Egy új történet kezdete – Mi és ők
Így néz egy férfi egy nőre, akit szeret? Elismerően, büszkén és... rajongással? kérdezte önmagát Olive. Ha nem is merte volna hangosan kimondani ezt a szót, azt határozottan érezte, hogy valami megváltozott kettejük között. Vagy inkább, mintha ő maga változott volna meg Max szemében, mintha félig-meddig gyereklányból egyszerre felnőtt nővé változott volna, mégpedig olyan felnőtt nővé, aki méltó a fiú tiszteletére, sőt talán csodálatára is...
De hát mi is tett ő? Csak annyit, hogy végre elrendezte a 'tartozását' Myrtle-lel... Semmi különleges nem kellett hozzá – legalábbis így utólag úgy tűnik... Előtte viszont... nos, előtte úgy érezte magát, mint aki önként megy a vesztőhelyre... Nem az élete forgott persze veszélyben, nem is egy újabb veszekedéstől félt, hiszen abból volt épp elég az elmúlt hetekben, csak éppen... csak éppen most annak is megvolt az esélye, hogy Myrtle kereken elutasítsa: 'nem bocsátok meg, és sosem fogadlak el mint családtagot' – és az, bárhogy is nézzük, mindennek a végét jelentette volna: bár egyikük sem mondta ki, mindketten tudták, hogy nem tarthatja meg Maxot Myrtle akarata ellenére...
És – tért vissza a jelenbe – így ölel és így csókol meg egy férfi egy nőt, akit szeret? Nem tudta volna pontosan megmondani, mi a különbség, csak azt, hogy most több volt a tűz, a vágy, valami türelmetlen szenvedély, amely elzsongítja az a gondolatokat, és elgyöngíti a térdet... Igaz, Max nem ment messzebb, mint máskor, a keze nem tévedt lejjebb, mint eddig, és nem próbált Olive ruhája alá nyúlni... de mégis, mindketten érezték, hogy most ez a lehetőség is jelen van, nem úgy, mint korábban... Végül is, emlékezette magát, a felnőttek igenis szoktak a csókolózásnál tovább is menni... Hirtelen nem is tudta, akarja-e, hogy ez megtörténjen...
– Mit akarsz tenni velem? – csúszott ki a száján a kérdés, ahogy egy pillanatnyi szünetet tartottak, de rögtön meg is bánta, hiszen ez úgy hatott, mintha egyedül Maxot tenné felelőssé azért, hogy egy pillanatra mindketten elvesztették a fejüket...
Mielőtt még visszakozhatott volna, Max egy fél lépést tett hátra, és kipirult arcán bűntudat jelent meg...
– Sajnálom – mondta egyszerűen –, sejtettem, hogy előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor már jobb, ha nem maradunk kettesben... legalábbis nem így, csukott ajtó mögött.
– Egyáltalán nem ezt akartam mondani – tiltakozott Olive hevesen... de azért a gondolat nem volt egészen idegen a számára sem... Egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódást, sőt még némi kétséget is: az illemkódex szerint a lány dolga lenne, emlékezett vissza, hogy kijelölje a határokat, hogy gátat szabjon a fiú türelmetlen vágyainak... Csak az a gond, tette hozzá magában, hogy akik ezeket a szabályokat hozzák, elfelejtik, hogy a lányokban is támadhatnak ugyanolyan türelmetlen vágyak...
Akár hogy is, egyelőre jobbnak tűnt engedni, hogy Max kézen fogja, és átvezesse a nappaliba, ahol nem volt ugyan más rajtuk kívül, de mégis elég nyilvános hely volt ahhoz, hogy megvédje őket mindenféle kísértéstől.
Furcsa volt visszagondolni azokra az időkre, amikor abban sem talált semmi veszélyeset, hogy esténként is felkeresse Maxot a szobájában, ha magányosnak érezte magát, vagy csak nem tudott elaludni, most viszont... Most viszont valami furcsa és ügyetlen helyzetbe keveredtek, ebben a pillanatban alig tudtak pirulás nélkül egymásra nézni...
Bár az imént épp fel akart tenni Maxnak egy kérdést (egy nagyon is fontos kérdést!), de most úgy érezte, nem tudna másról beszélni, mint ami most történt (vagy majdnem történt) közöttük, az viszont túl kényelmetlen téma lenne... Végül egy köztes megoldást választott, kisebb részben csak azért, hogy megtörje a kínos csendet, de nagyobb részt őszinte kíváncsiságból:
– Tehát eljött a pillanat, amikor mi ketten nem vagyunk már elég megbízhatóak ahhoz, hogy kettesben maradjunk, ha nincs valaki a közelben, de az ellen nincs kifogásod (illetve: neked és a szüleidnek nincs kifogásotok), hogy a húgod a fiúja ágyában aludjon?
– Igazságtalan, ugye? – mosolygott rá féloldalasan a fiú, de legalább újra úgy ölelte magához, mint az imént. – Nekik szabad, nekünk pedig nem... Meg tudom magyarázni, ha akarod, de a tényen ez mit sem változtat.
– Ó, tudom – illetve kitalálom: ők már majdnem házasok – gúnyolódott szelíden Olive –, úgyhogy nem is kell törődni azzal az aprósággal, hogy a húgod még csak alig múlt tizenöt – vagyis pár hónappal még fiatalabb is nálam...
