Elizabeth a nap hátralevő részében a többieknek segédkezett, éjszaka pedig egy percre sem hunyta le a szemét. Igaz, hogy Gilbert, Ludwig és Feliciano már nagyjából felépültek harci sérüléseikből, csak Felinek még volt egy sokkal súlyosabb gondja is, amit egyedül nem tudott legyőzni.
Lovino nem ébredt fel, Antonio pedig csak meredt rá kifejezéstelen tekintettel, pislogni is alig pislogott. Elizabeth megtudta Gilberttől, hogy talán amiatt aggódik, hogy megmarad-e. Persze Elizabeth rávágta volna, hogy életben marad, aztán ráeszmélt, hogyha még egy angyal sem vágta le a szárnyát, akkor vajon mit gondolhatnak erről a folyamatról.
Aztán ott volt Tino, aki miatt Elizabeth átvirrasztotta az éjszakát. Kiült a sziklapárkány szélére és a lábát a semmibe lógatva gondolkodott azon, hogy vajon mikor fejeződhet be a férfi élete. Nem halhat meg. Talán a bánattól a többiek is csak gyorsabban legyengülnek, Peternek pedig gyorsabban fogyatkozna a családja. Az a szegény kisfiú… amint a felkelő nap sugarai Hetaliára vetülnek, talán már minden más lesz.
Még mielőtt ez megtörtént volna, Gilbert kisétált mellé és leült. Nem mondott semmit, csak némán nézett fel a csillagokra. Elizabeth megkereste a kezét és megszorította. Amint a vöröslő nap felbukkant velük szemben, a lányt elöntötte a csalódottság és a kétség. Gilbert felállt és felhúzta őt is a földről.
- Egyáltalán nem biztos. – mondta halkan.
- Te nem láttad őket… -suttogta Elizabeth.
Gilbert magához ölelte, és megsimogatta a fejét.
-Tudom, hogy ez nem a megfelelő alkalom… de én már igazán meg akarom verni a Szövetséget, és mivel itt vagy…
- Tényleg nem ez a legjobb alkalom. – mondta Elizabeth – Nem volt még elég egymás gyepálásából?
- Ezt mondd nekik. – vágott grimaszt Gilbert.
- Fegyverszünetet kéne kötni velük. – mondta Elizabeth, a fejét nekidöntötte a férfi mellkasának – Legalább a járvány idejére.
- Mindannyiunkat utálják. – sóhajtott Gilbert – Mégis ki mehetne anélkül, hogy ne vernék össze?
- Én.
Gilbert egy eltolta magától és felhúzta a szemöldökét.
- Nem fognak csak azért nem bántani, mert lány vagy!
- Adj egy serpenyőt és megvédem magam! Engem ismernek a legkevésbé, végső soron még azt is bemesélhetem nekik, hogy át akarok állni hozzájuk.
Gilbert pár pillanatig hallgatott aztán bólintott.
- Végső soron van benne valami. De nincs kedvem elengedni.
- Megleszek, Gilbert. – mosolyodott el szomorúan Elizabeth.
Az albínó elgondolkodva harapott rá az ajkára, aztán szó nélkül bement a barlangba. Elizabeth követte, és pár lépés után Gilbert lehajolt és felvette a földről a lány korábban eldobott serpenyőjét. Felé tartotta, ám amikor Elizabeth el akarta venni tőle, hirtelen elrántotta.
- Addig nem mész sehova, amíg nem alszol egy kicsit.
- Gilbert, nem tudnék most aludni! Kérem szépen a serpenyőt!
Gilbert a fejét csóválta a veszélyes fegyvert pedig a vállának döntötte. Elizabeth elhúzta a száját, az albínó felé küldött egy gyilkos pillantást, aztán a szobája felé indult. Gilbert vigyorogva bólintott ezt látva.
-Ne is lássalak pár óráig!
