Másnap persze későn ébredünk, köszönhetően a szenvedéllyel teli éjszakának, de nem bánjuk. Ébren vagy már, mikor kinyitom a szemem, így a ragyogó kék szemed az, amit először meglátok. Csodálatos érzéssel tölt el, azonnal elmosolyodom.
- Jó reggelt! – cirógatom meg az arcod. – Min tűnődsz?
- Csak amit az este mondtál… hogy kizökkentettelek a hétköznapi életedből.
- Egy szóval sem mondtam, hogy bánnám.
- Tudom – mosolyodsz el, de azért lesütöd a szemed.
- Lassan kialakul majd a közös életünk.
- Igen. Csak egy kis idő kell hozzá – mosolyodsz el te is. – Reggelizünk?
- Persze, mehetünk – bólintok rá, és kimászunk az ágyból. Magunkra kapunk egy farmert, és elnevetem magam, ahogy leszűröm a következtetést, hogy jobban neked sem áll szándékodban felöltözni. Kedvtelve nézegetlek, míg egészen zavarba nem jössz, akkor elnevetem magam, és kisétálunk a konyhába.
Már majdnem végzünk a terítéssel, mikor megborzongunk és összenézünk. Csak megcsóválom a fejem, a nappaliban magamhoz veszem a kardom, és az ajtó felé indulok, mikor megszólal a csengőm.
Kinyitom az ajtót, de csak bosszúsan nézek az ott ácsorgó MacLeodra.
- Már megint rosszkor jöttem – sandít rám.
- Mire elmész, már egész megszokjuk – csóválom meg a fejem. – Bejössz?
- Ha megengeded – sandít rám, majd belép utánam. Időközben te is előkerülsz, és jót mosolygok azon, hogy magadra kaptad az ingemet. Kicsit nagy neked, mindig is karcsúbb voltál nálam, de ettől még jól áll.
- Üdv! – nyújtasz kezet Duncannek. – Reggeliztél már?
- Nem hinném, hogy Methos díjazná, ha olyan sokáig itt ragadnék – neveti el magát MacLeod.
- Megint összevissza beszélsz, MacLeod – csóválom meg a fejem, majd én is szerzek magamnak egy pólót, mielőtt a vendégünk zavarba jön, aztán letelepszünk reggelizni.
- Szóval rászántad magad… - sandítok közben Duncanre.
- Igen, még ma elhagyom a várost – bólint rá.
- És merre tovább?
- Egy kis időre még visszamegyek Amerikába… ott is lezárom az elvarratlan szálakat… de aztán… nem tudom. Talán megkeresem Connort. Jót tenne a lelkemnek a józansága. Bár… általában van fontosabb dolga is, mint engem pesztrálni.
- Ez nem igaz, te is tudod – rázom meg a fejem. – Mindig szakít időt arra, hogy veled foglalkozzon.
- Igen, tudom, csak…
- Kínosnak érzed, hogy feltárd előtte a történteket? – szállsz be te is a beszélgetésbe.
- Igen – ismeri be Duncan egy fintorral.
- Biztos lesz egy-két keresetlen szava hozzád, ha azt is előadod, hogy kezelted le a dolgot – csipkedem meg egy kicsit.
- Methos! – fogod meg a kezem egy pillanatra békítően.
- Jól van, na. Csak próbálom felkészíteni. Mint mondtam, Connornak ami a szívén az a száján.
- Ez tényleg így van – ért egyet Duncan is. – De miután kimorogta magát, mindig segít. Ő ilyen. A morgómedve külső alatt arany szíve van.
- Ez a te szerencséd – nevetem el magam. – Mindig kifogtad a legjobb mestereket.
- Igen, tényleg – sóhajt Duncan. - Ebben mindig szerencsés voltam. De… tulajdonképpen… két dolog miatt törtem rátok vasárnap kora reggel.
- Á, az üzlet – forgatom meg a szemem, és mivel épp befejeztük a reggelit, felállok. – Hagyom a fontos embereket tárgyalni – mondom egy elfojtott mosollyal, és eltűnök. Miközben ti megbeszélitek a dolgaitokat, én rendbe teszem a hálószobát, majd elheveredek az ágyon, és tűnődöm.
Az elmúlt tíz évben annyira megszoktam MacLeod jelenlétét az életemben, hogy hiába morgok vele állandóan, azért hiányozni fog. De tudom, hogy a lelkének most szüksége van egy kis békére, amit talán Connor mellett majd megtalál. Nála többet talán csak Darius tudna neki segíteni, ha még itt lehetne velünk, de sajnos rá már nem számíthatunk, így magunknak kell boldogulnunk. De nem féltem Duncant, ő is az a típus, aki bármikor, bárhol megtalálja a helyét.