– Nem, azért nem ennyire egyszerű a magyarázat... Egyébként, ahogy én látom, Myrtle tökéletesen képes arra, hogy elutasítsa Tomot, ha az bármi olyasmire akarná rávenni, amit ő még korainak tart... Bár, azt hiszem – tette hozzá egy kis szünet után –, egy kicsit csalódott is, amiért Tom még nem próbálta meg rávenni olyasmire...
Olive meglepődött. Sőt, úgy érezte, hogy ő maga is csalódott: ennél sokkal többet várt volna Maxtól.
– Rendben, mostanáig nem próbálta... például, mert még küzd a feketemágus énjével, meg a bűntudatával, meg tudom is én, mivel – de mi lesz egy hónap múlva, vagy fél év múlva, amikor eldönti, hogy ő mégis inkább egy normális fiú, normális érzésekkel és vágyakkal, és ő meg a húgod... hát... egymásra találnak... Úgy, ahogy nekünk még nem szabad – tehette volna hozzá, ha nem lett volna amúgy is világos, hogy a Myrtle iránti őszinte aggodalma a saját tisztázatlan érzéseivel is keveredik.
– Hol? – szakította félbe Max kérdése.
– Mi az, hogy hol? Ismered a Roxfortot, nem? – Illetve nem ismered, jutott eszébe, legalábbis nem személyesen, csak könyvekből, de most nem volt türelme, hogy emiatt megálljon –, szinte minden sarkon találsz valami sötét és csendes zugot, nem is szólva arról, hogy most már mindketten prefektusok, ami remek alibi holmi éjszakai randevúkhoz... Max, sajnálom, ha meg kell fosszalak az illúzióidtól, de a Roxfortban senki sem vigyáz rád, ha te magad nem vigyázol magadra.
– Pontosan így gondolom én is – helyeselt Max, aki talán mégsem volt annyira naiv, mint Olive hitte volna –, ha például téged kérnélek, hogy tartsd rajtuk a szemed, az nem csak lehetetlen lenne, de olyan is, mintha azt kérném, hogy áruld el az éppen csak kezdődő barátságotokat... És még továbbá, olyan lenne, mint én használnálak ki téged...
Ez megint csak arra emlékeztette a lányt, hogy milyen nehéz helyzetben volt Max, félúton közte és Myrtle között, és milyen hálás azért, hogy a fiú mindig megtalálta a módját, hogy ne sértse meg egyiküket sem...
– Amikor a szüleim júniusban tudomást szereztek Tom létezéséről – kezdte el Max a magyarázatát –, úgy gondolták, van okuk aggódni, különös tekintettel a körülményekre (te is ismered a lelkes ápolónő és hálás beteg románcának történetét: néha boldogan élnek, míg meg nem halnak; de azért gyakoribb, hogy nem).
– Ha aggódtak – vetette fel Olive –, akkor miért nem gondoltak arra, hogy...
– ... eltiltsák a lányukat a attól a fiútól, aki – talán – veszélyes? Csak gondolj bele, ha mondjuk rólad lenne szó, ha te találkoznál egy fiúval, akiről persze rögtön tudnád, hogy ő a lelki társad, ő az, akit a sors neked rendelt, és a szüleid el akarnának tiltani tőle – anélkül, hogy akár csak látták volna is –, ugye eszedbe se jutna valami egészen nagy ostobaságot elkövetni, például...
– Nem – tiltakozott Olive határozottan, azután kicsit csendesebben folytatta –, nem, mert tudnám, hogy úgysem tudják megakadályozni, hogy a Roxfortban együtt legyünk.
– Akkor már érted, miért nem is próbálkoztunk, hogy erőszakkal elválasszuk Myrtle-t Tomtól... Illetve, azt hiszem, már eddig is értetted – pontosította, visszagondolva mindarra, amit Olive korábban elmesélt –, hiszen te ma nemcsak elrendezted a vele a múltat, hanem még te adtál neki tanácsot...
– Nem egészen tanácsot kért – pontosította Olive –, és ha kért volna is, én nem mondtam neki semmi különöset – úgy értem, bárki más is ugyanezt mondta volna: ne siess el semmit, elsősorban önmagadra gondolj, tanulj szorgalmasan...
– Amit igazából kért, az inkább az erkölcsi támogatásom volt – mint egy kívülállóé, mielőtt megkérdeznéd, hogy miért éppen az enyém –, amit meg is ígértem... mihelyt biztos voltam benne, hogy nem éli bele magát valami eltúlzott vagy túl korai várakozásba... Azt mondta egyszer Tomnak (vagy inkább csak tervezte mondani), hogy 'Legyél te a kárpótlás minden rosszért, ami velem történt, és engedd, hogy én legyek a kárpótlás minden rosszért, ami veled történt!' – Félre ne érts, nagyon szép gondolat lenne, ha egy romantikus regényben olvasnám, de a való életben inkább ijesztő.
De végül, ismerte el, Myrtle nem bizonyult sem túl naivnak, sem 'túl szerelmesnek'... Persze nem mesélt el Maxnak mindent, amit Myrtle-től hallott: vannak dolgok, amik szigorúan a 'lányok egymás között' besorolás alá esnek... Nyilván Max sem mondott el minden részletet, de ez persze érthető is, hiszen az ő helyzete még nehezebb, neki egyszerre három ember bizalmát kellene megtartania...
