Fordította: Enelen, én meg átolvastam
14. fejezet – Komoly beszélgetések
– Jövő héten roxmortsi hétvége lesz. Megyünk együtt? – kérdezte Ares, miközben megvajazta reggeli pirítósát.
Harry elgondolkozva nézett rá. Menjenek együtt? Hosszan nézett a mellette ülő barna hajú fiúra, mintha ki tudná olvasni gondolataiból, mik is a szándékai.
– Apával gyógyfőzeteket akartunk készíteni a kórház számára – mondta végül, és ez igaz is volt: ő és Perselus tényleg bájital főzést terveztek a hétvégére. – De majd megkérdezem – tette hozzá gyorsan. Több időre volt szüksége a döntéshez, és így nem kell rögtön választ adnia.
– Aha, értem – mondta Ares, de hangján érződött a csalódottság.
Harry felsóhajtott. Ares nem szeretett Roxmortsba menni, és most hirtelen mindjárt vele akar? Kényelmetlenül kezdett fészkelődni.
– A téli szünetben otthon voltam – tette hozzá Ares, mintha mi sem történt volna, de Harry idegesen felkapta a fejét.
– Igen? – Ares azóta nem állt kapcsolatban az otthoniakkal, hogy az apját halálfalósága miatt letartóztatták. – És mi történt? – kérdezte kíváncsian.
Ares megvonta a vállát.
– Hosszú – beleharapott a pirítósába. – És igazán nem akarom az egész ház előtt elmesélni.
Harry körülpislantott, és úgy látta, senki nem hallgatja őket.
– Senki nem figyel – fordult Ares felé.
Ares összehúzta a szemöldökét.
– Ebben nem lehetsz biztos – az arca merev kifejezést öltött és elővéve az aritmetika tankönyvét elmerült a szövegben. A viselkedése tisztán jelezte Harrynek: „Hagyj békén!"
Harry most már hangosabban sóhajtott.
– Nézd, én tényleg… – kezdte, de Ares félbeszakította.
– El akarom olvasni ezt a fejezetet még az óra előtt – mormogta, és nem nézett fel a könyvből.
Harry érezte, hogy Ares szavaira összeszorul a gyomra. Nem akarta megbántani a másik fiút, de úgy látszik, mégis sikerült. Harry most már tényleg nem tudta, mit tegyen. A vízió figyelmeztette arra, hogy ne tegyen gyors és veszélyes döntéseket, mert nem állt készen arra, hogy szembenézzen a vörös szemű szörnyeteggel – legalábbis még nem. Még el se kezdték Perselussal a sötét mágia tanulmányozását.
Ares egész aritmetika órán egy szót sem szólt, és miután az órának vége lett, azonnal elsietett átváltoztatástanra, magára hagyva Harryt Hermionéval. Kettesben indultak a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.
– Fogalmam sincs, mit csináljak Ronnal – sóhajtott fel Hermione, mikor végre magukra maradtak a folyosón. – Mindig olyan durván viselkedik veled. És amit vasárnap mondott…
Harry megvonta a vállát.
– Hagyd, nem érdekes. Egyébként is, ma délután McGalagony irodájában találkozóm van vele, és nem igazán boldog miatta. De legalább a professzor előtt nem mer majd olyan nagy pofával nyilatkozni…
– Annyira szemét veled!
– Igen, az – Harry megtorpant, és Hermione szemébe nézett. – De nem hiszem, hogy akár száz beszélgetés is változtatna ezen. Eldöntötte, hogy gyűlölni fog, és kész. Egy ideig azt hittem, hogy megnyerhetem a… legalább az együttérzését, ha a barátságát nem is, de soha nem adott rá lehetőséget. Számára nem vagyok más, csak egy utolsó halálfaló-tanonc Piton, és képtelen túllépni a nevemen és az értelmetlen gyűlöleten. De most már engem sem érdekel, hogy megbarátkozzunk.
Hermione bólintott, és Harry karjára tette a kezét. Mindketten döbbenten álltak meg, mikor Harry nem rándult meg az érintéstől. Hermione szélesen elmosolyodott.
– Örülök, hogy Piton professzor nem mondott fel. Tudod, sokat változott, mióta veled van. Már nem annyira elfogult és igazságtalan, mint korábban.
– Már nem kém, Hermione.
– Igen, de… ez nem csak a kém-dolog miatt van. Csendesebbnek tűnik. Kiegyensúlyozottabbnak. Tudod, először Harry temetésén láttam valami másnak, mint a régi utálatos professzornak. De akkor teljesen össze volt törve.
Harry arca fájdalmasan megrándult, és képtelen volt válaszolni. Hirtelen megjelent előtte a fotelja mellett térdeő és síró Perselus képe, és egy pillanatra elállt a szívverése. Mi történik majd, ha TÉNYLEG meghal? Túléli-e vajon, hogy újra elveszítse Harryt – de most már visszavonhatatlanul, örökre? Szorosan lehunyta a szemeit.
– Quietus? Valami baj van? – kérdezte Hermione aggódva.
Harry még mindig nem tudta kinyitni a szemeit, csak megrázta a fejét. Nem valami volt a baj, hanem minden.
Hermione gyengéden megszorította a karját, mire kényszert érzett arra, hogy megszólaljon, mondjon valamit. Mintha magyarázkodnia kellett volna.