Egy órát töprenghetek így, aztán felkelek és kisétálok a többiekhez. Reménykedem, hogy a hivatalos dolgaikat lezárták már, nem szeretek én ilyen hivatalos ügyekről tárgyalni.
Ahogy kilépek, látom, hogy egy rakás papír van még előttetek, de már épp készültök elpakolni.
- És, ha bármikor valami kérdésed lenne – ajánlja Duncan -, hívj csak nyugodtan.
- Ebben biztos lehetsz – neveted el magad.
- Idő kell, míg belejössz – von vállat Duncan. – De nem féltelek, végignézted a történelmet, tudod, mit hova tegyél, nem tudnak átverni, ahogy engem sem tudtak soha. De elérhető vagyok bármikor, ha szakértői vélemény vagy tanács kell.
- Kösz – bólintasz rá, és csak akkor veszitek észre, hogy én is ott vagyok.
- Látom az üzlet megköttetett – sétálok oda a foteled mögé, és a támlájára könyökölök.
- Igen – pillantasz fel rám. – A dolgoknak ezt a részét elintéztük.
- Remek. És te, MacLeod, mihez kezdesz?
- Nem tudom – tűnődik el. – Talán nyitok egy edzőtermet valahol, mint Amerikában.
- Abból nem élsz ilyen fényesen – ábrándítom ki.
- Lehet – von vállat -, de a tartalékaim jó darabig kitartanak, és most… valami változásra vágyom. És akkor legalább elmondhatnám, hogy a munkám a hobbim – neveti el magát.
- Ez eddig is így volt.
- Jogos – bólint rá végül. – De most… köszönjünk el – mondja nagy levegőt véve, majd feláll, és mi követjük a példáját. – Vigyázzatok magatokra! Majd valamikor… találkozunk.
- Így lesz – értek egyet vele. – Kicsi a világ, majd keresztezik egymást az útjaink. És tényleg keresd meg Connort, szükséged van rá.
- Igen, tudom. Megkeresem. Azt hiszem, még Svájcban van. Szép környék… nagy hegyek, kolompoló tehenek… lehet, hogy ez kell most nekem.
- A csend és béke majd segít – bíztatod te is. – Visszajössz valamikor?
- Nem tudom… - rázza meg a fejét. – Mostanában nem hiszem. Majd egyszer… talán. De…
- Vigyázunk Joe-ra ne aggódj! – nyugtatom meg kérés nélkül. – És ő is… figyel majd ránk – nevetem el magam, de azért nem áll szándékomban felfedni előtte Joe terveit, főleg nem Miriamot, és szerencsére te sem mondasz erről semmit.
- Köszönöm, Methos! – sóhajt Duncan. – Akkor én… megyek is – mondja, majd egy határozott kézfogás után megölel mindkettőnket, és kisétál az ajtón.
Egy percig úgy nézünk utána, mintha egy varázsló valami furcsa álomkórt bocsátott volna ránk, de te térsz először magadhoz.
- És most?
- Arra jöttem rá… valamikor régen… hogy ha valami olyasmi történik veled, ami nagyon kibillent az egyensúlyodból, akkor az segít a legtöbbet, ha beleveted magad valami egészen hétköznapi, megszokott tevékenységbe. Ez segít visszatérni a valóságba.
- Mire gondolsz?
- Vásárolni akartál… moziba menni… esetleg főzhetnénk…
- Rendben, benne vagyok – veszel egy nagy levegőt, és tényleg úgy nézel körül, mint akit nagyon mély gondolkodásból szakítottak ki. – És esetleg… benézhetnénk az üzletbe is… ne akkor lássam először, mikor holnap reggel kinyitok.
- Hisz már láttad – ugratlak.
- Igen, de akkor még mással voltam elfoglalva. Nem is igazán néztem körül.
- Szóval látatlanban vettél meg egy csomó omladozó vízköpőt.
- Igen, mondhatjuk így is – neveted el magad.
- Jól van, akkor oda is beugrunk –egyezek bele végül. – Akkor indulunk?
- Mehetünk – bólintasz rá, így gyorsan felöltözünk normálisan, körülnézünk, hogy mit is kellene beszereznünk, és elindulunk.
Vásárlás közben még látom, hogy nem ott járnak a gondolataid, így mikor kijövünk az boltból, inkább a legfrissebb szerzeményed felé kanyarodok, és a régiségbolt előtt fékezek le.