Nem lehetetlen, jutott még eszébe, hogy Max úgy gondol őrá, mint valakire, aki megvédheti Myrtle-t Tomtól, ha a rosszra fordulnak a dolgok; de az sem lehetetlen, hogy épp fordítva gondolja: ha Olive térne vissza a régi énjéhez, Tom nyilván megvédené a jegyesét... Mindez vajon azt jelentené, hogy Max a legkörmönfontabb manipulátor mindnyájuk között? Vagy egyszerűen csak egy normális fiú, aki szeretné biztonságban tudni a kishúgát?
Biztonságról szólva, épp erről volt szó mostanáig: hogy Myrtle családja miért és mennyire bízhat Tomban. Eddig az egyetlen érv az volt, hogy amit nem lehet tiltással megakadályozni, azt jobb megengedni... remélte, hogy ennél jobbat is hall majd.
– Itt jött az én szerepem – vette fel újra a történet fonalát Max –: nekem kellett Myrtle bizalmába férkőzni, minél többet megtudni Tomról... Hogy azután eldönthessük, mit tegyünk: keblünkre öleljük-e az új családtagot, vagy eltiltsuk a gaz csábítót a védtelen hajadontól...
– Szóval – folytatta komolyabban –, meghallgattam mindent, amit csak Myrtle Tomról mesélt, elolvastam a levelei (vagyis elvarázsolt naplón keresztül küldött üzenetei) közül azokat, amiket hajlandó volt megmutatni nekem... azután azokat is, amiket nem – tette még hozzá.
– És abból, amit olvastál, arra következtettél, hogy biztonságos lesz meghívni Tomot ide?
– Biztonságos? Nem egészen – magyarázta Max türelmesen –, inkább arra gondoltam, hogy Tom nagyon is veszélyes lehet, és éppen ezért a lehető legjobb lenne, ha személyesen is megismerhetnénk. Tehát, amikor Myrtle felvetette, hogy Tom idelátogatna, és ő szívesen venné, ha a fiúja egy-két nap helyett az egész augusztust itt töltené velünk, én lelkesen helyeseltem.
– Myrtle szerint ez provokálta Tomot, hogy még az érkezése előtt megkérje a kezét – szúrta közbe Olive.
– Ezt könnyen el tudom képzelni – bólintott Max –, mert már tudom, hogy mennyire megalázónak tartja, hogy valakinek az adósa vagy lekötelezettje legyen. Ha családtag, az mégiscsak más; nem mintha egy ilyen korai eljegyzés szükségszerűen házassághoz vezetne – legalábbis a mi világunkban nem.
– Arra is gondoltam – tért vissza az előző szálhoz –, hogy írásban elég könnyű hazudni, vagy legalábbis egy kicsit átszínezni a dolgokat... Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész Sötét Nagyuras történet csak kitaláció...
– Miért hazudna valaki rosszat önmagáról – tiltakozott Olive –, mi értelme lenne?
– Ó, még nem hallottál olyanról, hogy egy fiú éppen azért érdekes, mert ő a rossz fiú? Akit jó útra kell téríteni, akit talán csak a körülmények tettek rosszá, de valakinek (és miért ne éppen én legyek az a valaki, gondolnád) az őszinte szerelme megmenthetné?
Tényleg némi féltékenység bujkált Max hangjában, kérdezte önmagát Olive. Max sohasem akart tökéletesnek látszani, csak valahogy úgy hozta az élet, hogy általában Maxnak kellett őt vigasztalnia, vagy bátorítania, vagy csak tanácsot adnia, most talán végre fordulnak a szerepek...
– Igazságtalanság ugye? – kérdezte játékos együttérzéssel. – Egyébként teljesen épeszű lányok törik magukat olyan fiúkért, akikről előre tudják (vagy legalábbis tudniuk kellene), hogy a végén keserűen csalódni fognak bennük...
– De azért – ölelte át vigasztaló (de főleg birtokló) gesztussal Max karját –, ne csüggedj, a rendes fiúkra is van kereslet.
– Nos, Tom nem hazudott, most már biztos vagyok benne – szögezte le Max –, abban az értelemben legalább is nem, hogy az ő számára ez valóság, hogy neki világos emlékei vannak az elkövetkező ötvennégy évről... Szörnyűséges tettek emlékei, kétségtelenül, senki sem tehetne szemrehányást neki, ha öngyilkosságba vagy őrületbe menekülne előlük... vagy egy amnéziátorhoz fordulna, hogy megszabaduljon ezektől az emlékektől... De nem tette egyiket sem, hanem megpróbálta újrakezdeni az életét...
– Persze joggal kérdezhetnéd, hogy nem túl veszélyes-e? De, igen, nagyon veszélyes; de mégsem annyira, mintha magára hagynánk... Legyünk őszinték: Myrtle választotta Tomot, nem fordítva – Rendben, az tényleg véletlen volt, hogy éppen ő találta meg eszméletlenül, természetes, hogy ő hívott hozzá segítséget, és az is természetes lett volna, hogy időnként érdeklődjön az állapota iránt... De az, hogy kinevezze magát önkéntes ápolónővérnek, az nem véletlen egybeesés volt, sem egy gesztus, amit az illem diktál, hanem nagyon is tudatos döntés...
– Olyan döntés – vetett fel egy másik szempontot –, amiről talán a szüleinknek is tudnia kellett volna, sőt talán még a beleegyezésüket is kellett volna kérje az iskola igazgatója: egy diákot határozatlan időre kivonni a tanulásból, épp a vizsgaidőszakban... – nem akart túl sok szót vesztegetni erre, de nem tudta eltitkolni azt az érzését, hogy a varázslóiskola felelőtlenül járt el.
