Thordar valahogy mindig megérezte, ha valami nem stimmelt. Először csak körbe-körbe járkált, az okát kutatva, mert elmondása szerint nem tudta, miért van rossz érzése. Egy idő után leült egy székre és maga elé meredve gondolkodott. Furcsa volt tőle, de mégis, ő így tett, amíg fel nem csillant az értelem a szemében és azt nem mondta, ő addig nem lesz nyugodt, amíg Einar nem jön vissza hozzájuk.
Vártak pár órát, de nem tért vissza, Thordar pedig egyre meredtebben bámult maga elé, ami elég okot adott az aggódásra, normális esetben a férfi abba sem tudta hagyni a vigyorgást.
- Én megkeresem. – állt fel végül.
- Butaság… Einar tud magára vigyázni. Ami azt illeti, mindnyájunknál is jobban. – mondta Sigurdur.
Thordar csalódottan sóhajtott és lassan megcsóválta a fejét. Tino tudta, hogy Thordar nem nyugodhat addig, amíg a karjai közt nem tartja őt újra.
- Mi ne segítsünk? – kérdezte.
Thordar elgondolkodva bólintott, hogy jöjjenek, de váljanak szét. Négyen Asgard négy égtája felé indultak hát, és bejárták az utcákat, keresve a barátjukat. Tino lejárta a lábait, de csak estére keveredett haza, a többiek már ott benn ültek, Thordar kivételével, aki nem sokkal Tino után futott be.
- Én találkoztam vele. – mondta Berwald, mire Thordar arca felderült – Azt mondta, még van valami elintéznivalója, későn érkezik.
- Ugyan mi dolga lehet az isteneknél, ahol vendégek vagyunk? – tette fel a költői kérdést Sigurdur.
Thordar megvonta a vállát.
- Ő az én tengerem fénye, a dolgaihoz mi nem értünk.
- Az már biztos. – értett egyet Tino, majd felállt az asztal mellől és kinyújtózott – Én mindenesetre elfáradtam. Ti maradtok? – pillantott a vikingekre. Berwald felállt, Sigurdur úgyszintén. Thordar ülve maradt, fél karját az asztalra tette és elterpeszkedett a széken.
- Én megvárom. – mondta.
Tino bólintott, majd felmosolygott Berwaldra. A férfi óvatosan a fejére tette a kezét ezzel kívánt jó éjszakát neki. Tino kisöpörte az arcába hulló tincseket, aztán elvonult a szobájába. Nem kellett sokat készülődnie a lefekvéshez, csak megmosta az arcát, aztán átvette a hálóruháját (mégiscsak Asgardban volt, nem aludhatott a nappali ruháiban) és bedőlt az ágyába. Nem tudott azonnal elaludni. Forgolódott és nézte az egyre nyújtózó árnyakat a plafonján. Így eltelhetett pár óra, mire úgy döntött, kinéz egy kicsit. Felült, a talpát a hideg kőre tette, aztán óvatosan kinyitotta az ajtaját. Örült, hogy nem nyikorgott.
Az ebédlőbe ért, és ahogy a hold bevilágított a tetőablakon, megcsillant két szőke fejen a földön. Tino közelebb osont, és már láthatta, Thordar és Einar fekszenek a hideg kövön az oldalukon, egymás felé fordulva. Thordar fogta a szeretője kezét, homlokuk pedig összeért. Tino szívét melengette a látvány, aztán eszébe jutott, hogy őket nem fűtheti mindig a szerelem, ezért gyorsan elment és hozott nekik egy takarót, amit rájuk terített. Einar megrezzent a takaró érintésére, Thordar álmában megérezte és közelebb húzódott hozzá.
Tino még egy ideig ott állt, mosolyogva nézte őket, aztán úgy érezte, már nyugodtan el tud aludni. Ez az elmélete bizonyosságot nyert, amint magára húzta a saját takaróját.
- Tino.