- Jó ég, mire vállalkoztam – mosolyodsz el végre, majd kiszállunk a kocsiból.
- Nem lesz itt semmi baj – nyugtatlak meg. – Duncan is megmondta, majd belejössz.
- Hát persze – mosolyogsz rám, ahogy besétálunk az üzletbe. Minden négyzetcentiméterét, minden darabját jól ismerem, hisz MacLeodnak szokása volt időnként kiselőadást tartani, főleg az aktuális legújabb darabjairól.
Végül persze elmerülsz a nézelődésbe, én viszont kényelmesen felülök a pultra, és benned gyönyörködöm. Egy-egy darabnál megcsóválod a fejed, és már várom, hogy kérdőn rám nézz. Mikor megtörténik, csak sóhajtok.
- Azokat Tessa készítette.
- Tessa? – nézel rám értetlenül.
- MacLeod barátnője volt.
- Mi történt? – sétálsz közelebb hozzám rosszat sejtve.
- Megölték egy rablótámadásban.
- Mikor volt ez?
- Talán egy évvel azelőtt, hogy megismertem Duncant.
- És Tessa…
- Hát, alkotott mindenféle műfajban, de nekem egy kicsit túlságosan is modern – vonok vállat. – Duncan sok darabot eladott, de ezekhez ragaszkodott. És a hajón is van belőle néhány. És Párizs utcáin is találhatsz tőle néhány szobrot.
- Akkor azt hiszem, jobb, ha ezekre a darabokra én is vigyázok – nézel körül. – Nem kockáztatnám miattuk a fejem.
- Hát, ha itt hagyta őket, akkor talán már nem ragaszkodik hozzájuk annyira. De elférnek a többi között, és amúgy sem hiszem, hogy… sokan kapkodnának utána két kézzel.
- Methos! Ne légy undok!
- Rendben, nem leszek – nevetem el magam. – És a többi cucc? –intek körbe.
- Vannak köztük érdekesek – nézel körül te is. – Olyanok, amik emlékeket idéznek fel bennem.
- Duncan is ezért szeretett velük pepecselni – bólintok rá. – Ő mindig szeretett emlékezni. A szobrok, a könyvek, a fegyverek… ha bejöttem hozzá, mindig mesélt valamit, ami eszébe jutott ezekről a dolgokról. Néha itt ragadtunk egy fél éjszakára is, úgy elmerültünk a múltban.
- Hozzám is bejössz majd néha? – sandítasz rám.
- Hát, ha meg tudsz győzni – ugratlak, mire elneveted magad.
- Vannak ötleteim. Talán sikerül.
- Egy próbát megér – nevetek veled. – Amúgy vannak napok, mikor én végzek előbb, majd érted jövök olyankor.
- Jól hangzik.
- Örülök. Kinézelődted magad?
- Igen, majd hétfőn folytatom.
- Remek. Akkor hazamegyünk?
Tűnődve nézel ki a kirakaton keresztül az utcára. – Sétálhatnánk egyet – nézel rám kérdőn, mire én is szemügyre veszem a külvilágot.
- Beborult az ég… hamarosan esni fog.
- Éppen ezért – somolyogsz magad elé, én pedig elnevetem magam, ahogy rájövök, mire játszol.
- Hát… a város másik végén van a Luxemburg park, de talán odaérünk, mielőtt szakadni kezd.
- Akkor induljunk! – bólintasz rá, így gyorsan kilépünk, bezárod az ajtót, és beugrunk a kocsiba.
Nem sokkal később a park mellett állítom le az autót. Ahogy körülnézünk, felmérjük, hogy valóban nincsenek itt olyan sokan, mint a múltkor. Lóg az eső lába, így csak a hozzánk hasonló elvetemültek bolyonganak a fák között, és már ők sem sokáig. Kiszállunk, és odasétálok melléd, és én is a kocsi oldalának támaszkodom. Csak nézzük a parkot, és egy kicsit megnyugtatja a lelkünket. Végül összenézünk, és elindulunk. Ösztönösen a Medici szökőkút felé indulok, hisz az a leghangulatosabb zug a kertben, eldugva néhány hatalmas fa árnyékában. Szótlanul, a gondolataidba merülve jössz mellettem, és én nem zökkentelek ki. Ismerem ezt az érzést, hisz rám is ugyanilyen hatással van ez a hely. Elcsendesít, elgondolkodtat. Most is így lenne, ha nem töltenéd ki a gondolataimat teljesen. De azért még így is érzem a hatást. A földből árad, az ősöreg fákból, amik bár még tized annyi idősek sem lehetnek mint te… nem is beszélve rólam… mégis valahogy az időtlenséget, az állandóságot jelképezik.