– És ha azt kérdezed – tért vissza a korábbi szálhoz –, hogy tudom-e, hogy amit Tom a húgom iránt érez, az nem igazi szerelem, hanem inkább egyfajta kapaszkodás egy biztos pontba, akkor felelem, hogy igen, természetesen tudom... De, ahogy látom, ez az érzés elvezethet majd igazi szerelemhez – feltéve, hogy ők ketten elég őszinték egymással, és egyikük sem vár olyasmit a másiktól, amit az még nem képes megadni.
Ez a gondolat (még ha nem is valami romantikus), nagyon hasonlított arra, amit Myrtle maga mondott, emlékeztette magát Olive, kivéve persze azt, hogy Myrtle-nek jogában állna tévedni is, légvárakat építeni, alaptalan várakozásokba beleélni magát; Max viszont – nos az ő feladata épp az volt, hogy ő legyen az aki tárgyilagosan ítéli meg Tomot... ehhez persze el kellett nyernie bizalmát, meghallgatni mindent, amit csak Tom hajlandó volt önmagáról elmondani – amit meg nem, azt óvatos és türelmes kérdezősködéssel kiszedni belőle...
De persze, jutott még eszébe, ezt nem lehet úgy megtenni, hogy közben ne kerüljenek közel egymáshoz... túlzás lenne azt mondani, hogy Tom valamiféle apafigurát lát Max Mouronban – egyrészt, mert a két év, ami közöttük van, ehhez túl kevés, másrészt, mert Tomnak van apja, még ha nem is sikerült – még – megtalálnia vele a kapcsolatot...
– Te pedig közben valamiképpen Tom bátyja is lettél, ugye? – kérdezett rá egyenesen. – Vagy mondhatom úgy is, hogy közeli barátja, tanácsadója, lelki vezetője... Valahogy úgy – tette hozzá egy váratlan ötlettel –, ahogy velem is történt... Mondhatnám – mosolyodott el kihívóan –, elég kényes helyzetbe keverted saját magadat... Myrtle, Tom és én... különböző okokból, de mind benned bíztunk meg, neked mondtuk el a titkainkat, tőled vártunk tanácsot vagy vigasztalást...
– Nem én kértem, hogy így legyen – védekezett Max, hallgatólagosan elismerve Olive igazát –, nem én akartam a bizalmatokba és a titkaitokba férkőzni...
– Vagy legalábbis eleinte nem, a te esetedben – folytatta csendesebben – nem akartam mást, mint amit a szüleim kértek tőlem, de amit magamtól is megtettem volna: vagyis hogy próbáljak segíteni, hogy ne érezd itt magad száműzetésben... vagy legalábbis – vont vállat –, ne érezd annyira keserűnek a száműzetést...
– Azért annál egy kicsit messzebb is mentél... – emlékeztette Olive.
– De azt sem terveztem meg előre – ha a szerelmet előre tervezni lehetne, akkor nem időzítettem volna pont akkora, amikor csak néhány hónap választ el a katonai szolgálattól, és a világháborútól...
Olive nem akart többet hallani a háborúról, abban biztos volt... Annál jobban érdekelte a mondat első fele: az a vallomás lett volna ez, amit annyira szeretett volna már hallani? Bárcsak lenne elég bátorsága egyenesen rákérdezni: 'Ez egy szerelmi vallomás akart lenni?'
Végül is, folytatta a gondolatot, talán épp most van itt annak is az ideje, most, hogy az ő ügye Myrtle-lel már nem áll közöttük... Legalábbis Olive maga megtette, amit meg kellett tennie: bocsánatot kért, őszinte megbánással, és Myrtle meg is bocsátott, sőt, mintegy áldását adta rá és Maxra – de mégis, van itt valami, ami nincs rendjén, amivel nincs kibékülve, és az nem rá és Myrtle-re vonatkozik, döntötte el végre, hanem Maxra és Myrtle-re.
Max talán a homlokáról olvasta le a gondolatait (ha csak nem lett időközben legilimens), mert egyenesen arra kérdezett rá, ami Olive szívét nyomta:
– Még mindig nem vagy biztos abban, hogy én tisztességesen jártam el a húgommal szemben? Vagyis inkább, hogy megbocsáthatatlanul felelőtlen voltam, amikor hozzád közeledtem, miközben te meg ő még...
– Hát... igen – bökte ki Olive –, tudom, hogy mennyire óvatos voltál mindig, mennyire igyekeztél, hogy egyikünket se bántsál meg, de... de azt hiszem, az lett volna tisztességes, ha előre engedélyt kérsz tőle, még azelőtt, hogy engem...
– Ezt meg is tettem.
– ... először megcsókoltál volna! Nem is merek rágondolni, mit tehetett volna Myrtle, ha úgy érzi, hogy elárultad... – folytatta Olive, majd, ahogy megértette, mit is mondott a fiú, hirtelen megállt, és hitetlenkedve nézett Max szemébe, hogy kitalálja, igaz-e, igaz lehet-e, amit hallott. – De hiszen te három évvel idősebb vagy nála, és fiú... és... a büszkeséged hogyan engedhette? – hitetlenkedett, ahogy megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, amint Max pirulva, szégyenkezve, szemét lesütve áll Myrtle előtt, és félve várja a választ... az ítéletet...
– A büszkeségemnek ehhez semmi köze – egyszerűen nem voltam elég bátor (vagy elég felelőtlen) ahhoz, hogy ezt megkockáztassam... nem is merek rágondolni, mit tehetett volna Myrtle, ha úgy érzi, hogy elárultam... – idézte Olive előző szavait.
