XIV. fejezet

Miután mindennel végzett a fürdőben – még egy gyors zuhanyzást is beiktatott –, Draco úgy érezte, egy darabig most semmiféle szexuális jellegű tevékenységhez nem lesz kedve. Főleg nem Potterrel. Ezt akkor is így gondolta, amikor kilépett az erkélyre – mert a másik ugyan hol máshol lett volna, talán még aludni is ott akar majd –, és meglátta, ahogy a párkányra könyökölve gyönyörködik a valóban csodálatos kilátásban.

Még véletlenül sem fordult meg olyasmi a fejében, hogy átkarolhatná hátulról, kicsit szorosabban, mint amikor az autótól elhúzta, aztán becsúsztathatná a kezét a pólója alá, majd ujjai egyre feljebb kalandoznának az izmos hasáról egészen a széles mellkasáig, és miközben belecsókolna a nyakába, elbódítaná az illata, ami leginkább a perzselő nyárra emlékeztet. Nem. Még véletlenül sem.

Felsóhajtott, mire Potter megfordult, meghatározhatatlanul furcsa arckifejezéssel, kezében az ezüstszínű, Malfoy-címeres cigarettatárcát szorongatva, amiről Draco ezidáig meg is feledkezett.
- Igazán lenyűgöző a látvány – magyarázta a sóhaj okát (nem mintha a másik kérdezte volna), és maga sem volt biztos abban, hogy ezt a kijelentést tényleg a tájra, vagy teljesen másra érti. – Miért van nálad az? – faggatózott csöppet sem támadó hangsúllyal.
- Én… én… – hebegte zavartan.
- Elszívtad az összes cigimet?
- Nem… én… ott vannak a muskátlik között, csak kicsit… hogy is mondjam… nem eredeti állapotukban.

Draco közelebb lépett, és szemrevételezte a virágládákba kupacolt dohányszemcséket.
- Neked csakugyan van vállon felül némi problémád, igaz? – csóválta meg a fejét rezignáltan.
- Nagyon feszült voltam, és…
- És ezt a feszültséget úgy vezetted le, hogy… felboncoltál egy doboznyi cigarettát? – húzta fel a szemöldökét.
- Te is azért hoztad magaddal, nem? Mármint nem azért, hogy felboncold, hanem mert mostanában valami miatt… feszült vagy. Az… édesanyád miatt? – puhatolózott tétován, lehalkítva hangját.

- Nem! – vágta rá gyorsan. – Miattad vagyok feszült, Potter. Egyébként nem is dohányzom. – Még mindig jobb volt ezt bevallani, mint hagyni, hogy tovább firtassa azt a dolgot, amiről egyáltalán nem akart beszélni sem vele, sem bárki mással. Vagy akár azt is közölhette volna, hogy semmi köze hozzá, de ez már csak így utólag jutott eszébe.
- Hogyan? Te vagy feszült miattam? – döbbent meg.

- Persze. Egész úton úgy viselkedtél, mint egy elmebajos, folyamatosan üvöltöztél velem, és annyira tudtam, hogy ez lesz.
- És miért viselkedtem úgy? Na miért? Mert egy perc sem telhetett el anélkül, hogy bele ne kötöttél volna valamibe. Szándékosan provokáltál – mondta szemrehányón.

- Ez pedig a nagy Harry Pottert azonnal feljogosította arra, hogy idegbeteg módon reagáljon – replikázott gunyorosan, a legjobb védekezés a támadás elv mentén.
- Nem. Nem jogosított fel, és nem is jogosít fel, ezért próbálok változtatni, de… nekem legalább volt valami indokom: az állandó piszkálódásod. És neked? Neked volt vagy van bármi okod erre a piszkálódásra?

Látszott rajta, hogy választ várna a kérdésére, Draco viszont összeszorított szájjal hallgatott. Igazság szerint fogalma sem volt arról, mit felelhetne, mivel maga sem ismerte az okot – pontosabban magának sem akarta beismerni.
- Akkor majd én összefoglalom: tisztában voltál azzal, hogy fel fogsz idegesíteni a tömény cinizmussal átitatott megjegyzéseiddel, mint ahogy azzal is tisztában voltál, hogy ha felidegesítesz, akkor előbb-utóbb… inkább előbb… üvöltözni fogok veled, és hogy ez az üvöltözés meg téged fog idegesíteni. Azonban ahelyett, hogy ezt elkerülendő csöndben maradtál volna, legalább amíg ideérünk, rátettél még vagy két lapáttal az egyébként is nehezen elviselhető modorodra, és a kedvesebb viselkedéssel szemben a lényegesen egészségkárosítóbb dohányzást vélted egyedüli üdvözítő megoldásnak. Gondolom, ennek ellenére még mindig úgy véled, hogy én vagyok az, aki nem normális.