Egy jó negyed óra, míg elsétálunk odáig, közben néhányszor felsandítok az égre, de az időjárás szerencsére kegyes hozzánk. Sötét felhők gyülekeznek a város felett, de még nem ered meg az eső. Végül odaérünk, és egyszerre torpanunk meg a víz mellett. Állunk ott egy kis ideig, majd a jobb lábamat feltéve a szökőkút peremére, a térdemre támaszkodok. Közelebb lépsz hozzám, és lassan visszatérsz a gondolataid mélyéről.
- Mire gondolsz? – kérdezed halkan.
- Kétezer év… - csóválom meg a fejem egy nagy sóhajjal.
- Kétezer évig vártál rám – tér vissza a pillantásod a vízre.
- Nem – rázom meg a fejem. – Hazudnék, ha ezt állítanám. Éltem az életem. Voltam boldog, voltam szomorú, harcoltam, vagy gyógyítottam… mikor mit hozott a sors, szembenéztem vele.
- Ahogy én is, Methos. Nincs ezzel semmi baj. Az élet messze sodort minket egymástól… és nem élhettünk a múltban. De most végre egymásra találtunk.
- Igen – bólintok rá, majd egy kis időre elgondolkodom. – Néha eszembe jutottál, tudod? Olyankor szörnyen hiányoztál.
- Én is gondoltam rád időnként… és… mérhetetlen bűntudatom volt, amiért úgy váltunk el, hogy fájdalmat okoztam neked. Időnként nagyon megbántam, tudod? Hogy… eljöttem tőled… csak…
- A szerelmed Alexandros iránt mindvégig erősebb volt.
- Igen. Bilincsbe vert… és én nem tudtam lerázni magamról. Tényleg olyan volt, mint egy börtön, amit saját magam köré építettem.
- Tudom. De az, hogy végre kimondod a nevét… azt hiszem, ez jót jelent. Felszabadulsz. Lehullnak a bilincseid.
- Igen. És ezt neked köszönhetem – sandítasz rám egy halvány mosollyal, mire én is csak egy mosollyal reagálok, így egy kis időre elcsendesedünk.
- Tudod – töröm meg a csendet nem sokkal később -, mindig azt szoktam hangoztatni, hogy nem hiszek a sorsban… sem a véletlenben. De az az este… Az, hogy nem az üzletben kerested meg Duncant, hanem a bárban… az, hogy én aznap este dolgozatot akartam javítani, de aztán mégis félredobtam, és ott iszogattam Duncannel…
- Ez mégis csak a sors – neveted el magad.
- Igen, csak az lehet.
- És a sors ellen nem kapálózhatunk, igaz?
- Már nem akartam – mosolygok lehajtott fejjel.
- Már csak azért sem – tűnődsz tovább -, mert azóta is egyengeti az utunkat. Hisz simán eljöttem otthonról, két nap alatt lett munkám, amit valószínűleg szeretni fogok… minden a legjobb úton halad.
- Valóban – bólintok rá. – És ami még ennél is fontosabb… azt hiszem… lassan tényleg elhiszem, hogy itt vagy velem.
- Igen, ez tényleg mindennél fontosabb – simogatod meg a karom, mire felnézek rád. – Örülök, hogy így van.
- Csak idő kellett… és még kell is. Ahogy neked is.
- Igen – ismered be ezúttal minden tiltakozás nélkül, és én ezt is jó jelnek veszem. – De azt hiszem, ez is alakulni fog, ha nem kapálózunk a sorsunk ellen – mondod bizakodva. – Amúgy – tér vissza a tekinteted a szökőkútra -, ismertél Medicit?
Nevetve megcsóválom a fejem. – Nem, nem… most én kérdezek! – lépek mögéd, és átkarolom a derekad. – Áruld el nekem… hogy ebben a kétezer évben… mikor voltál a legboldogabb?
- Nem is tudom – tűnődsz el. – Talán… sok száz évvel ezelőtt egy kis görög szigeten éltem. Nem messze a mai török határtól. Egy halászfaluban. A napjaim nagy részét a tengeren töltöttem. Abban az időben értettem, hogy a tenger… és a tengert megszemélyesítő istennő a halászoknak minden. A tenger nem munka… hanem az élet. A kezdetétől a végéig. Ezt nem értheti az, aki nem tapasztalta meg. És volt egy gyönyörű feleségem, aki minden este várt haza. És szerettem őt, Methos, még akkor is, ha nem hiszed el. Alexandros ott volt a gondolataimban… de ettől még szerettem őt. Azt hiszem, azóta sem volt annyira… teljes… az életem, mint akkor. Lehet, hogy nem voltam gazdag, hogy nem volt rangom… tulajdonképpen a hajómon kívül nem volt semmim… mégis boldog voltam.