– Pottert megkínozták, és megölték. És apa magát okolja mindenért. Nem képes megbocsátani magának, azért, amit tett. Bár egész életében kényszer alatt cselekedett, még akkor is, mikor Pottert elkapták. Potter hibája volt az egész, nem Perselusé. Potter volt az, aki felelőtlenül cselekedett, mikor otthagyta a nagybátyja házát, és az ő hibájából kínozták meg mindkettőjüket olyan rettenetesen. – Harry nem tudta folytatni. Hirtelen elöntötték az előző éjszakák képei. Amióta együtt éltek, öt nappal ezelőtt volt az első alkalom, hogy Harry ébredt fel Perselus rémálmaira, és ő volt az, aki felébresztette, és melléült, amíg meg nem nyugodott. Azóta minden éjszaka rémálmokkal és könnyekkel telt – és Harry sejtette, hogy Perselus rémálmai leginkább a Rémálom Kúriáról és a közös fogságukról szólnak.
Hermione gyanakodva figyelte a fiút.
Volt valami nagyon furcsa, túlságosan ismerős a viselkedésében, amit Hermione nem bírt megérteni. Mintha magát okolta volna, pedig nem is volt ott, nem tehetett semmiről. Quietus szemeit könny futotta el, de nem is vette észre, csak állt ott a semmibe nézve. Hermione egy hirtelen ötletnek engedve a vállára tette a kezét, és magához húzta. Harry kábultan engedett az ölelésnek, és a lány vállára hajtotta a fejét a feltörni készülő düh és fáradtság könnyei ellen küzdve.
Megint nem rándult össze az érintéstől. De most egyikük sem vette észre.
– Mennünk kell, Quiet. Elkésünk – mormogta néhány nyugodt perc után a lány Harry fülébe.
Harry bólintott, és elhúzódott, de szemei még mindig vörösek voltak.
– Igen, mennünk kell – értett egyet, és lehajolt a táskájáért.
Mrs. Figg már a teremben volt, mikor megérkeztek. Rosszallóan pillantott rájuk, amikor beléptek.
– Öt pont a Griffendéltől a késéséért, Miss Granger, önnek pedig, Mr. Piton, büntetőmunka Fricssel – mondta kimérten.
A professzor nem szerette Harryt, bár a Perselussal történt veszekedésük óta nem próbálta megtámadni – sőt, úgy tett, mintha ott sem lenne, bár soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy büntetőmunkát adjon neki. Harry magában elmosolyodott. Bármivel is próbálkozott Mrs. Figg, a régi Pitonnal egyszerűen képtelen volt felvenni a versenyt. Nem volt benne annyi rosszakarat és kifinomult gyakorlat, hogy ugyanúgy megkeserítse Harry életét, mint Perselus tette az első négy év során.
Harry sóhajtott, és udvariasan biccentett a nő felé, aztán leült a szokásos helyére Neville mellé. Érdekes, de a professzor hideg viselkedése könnyített szomorúságán, és már nem érezte magát annyira szerencsétlennek. Az elmúlt hónapokban csak nála kapott büntetőmunkákat.
– Ma egy igen összetett és nehéz, de közben nagyon hasznos bűbájt fogunk tanulni. Ahogy mindannyian tudják, ezen a nyáron Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újra visszatért, és első dolga az volt, hogy az azkabani dementorokat a maga oldalára állította. Úgyhogy az elkövetkező években velük is szembe kerülhetünk. Ezért mindannyiunknak meg kell tanulnunk ezt a bűbájt, az egyetlent, ami képes távolt tartani őket, és veszélyes helyzetekben megmentheti az életünket. Ki tudja megmondani, melyik bűbájról beszélek?
Például én, gondolta Harry, de nem emelte fel a kezét. Úgy döntött, hogy ő nem tudja a Patrónus bűbájt. Nem, eddig még soha nem hallott róla. Egy szót sem. Nem, képtelen megidézni. És nem, az ő Patrónusa nem szarvas alakját ölti. Már hogy lenne szarvas?
De Ron és Hermione keze már a levegőben volt.
– Mr. Weasley? – bólintott oda a professzor a vörös hajú fiúnak.
– A Patrónus bűbáj, tanárnő – válaszolta Ron magával elégedetten.
– Tökéletes válasz, tíz pont a Griffendélnek.
– Tanárnő? – kérdezte hirtelen Hermione. – Miért a sötét varázslatok kivédése órán tanuljuk ezt a varázslatot? Hiszen ez bűbáj, nem?
A professzor felvonta a szemöldökét.
– Nagyon jó kérdés, Miss Granger. Igen, ez egy bűbáj, és természetesen bűbájtan órán is fognak tanulni róla. De Flitwick professzor a teóriát tanítja majd meg önöknek, míg a gyakorlati részt ezen az órán vesszük át. Egyéb kérdés?
Harry mélyet sóhajtott, és lesütötte a szemét. Nem voltak olyan rosszak a jegyei ezen az órán, de még mindig ezek voltak a legrosszabbak, mert képtelen volt előidézni a megfelelő pajzsot, hogy megvédje magát. Harry már rájött, hogy mások megvédésével nincs semmi problémája, de a professzor nem volt elégedett az eredményeivel.