Draco továbbra is dacosan hallgatott, és fontolóra sem akarta venni, hogy a másik mondandója mögött lehet némi igazság.
- Úgy vettem észre, hogy te… – folytatta, miután annyira közel hajolt, hogy szinte az ajkára suttogta a szavakat – te szereted a logikus dolgokat. Keresd már meg, légy szíves, hogy hol van ebben a logika, aztán ha megtaláltad, akkor szólj… Ezt meg – emelte fel a cigarettatárcát – addig is magamnál tartom. – Ezzel visszamasírozott a lakosztályba.

Draco megkövülten bámult maga elé, akárha Sóbálvány átokkal sújtották volna. Ez most úgy konkrétan mi volt? Mi az, hogy keressen benne logikát? Ugyan minek? És még amennyiben meg is tenné, miért pont neki árulná el, mire jutott? Hiszen bármit csinál vagy mond, bárhogyan is viselkedik, az egész lénye, a puszta létezése felkavaró. Ha kiabál, ha közömbös, ha kedves teljesen mindegy; egyik zavaróbb, mint a másik, de igazából az utóbbi a legzavaróbb, mert… Lényegtelen. Potter megtarthatja azt a vacak tárcát. Legyen boldog vele!

Harry elrejtette a szekrénybe a zálog gyanánt megkaparintott tárgyat, miközben azon töprengett, nem ment-e túl messzire, valamint azon, hogy ennél akár messzebbre is mehetett volna. Olyan nagy volt a kísértés, mindössze egy nagyon kicsit kellett volna még közelebb hajolnia, hogy érezhesse ajkain a csodálkozástól elnyílt, csábítóan puhának tűnő ajkakat, csakhogy az talán egészen más mederbe terelte volna az események folyamát, mint amerre ő szerette volna.

Ugyanolyan egyértelmű lett volna, ha a másik elutasítja a csókot, mint az, ha viszonozza – és ez utóbbi esetben nem biztos, sőt biztos nem lett volna képes megállni egyetlen csóknál. A választ a kérdésére azonnal megkapta volna, azonban nem elsősorban neki volt szüksége válaszra, válaszokra, mivel ő nagyon is tisztában volt azzal, mit akar. Draco viszont – amint ezt a dohányzás-mizéria is mutatta – nagyon nem; idő kell, hogy átgondolja, útmutatás, ami mentén átgondolja, és szándék, hogy egyáltalán átgondolja.

Neki pedig türelmesen ki kell várnia, amíg ez megtörténik, ami több dolog miatt is baromi nehéz lesz. Egyrészt azért, mert sohasem a türelméről volt híres, mi több ezen tulajdonságból nem sok jutott neki. Másrészt azért, mert Merlin a megmondhatója, mennyi ideje van egyáltalán türelmesnek lenni; hogy meddig tart, amíg megoldják az ügyet. Harmadrészt – és emiatt volt a legnehezebb – néha majdhogynem leküzdhetetlennek tűnt a sóvárgás, hogy valóra váltsa az összes vele kapcsolatos fantáziáját… hogy kipróbálják, nem kizárólag alvás közben olyan hihetetlenül kényelmes az a hatalmas, szív alakú ágy.

Nem lett volna jó ötlet egyszerűen csak letámadni; vagyis bizonyos szempontból nagyon is jó ötlet lett volna, és két nappal ezelőtt alighanem be is érte volna ennyivel. Most azonban már többre vágyott. Megismerni. Meghódítani. Megszerezni. Megtartani és többé el nem ereszteni. Mert minden különbözőségük ellenére nagyon is összeillenek, és amikor nem megölni akarják, akkor nagyszerűen kiegészítik egymást. Hiszen, amint a mellékelt ábra – pontosabban pergamen – mutatja, kiválóan együtt tudnak működni, és jó párost alkotnak, ha éppen nem marakodnak. Erre – az ő segítségével – Draco is hamarosan rá fog ébredni. Legalábbis remélhetőleg.