- Igen, ezt az érzést én is ismerem – szorítalak magamhoz egy pillanatra.
- És te? Te mikor voltál a legboldogabb?
- Az elmúlt kétezer évben?
- Mondhatsz régebbi dolgot is… de azt hiszem… úgy érzem… azok az idők már tőled is messze kerültek.
- Így van – sóhajtok. – Szóval akkor az elmúlt kétezer évben… hát lássuk csak… igen – tűnik fel az arcomon egy elmélázó mosoly. – Jó háromszáz éve lehetett, mikor egy szép napon megérkeztem egy dél-kaliforniai kisvárosba. Épp belecsömörlöttem egy polgárháborúba, és úgy döntöttem, hogy egy vidéki kisvárosban orvosként elcsitulhatna a lelkem. Hogy elmenekülhetek a múlt képei elől. Volt ott egy lány… gyönyörű, de lázadó, öntörvényű és dacos. Ez volt a látszat. A felszín alatt olyan érzékeny volt és nemes szívű, hogy nap mint nap kockáztatta az életét az elesettekért és a szegényekért. Szembeszállt a hatalommal, és egyben megbosszulta az apja halálát, akit szintén azért öltek meg, mert kiállt a szegényekért.
- És összejöttetek? – sandítasz rám hátra.
- Évek kellettek hozzá. Tessa… őt is Tessának hívták… pontosabban Maria Teresának. Csak akik közel álltak hozzá, azok hívták Tessának. Szóval ő… annyira csalódott az emberekben… a rendszerben… hogy hosszú idő kellett, míg meg tudott bízni valakiben. És persze mindketten makacsok és büszkék voltunk. Jó darabig még saját magunknak sem ismertük be, mit érzünk. De idővel igen… összejöttünk. Idővel megbíztunk egymásban annyira, hogy feltárjuk a titkainkat. És együtt… küzdöttünk tovább. Reménytelen küzdelem volt a katonai hatalom ellen… de mégsem adtuk fel soha.
- És győztetek?
- Minden nap arattunk apró győzelmeket… de ezek olyan apró cseppek voltak a tengerben… segítettünk valakinek, vagy egy családnak… másnap pedig végig kellett néznünk, hogy valakit ártatlanul elítélnek. De mégis… tettünk valamit… vagy legalábbis megpróbáltunk tenni. A kudarcok ellenére is… az egyik legszebb időszaka volt az életemnek.
- Mindig is kiálltál a jó ügyért – fordulsz meg az ölelésemben. – Ezt is úgy szerettem benned.
- Ma már nem ilyen a világ – csóválom meg a fejem. – Néha úgy érzem, kívülről szemlélem az egészet.
- Majd én visszavezetlek az életbe – súgod egy halvány mosollyal, és ahogy elpirulsz, elmosolyodom.
- Az jó lesz.
- Tudod… nem szeretnék versenybe szállni Tessával – sütöd le a szemed egy pillanatra, de aztán újra felnézel rám. – De azt szeretném, ha az életednek az elkövetkező időszaka legalább olyan boldog lenne, mint amit vele töltöttél.
- Remélem, hogy így lesz – bólintok rá, de még be sem fejezem a mondatot, mikor meghalljuk az első esőcseppeket koppanni a leveleken. Összenevetünk, aztán magamhoz húzlak egy csókra. – Most már mehetünk haza? – kérdezem, mikor elhúzódok tőled, és közben a levelekről már a nyakunkba is hullik néhány esőcsepp.
- Ugyan, Methos – sandítasz rám. – Nem szeretsz sétálni az esőben? – kérdezed, de láthatod a rosszallást a szememben, mert közelebb bújsz hozzám. – Utána felmelegítlek, ígérem – súgod a fülembe.
- Hogy te mindig minden őrültségre rá tudsz venni – nevetem el magam. – Gyere, megmutatom neked a Szabadság szobrot!
- Mehetünk – nevetsz rám pimaszul, és mint két komisz kölyök, kézen fogva elindulunk az esőben, úgy döntöttünk, hagyjuk, hogy a sors továbbra is egyengesse az utunkat.