– Igaz, hogy én magam hoztam fel – kételkedett még mindig Olive –, de mégis, hogyan tudtad Myrtle-t rávenni, hogy megengedje?
– Nem adhatok ki családi titkokat – kacsintott rá Max –, de annyit elárulhatok, hogy az egyik fontos tényező az időzítés volt: nem tehettem semmit addig, amíg Tom meg nem érkezett – ugye megérted, hogy miért?
Olive persze értette, sőt a folytatást is kitalálta: – És pont az a nap, július harmincegyedike, Myrtle születésnapja volt a legalkalmasabb. Az ünneplés... az ajándékok... azután este Tom érkezése... – mérlegelte a körülményeket –, de még így is elég kockázatos volt, nem?
– De hát nem volt választásom – vont vállat Max –, meg kellett tennem. És elég jól sikerült – Myrtle csak annyit kért cserébe...
– Igen? – figyelt fel a lány, kíváncsian, vajon mennyit érhet ő egy ilyen családi alkuban: három ebéd utáni mosogatást, például? Vagy még annál is többet?
– ... hogy ne próbáljak 'segíteni', – hűtötte le Max válasza –, vagyis beavatkozni a ti kettőtök viszonyába... Könnyű volt megígérni – tette hozzá, – de annál nehezebb betartani...
– Hát jobb is, hogy nem próbáltad meg... – ismerte el Olive. – Mert ha megtetted volna, az olyan lett volna, mintha azt mondanád: 'Minek törődni egy ilyen jelentéktelen aprósággal, gyerekes csúfolódással?'... Nézd, te nem voltál ott, nem tudod (vagy inkább nem érzed át), hogy én hogyan bántam vele... Méghozzá éveken át, minden igazi ok nélkül... És ami még rosszabb, két héttel ezelőtt még én sem értettem, vagy legalábbis igyekeztem mentségeket keresni, meggyőzni magamat, hogy amit tettem, az nem is volt olyan szörnyű...
– Azt hiszem, az egyetlen igazi mentségem az, hogy úgy viselkedtem, mint egy ostoba, értetlen, kegyetlen kisgyerek, aki nem érti, mit csinál.
Max nem helyeselt, de nem is tiltakozott, úgyhogy egy kicsit bátrabban folytatta: – Nem is olyan rossz kifogás, ugye? – Csak az a gyenge pontja, hogy csak egyszer lehet használni... Azután... azután meg kell próbálnom felnőni, vagy legalábbis úgy viselkedni, mint aki tudja, hogy felelős azért, amit tesz, aki...
– Azért ne túlozd el – állította meg Max –, nem kell a világ súlyát a válladra venned; tényleg gyerek voltál, amikor ez elkezdődött.
– De senki sem kényszerített, hogy gyötörjem Myrtle-t!
– De arra sem, hogy ne gyötörd; se a tanárok, se a prefektusok – egyikük sem törődött veletek.
– Valószínűleg az sem használt volna... egyáltalán, mit tehettek volna? Levonnak pár házpontot? Vagy büntetésképpen elküldenek üstöket sikálni? ... Szégyellem bevallani, de ahogy visszagondolok, attól valószínűleg csak még komiszabb lettem volna a húgoddal.
– Nem tudhatjuk, mert nem tették meg sem ezt, sem azt... Sem a szüleiddel nem léptek kapcsolatba, pedig a Házirendben van valami olyasmi, hogy 'az iskola rendszeresen tájékoztatja a szülőket gyermekük tanulmányi eredményeiről, egészségi állapotáról, és minden más fontos körülményről.'
Mennyire jellemző Maxra, gondolta Olive, hogy képes volt részeket megtanulni és most szó szerint idézni az iskola házirendjéből, csak azért, hogy őt védje.. vagy nem is azért, hogy védje, csak hogy megmutassa neki, hogy nem egyedül ő a hibás mindenben... de még van valami más is Max szavai mögött, ezt világosan érezte.
– Te csalódott vagy, igaz? – találta ki. – Csalódott a tanárokban, a Roxfortban, és az egész varázsvilágban – Hát persze, értette meg egyszerre, hogy is lehetne másképp – Max tudja, hogy egy másik világban Myrtle meghalt – amikor épp őelőle menekült abba a bizonyos mosdóba –, és a tettes megúszta azzal, hogy kicsapták az iskolából... illetve nem, az igazi tettest kitüntették, amiért elég ügyes volt ahhoz, hogy egy ártatlan diákra terelje a gyanút – a vizsgálat amúgy is a lehető legfelületesebb volt, hiszen az áldozat családtagjai szerencsére muglik voltak, a kastélyba be sem léphettek, nemhogy az iránt érdeklődtek volna, hogy mi bizonyítja, hogy akromantula ölte meg Myrtle-t...
– Bennem is csalódtál? – tette fel a logikusan következő kérdést. – Vagyis tudom, hogy eleve nem sok jót vártál tőlem, de mégis... érezted úgy valaha, hogy tisztességtelenül bántam veled? Mondjuk, hogy nem mondtam el valamit, amit tudnod kellett volna? Vagy hogy megpróbáltalak volna a húgod ellen fordítani, és arra kényszeríteni, hogy válassz közülünk?
– Nem, soha – mondta komolyan Max –, de miért...?