- Jössz, Draco? – kiáltotta el magát, mire a másik néhány másodperc múltán lassan keresztülbaktatott a szobán egészen az ajtóig, ahol megállt, majd kifejezéstelen arccal megfordult. Ez idáig párduckecsességű mozgása most leginkább egy zombiba oltott robotéra hajazott. Harry már-már bocsánatot kért tőle a szemmel láthatóan sokkoló megnyilvánulása miatt, aztán úgy döntött, nem teszi semmissé az őszinte szavait csak azért, hogy a hosszú távú helyett átmeneti javulás érdekében megpróbálja kiengesztelni. – Minden rendben? – kérdezte ehelyett.

Persze, Potter, már hogyne volna minden rendben! Végül is, csak a frászt hoztad rám, és azt hittem, le akarsz smárolni…
- Igen – felelte fagyosan. – Ennél nagyobb rendben nem is lehetne – fűzte hozzá vontatott hangon.
Igazából nem mérges volt, vagy sértődött, sokkal inkább zavarban érezte magát, és zavarát ezzel a ridegséggel igyekezett leplezni. Hogy ez mennyire nem sikerült, azután derült ki, miután kiléptek az előtérbe, és elővette a pálcáját, hogy mágiával zárjon le egy mugli lakosztályt.

- Mit csinálsz? – Potter furcsálló tekintete a kezében tartott pálca és egy, a falon lévő, az alján zöld kis pöttyel dekorált szerkezet között cikázott, majd ujjai közt egy fehér műanyaglap villant, amit ehhez a különös szerkezethez érintett, mire a zöld kis pötty pirosra váltott. – Mágneskártya – közölte magától értetődően.
Draco biccentett egyet, mintha értené, miről van szó, holott halványlila gőze nem volt, hogyan is funkcionál ez a bizonyos mágneskártya.

Amíg a liftre várakoztak, azon gondolkozott, hogy inkább lépcsőn kellene menni, ám időközben még két párocska csatlakozott hozzájuk ezen halálosan unalmas tevékenységben, így egyrészt megkönnyebbült amiatt, hogy valóban nemcsak ők ketten élvezik a kastélyszálló vendégszeretetét, másrészt amiatt, hogy nemcsak ők ketten szállnak be a felvonóba.

Az előcsarnokba lépve aztán már túl sok volt a jóból: annyi ember nyüzsgött a recepciós pult körül, és oly' sokan ténferegtek mindenfelé, hogy lehetetlenség lett volna észrevétlenül kibányászni az apja pálcáját a virágdézsa pereme alól. Minek van itt ez a tömérdek mugli, és miért kell ilyen elviselhetetlen lármát csapniuk ahelyett, hogy türelmesen és legfőképpen néma csöndben tülekednének?

- Várj meg odakint, én majd kiderítem, mi az oka ennek tumultusnak! – javasolta Potter, túlharsogva a fülsiketítő zajt, Draco pedig nem volt rest engedelmeskedni a javaslat rá vonatkozó részének.
Lesietett a lépcsőn, majd kilépett a kastélykertbe vezető, masszív faajtón, és közben azon tűnődött, hogy az ominózus, majdnem végzetes éjszakán erre távozott-e az épületből, vagy arra, ahol a megérkezésüket követően bejöttek. Csakhogy sem olyasmi nem rémlett, hogy átvágott volna a parkon, sem olyasmi, hogy a parkolón. Furcsa…

Néhány méter megtétele után leült az első szembejövő, törtfehér, kellemesen hűvös márványpadra, és hátradőlve, behunyt szemmel hallgatta a csöndet, miközben fürdőzött a nap langymeleg sugaraiban. Amennyiben bárki is látta volna, minden további nélkül elhitte volna róla, hogy ő ennek a gyönyörűséges birtoknak a tulajdonosa, aki a kifinomult elegancia és előkelőség mellett határtalan nyugalmat és békességet áraszt magából – holott a békességnek és a nyugalomnak az idilli környezet ellenére a legcsekélyebb nyoma sem volt lelkében.

Hiába határozta el – immáron a magasságos Merlin sem tudja, hanyadjára –, hogy nem foglalkozik Potterrel meg a baromságaival, mégis az erkélyen elsuttogott szavai visszhangzottak a fülében. "Keresd már meg, légy szíves, hogy hol van ebben a logika…" Hol van ebben a logika… hol van ebben a logika…

Bassza meg magát a logika! És Potter is bassza meg! Ez utóbbi nem is lenne annyira rossz… Hogy micsoda?! Ugyan már, hiszen tényleg kibaszott jól néz ki – a póló nélküli verziója meg főleg –, és amilyen temperamentumos úgy alapjában véve, bizonyára az ágyban is elég szenvedélyes. Ráadásul kiderült, hogy képes normálisan viselkedni. Ebből pedig nyilvánvalóan, hovatovább már jelleggel következik az, hogy kötelező vele lefeküdni? Kötelezőnek éppen nem kötelező, de… Akkor meg?! …de ajánlott.