És most a Patrónus bűbáj. Még csak egy gyenge patrónust se idézhet meg, ha nem akarja felfedni magát. Nem csak Ron és Hermione ismerték patrónusa formáját, hanem majdnem az egész iskola látta azon a kviddicsmérkőzésen, mikor Malfoy és a haverjai megpróbáltak ráijeszteni.
A fenébe is. Harry biztos volt benne, hogy ez az éve el van átkozva. A jövőről már nem is beszélve… A közeli jövőről, McGalagony irodájában.
Egy darab pergamen csusszant elé:
„Mi a baj?"
Harry az első sor alá firkantotta a válaszát:
„Ron."
Neville már írta is a következő kérdést.
„Valami baj van?"
„Nem tartozik rád" – írta vissza Harry elutasítóan. Érezte, hogy szemei még mindig égnek, és zavarba jött.
Neville bocsánatkérőn rávigyorgott.
„Mit terveztél, mész holnap Roxmortsba?"
Harry megmerevedett. Először Ares, most meg Neville. Nem könnyítik meg a választását.
„Még nem tudom. Hagyj…"
– Mr. Piton – csattant egy hang felette. Harrynek elakadt a lélegzete, és lassan felemelte a fejét.
– Igen?
– Adja ide azt a pergament – mondta a nő. Mikor látta, hogy Harry mozdulatlanul ül, türelmetlenül rákiáltott. – Most!
Harry nagyot sóhajtott, de átadta a pergamendarabot a tanárnőnek. Egy percig csak várt a nő válaszára, de semmi sem történt. Aztán a nő visszament az asztalához, és letette a lapot.
Harry örült, mikor végre vége lett az órának.
– Mi baj van, Quiet? – Piton óvatosan kevergette a főzetet, míg az mély narancssárgára nem váltott. Mikor Harry nem válaszolt, Perselus, még mindig a főzetet figyelve, hozzátette: – Mr. Weasley az, ugye?
Harry megrántotta a vállát, és felkapott egy kést, hogy felaprítsa vele a futóférgeket.
– Gondolom nem ment valami jól az a beszélgetés Minervával.
– Az nem kifejezés – morogta Harry dühösen. – De legalább nem kell aggódnod, hogy nem a te házad nyer év végén.
– Hány pontot…?
– Összesen hetvenet. Bár én meg sem szólaltam. Csak ültem ott, mint egy hülye, Ron és McGalagony meg ordítoztak egymással, mintha én ott se lennék. Biztosíthatlak róla, hogy nem volt valami jó érzés. Végül megkérdeztem a tanárnőtől, hogy még mindig szükség van-e a jelenlétemre, és miután kaptam tőle egy büntetőmunkát Fricssel a szemtelenségemért, eljöttem.
Piton felvonta a szemöldökét.
– Gratulálok! Két büntetőmunka egyetlen napon!
– De micsoda nap, Perselus! – Harry hirtelen szélesen elmosolyodott. – Képzeld, Hermione többször is hozzám ért, és én lettem rosszul, sőt, még csak meg se rándultam!
Perselus kezében megállt a kanál, és meglepetten nézett Harryre.
– Ez jó hír! – mondta, és ő is elmosolyodott. – Remélem, ez azt jelenti, hogy kezdesz gyógyulni.
– Lehet, hogy csak arról van szó, hogy Hermionéban mindenki másnál jobban megbízok, kivéve persze téged. Ő az egyetlen barátom, akiről biztosan tudom, hogy az.
– És a többiek? – kérdezte Perselus, miközben újra az üstre fordította a figyelmét.
Harry odatolta Perselus elé az összevágott férgeket, aztán elővett egy kis üstöt, és nekilátott elkészíteni a bitumen-alapú keveréket.
– Vigyázz, az előző főzeted egy kissé sűrű lett – pislantott rá a professzor. – Kénytelen voltam felhígítani. Majdnem elrontottam.
– Neville és Ares is megkérdezték, hogy nem-e mennék velük Roxmortsba. Nem tudom, hogy megbízhatom-e bennük – Harry összevonta a szemöldökét. – Tudod, szeretnék, de… Azt hiszem, túlságosan is paranoiás lettem. Családi örökség? – kacsintott a férfira.
– Quietus nem volt paranoiás.
– Te is a családhoz tartozol – magyarázta Harry lassan, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Mellesleg meg Quietus is paranoiás volt. Csak nem kötötte mindenkinek az orrára.
Perselusnak megrándult a keze.
– Még mindig olvasod a naplóját?
– Hogyne. Sok mindent… megmagyaráz – Harry nem tűnt boldognak.
Perselus viszont nem erőltette tovább. Egy darabig csendben dolgoztak.
– Képtelen vagyok megérteni Ront – mondta Harry, miután kioltotta a tüzet a párolgó üst alatt. Lehuppant egy székre, és Perselusra nézett. – Tudod, azt hittem, hogy a… vasárnapi eset után nem fog már annyira gyűlölni, mint azelőtt – bökte ki.
Perselus sokáig nem válaszolt. Belerakta az utolsó hozzávalókat Harry főzetébe, aztán összekeverte a sajátjával. Végül félretette, és leült Harryvel szemben.