– Az igaz – folytatta Olive, válasz nélkül hagyva a kérdést –, hogy meg akartam szerezni a szíved, de ha ez bűn, akkor az emberiség nagyobbik része is elkövette már ugyanezt... és én nem kevertem szerelmi bájitalt az italodban, és nem tepertelek le az ágyadra, hogy elvegyem az ártatlanságodat...
– Persze hogy nem – nyugtatta meg Max –, de mi a baj? Valami rosszat mondtam, amit félreértettél?
– Nem, nem mondtál semmi rosszat – ismerte el Olive, próbálva megnyugodni az előbbi kitörése után –, és talán nincs is semmi baj; én csak szeretném tudni, hogy mit gondolsz rólam, és hogyan látod a kapcsolatunkat.
– Persze lehet – tette még hozzá egy utólagos gondolattal –, hogy ez nem is lehetséges; mindenki tudja, hogy a férfiak gondolkodása, ha szerelmi ügyekről van szó, messze túl van azon, amit józan ésszel fel lehetne fogni...
– A férfiak gondolkodása? – hitetlenkedett Max. – Én mindig úgy hallottam, hogy éppen nők gondolkodása...
– Dehogyis, a nők gondolkodása a lehet legegyszerűbb – magyarázta meggyőződéssel a lány –: mi nem akarunk mást, mint megszerezni az elérhető legjobb férfit, és örökre megtartani – mi ezen a bonyolult? Persze sokszor tévedünk, és sokszor csalódunk közben, ha rosszul választunk – ismerte el megenyhülve –, de azért az alapelv elég egyszerű, nem?
– És az a sok játék és kacérkodás, flört és féltékenykedés, sírás és titkolózás, meg a többi? – vetette ellene Max.
– Az csakis a ti kedvetekért van – felelte Olive egyszerűen. – Néha úgy érzem (de hát persze, mint mondtam, az hogy igazából mit gondoltok, az messze a megérthetőn túl van), hogy nektek a szerelem valamiféle sport, játék, vadászat, ami akkor ér véget, amikor sikerült elnyernetek a lányt... nem is maga a lány a cél, inkább az, hogy a többi fiú értékelje a teljesítményt, a trófeát... azután jöhet is a következő...
Max halványa elpirult: igen, amit Olive mondott, igaz lehet egyes fiúkra... elég sok fiúra, őszintén szólva... hogyan győzze meg, hogy őrá nem?
– De én nem játszottam veled, ugye tudod? – kérdezett rá egyenesen. – Elég világos volt, hogy mit szeretnék, sőt... Sőt, ha valaki is méltánytalanul viselkedett, az én voltam, nem te... Gondolj csak vissza: amikor elkezdődött, nyilvánvaló volt, hogy szükséged van egy barátra, szövetségesre, vagy éppen védelmezőre... nem feltétlenül egy fiúra... egy udvarlóra...
Na ez egy tipikus példa arra, döntötte el Olive, hogy milyen furcsa gondolatokra képes egy fiú agya... Ő meg Max az első pillanattól kezdve tetszettek egymásnak, ezt biztosan tudta, ebben nem volt semmi színlelés vagy számítás, és ha mások lettek volna körülmények, hamarabb és könnyebben egymásra találtak volna. Bizonyára. Vagy legalábbis valószínűleg.
De vajon van-e értelme a múlton, vagy éppen a lehetséges, de meg nem történt múlton töprengeni, amikor a jelenben itt van Max, és a közös jövőjükről kellene beszéljenek?
– Max, lehet, hogy ami történt, az nem úgy történt, ahogy szabályos lett volna; lehet, hogy az illem szabályai szerint nem lehetnél egyszerre védelmező lovag és udvarló – de ha ez így van, akkor én beérem az utóbbival; akarom mondani, nem szeretnék többé királylány lenni, akit egy hős lovag kell oltalmazzon; én egy olyan kapcsolatot szeretnék, amiben mi ketten egyenértékűek és egyenrangúak vagyunk.
Amikor belekezdett, nem tervezte el előre, hogy hogyan fejezi be, egyszerűen csak gondolkodás nélkül kimondta, ami az eszébe jutott, most pedig aggódva kereste a fiú arcán a tiltakozás vagy ellenérzés jeleit. De mivel nem látott semmi ilyesmit, folytatta:
– Ne úgy értsd, hogy a te szerepedet akarom elvenni; a varázsvilágban sem a lányok kérik meg a fiúk kezét... főleg nem tizenöt évesen, egy hónapos ismeretség után... Én csak... nem szeretnék úgy járni, mint a romantikus regény hősnője, aki háromszáz oldalon keresztül várja, hogy a hős végre nyilatkozzon, mert ő maga nem szólhat, mert akkor elveszne a büszkesége, vagy mi.
– Azt én is olvastam – ismerte el Max –, a végén kiderül, hogy a hősnek valamilyen nehezen megérthető, és még nehezebben elhihető oka volt arra, hogy ne nyilatkozzon...
– Az még a jobbik eset – vetette ellene Olive –, a rosszabb esetben egyszerűen csak az az ok, hogy nem is remélte, hogy a hősnő viszonozza az érzéseit... aki ilyesmit le mer írni, az valószínűleg még sosem látott szerelmes nőt... Te például nem hitted, ugye, hogy csak kacérkodom veled, csak flörtölök egy kicsit, hogy ne teljen olyan unalmasan a nyár?
– De lehet, hogy az lett volna a jobb – vetett fel hirtelen egy másik szempontot –, ha lépésenként haladunk, apránként mindig csak egy kicsit adva többet magunkból, az udvarlás bevált szabályai szerint, arra is lehetőséget hagyva, hogy ha valamelyikünk meggondolja magát, időben visszakozhasson...
