14. fejezet: F, mint fura

Melanie annyira rendes volt, hogy még meg is várt a lépcsőnél.

Nem mondtam neki, hogy tájékozódásból egy tíz pontos skálán minimum huszonötöt kapnék, ráadásul Maya és Seth már megmutatták a fontosabb dolgokat a múlt héten, hanem aranyos voltam és mosolyogva megköszöntem.

Tudok én kedves lenni, ha akarok.

Ahogy közeledtünk az iskola előcsarnokába – mert akármilyen modern is volt, volt előcsarnoka, méghozzá hatalmas, ahonnan egy halom lépcső és folyosó ágazott szét jobbra és balra az épületbe –, sajnos egyre több lett a diák.

És valahogy egyre inkább éreztem azokat a gúnyos tekinteteket a hátamban, amit még soha az életben nem tapasztaltam. Komolyan. Jól megvoltam, az Ebrithylben mindenki ismert mindenkit, olyanok voltunk, mint egy szappanoperából vett nagy és zűrös család, a Roxfortban igyekeztem meghúzni magam, aztán ahogy egyre több embert ismertem meg, igyekeztem nem találkozni azokkal, akiknek az arcához nem tudtam nevet társítani. Vagy fordítva.

Bőven elég volt annyi ismerős, mint amennyit ott összeszedtem. A fele bagázs valamilyen szinten lököttebb volt, mint Miley és Sky együttvéve, ami már önmagában egy rekordnak számít. Vegyük csak Linát példának. Azt az agresszív, hugrabugos csajt, aki képes volt az anyjához rángatni, csak hogy bebizonyítsa, ÉN nem vagyok közveszélyes…

Szóval mivel egyrészt új voltam, másrészt abszolút ismeretlen – leszámítva persze annak a pár embernek a kollégiumból, akikkel Maya által kapcsolatba kerültem –, egyelőre gőzöm sem volt, mivel érdemeltem ki ezt az intenzív megvetést.

Vagy gúnyt. A kettő végül is nem feltétlenül ugyanaz.

Melanie vagy nagyon tapasztalt volt, vagy nagyon naiv ezen a téren, mert úgy masírozott végig a folyosón, mint aki észre sem veszi a pillantásokat.

Ja, valószínűleg tényleg nem tűnt fel neki. Egészen addig, amíg ki nem gáncsolták. Velem együtt.

– Hogy az anyád… – kezdtem fennhangon, végigterülve a padlón. Nem, ezt azért én sem vagyok hajlandó elviselni. Folytattam is volna sokkal cifrábbal, ami valószínűleg magába foglalta volna az illető anyjának feltételezett munkahelyét, származását, komplett rokonságát és egyéb finom jelzőt… És az volt a durva, hogy nem is emlékeztem arra, mikor szedtem én fel ilyesmit… Na szóval, folytattam volna, de Melanie szája sírásra görbült, a szeme pedig könnyes lett, én meg újfent választás elé kerültem: most vessem rá magam arra, aki kibuktatott, és nem vállalta, tehát gőzöm sem volt ki az – vagy vigasztaljam Melanie-t.

Vigasztalásban pocsék voltam.

Azért megpaskoltam Melanie vállát, felálltam, felsegítettem, és mint érett, felelősségteljes felnőtt, szembefordultam a tömeggel, és nagy hangon – mint Sam mangáinak férfi főszereplői… na jó, fiú főszereplői – közöltem a véleményem az illetővel:

– Menj a picsába, seggfej.

Mivel volt vagy ötven diák körülöttem, én okosan a levegőbe bámultam, és közben azon gondolkodtam, hogy én mikor kezdtem el így beszélni? Még akkor se mondtam ilyet, amikor Nate akasztott ki először a Mardekár-Griffendél oktatásával, pedig akkor aztán tényleg…

De elhessegettem az érzést, arra fogtam, hogy ez Maya és Seth (főleg Seth) rossz hatása, és karon fogva Melanie-t, elindultam a menza felé.

És közben büszkén kihúztam magam, és elterveztem, hogy kivallatom újdonsült ismerősömet, ez mégis mi a franc volt.

Seth! – csattantam lazán, mint egyetlen, elérhető forrásra. – Mi folyik ebben a suliban?!

Mintha süketnek kiabáltam volna, pedig tudtam, hogy hallotta. Taktikát váltottam.

Lissel! Kérlek. – Azért egy kedves pálcaszellemhez más hangnem kellett, mint a parancsolgatás.

Lissel mocorgott, talán válaszolni is akart, de Seth nem hagyta. Mintha sokkolva lett volna – meg megdöbbenve. Nem értettem, ezért mi a fenéért nem szól hozzám. Mayának semmi baja nem volt velem reggel.