– Azt hiszem, ezt el tudom magyarázni – kezdte, és komolyan Harry szemébe nézett. – De nem tudom, hogy segítek-e vele, ha elmondom. Nem akarom, hogy azt hidd, féltékeny vagyok, vagy ilyesmi…
Harry az asztalra támasztotta a könyökét, és a tenyerére támasztotta az állát.
– Nem, mondd csak.
Piton mély levegőt vett.
– Azt hiszem, ez éppen olyan, mint mikor én utáltalak… utáltam James Potter fiát – zavartan nyelt egyet, de Harry arcán nem látszott düh vagy csalódottság. – Mikor a keresztapád húzása után megmentette az életemet, még jobban gyűlöltem, mint addig. Ha a legnagyobb ellenséged megmenti az életedet, és te az életeddel tartozol neki… ez undorító érzés. Úgy érzed, jobb lett volna meghalni, mint ez.
– Ezt értem, de azt nem, hogy miért gyűlöl engem? – kiáltott fel kétségbeesetten Harry. – Azt hiszem, megértem, amit mondtál, de képtelen vagyok megérteni, MIÉRT döntött úgy, hogy engem is gyűlölni fog, már az első pillanatban, mikor meglátott az Abszol Úton?
Perselus gúnyosan elmosolyodott, de Harry tudta, hogy ez most nem neki szól.
– Engem gyűlöl, Harry. Azért, mert én életben maradtam, míg a barátja meghalt. Mert mindig kegyetlen voltam a barátjával – veled, Harry – és nem mentettelek meg, mint ahogy tényleg nem mentettelek meg, csak a szerencsének és Pettigrew tartozásának köszönheted az életedet… Úgyhogy ez egyfajta bosszú. Így próbál bosszút állni rajtam, érted.
– Én is így gondoltam – bólintott Harry. – És szerinted mit tehetnék, hogy meggyőzzem…
– Semmit sem tehetsz, Quiet – jelentette ki halkan Piton. – Sajnálom.
– Te? Én sajnálom, Perselus – mondta Harry, és mindketten felálltak, hogy folytassák a munkát.
Már késő volt, mikor visszatértek a lakosztályukba, de nagy meglepetésükre ketten is vártak rájuk a folyosón az ajtó előtt: az igazgató és Lupin.
– Szia Perselus – vigyorgott rájuk Lupin. – A főzeteimért jöttem.
– Holnap mindenképpen elküldtem volna – morogta Piton, és a szemei dühösen villantak meg, miközben kinyitotta az ajtót. Egy gyors legyintéssel betessékelte a vendégeket a nappaliba. – Vagyis miért jöttél? – kérdezte, mikor leültek.
– Csak egy teára ugrottunk be, Perselus – Dumbledore szemei csak úgy csillogtak a fáklyafényben.
Harry elvigyorodott, és leült a kedvenc karosszékébe, kezében egy csésze teával. Lupin most felé fordult.
– Szia Harry – mondta minden bevezetés nélkül.
Harry és Perselus megmerevedtek.
– A fenébe is, Albus – nyögte ki végül Perselus. – Miért mondta el neki?
– Nem kellett elmondania, Perselus – mondta Lupin – magamtól is rájöttem.
– Nem mondhatod el senkinek! – csattant fel Perselus. – Ezzel rettenetes veszélybe sodornád! – tette hozzá és hirtelen eszébe jutott még valami. – Az a hülye kutya haverod is tud róla?
– Perselus! – kiáltott rá Harry és Dumbledore egyszerre.
Lupin egy jeges pillantást vetett volt kollégájára.
– Bár nem hiszem, hogy jogodban áll elhallgatni előle az igazat, nem mondtam el neki – az igazgató kedvéért, Perselus. Sirius nagyon szerette Harryt, és még mindig gyászolja, de tudtam, hogy Albusnak jó oka volt rá, hogy titokban tartsa ezt előtte – és már el is mondta, miért olyan fontos. Én viszont szerettem volna látni Harryt, és felajánlani a segítségemet, ha szükségetek lenne valamire.
Piton ingerülten felhorkant.
– Köszönjük, de nincs szükségünk segítségre, Lupin. Különösen nem a tiédre –húzta össze a szemét gyűlölködve. – És különösen nem Quietusnak. Nem vagy a keresztapja, se más rokona, úgyhogy jobb, ha békén hagyod.
– Még mindig a szobában vagyok, Perselus – tette Harry Perselus karjára a kezét, mire a férfi felé fordult. – Nem kell ennyire türelmetlennek és durvának lenned. Lupin professzor már sokszor segített nekem, és én megbízom benne.
– Majdnem ugyanolyan felelőtlen, mint a keresztapád, Quiet. Emlékezz csak a harmadik évedre. Nem tudhatta, hogy Black ártatlan. Éppen ellenkezőleg, bizonyos volt a barátja bűnösségében, és mégsem segített téged megvédeni. Nem bízok benne, és most különösen tartok tőle.
– Nincs rá jogod, hogy így beszélj rólam, Perselus. Nagyon jól emlékszem, hogy az elmúlt években úgy kezelted Harryt, mint valami szemetet és…
– Igen, pontosan tudom, hogy mit tettem, de közben mindig mindent megtettem, hogy megmentsem az életét, míg te inkább a barátod és saját magad miatt aggódtál!
– Én segítettem Harrynek, hogy megtanulja megidézni a Patrónust.