Sűrűn kezdett pislogni, hogy a látása kitisztuljon, és felismerje az ágya szélén ülő Berwaldot. Feljebb rántotta magán a takarót, bár nem mintha lett volna bármi takargatnivalója, ösztönösen tette.
- Szép jó reggelt! – mondta immár tiszta hangon.
- Neked is, Tino. – biccentett Berwald, majd felállt – Gyorsan öltözz fel!
Tino megvárta, amíg a férfi kimegy a szobájából, csak ezután ült az ágya szélére. Mi történhetett már megint? Elgondolkodott, hogy Berwald vajon azonnal felkeltette-e a bejövetele után. Arra jutott, hogy nem, mert az ember nem ül le csak úgy másfél percig valaki ágya szélére. Talán még Berwald sem, akkor pedig ki tudja mennyi ideje nézhette őt, miközben aludt!
Megborzongott, gyorsan magára kapkodta a ruháit, majd kiment az ebédlőbe, ahol a vikingek már várták, Einar kivételével. Ami aggasztóbb volt, hogy Thordar megint csak bámult mama elé az üres tekintetével, és valószínűleg gondolkodott.
- Einar? – kérdezte Tino.
- Eltűnt. Megint. – dörmögte Berwald, aztán Thordarra nézett – Azt mondja, vele aludt, de mielőtt felébredt volna, már elment.
- Vagy még mindig el van tűnve. – mondta Thordar eltűnődve.
Tino összehúzta a szemét és kissé oldalra döntötte a fejét. Próbálta megérteni a harcos gondolatmenetét. Nem sikerült neki. A többieknek valószínűleg igen, Berwald nem vágott értetlen képet. Mondjuk ő nem is igazán szokott. Sigurdur maga elé bámult, ahogy Thordar is.
- Hogy érted? – kérdezte végül.
- Úgy, hogy aki tegnap éjszaka hazajött, nem Einar volt. – mondta lassan Thordar.
- Dehogynem, ő volt, láttam. – fonta össze a mellkasán a karjait Tino.
- Örök hálám a takaróért, ezesetben. – felelte Thordar – De az nem ő volt. Hidd el, bárkinél jobban ismerem, még Sigurdur sem ismerheti annyira, mint én. Talán a teste ugyanolyan volt, talán a tekintete is üres volt, mint szokott, de… ő nem az én Einarom volt.
- Ennek ellenére ölelted és csókoltad. – jegyezte meg Sigurdur.
- Minél inkább öleltem, annál inkább tűnt hamisnak. Az nem Einar volt. – biccentett Thordar, újra maga elé révedt. Gondolatai messze kalandozhattak, valahol Einar arca és puha haja között.
Tino hallgatott. Nem igazán akarta ezt elhinni, pedig Thordar még a szokottnál is merengőbb és komolyabb volt. A többiek arca is valamennyi aggodalmat tükrözött. Visszafordult Thordar felé.
- Nem ő volt? – kérdezte óvatosan Tino – Mi van, ha tényleg így van? Hova lett akkor az igazi?
- Ez egy igen jó kérdés, Tino. – jegyezte meg Sigurdur és Thordarra nézett.
Berwald maga elé bámult és csak egy pillanatra találkozott a tekintete a zavarodott arcú Tinóéval. Thordar ujjai lassan koppantak az asztalon. Négyük közül neki volt a legrosszabb.
- El kell mennünk Heimdallhoz. – mondta végül – Ő mindent lát, látnia kell Einart is.
- Már csak reménykednünk kell, hogy segít is. – mondta Sigurdur, ahogy felállt. Thordar szintén, és elindult az ajtó felé. Sigurdur megjegyzésére hátrafordult és olyan komoly tekintettel mérte végig őt, hogy Tinót kirázta a hideg.
- Segítenie kell.