Incidens nélkül eljutottunk az étkezőig, amit csodaként könyveltem el, mivel a diákok többsége vagy tudomást se vett rólunk, vagy… úgy méregetett, mintha egy kísérletre és feszültséglevezetésre váró húsdarab lennék. Mire beléptünk az ajtón, és Melanie navigálásával levágódtam Adam mellé, már totálisan ki voltam akadva.

– Mi a franc folyik itt?! – szegeztem a kérdést az osztálytársaimnak. Normális esetben talán nekiálltam volna egy üres helyet vagy Harryéket megkeresni, de most tudnom kellett, mi a bajuk velem az embereknek, és a barátaim értelemszerűen nem azok a személyek voltak, akik képesek lettek volna erre válaszolni.

Adam kerülte a tekintetemet, April Melanie-t, Annabell viszont hajlandó volt rám nézni. Ekkor vettem észre, hogy gyakorlatilag az egész osztályom – mind a tizenkét fő – itt ül, az asztalnál. Én voltam a tizenharmadik.

Reméltem, ez nem hoz balszerencsét.

Eddig nem úgy tűnik, hogy ez bejött volna… – motyogta Maggie.

Csak egyetérteni tudtam.

Beszélnél Harryékkel? Kérdezzék már meg Mayát, mi ez az egész – kértem, Maggie pedig beleegyezett. Szerencsére. Egyszerre két párbeszédet folytatni még mindig nem volt könnyű.

– F osztályban vagy – közölte Annabell. – A Furák és Különcök osztályában. Ide azok járnak, akiknek nem sikerült semmilyen normális tagozatot találniuk. Vagy éppen akiket nem érdekelnek a menő állások, mint a hivatásos kviddicsjátékos, vagy az auror, vagy mit tudom én. Minden F osztály ilyen – magyarázta.

– A mi osztályunk a maradék – szállt be Lukas is.

– Ja, tudod, olyan ez, mint a mugli tinifilmekben – egészítette ki… azt hiszem, Joy. Legalábbis úgy emlékeztem, így hívták a vörös hajú lányt, aki író akart lenni. – Vannak a menők – intett körbe a termen –, és vagyunk mi.

Kezdtem érteni, miért ül itt mindenki az osztályból.

Ez… borzalmas volt. Vagyis… inkább tiszta Roxfort volt. Olyan, mint a házak, csak kicsiben, osztályban és klikkben.

– Azért is fura, hogy ide pakoltak téged – mondta Annabell. – Cserediákot nem szoktak hozzánk betenni. Inkább a D-be, legrosszabb esetben az E-be.

Vállat vontam.

– Gyógyító akartam lenni – vallottam be. – Csak az előző héten kiderült, hogy nem stimmel a… mágiám.

Ez volt a hivatalos magyarázat.

Adam szabályosan sokkolva meredt rám, a többiek viszont elég elnézőek voltak a kis „eltévelyedésemmel" kapcsolatban. Annabell egyenesen önelégültnek tűnt, és már vártam, mikor közli, hogy „Aha, mindjárt gondoltam".

Seth, te is bedőlsz a sztereotípiáknak? – érdeklődtem gúnyosan.

Úgy döntöttem, ha a Roxfortban nem érdekelt ez az egész hülyeség, itt se nagyon fog zavarni. Mert ez az egész egy nagy baromság, hogy segítse néhány tini felsőbbrendűségi tudatát.

Seth azonban úgy tűnt, megsértődött. Egy pasi – egy népszerű pasi – megsértődött.

Hogy nem rogytam röhögve az asztalra, azt csak annak köszönhetem, hogy az elmúlt fél évben már mindent láttam.

– Szóval… hogy is kell itt kajálni? – érdeklődtem.

Adam zavartan a tálcára bökött – látszólag még mindig nem heverte ki a bejelentésem okozta általános döbbenetét (én viszont annál jobban éreztem magam, hogy kint volt, és nem bent, hogy úgy mondjam) –, és elém csúsztatott egy darab kartonlapot. De nem ő válaszolt, hanem a hátam mögül Maya:

– Válaszd ki a cuki étlapunkról, mit szeretnél, aztán bökj a tálcádra, és közöld a számát.

– Ez az amerikaiak kényszeres újítási vágya? – fordultam hátra.

Maya vállat vont. – Mondhatjuk. Viszont Harry mondta, hogy gondod volt a folyosón – huppant le a mellettem lévő utolsó szabad helyre.

– Megoldom – legyintettem. – Ha végigcsináltam a roxfortosok pletykahadjáratait, akkor ez is menni fog.