– És te felejtetted el meginni a főzetedet, mikor követted a kölyköket a Szellemszállásra! Meg is ölhetted volna őket!
Ekkor már mindketten talpon voltak, az arcuk vörös volt a méregtől, úgy ordítottak egymásra a kávézóasztal két oldaláról.
– Majdnem megölted Siriust! – kiáltott fel Lupin olyan hangosan, hogy Harry összerándult.
– Azért, hogy Harryt megmentsem! Nem tudtam, hogy ártatlan! – Piton szemei veszélyesen csillogtak, és az egyik kezét végigfuttatta a haján. Aztán hirtelen visszafogta magát. – De azt hiszem, felesleges felemlegetni mindezt. Tudsz a titkunkról – mélyet sóhajtott.
A két férfi még egy darabig méregette egymást, de egyikük se folytatta a kiabálást. Harry megnyugodva rázta meg a fejét.
– Köszönöm, hogy befejeztétek ezt a hülye vitát – nézett először Perselusra, aztán Lupinra. – És mindkettőtöket megnyugtathatlak, megbízom bennetek – tette hozzá Harry, és megdörzsölte a szemeit az öklével. – De Perselusnak igaza van. Nincs szükségem segítségre, legalábbis ebben a pillanatban nincs, és nem mondhatjuk el Siriusnak az igazat. Tudom, hogy nagyon dühös lesz rám, ha egyszer megtudja, és meg is értem, professzor, de Sirius előtt még mindig ott van a minisztériumi vallatás, és azt hiszem, maga is ismeri a módszereiket…
Lupin bólintott.
– Igen. Sirius mesélt róluk.
Piton lehajtotta a fejét, szája vékony vonallá keskenyedett. Harry aggódva nézett rá. Még jól emlékezett Perselus megjegyzéseire – de ekkor Perselus őrá nézett, és Harry megértette, hogy a férfinek az ő esete jutott eszébe, a Percyvel és társaival való találkozása. Elsápadt. Nem szeretett erre emlékezni, a tehetetlenségre, a félelemre, a fájdalomra.
– Persze, értem – szakította félbe Lupin a kellemetlen emlékeket. – Esküszöm, nem mondom el Siriusnak. Megvárom, hogy idővel majd te mondd el neki.
Miután Lupin és Dumbledore elmentek, Harry lefeküdt, de képtelen volt elaludni. Csak hevert az ágyban, szorosan a takaróba burkolózva, hogy távol tartsa magától a szoba hidegét, és bámulta a plafont, a jól ismert repedéseket, amelyek Harry képzeletében alakot öltöttek. Az egyik olyan volt, mint egy oroszlán, ami kitátotta a száját, mintha ordítana. Harry elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mit szólt Perselus, mikor megmutatta neki az elképzelt oroszlánt – pont a kígyó ház vezetőjének plafonján. A férfi hosszú órákig tiltakozott a gondolat ellen – egy különösen szörnyű rémálom után történt, mikor Harry képtelen volt újra elaludni.
Harry utált aludni. Harry utálta az éjszakákat. Néha úgy érezte, hogy utálja az egész életét.
Hajnali egy órakor úgy döntött, hogy inkább olvasni fog, az értelmetlen forgolódás helyett. Otthagyta a hálószobát, és apja naplójával a kezében leheveredett a kanapéra.
1976. július 31.
Milyen rettenetes nap a mai! Nem tudom elképzelni, hogy ez a nap ezek után bármi jót is jelenthetne a számomra. Már látom, hogy a félelmeim és Trelawney próféciája be fog igazolódni: nemsokára meghalok.
Perselus csatlakozott Voldemorthoz.
Szent Isten, mindig azon imádkoztam, reménykedtem, hogy ez a nap ne következzen be, és most… most Potteréknél vagyok. Képtelen voltam ott maradni, egy lakásban Perselussal – hagytam neki egy levelet, az üzenettel, hogy ide jöttem. Talán vele kellett volna maradnom? Nem tudom.
Korán ébredtem, és a konyhába indultam, hogy főzzek egy teát. Perselust a nappali kanapéján találtam, ott aludt a szokásos fekete ruhájában. Előző este valami bulira ment, legalábbis azt mondta, hogy oda megy. Nem tudom, mikor érkezett haza.
Szóval ott aludt, és néha fájdalmasan felnyögött.
Sírt álmában. Sírt, és kétségbeesetten könyörgött valakinek, hogy bocsásson meg neki.
Forgolódott.
Segíteni akartam. Letérdeltem mellé, és a homlokára tettem a kezem. Láza volt. Bevizeztem egy zsebkendőt, és megtöröltem vele a homlokát és a csuklóit.
És akkor… szent isten, még leírni is nehéz! Az első dolog, amit megláttam, az volt, hogy a ruhái véresek. Azt hittem, megsebesült. Lehúztam róla a felső ruháit, míg végül csak rövid ujjú ing és nadrág volt rajta – és… és ekkor megláttam a karjába égetett Sötét Jegyet! Friss volt még, és mindjárt tudtam, hogy aznap éjjel vették be Voldemort csapatába.
Képtelen vagyok elmondani, mit éreztem ekkor. Szerencsére sikerült annyira összeszednem magam, hogy felálljak, és gyorsan összepakoljam a holmimat. Már néhány napja mondtam Perselusnak, hogy Potterékhez készülök nyárra. Néhány nappal későbbre terveztem az indulást: holnapra jegyünk volt egy koncertre Perselussal. De egyszerűen képtelen voltam ott maradni, és megvárni, amíg magához tér.