De hát, ahogy visszagondolt a kezdetre, vagyis arra a reggelre, amikor ő Max vállán sírva találta meg a vigasztalódást, azután hogy ő kezdett veszekedést, és ő sértett meg mindenkit... Az a helyzet nem volt alkalmas arra, hogy lassan és fokozatosan haladjanak... inkább arra volt alkalmas, hogy a vigasztalás észrevétlenül csókolózássá változzék... Különös tekintettel arra, hogy épp ő kérte, hogy zárják be az ajtót...
Nem, ismerte el végül, az a helyzet nem volt alkalmas a fokozatos, óvatos haladásra... ennyiben talán mégis igaza van Maxnak...
– Szándékodban áll szakítani velem, most hogy nemsokára vége a nyárnak? – tette fel egyenesen a végső kérdést. – Nem azt kérdezem, hogy akarsz-e, mert tudom, hogy nem akarsz, csak éppen attól félek, hogy a lovagiasságod vagy a becsületérzeted arra kényszerít, hogy 'éppen az érdekemben' elhagyj... 'hogy megkímélj a későbbi szenvedéstől'...
– Gondoltam rá – ismerte el Max lesütött szemmel –, hogy ez lenne a legtisztességesebb eljárás veled szemben... Gondolj a körülményeinkre... a háborúra... és a három év korkülönbségre, ami közöttünk van...
– Nem! Az egyetlen tisztességes ok a szakításra az, ha már nem szeretsz... – minden más esetben együtt kell döntsünk minden fontos dologban – Nem az elmúlt két hétben tört ki a világháború, igaz? És a három év, ami elválaszt minket, az sem most derült ki hirtelen, ugye? Mindezt tudtuk már akkor, amikor elkezdtük... – maga sem tudta, Maxra haragszik-e, vagy inkább csak arra a furcsa gondolkodásmódra, ami arra kényszeríti a férfiakat, hogy egyszerű dolgokat bonyolultnak lássanak.
– Megkérdezem másképp, hátha segít: te szoktál titokban álmodozni a közös jövőnkről? Az esküvőkről? A közös életünkről? A leendő gyerekeinkről? – Fellélegzett, ahogy leolvasta Max arcáról az igenlő választ. – Mert én is szoktam... És nem is csak titokban – jutott eszébe –, elmondtam a húgodnak is, úgyhogy tényleg butaság lenne, ha éppen veled nem beszélnék róla...
– Úgyhogy, arra kérlek, most mondj el mindent, mindent, ami szerinted elválaszthat minket... Tudni akarom, hogy van-e olyan akadály, valódi akadály, ami elválasztana minket.
– Rendben – egyezett bele Max, aki maga is sokat gondolkozott már ezen a kérdésen –, kezdjük azzal, amin nem lehet változtatni: mi lesz, ha eljön a pillanat, amikor rájössz, hogy egy mugli férj több bosszúság, mint amennyit el tudsz viselni? Ne csak magadra gondolj, a családodra, a rokonaidra, az ismerőseidre is!
– Igen, tudom, hogy ez valami, amivel nekem kell majd megbirkóznom – bólintott Olive –, remélem, még a legrosszabb pillanatomban (mondjuk egy dühös veszekedés közepén) sem foglak téged hibáztatni érte... Cserébe azt kérem, hogy te is képes legyél megbocsátani, hogy te... kimaradtál valamiből, amiből én nem... És persze, hogy a gyerekeink, ha lesznek, ők is varázslók és boszorkányok lesznek...
– Biztos vagy benne? Van erre valami biztosíték? Mi lesz, ha egyikük (vagy éppen mindegyikük!) kvibli lesz? Nem fogsz engem hibáztatni miatta? Nem fog ő maga engem hibáztatni miatta?
– Erre nem gondoltam – ismerte el Olive –, pedig kellett volna gondolnom rá, hogy ez az eszedbe juthat, és ez aligha van benne azokban a könyvekben, amiket olvastál, és nem is igen szokás beszélni róla, mintha valami kínos téma lenne... De a valóság az, hogy kviblik csak egy esetben születnek, mégpedig akkor, ha túl sok rokonházasság fordult elő a felmenők között...
– Tényleg? – kétkedett Max, aki egyelőre nem merte teljesen átadni magát a megkönnyebbülésnek. – És erről mindenki tud a te világodban? Azok a befolyásos és vagyonos aranyvérű családok is, akik nálatok az arisztokráciának számítanak, és akik gondosan ügyelnek arra, hogy csakis egymás között házasodjanak?
– Persze hogy tudnak, – felelte Olive olyan határozottan, hogy az minden kétséget eloszlatott. – Tudnak, csak éppen megengedhető kockázatnak tartják, hogy néha egy-egy gyerekről 'lemondjanak' – vagyis kitalált háttértörténettel és hamisított iratokkal a muglivilágba száműzzék őket, és azután úgy tegyenek, mintha meg sem születtek volna – ezért tartják annyira fontosnak, hogy minél hamarabb felismerjék a gyerekeikben a varázserőt... – Ahogy ezt kimondta, önkéntelenül is eszébe jutott, hálás kell legyen a sorsnak, hogy az ő családja nem tartozik ebbe a 'kiváltságos rétegbe'... persze igaz, őrá nem vár arannyal tele széf a Gringottsban, fényűző kúria Wiltshire-ben, sem örökletes hely a Wizengamotban, mint például egy Malfoy- vagy Selwyn-örökösre, de attól sem kell félnie, hogy a jövőjéről (sőt még majdani gyerekei jövőjéről is), a Családi Tanács döntsön, adott esetben az ő megkérdezése nélkül, ahogy ez oly gyakran megesik ezekben az 'arisztokrata' családokban...