Pedig az se volt senki.

Maya azonban kétkedve nézett rám, mint aki nem bízik ennyire a képességeimben.

– És mégis hogyan?

– Agyoncsapom villámmal.

– Az épületben?

– Egyszer már majdnem sikerült valakit elintéznem így.

– Ó. Túlélte.

– Aha. Első próbálkozás volt. Bibéről van már azóta valami hír? – kérdeztem még. Napok óta nem láttam szegénykét, és még mindig nem tudtam, jól van-e.

– Még semmi. Ha gondolod, délután átnézhetünk hozzá – javasolta. – De…

– Maya! – szakította félbe társalgásunkat egy kiáltás. A megszólított mogorván meredt egy… természetes barna hajszínű (komolyan, ezek szerint csak létezik még ilyen) lányra, aki távolabbról integetett neki.

Szobatársam feltápászkodott.

– Sok sikert a továbbiakhoz. Éld túl, kerüld azokat – bökött az egyik asztal felé –, és vigyázz Marlow-val. Amikor legutóbb láttam, rossz kedve volt.

– Tudom – válaszoltam mogorván. – Még mindig rossz kedve van.

Maya vetett rám egy megértő pillantást – igen, ennyit már tudott rólunk. Mi hárman, minden romantikát nélkülözve kapcsolódunk valahogy, és egyelőre csak én szívok emiatt. Persze, hogy együtt érzett velem. Főleg, hogy Seth volt az egyik, aki miatt ez történt.

Újabb okot adtam neki, amiért utálhatja.

Seth még csak egy megjegyzéssel se kommentálta a dolgot, és a menzát messziről elkerülte.

Visszafordultam a többiekhez.

– Izé… mi van?

Melanie könnyei már eltűntek, és ahogy észrevettem, mindenki úgy meredt rám, mint egy ufóra.

Gond egy száll se, ehhez már legalább hozzászoktam.

– Ő egy A-s volt, nem? – kérdezte April. – Miért jött ide egy A-s?

– Ő a szobatársam – vontam vállat. – Miért ne jött volna ide?

– Nem emlékszel az előbbi beszélgetésre? – kérdezte Annabell. – Ilyesmi nem fordul elő. Ez… egyszerűen…

– Példa nélküli – segítette ki Adam sápadtan.

Mindenki vetett rá egy együttérző pillantást.

Nem akarom tudni, miért – gondoltam.

Pedig biztos izgalmas. Lehet, szerelmes Mayába, csak eddig semmi esélye nem volt – jegyezte meg Maggie.

Olyan ez, mint az indiai kasztrendszer. Hé, Harry! Ezek után ti sem fogtok hozzám szólni?

Menj már, ez hülyeség.

Érdekes, ez a roxforti házak kicsiben, azzal mégse volt semmi bajod – csipkelődtem.

Van egy tippem, miért haragszik rád Seth. Szerintem az elbűvölő modorod az oka.

Hülyeség, szerintem attól akadt ki, hogy az F-be kerültem – intéztem el egy mentális legyintéssel. Mert én olyat is tudok már.

Hermione meg akarja látogatni a könyvtárat, miután az zárva volt a múltkor. Később megyünk ebédelni – üzente, témát váltva.

Ron hogy viseli ezt?

Meglepően jól. Még csak háromszor panaszkodott.

Nekem semmi kedvem nem volt könyvtárakba járkálni, az Ebrithylénél nagyobb úgyse lehetett az itteni, viszont az osztálytársaim érdekesebbnek bizonyultak, mint elsőre gondoltam volna.

– És mit tettél, hogy Seth Marlowra külön kellett figyelmeztetni? – kérdezte Lukas.

Ó, csak egy évezrede beteljesedésre váró szövetséget kötöttem vele meg Harry Potterrel, vagy valami ilyesmi.

– Neki kellett Harryéknek megmutatni a kolit – válaszoltam, mielőtt belegondoltam volna, mit teszek.

– Harryt… mint Harry Pottert? – kérdezte óvatosan Melanie, de észrevettem a hangjában a reményt.

Szerintem újabb autogram-szerzési lehetőséget látott.

– Igen.

– Te ismered Harry Pottert. És Maya Tylert – sorolta Adam. – És futólag Seth Marlowt. Ki a franc vagy te?!

Vigyorogva kihúztam magam, az egómnak ez most nagyon jót tett. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy azt válaszolom, híresség, de azért ennyire beképzelt nem voltam.

Az Aria Matthewst meg már úgyis tudták.

– Nem én akartam, hogy így legyen – védekeztem azért.