Nem akartam végighallgatni, miért tette, mivel magyarázza magát. Amit tett – megtörtént, nem tudok változtatni rajta. Örökre elvesztettem a családomat, a legjobb barátomat.
Harold látta, hogy bánt valami, és megpróbált beszélni velem, de nem mentem bele. Ő nem szereti Perselust, és nem akartam neki lehetőséget adni rá, hogy bántsa. Most már teljesen elvesztette minden esélyét az életre. Nem akartam, hogy még Harold is gyűlölje, hogy elmondja Jamesnek, hogy erről beszélgessenek étkezéskor… Nem, Perselus még mindig a testvérem.
Ugye az?
És remélem, még ha nincs is rá sok remény, hogy még mindig szeret.
Ugye szeret?
Nem hiszem, hogy ismered. Mire ezt olvasod, valószínűleg már halott, vagy az Azkabanban van. Ha ez az utóbbi igaz, kérlek, a kedvemért, látogasd meg néha! Nem olyan rossz, mint ahogy sokan mondják. A szüleink hazugságainak lett az áldozata! Hidd el nekem!
Most viszont hiányzik Lily. Igen, igazad van, még mindig nem mondtam meg neki, hogyan érzek iránta. De ebben a pillanatban nagyon hiányzik! Szeretném, ha lenne mellettem valaki, aki megért, anélkül, hogy elítélné!
Hogy gyűlölöm ezt a napot! Átkozott, a legrosszabb nap, ami létezik. Perselus árulásának napja.
Mit gondolhat most rólam?
Mit érezhet?
Vajon látom-e még őt valaha?
Harry égő szemekkel bámult a lapra. Július 31 – a születésnapja. Mindig erre a napra várt a leginkább. És úgy látszik, ez volt a fiatal és szabad Perselus Piton életének utolsó napja.
A lap teljesen hullámos volt, és Harry tudta, hogy Quietus könnyei áztatták ilyenre. Végighúzta a mutatóujját a papíron és az ő válla is megrázkódott a visszafojtott érzelmektől. Nem, igazán nem ezekre a naplóbejegyzésekre volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon, és aludni tudjon. Pontosan értette Quietus fájdalmát, és tudta, mit érzett Perselus – hiszen már mesélt róla Harrynek. A tehetetlenségről, a fájdalomról, mikor aznap felébredt, teljesen egyedül – de már nem tudta visszacsinálni az előző nap eseményeit: Galvanyék meggyilkolását.
Perselus már akkor éjjel megbánta, amit tett. De nem tudta, mit tehetne, hogyan szállhatna ki.
Harry egy kezet érzett a vállán.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte egy fáradt hang.
Harry megrázta a fejét, de a szemét nem vette le a naplóról. Perselus csak felidegesítené magát, ha látná, hogy vörös a szeme.
– Hallottam, hogy sírtál – a férfi hangjából kiérződött, hogy aggódik. – Valami baj van?
Harry nem szólt semmit, csak Perselus kezébe lökte a naplót. Az egy gyors pillantást vetett rá.
– Én nem látom az írást, Quiet.
A fiú felsóhajtott, aztán felolvasta a bejegyzést. Amikor befejezte, leeresztette a könyvet, és Perselus szemébe nézett.
– Higgy nekem és Quietusnak, Perselus. Megérdemled, hogy egy kicsit boldog legyél.
Piton nem válaszolt, csak magához húzta Harryt, és megszorongatta.
– Kikényszeríted, hogy éljek, te akaratos kölyök.
– Szükségem van valakire, aki felneveli a gyerekeimet, ha meghalok – motyogta bele Harry Perselus hálóingébe. Érezte, ahogy a férfi megmerevedik az ölelésében.
– Miről zagyválsz itt nekem? – tartotta el magától Perselus, hogy a szemébe nézhessen.
– Trelawney próféciája nem nagyon hagy nekem esélyt az életre.
– Melyik prófécia?
– Amiben megjósolta a testvéred halálát, az anyám halálát és az én ideiglenes győzelmemet Voldemort felett. A második rész azonban csak rólam szól, és azt mondja, hogy meg kell halnom, hogy őt elpusztíthassam.
– NEM! – szakította félbe Harry szavait a rövid, fájdalmas kiáltás. Perselus arca eltorzult a fájdalomtól, és megint közelebb húzta magához Harryt, majdnem összeroppantotta karjaival. – Nem hagyom, hogy meghalj! Nem, Harry. Bármit megteszek, hogy megvédjelek.
– Tudom. Nem akarok meghalni. De attól félek…
– Nem hagyom, hogy Voldemort megölje a fiamat!
Harry halványan elmosolyodott, miközben Perselus további erősködését hallgatta.
De közben valahol mélyen egyre erősödő fájdalmat érzett ezekre a szavakra, és nem mert belegondolni, mit érez majd Perselus, mikor végül mégis elveszíti.
És nem akart meghalni.
– Szia Quiet! Fáradtnak látszol – hallotta meg Harry Hermione hangját, mikor másnap a könyvtárban a fáradtsággal küszködve hajolt könyvei fölé.