Elizabeth hátrafordulva bemutatott neki, de Gilbert figyelmen kívül hagyta. Talán azért, mert nem értette. Mindegy is, Elizabeth a szobájába érve újra szomorú gondolatok között találta magát és ilyen csalódottan dőlt le az ágyába. A hasán feküdt, szárnyaival pedig betakarta magát, hogy ne érezze azt a hideg fenyegetést, ami nem is rá, hanem az angyalokra leselkedett.
A lány csak akkor ébredt fel, amikor olybá tűnt, a nap igencsak lefelé vette az irányát. Nem is sokat vacakolt, elvett egy gyümölcsöt a konyhából, majd a nappaliban üldögélő Gilbert öléből elvette a serpenyőjét és betűzte az öve alá. Gilbert felvigyorgott rá, aztán felpattant és kikísérte a barlangból. Még elmondott pár dolgot, hogy mit és hogyan mondjon, legyen udvarias, tisztelnie nem kell őket, de azért ne sértegessen, mert az milyen már. Elizabeth kezdetben bőszen bólogatott, aztán közbevágott, hogy csak sikerül neki kompromisszumot kötni, ha meg nem… nos, akkor még elválik, mi lesz.
Gyorsan megölelte Gilbertet, aztán hátra lépett, a semmibe, és hagyta magát zuhanni, mielőtt a föld fölött kitárta volna a szárnyait és repülni kezdett. Érezte, hogy az alvás valóban jót tett. Újult erővel szárnyalt, és már nem is érezte olyan rosszul magát a többiek miatt. Még egy kis időre felszabadult is volt, amíg újra eszébe nem jutottak a többiek. Most már nem hagyta, hogy a csüggedtség úrrá legyen rajta, a rossz érzéseket elszántsággá alakította magában és még egy mosolyt is sikerült az arcára csalnia.
Tudta, mikor ért elég közel a Szövetség barlangjához. Bár nem látta ki volt, valaki megfújt egy kürtöt, és pár perc után Elizabeth előtt megjelent Arthur, Alfred és Yao. Csak ebből következtette ki, hogy az, aki figyelt és jelzett, csak Matthew lehetett, ha a többiek betegek.
Elizabeth megállt és egyhelyben lebegett, a hármas pedig vészjóslón megállt előtte. Arthur volt középen, karjait összefonta a mellkasa előtt. A lánynak olyan érzése volt, hogy nem lesz könnyű vele egyezségre jutnia.
- Tárgyalni jöttem. – mondta Elizabeth és kitárta a karjait – Nincs nálam fegyver.
- Aha… - mondta Yao, a tekintetét a lány oldalán lógó serpenyőre szegezve. Többet nem szólt, valószínűleg nem is mesélte el, hogy pont egy serpenyővel ütötték le, amikor betört az ellenséghez.
- Fegyverszünetet kérünk. – mondta a lány, még mindig felemelt kezekkel.
- Mégis miért? – kérdezte Alfred.
- Mert járvány tombol, és senkitől sem várhatjuk el, hogy betegen harcoljon. – biccentett Elizabeth.
Arthur felemelte a fejét és arcára elégedett mosoly ült ki.
- Mi még talpon vagyunk, tudunk harcolni. Ez azt jelenti, hogy a Tengely nem?
Elizabeth oldalra döntött fejjel mérte végig Arthurt. Nagyszerű. Most azt hiszi, hogy Gilberték is betegek.
- Mi is ugyanolyan harcképesek vagyunk. Csak légy kicsit körültekintőbb!
- Most állunk a legközelebb a háború végéhez. – csóválta a fejét Arthur.
- Pontosan, mivel ki fogtok halni, csak mert a királyi poszt betöltése fontosabb volt, mint az egymás segítése.
- Mondd meg akkor, hogy segíthetnénk nekik? – húzódott közelebb Arthur – Ápoljuk őket. Az nem elég. Meg fognak halni.
- Ahogy előbb-utóbb ti is.
Arthur hosszan bámult Elizabeth szemeibe.