– Talán még így is jobb ezeknek a kvibli gyereknek – mondta elgondolkozva Max –, mintha arra kényszerítenék őket, hogy varázserő nélkül éljenek a varázsvilágban, mint valamiféle fogyatékosok, másodrendű polgárok, belekeseredve a csalódásba és meddő vágyakozásba...
Olive, aki rögtön megértette, mi rejlik Max szavai mögött: nem csak általánosságban a kviblik sorsáról beszél, hanem...
– Én nem akarlak arra kérni téged, hogy élj az én világomban, mint megtűrt személy vagy ahogy mondtad, másodrendű polgár – jelentette ki határozottan –, tudom, hogy neked megvan a saját életed, saját karriered a te világodban; és nekem is a sajátomban – én csak azt szeretném, ha a kettő között ott lenne a mi világunk, a közös életünk, az otthonunk, a családunk...
– Azt én is szeretném – vallotta be Max –
Olive boldogan sóhajtott fel, megkönnyebbülten, hogy legalább ez az akadály (valószínűleg a legsúlyosabb mind közül) nem áll közöttük... Vagy legalábbis egyetértettek abban, pontosította magában, hogy egyiküknek sem kell feladnia önmagát a másik kedvéért...
Jól esett néhány percig csendben álmodozni, és arra gondolni, hogy talán most már minden rendben lesz; végül is Max lemondott arról a képtelen ötletéről, hogy puszta lovagiasságból szakítson vele, sőt, már a majdani közös jövőjükre is hajlandó gondolni (Olive sejtette, hogy ez meglehetősen nehéz lehet ez egy fiúnak: ők valahogy a jelenbe zárva élnek, gondolta, a múlt és a jövő alig foglalkoztatja őket)... Max szüleinek nem lesz kifogása, ezt határozottan érezte, Myrtle pedig, akinek a legtöbb oka és joga lett volna tiltakozni, valósággal áldását adta rá és Maxra...
Remélte, hogy ez a kegyelmi pillanat sosem ér végét, de ha mégis, akkor csakis úgy, hogy Max tesz valami romantikus gesztust... mondjuk... bármennyire tudta is, hogy nincs még itt a leánykérés ideje, azért tagadhatatlanul érzett némi reménykedő várakozást, ahogy a fiú a szemébe nézett, és megfogta mindkét kezét.
– Én is érzem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy megígérjem, hogy épen és egészségesen visszatérek majd hozzád a háborúból, és addig is egy jegygyűrűt húzzak az ujjadra – kezdett bele –, de hát mindketten tudjuk, hogy nem ígérhetek semmi ilyesmit, és nincs itt az ideje eljegyzésről beszélni, amíg még csak nem is találkoztam a szüleiddel... – nem értette, miért sápadt el Olive, de nem kérdezett rá, inkább folytatta. – Vagyis azt hiszem, annak van itt az ideje (hacsak nem már korábban kellett volna), hogy bemutass a szüleidnek; hogy megkérhessem a hivatalos engedélyüket, hogy udvarolhassak neked...
– Legalábbis, nálunk, vidéken így szokás, ha egy fiúnak komolyan érdeklődik egy lány iránt – próbálta magyarázni, már csak azért is, hogy eloszlassa a csendet, ami már kezdett kínossá, bár maga sem értette, miért van erre szükség: meglehetősen biztos volt benne, hogy ez épp így szokás a varázsvilágban is... kivéve persze azokat a családokat, akik elrendezett házasságokkal gondoskodnak a gyerekeik jövőjéről... Persze ez nem vonatkozik Olive-ra... Valahogy egyre furcsább és kényelmetlenebb lett az egész helyzet... Lehetséges, hogy mégis félreértett mindent?
– De ha nem is találkozhatom velük személyesen – próbálta másképp megközelíteni –, talán elég lenne levélben is... nem ugyanolyan persze, de a lényeg ugyanaz...
Hirtelen rájött, hogy idegességében, ami pedig általában nem volt jellemző rá, szinte össze-vissza beszél... legjobb lesz hagyni, döntötte el, hogy Olive kimondja, mi is a baj...
– Max – szólalt meg végre a lány –, sajnálom, hogy ilyen bután viselkedtem, számítanom kellett volna rá, hogy ha végre minden tökéletesnek látszik, akkor valami biztosan el fog romlani. Nem a te hibádból – sietett leszögezni –, tudom, hogy te csak úgy akarsz eljárni, ahogy egy úriemberhez illik, mégpedig elsősorban az én érdekemben, hiszen én kerülnék visszás helyzetbe a szüleim előtt, ha úgy éreznék, hogy a hátuk mögött, titkos utakon járok fiúk után...
Most jönne az a rész, gondolta magában, amikor ki kell mondania, hogy akkor viszont mi a baj, miért érzi úgy, mintha mindennek vége lenne... Vagy ha ez túlzás is, akkor legalábbis úgy, mintha visszatérnének a kezdethez: Max ma úgy néz rá, mint egy felnőtt nőre, egyenrangú partnerre, de tíz perc múlva talán újra egy kislány lesz a szemében.