Felnézett a lányra, aki abban a pillanatban észrevette véreres szemeit.
– Fáradtnak látszom, mert fáradt is vagyok – mordult fel ingerülten. – Mit csinálsz itt?
– Tanulok. A következő hétvégén lesz még egy mérkőzés, most a Hugrabuggal, és Ron már megint edzésekre jár tanulás helyett. Úgyhogy jöttem, hogy veled tanuljak. Tudtam, hogy úgyis egyedül leszel itt. A barátaid nem igazán szeretnek tanulni.
Harry megvonta a vállát.
– Ebben tévedsz. Ares egy negyedikes lányt korrepetál bájitaltanból, Neville pedig megígérte, hogy jön, amint befejezték a munkát Bimba professzorral az üvegházban.
Hermione felkuncogott.
– Ares valaki mást tanít?
Harry elvigyorodott, és kacsintott egyet.
– Nem is akárkit. Greta Lee-t a Griffendélből.
– Azt a szőke lányt! Ismerem. De nem tudtam, hogy szüksége lenne különórákra…
Harry megrázta a fejét, és a szemeit forgatta.
– Hermione, te butább vagy, mint gondoltam.
A lány megint felkuncogott, és kinyitotta bájital tankönyvét.
– Tudna nekem különórákat adni bájitaltanból, Mr. Piton? – kérdezte kacér hangon.
– Te nem vagy magadnál!
– Miért, te vagy a bájital mesterünk fia! Te vagy erre a legmegfelelőbb ember!
A következő pillanatban Harry pálcája már Hermione nyakánál volt.
– Még egy szó, és megátkozlak! Perselus nagy bánatára te jobb vagy nálam bájitaltanból! Soha egyetlen alkalmat se hagy ki, hogy ezt az orrom alá dörgölje!
Hermionénak felderült az arca.
– Tényleg?
Harry hátradőlt, és a vigyora fültől fülig érő mosollyá szélesedett.
– Hát persze… hogy nem. Úgy gondolja, hogy én vagyok a legjobb tanuló az iskolában, minden tantárgyból, a bájitaltant is beleértve. És szerintem igaza is van.
– Leginkább pedig a Sötét Művészetek elleni harcban tündökölsz – jegyezte meg Hermione, és bár Harry látta rajta, hogy azonnal megbánta, amint a mondat kicsúszott a száján, mégis dühbe gurult.
– A sötét mágia nem művészet, Hermione. És én jobb vagyok, sokkal jobb, mint ahogy hiszed, vagy ahogy Figg gondolja. Már sokkal rosszabbal is álltam szemben, mint az osztálytársaim, vagy mint egy hülye, középkorú, macskaimádó vénasszony, és túléltem! – kiáltott fel Harry, anélkül, hogy átgondolta volna, mit is mond.
Hosszú percekig csak bámultak egymásra. A könyvtár elcsendesedett körülöttük, és a könyvespolc mögül hirtelen megjelent a felháborodott Madam Cvikker.
– Mr Piton, Miss Ev… Granger! A könyvtár nem arra van, hogy itt intézzék a személyes ügyeiket. Zavarják a társaikat!
– Nem a személyes ügyeinket intézzük, Madam – horkant fel Harry ugyanolyan ingerülten, mint Madam Cvikker. – Egy kis nézeteltérésünk volt – de esküszöm, már befejeztük. Elnézését kérem, amiért megzavartuk a könyvtár rendjét – hajolt meg az idős nő felé.
Az udvarias szavak és a mozdulat megtette a hatását. Madam Cvikker visszatért az asztalához, elmélázó mosollyal nyugtázva a fiú udvarias viselkedését.
– Hallottad, majdnem összekevert valakivel – fordult Harryhez Hermione, ahogy a könyvtárosnő elment.
Harry megvonta a vállát.
– Nem vettem észre.
– És mi van a macskákkal?
– Milyen macskákkal? – pislogott zavartan Harry.
– Te nevezted Figget macskaimádónak. Honnan tudsz a macskáiról?
„Személyes tapasztalatok" akarta mondani Harry, de szerencsére sikerült lenyelnie a szavakat, mielőtt még kifutottak volna a száján.
– Jobban ismerem a tanárokat, mint te. És apa is mindig mesél róluk – hazudta Harry, arcán semleges kifejezéssel.
Hermione egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rá, aztán elfordult.
– Mit szólnál ahhoz, hogy szombaton velem gyere Roxmortsba? – kérdezte hirtelen. – Ron edzésen lesz, és semmi kedvem egyedül menni.
Harryt elöntötte a megkönnyebbülés. Hermione jó kifogás lesz Ares és Neville számára – bár nem egészen tudta, mit szól majd Ron, ha meghallja. Ezt az aggodalmát megosztotta a lánnyal is.
– Ó – vonta meg a vállát Hermione. – Már megmondtam neki, hogy szemétként viselkedett veled szemben, és ha azt akarja, hogy vele járjak, kénytelen lesz elfogadni, hogy te is a barátom vagy – Hermione most elkomolyodott. – Nem tetszett neki, de a decemberi szakítás után nem mert megkockáztatni még egyet, úgyhogy elfogadta a feltételemet. Megmondtam neki, hogy ha még egyszer bántani mer, azonnal elhagyom.