Ajánlott. Hogyne! Harry Potter meg bizonyára díjazná ezt az ajánlatot – valahogy úgy, mint a kis epres trükköt. Elképzelhető, hogy azt a reakciót csak megjátszotta. Vagy az autóban játszotta meg az elvörösödést; igaz, az a helyzet, így visszagondolva, elég spontán volt. Azonban Cho Chang és Ginny Weasley a női nem képviselői – hacsak nem rejtegetnek valami igencsak mély és súlyos titkot –, szóval Pottert valószínűleg nem is érdeklik a férfiak. Nem is kell, hogy az összes férfi érdekelje, elegendő, hogyha egy férfi érdekli – amennyiben ez a bizonyos férfi Draco Malfoy.

Fenomenális! Kvázi két óra leforgása alatt sikerült az "évszázad – ha nem az évezred – legrosszabb vicce" kijelentéstől egy homlokegyenest ellenkező véleményre jutni; és mégis miért? Mert Potter leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy az ő szeme láttára nyújtózkodjon, fenékdomborítson, valamint meztelenkedjen. Leküzdhetetlen vágyat… Egyértelműen ő a hibás – már megint. Vajon ki más lenne?

Jaj, legalább magadnak bevallhatnád, hogy nem is olyan új keletű ez a vonzalom, és nem csupán két órája tart… Csend legyen! Hogy azért kötekedtél vele állandó jelleggel, mert addig legalább a feltételezett zakkantsága elegendő visszatartó erőnek bizonyult. Igazán befoghatnád! Jobban belegondolva az előző választottad is hasonlított rá… Ez már aztán tényleg több a soknál! A kinézetét és a temperamentumát tekintve mindenképp – a különbség csak annyi, hogy a legkevésbé sem lehetett rá számítani. Potterre viszont lehet? Nagyon jól tudod, hogy lehet. Segíthetne. Nem! Ennek az egésznek nem lenne jó vége…

Ez hihetetlen. Nonszensz. Nem mellesleg az elmebaj legelső tünete, hogy önmagával vitatkozik. Draco képzeletben tenyerébe temette arcát, habár egy külső szemlélő számára továbbra is olybá tűnhetett volna, akárha néma mozdulatlanságában eggyé vált volna egy lenyűgözően tökéletes szoborként a kőpaddal.

A kifogások keresgélése helyett egyszer az életben sodródhatnál csak úgy az árral. Egy Malfoy sosem sodródik csak úgy az árral. Akkor egy kis malfoyos ravaszság bevetésével kideríthetnéd az igazságot. Minek? Felesleges. Felesleges lenne tovább bonyolítani azt, ami már egyébként is elég bonyolult. Talán… nem is olyan jó. Hátha végre kiábrándulnál belőle… Az lehetetlen, mivel nem is vagyok beleábrándulva. Na persze…

Az aprócska kavicsok cipőtalpak alatt súrlódó-roppanó hangja akadályozta meg abban, hogy az eszmecserét folytatva – abszurdumként – rövidesen összevesszen saját magával. Felnézett. Potter megközelítőleg olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akivel, miután nagy nehezen beszabadult a Mézesfalás raktárába, közölték, hogy az összes édességet ellopták vagy megromlott.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdezett rá rosszat sejtve.
- Bajnak éppen nem mondanám – dörgölte meg a tarkóját némileg zavartan –, de kötve hiszem, hogy örülni fogsz neki.
- Nincs hely a kastélyban, ezért azt a rengeteg muglit a mi lakosztályunkba zsúfolják be? Az valóban nem baj lenne, hanem egyenesen katasztrófa… – sóhajtotta, elborzadva a feltételezéstől.
- Nem erről van szó – vigyorgott kényszeredetten –, azonban…

Draco a mondatokká formálódó szavak hallatán képtelen volt eldönteni, hogy örüljön-e a váratlan, mindazonáltal meglepő fordulatnak, avagy bosszankodjon miatta. Aztán úgy határozott, először bosszankodik, és inkább később kezd el örülni – azt is csak titokban…