- Mérkőzzünk meg ma. – mondta végül – Ha ti nyertek, fegyverszünetet kötünk, ha mi, folytatjuk a harcokat.
Elizabeth bólintott. Ez nem tűnt rossz ajánlatnak. Összeszedi Gilbertet és Ludwigot, Antoniót kirántják a transzából, esetleg még ő is beszáll, és máris van esélyük a győzelemre. Kinyújtotta a kezét és Arthur megszorította.
- Napnyugtakor ugyanitt. Siess, kicsi félangyal, már nem sok időtök van felkészülni.
Elizabeth biccentett és lebukott a föld felé. Így gyorsabb volt a megfordulás, mintha egy kört tett volna. Szélsebesen szárnyalt vissza a Tengely hegye felé és érezte magán Arthur, Alfred és Yao pillantását. Talán felmérték, talán lesajnálóan nézték, Elizabethet nem igazán izgatta, a közelgő összecsapás annál inkább. Nem kételkedett a saját és a serpenyőjének képességeiben, biztos volt benne, hogy le tudja győzni legalább Yao-t. Egyszer már sikerült (jó, az meglepetésként érte a keletit, de akkor is), akkor most is sikerülnie kell.
Alig érte le a földre, már rohant is be Gilbertékhez, hogy elmondja nekik, mire jutottak. Gilbert a hírek hallatán elsápadt, arra meg pláne, hogy próbálják meg felébreszteni Antoniót a bambulásából.
- Lizi, tudod, hogy nem vagyunk a legjobb formánkban, téged meg nem ismerünk harcok terén, és ők igaz, hogy hárman vannak, de…
Elizabeth inkább nem szólt, hogy ott van még Matthew is. Ő úgysem fog harcolni. Igazából elkalandozhatott, mert Gilbert sóhajára kapta fel a fejét.
- Jaj, ne csináld már, le tudjuk győzni őket. – karolta át a lány – Hiszen te vagy a hatalmas Gilbert, a kisöcséd pedig legalább olyan erős, mint te!
Erre Gilbert arcán megjelent egy önelégült mosoly, de gyorsan le is törölte, és utasította Elizabethet és Ludwigot, hogy készüljenek az összecsapásra, Antoniót pedig hagyják békén. Utóbbit azzal indokolta, hogy a spanyol vagy sokkot kapna, vagy annyira kikelne magából, amiért el akarják szakítani a drága barátja mellől, hogy képes lenne levágni puszta kézzel bárki fejét.
Mire a nap vörösbe öltözött, már mind a hárman a találkozóhely felé repültek, tele kétségekkel, Elizabeth pedig elszántsággal. Ez lesz az első alkalom, hogy angyalok ellen harcol, nem is akárhogy, a levegőben, egy serpenyővel.
A Szövetség három tagja már ott várta őket a levegőben, Arthurnél megint egy íj volt, Yao-nál egy lándzsa, Alfrednél pedig egy kard.
- Biztos nem akartok fegyverszünetet? – kérdezte Ludwig.
- Nem azért vagyunk itt talpig fegyverben. – válaszolta Arthur meglendítve a kezében az íját.
- Ti akartátok! – mondta Elizabeth és vészjóslóan előhúzta a serpenyőjét.
- Csak néhány tanács, Lizi, Arthur tud varázsolni, ha megtámadod, vigyázz vele. Ja, és ha elfognak, ne egyél a főztjéből, bárhogy is kínálja. – hadarta Gilbert – Alfred talán ügyetlennek tűnhet, de nem az… Yao… ő olyan, amilyennek kinéz.
- Értettem! – vigyorodott el a lány és felemelte a serpenyőjét. Ő lebegett Yao-val szemben, és amúgy is vele akart megküzdeni. Tökéletes volt. Ahogy elnézett oldalra, az egyik sziklán megpillantotta Matthew-t üldögélni. A fiú bátortalanul intett neki. Tényleg nem fog ma sem harcolni, de jobb is.