– Buta kislány – mosolygott rá melegen Harry. – Fel nem foghatom, miért törődsz velem ennyire?
Hermione arcán mintha bizonytalanság látszódott volna. Harry hitetlenkedve bámult rá. Még soha nem látta Hermionét bizonytalannak!
– Nem tudom, Quiet. Annyira… ismerős vagy. Úgy érzem, mintha már évek óta ismernélek. Nem – emelte fel a hangját, mikor látta, hogy Harry megpróbál közbeszólni. – Nem hiszem, hogy olyan vagy, mint Harry, mint Ron gondolja, vagyis… valójában olyan vagy, és mégis teljesen más. – Megroggyantak a vállai. – Tényleg nem tudom.
– Semmi baj – motyogta Harry zavartan. Felemelte a fejét, és találkozott a pillantásuk.
– Zavarok? – szólalt meg mellettük valaki hirtelen. Mindketten a hang irányába fordították a fejüket. Janus Moon állt felettük, ugyanott, ahol Madam Cvikker állt néhány perce.
– Nem – válaszolta Harry. – Csak megbeszéltünk néhány dolgot… – legyintett egyet.
Janus megköszörülte a torkát.
– Látom – mondta. – Izé… hoztam neked egy csomagot.
Harry zavarában elvörösödött.
– Kösz – nyögte ki végül. Ajándék lenne Leah-tól?
– Ne fáradj. És egy jó tanács – áthajolt az asztalon, és egyenesen Harry szemébe nézett. – Ha még egyszer elkaplak a húgom körül, esküszöm, kitekerem a nyakad.
– Mi? – Harry hülyén érezte magát. Nem értette, mit akar Janus. – Mi a baj?
– Leah nem bírt rájönni, miért kerülted őt annyira az elmúlt hetekben. Hát – nézett gyűlölködve Hermionéra – tudhatta volna. Meg én is. De annyira bízott benned. Mint ahogy én is.
– De én nem… – Harry megpróbált bocsánatot kérni, de nem tudta befejezni a mondatot.
– Hagyd őt békén, Quietus. Az a csomag a te ajándékod. Visszaküldte. – Ezzel a fiú felegyenesedett, és elvonult.
Mikor megint magukra maradtak, Harry hátradőlt, és lehunyta a szemeit.
Ez fájt, de valójában tökéletesen várható volt. A hideg és elutasító viselkedés, mióta csak visszajöttek a téli szünetről, biztosan nagyon fájt a lánynak. De nem tehetett róla, hiszen csak szeretett volna biztonságban lenni, megvédeni magát Voldemorttól…
– Együtt jártatok? – hallotta meg Hermione kérdését. Megrázta a fejét. Jártak? Nem. Hiszen alig beszéltek egymással. Csak néztek egymásra és mosolyogtak. Érzéseinek egyetlen jele ez az ajándék volt – de a lány ezt is visszaküldte neki. Ez két dolgot is bebizonyított: először is, hogy érzett valamit Harry iránt, másodszor pedig, hogy ártatlan. És ő eltaszította magától.
Lassan ő is ugyanolyan paranoiás lesz, mint Perselus, vagy talán még olyanabb. Meggyanúsította a lányt, csak mert volt valami zavaros víziója valakiről, aki át akarta adni Voldemortnak! Semmivel sem viselkedett jobban, mint Ron. Bár ő soha nem bántotta a lányt, nem mondott neki semmi rosszat, de ez a jeges viselkedés talán jobban fájt, mint az bántó szavak.
Volt egy gyanúja, és mindjárt úgy viselkedett, mintha bárkire is rábizonyosodott volna, anélkül, hogy elgondolkodott volna azon, amit tesz. Mint Ron. Esélyt sem adott Leah-nak, hogy bebizonyíthassa, hogy megbízható. Víziója után úgy hitte, hogy a legvalószínűbb jelöltek Ares, Leah és talán Neville lehetnek, de most hirtelen rájött, hogy majdnem minden griffendélessel és sok mardekárossal, hollóhátassal és hugrabugossal is baráti viszonyban van. Túl sok ember volt körülötte, akik gyanúsak lehetnek. Mégis hamis következtetések alapján döntött, anélkül, hogy megvizsgálta volna az igazukat.
Igazán nem haragudhat Ronra. Ő se jobb nála. Egyáltalán nem.
És most megbántotta Leah-t, talán visszafordíthatatlanul. És nagy bánatára most érezte, szeretné visszakapni a lányt. Szeretné, ha mellette lenne, beszélhetnének, láthatná… De már túlságosan késő – vagy mégnem?
Talán Perselustól kellene segítséget kérnie. Eddig mindig csak olyan rémületesen komoly témákról beszéltek, mint Voldemort, a minisztérium, az aurorok, Quietus, ijesztő próféciák, átkozott múlt, rémítő jövő – de Harry semmit se tudott a lányokról és hasonló dolgokról, és valószínűleg nem él majd elég soká, hogy saját tapasztalatokat gyűjtsön. Szüksége van Perselus tanácsára és véleményére.
Néhány bocsánatkérő szó után Harry otthagyta Hermionét, és visszatért a lakosztályukba.
Remélte, hogy Perselusnak lesz valami ötlete, hogy mit tegyen.
Következő: hétvége felé.
Olvassa itt valaki a történetet?