villanást látott és hagyta, hogy az egész magával ragadja. Ő soha sem ellenkezett az ellen, hogy a jövőbe lásson. Bár utólag furcsállta, hogy előző életében tizenegy-ezer évnek kellett eltelnie, hogy bele lásson, most pedig azonnal. De legalább volt egy ilyen előnye a tudósokkal és Mortissével szemben.

Hűvös és mégis forró kezek fonódtak a derekára, látta magát és csak nem, felnevetett Morgan volt az. Alig akarta elhinni, hogy a nőt látja a saját birtokán voltak a Tanele bolygóján. Megfordult és megcsókolta a nőt. Elvigyorodott, már alig várta a napot, hogy újra láthassa LeFayt. Még mindig hiányzott neki, hogy nincs itt.

Olyan jól kiegészítették egymást mindig is, már azóta, hogy ő tanácsos lett Gammelből pedig régens. Vagy talán már akkortól, hogy először látta Cennen közelében, amikor még csak húsz éves volt? Igazság szerint ismerte a nő igazi alakját, de nem érdekelte. Jó volt az ágyban más nem számított, soha sem szerette, csak kölcsönösen kihasználták egymást.

Későbbiekben pontosan tudta, hogy miért is kereste fel Morgan, Laegennel való külső hasonlatossága miatt. Bár akkor már ezer éve nem azt az alakot hordta, de ez Morgant nem érdekelte. Hasonlóan megszállott volt, mint ő, ez tette kettejüket életveszélyessé. Nemsokára Morgan drágám, nemsokára.

Nyálkás kezet érzett a derekán és kizuhant a vízióból, egy másikba került. Oldalra nézett egy ráncos képű háromszemű nő nézett vissza rá vigyorogva, a fogai tűhegyesek voltak és közelebb hajolt hozzá. Gammel felsikoltott. Hátrébblépett és sikerült a látomást leráznia magáról. Zihált és hűsítően ölelte körbe a késő esti szél.

Nem, nem lehetett igaz! A csípőjéhez nyúlt a nyálkaszerű anyag ott volt a ruháján, kényszerítenie kellett magát, hogy ne sikoltson fel megint, remegve rogyott le. A lábai már nem tartották meg.

- Neeeem! – üvöltött bele kétségbeesetten a néma éjszakába.

Rodney kinyitotta a szemét a gyengélkedőn volt, a kintről beszűrődő fényeken azt látta, hogy nappal volt. Fáradtnak érezte magát, a kezében valami feszülő dolgot érzett odanézett, infúzió volt bekötve a vénájába. Ennyire rosszul nem lehetett. A ruhájának felsője ott volt a széken rajta valami csillogó anyag. Felült és hozzányúlt.

Nyálkás és nyúlós anyag volt. Undorodva törölte le azt. Emlékezett, hogy hol szerezte, a legutolsó víziójában a feketehajú és a háromszemű nő beszélgetését hallotta, de semmit sem értett belőle, mert olyan nyelven zajlott, ami számára egyáltalán nem volt ismerős. A nő nekiment és akkor szerezte.

Rosszul is lett utána, képtelen volt megállni a lábán és sikoltott. Mintha az őrületet hordozta volna magában a nő. Mondjuk már a kinézete is borzasztó hatást keltett, úgy érezte magát, mint a túlvilágon lett volna. A pokolban ahol az őrület tartja az emberben a hitet és az erőt. Remélte, hogy többször nem fogja látni őt.

Kiszedte a kezéből a tűt és felöltözött. Amikor megérintette a kabátját furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha kezdene megőrülni. Leejtette a földre ezt el kell majd azonnal égetnie. Csak elég volt erre gondolnia és a kabát meggyulladt. A tűzriasztó azonnal bekapcsolt és víz kezdett szétspriccelődni.

- Elárulnád, hogy mégis mit csinálsz? – kérdezte Carson, amikor bejött.

- Ki nyúlt ehhez a kabáthoz? – nézett rá.

- Csak az egyik nővér. Azt hiszem Gwen Anders a neve, miért fontos ez?

- Igen azonnal meg kell találnunk! – mondta és elindult kifele. – Ahhoz pedig senki sem nyúljon.

- Felesleges megkeresni Rodney. – mondta Jennifer kintről, belépett a szobába, arcát könny áztatta. – Gwen holttestét megtalálták, öngyilkos lett.

- Rodney mégis mi a fene folyik itt? – kérdezte döbbenten Carson.

- Azt hiszem a Változás első szele elért minket.

17