Tino és Berwald némán követték Thordart és Einar kisöccsét. Tinónak nem volt sem kedve, sem mersze megszólítani őket ilyen kétes hangulatban. Az úton, Heimdall csarnoka felé senkivel sem találkoztak. Pár perc séta után Thordar megtorpant egy nagy, aranyozott kétszárnyú ajtó előtt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy megérkeztek az istenhez, a Bifröst szivárványhíd végéhez. Thordar fellépett a lépcsőre és erőteljesen bekopogott volna, ám az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy hozzáért volna.
- Heimdall láthatott. – mormogta Berwald.
Thordar habozás nélkül lépett be a csarnokba, őt pedig a többiek követték. Tino tekintete azonnal előre szegeződött, a csarnok másik végébe, ahol nekik háttal egy fehér köpenyt viselő alak állt, fél kezét a kardján tartva. Előtte széles szivárvány kezdődött, ami lebukott a csarnok alá, Tino nem látta a végét. Maga a csarnok az arany és fehér színekben játszott: az oszlopok fehérek voltak, némelyiken borostyán futott fel, díszítésük, a rajtuk futó vonalak és indák voltak aranyból.
- Heimdall! – szólította meg Thordar, a fejét lehajtotta tisztelete jeléül.
Heimdall hátranézett a válla felett. Tino most látta csak, hogy fél füle le volt takarva a sisakjával.
- Thordar, csak nem a szerelmedet keresed? – kérdezte Heimdall gyengéden.
A férfi nem emelte fel a fejét, Heimdall lassan közelebb lépett.
- Nem csak mindent látok, de a hallásom is olyan, hogy még a birka gyapjának növését is meghallom, azt hitted a te szívverésed nem árul el?
- Kérlek… tudnom kell, merre van. – mondta Thordar.
Tino az ajtó mellett állt Berwalddal és Sigurdurral az oldalán. A remegő kezét a háta mögé rejtette, ahogy Heimdall nem válaszolt azonnal, hanem hosszan nézte az előtte álló Thordart.
- Tudom, hol van. – mondta – De nem fog tetszeni.
- Einar Sigurdur bátyja. Én pedig… ő az én tengerem fénye, mondd el kérlek, hol van! – most végre felemelte a fejét, a szemei könyörgők voltak – Nem számít, hogy nem tetszene, addig nem nyugodhatok, amíg nem tudom!
- Azt hiszed, nyugodt leszel, ha megtudod? – kérdezte nyugodtan Heimdall, ám nem várt rá választ. Thordar állta az átható tekintetét, bár a keze ökölbe szorult és remegett.
Heimdall a szivárvány felé pillantott, aztán végigsimított a kardjának markolatán.
- Einar teste – kezdte lassan és kimérten – Yggdrasil lábánál fekszik. A lelke pedig Hél birodalmában pihen.
Tino nem értette. Yggdrasil lába még megvolt neki, valahol az életfa alján, viszont Hél birodalma… nem volt benne biztos, hogy egyáltalán hallotta-e. Berwaldra nézett. A férfi kősziklává dermedt, arca megkeményedett. Sigurdur arca halálsápadt volt, a szeme hitetlenül csillogott. Thordar arcát ugyan nem látta, de biztos volt benne, hogy nem jelentenek jót Heimdall szavai. Einar szeretőjének válla meggörnyedt és a fejét újra a föld felé fordította.
- Me- Meghalt? – dadogta Thordar – Hogyan?
Tino szíve kihagyott egy ütemet, ereiben megfagyott a vér. Meghalt? Einar meghalt? Ez nem volt lehetséges. Heimdall egyszerűen hazudott nekik.
A Bifröst őre nem válaszolt Thordarnak. Elfordult tőle és elindult vissza a szivárvány vége felé. Thordar erőszakosan elkapta a karját és visszarántotta.
- HOGY HALHATOTT MEG? – ordította.
Heimdall nyugodtan lefejtette magáról az ujjait és a vállára tette a kezét. Nem sikerült megnyugtatnia vele a férfit, Tino, öt méterrel Thordar mögött is érezte, hogy most nagyon nem kéne senkinek sem ellenkeznie vele. Csak egy rossz mozdulat és Thordar kitörné bárkinek a nyakát.