És ebben nem hazudtam. Ők akaszkodtak rám! Na jó, Seth nem, de neki amúgy sem volt más választása…

Szerencsére nem kellett továbbra magyarázkodnom – csak elrontotta volna éppen fejlődő kapcsolatunkat, ami szerencsére nem indult annyira fagyosan, mint a roxfortiakkal –, mert megszólaltak a falak.

Komoly, nem a kajámba kevertek a házimanók valamit, a falak kezdtek el beszélni. Egy nő hangján.

– Kedves diákok, az igazgatónő beszél – jelentették be a falak, a helyzethez képest talán túlságosan is vidáman.

Asztalunknál mindenki egyöntetűen nyögött fel.

– Francba…

Ez nem sok jót sejtetett. Előző évben Dumbledore nem húzta sokáig, de ez itt Amerika volt, és ebből az országból már bármit kinéztem.

– Így, a tanév elején van pár bejelentenivalóm.

Még a könyvtárban is hallani – jött Harrytől a megjegyzés.

Már megint a fejemben vagy. – Nem kérdés volt, kijelentés.

Harryben volt annyi szégyenérzet, hogy némi bűntudatot érezhessek felőle.

Bocs, de… tudod te is, milyen kellemetlen elzárkózni.

Tudom, de ez nem vigasztal.

Engem se igazán. Néha egy beteg tinédzsernek érzem magam.

Tinédzser vagy. És nem beteg. Csak néha túlságosan is szarkasztikus, és van, amikor az idegeimre mész.

Te is nekem. Igazán nem kellene ennyire szépeket mondanod.

Mindig is szerettem bókolni a barátaimnak, néha minden alap nélkül…

Harry csak vigyorgott rajtam, én meg elégedetten visszafordítottam a figyelmem a pár perccel ezelőtt rendelt kaja és az igazgatónő beszéde felé, amikor Jase belépett a terembe.

Mágiaérzékelés, ugyebár.

Édes kisöcsémet már napok óta nem láttam, és ő se engem, de nem nagyon hiányozhattam, ugyanis szét se nézett engem keresve, hanem elmélyülten csevegett új barátaival.

Nem tagadom, megvolt a kísértés, hogy szóljak neki, és valami módon cikis helyzetbe hozzam, de végül erőt vettem magamon, és csak figyeltem, hova ül le.

Messzire, de a terem amúgy is nagy volt, és egy csomó asztal volt szétszórva. Ebből a szempontból se hasonlított se a Roxfortra, se az Ebrtihylre, és azok automata, menü nélküli kiszolgálórendszerére. Az amerikaiak újításvágya számomra már kezdett beteges méreteket ölteni.

– …és a kviddicsmérkőzéseken idén tilos a tüntetés, politikai nézetek terjesztése, verekedés, randalírozás, rongálás és minden egyéb, a játék menetét és a szurkolókat zavaró tevékenység.

A mellettünk lévő asztalnál ülők egyöntetűen nyögtek fel kétségbeesésükben.

– Ó, semmi botrányt nem hagynak idénre… – motyogta savanyúan Adam, de ha akart is bármit mondani még, az igazgatónő hangja elnyomta.

– További szép napot, és sikerekben gazdag tanévet! – köszönt el vidáman, majd a falak végleg elcsendesedtek.

– Végre – sóhajtott Adam. – Szóval… Mi az első óránk?

Az jutott eszembe, hogy az egy dolog, hogy én átugrom a cuccaimért a kollégiumba, de mi lesz a maradék párszáz diákkal?

Amikor megkérdeztem ezt, úgy néztek rám, mint egy bolondra.

– Szerinted a szekrények csak dísznek voltak ott a folyosón? – érdeklődött Lukas vigyorogva. – Reggel a nagy részét már mindenki berámolta.

– Nos, én nyilván nem – válaszoltam savanyúan.

– A kollégiumban lakóknak felesleges is – szállt be… Joy. – Én se hoztam át semmit, ha gondolod, átmehetünk érte együtt.

Igazából Harryéket akartam felkutatni a maradék másfél órában, aztán egyedül átslisszolni a cuccomért, írni Skynak és Miley-nak, aztán rohanni… rúnaismeretre. Dupla rúnaismeretre. Meg egy átváltoztatástanra. És egy bűbájtanra.

Legalább az óraneveket nem újították fel.

De azért bólintottam. Harryék most nem voltak itt, ismét egyedül voltam, és most az egyszer muszáj volt barátokat szereznem.

A fene tudja, ki itt a főnök, és mennyire fognak terrorizálni még engem…

Szuper, és én még azt hittem, ez könnyű lesz.