Gilbert felemelte a kardját és egy harci üvöltéssel száguldott Arthur felé, Ludwig pedig követte a testvére példáját. Elizabeth is néhány gyors szárnycsapással Yao felé indult. A Szövetség ugyanolyan hatalmas sebességgel támadt nekik. Nagy csattanás hallatszott, amikor a két fél egymáshoz ért. Elizabeth maga is meglepődött rajta, hogy sikerült kivédenie Yao első szúrását. Most rajta volt a sor, ütött, csapkodott a serpenyőjével, de nem sikerült eltalálnia Yao-t. Egy idő után azért is rájött, miért: Yao használta támadás és védekezés közben a szárnyait, míg ő csak egy helyben lebegett és csak kézzel-lábbal próbálta elérni az ellenfelet. Tehát Elizabeth ott, harc közben tanulta meg, hogyan hozza összhangba a serpenyőjét a plusz két végtagjával, a szárnyaival. Ahogy egyre inkább belelendült, úgy közeledtek a föld felé, és úgy lett egyre több vörös folt Yao arcán. Végül, amikor már csak pár méter választotta el őket a fűtől, Yao elejtette a lándzsáját, Elizabeth pedig újból lesújtott a férfire, és sikerült kiütnie.
Elizabeth vigyorogva bólintott, aztán felnézett a magasban harcolókra. Úgy tűnt, Ludwig hamarosan elintézi Alfredet, csak Gilbert szorult segítségre Arthur terén. Elizabeth kilőtt és úgy szárnyalt felfelé, mint egy rakéta. Alulról telibe kapta Arthurt, aztán hirtelen irányt váltott, oldalra szárnyalt, és nekicsapta egy magasabb sziklának. Arthur felnyögött és azt motyogta, hogy „ez nem volt fair."
Már csak Alfredet kell legyűrni, és nyertek. Hacsak nem vonulnak hamarabb vissza Arthurék. Gilbert már elment Ludwignak segíteni, Elizabeth pedig úgy döntött, felügyeli a sziklának dőlt Arthurt, nehogy valamiféle mágiához folyamodjon.
Felnézett a pár sziklaszirttel magasabban álló Matthew-ra is. A fiú felállt és kitárta a szárnyait. Csak nehogy ő is beszálljon a harcba. Csak nehogy beszálljon ő is…
Matthew előhúzott az övéből egy tőrt. A fenébe. Elizabeth vetett egy pillantást Arthurra, aztán ő is kitárta a szárnyait, hogy megküzdjön a fiúval. Csakhogy amint Matthew elrugaszkodott a szirtről, szinte abban a pillanatban kiesett a kezéből a tőr és a teste ernyedten kezdett lefelé zuhanni. Elhúzott közvetlenül Elizabeth mellett, akiben csak ekkor tudatosult, hogy Matthew valószínűleg beteg, és ha így zuhan tovább, belecsapódik a sziklákba odalent, az pedig nem lenne túl jó. Gondolkodás nélkül utánavetette magát, a szárnyait a testéhez szorította, hogy jobban felgyorsuljon, és már pont elérte volna Matthew testét, amikor égető fájdalom nyilallt a bal vállába, szó szerint, mert egy nyílvessző fúrta át. Elizabeth annyira megrémült, hogy a szárnyait nem szorította tovább a testéhez, hanem kissé kinyitotta őket, emiatt elvesztette az egyensúlyát is, ezzel együtt pedig a lehetőséget is, hogy utolérje Mattet.
Még látta, ahogy a magához tért Yao elhúz alatta, és elkapja a fiút, ő pedig az ég felé fordult. Minden tagját bénának érezte, és a pániktól nem tudott mozogni. A sziklaszirten, amiről elrugaszkodott, Arthur könyörtelenül nézett le rá, íjjal a kezében. Nem úgy tűnt, mint aki még egyet bele akar lőni, de Elizabethet elkeserítette a helyzete. Ő csak segíteni akart Mattnek, és most miatta fogják elveszíteni ezt a csatát.
Nem érezte, mikor érkezett a földre.