- AZT KÉRDEZTEM, HOGY HALHATOTT MEG?
Heimdall szeme csalódottan felvillant, de még mindig nem válaszolt. Thordar dühösen fújtatott és a fejében egyetlen kérdés kavargott: miért?
Ellökte magától Heimdallt és kiviharzott a csarnokból, majdnem fellökte Tinót. A kis szőke félve nézett a társa után. Thordar szemében csalódottság volt, de még annál is nagyobb düh és gyűlölet égett benne. Olybá tűnt, hogy még magát Thort is képes lett volna legyűrni egy testi küzdelemben. Tinót ez rémítette meg főképp, Thordar olyan gondtalan volt és folyton nevetett, most pedig dühös, irtózatosan dühös.
Szorítást érzett a kezén. Lenézett, észre sem vette, Berwald mikor fogta meg a kezét. A magas viking szomorú szemekkel nézett le rá.
Ezután Sigurdur, egyikük sem értette hogyan, Heimdall elé lépett és tiszta hangon megkérte, hogy ha van mód rá, hozzák vissza a bátyja testét, hogy tisztességesen eltemessék.
Majd Berwald kivezette Tinót a csarnokból, a kinti napfénybe. Tino nem értette, miért süt a nap. Zuhognia kéne az esőnek. Miért örül a nap, amikor egy meghalt közülük?
Sigurdur megállt mellettük, aztán lerogyott a lépcsőre. Most mutatkozott meg, hogy tulajdonképpen nem is olyan magabiztos, mint aminek odabent mutatta magát. A fejét a kezébe támasztotta, aztán csak bámult maga elé, a szívében pedig mardosó üresség hadakozott a szomorúsággal.
Berwald magához ölelte és Tino örült, hogy a férfi nem látja a könnyeit, amint belefúrta az arcát az ingjébe. Az ég helyett sírt ő, Berwald a haját simogatta, ő erősen megmarkolta a hátán az inget. Nem hitte, hogy Berwald sírni fog úgy, ahogy ő zokogott bele a ruhájába, szinte alig kapott levegőt.
- Elment… - motyogta Sigurdur, ráébredve a helyzetükre – Nem fogja mondani, hogy Freya milyen egy szajha… nem fog megszidni, amiért nem öltözök fel rendesen télen… nem fog idegesíteni, amikor Thordarral falják egymást… elment…
- Erős volt. Nagyon erős. – fűzte hozzá Berwald – Egy tisztaszívű mágus.
Tino nem szólt semmit. Nem tudott, a tüdeje nem jutott elég levegőhöz, és egyszerűen széttépte a szívét a fájdalom. Még soha nem veszített el senki hozzá közel álló személyt. Nem tudta, mi lett volna vele, ha esetleg Berwald hagyja itt. A férfi a fejére tette az állát és mozdulatlanná dermedt, csak a keze járt a hátán, ahogy simogatta.
Milyen lehet Thordarnak? Belegondolni sem mert. Talán tör-zúz valahol, kiadja a dühét, és amikor lecsillapszik, akkor kezdődik majd számára az igazi pokol, amikor el kell fogadnia a tényt, hogy a tengerének fénye kihunyt, már nem ragyog többé ezen a világon, nem világít többé neki.
A könnyei már átáztatták Berwald ingjét, és az rátapadt a férfi mellkasára. Nem tudta, mióta állhattak ott, mindenesetre úgy érezte, kimerült. A könnyei elapadtak és már csak a homlokát döntötte Berwald mellkasának és bámult le a földre. A viking nem engedte el. Egyik keze a vállán, a másik a fején volt, a füle mögött, mintha Berwald attól félt volna, hirtelen eltűnik mellőle, úgy, mint Einar, egyik napról a másikra.
- Berwald? – suttogta.
- Hm?
Tino hüvelykujjával megforgatta Berwald háta mögött a gyűrűjét.
- Melletted maradok.