„Feli! Mio Dio, Feli… cosa faccio… non so cosa fare!" (1)

-Schwarz Parancsnok, egy újabb gép van közvetlenül mögötte. Vége

„Hallgass rám, Lovino. Nem értem, amit mondasz. Ne essél pánikba. Még lélegzik."

- Azon vagyok/rajta vagyok.- Ludwig erős zuhanórepülésbe manőverezte gépét, hirtelen megfordult, és lőtt. A Mustangnak esélye sem volt. Lángolva robbant fel a tiszta kék égen. Ludwig elrepült a zuhanó roncs közeléből, és rögtön, elszántan újabb ellenséges repülőgépet vett célba.

„Melegen kell tartanod az út alatt, és tartsd a nyomókötést a seben. Végig le kell szorítani a sebet, megértetted, Lovino?"

- Schwarz Parancsnok, túl rendezetlenül repül. Nehezen tudom a szárnyát követni?...-

„Annyira sajnálom,uram, nem vettem észre... ez csak… csak egy tévedés volt... Esküszöm, uram, ha tudtam volna…"

Ludwig szinte belemordult a maszkba. -Lépést fog tartani velem, Schwarz Kettő. Meg fogja tenni a kötelességét, és vissza fogja őket verni!- Újabb Mustang zuhant a föld felé, füstöt és lángot húzva maga után. Ludwigon csak enyhe megelégedettség futott át, majd ismét az eget kémlelte újabb célpontot keresve.

„Én nem tehetem... Nem mehetünk velük! Ma è una pazzia!(2) Mi van, ha ők..."

- Túl sokan vannak, Schwarz Parancsnok! Hadnagy, pont belerepül! Beilschmidt, mi a fenét csinál?-

„Lovino, elviszik Feliciano-t a legközelebbi orvoshoz, aztán rögtön elmennek. Csak katonák, semmi közük az SS-hez. Nem tudják, hogy ellenállók vagytok."

Ludwig nem hagyta abba. Ellenséges repülők vették körül, és többen voltak, mint az ő egysége. De nem tudott megállni, nem tudta magát rábírni, hogy feladja. Ez a jól ismert, megnyugtató káosz volt az egyetlen, ami szinte elfeledtette vele emlékeit, félelmeit. Szinte. Ludwig belekiáltott a maszkba. - Én vagyok ennek a szakasznak a vezetője, tehát követni fogja az utasításaimat, Schwarz Kettő. Támadja az ellenséges repülőgépeket!-

„ Egyszerűen lelőtték! Hogyan bízhatnék bennük? És benned is miért kéne megbíznom?"

Fordulás, lövés, zuhanórepülés, emelkedés. Ha az egyik lezuhant, rögtön a következőt vette célba. Egybetartani a szakaszt. Összpontosítani, lélegezni. - Schwarz Parancsnok Schwarz repülőszázadhoz. Nem hátrálunk. Kényszerítsétek őket visszavonulásra. Ez parancs.-

„Mert nincs más választásod. Meghalnék érte, ha tehetném, Lovino. De csak ezt tudom tenni érte". Amikor kitisztult körülöttük az ég, Ludwig végre érezte szívdobogását a mellkasában, tüdeje megtelt levegővel. Már nem volt több ellenséges vadászrepülő, ami lekösse figyelmét. Mérges hang recsegett keresztül hangszóróján, és kergette ki a füléből a zubogó vért. - Földi Irányítóközpont Schwarz Parancsnokhoz. Azonnal hozza vissza a szakaszát a támaszpontra!-

Miután biztonsággal földet értek, Ludwig kiugrott a gépéből, szíve zakatolt, agyát elhomályosította a harag. Dühösen földhöz vágta a sisakját, és rögtön a szárnysegédjéhez rohant, aki most kászálódott ki a gépéből. Alighogy kiszállt, Ludwig galléron ragadta és a gépe oldalához szorította a döbbent pilótát. - Soha ne kételkedjen bennem a csata kellős közepén, megértette? SOHA! -

Először úgy tűnt, hogy a szárnysegéd mérgesen vissza fog vágni, de Ludwig szeme dühösen villant, mire a pilóta lesütötte a szemét és félrenézett. -Igen, uram.-

Ludwig erőteljesen félretaszította a férfit, majd megfordult, és keresztülment a leszállópályán, magán érezve az egész szakasz tekintetét. Egyenesen a parancsnokságra ment, hogy ismét magyarázkodni próbáljon.

Mikor Ludwig először visszaérkezett, a vezetőség nem kérdezett tőle sokat. Hálás is volt ezért a fiú. Elfogadták a történetét, hogy mi módon szökött meg, és elküldték a legközelebbi támaszpontra, és mielőtt feleszmélt volna, Ludwig ismét repült, ismét azt csinálta, mihez a legjobban értett. Ezzel visszatért a napi időbeosztásához, ugyanahhoz a taposómalomhoz, a régi fekete-fehér sémákhoz. És mégis, valami megváltozott. Régebben olyan egyszerű volt. Akkor, amikor kötelességből repült, és csak a hazája számított. Mikor a Luftwaffe feltörekvő, ifjú hőse volt, aki nem tudott semmit az igaz szerelemről, a valódi félelmekről, vagy tágra nyílt, hajnali napsugárban vagy kályha tűzének fényében ragyogó borostyánszín szemekről. Most, mikor Ludwig repült, nem akart mást érezni belőle, csak a tüzet, és a dühöt. A forróságot és a haragot és az ereiben tomboló vért. Most nem akart mást, mint máshová terelni a gondolatait, és nem volt teljesen biztos, hogy emlékezni, vagy felejteni akar-e.

De most felszínre tört Feliciano emléke. Mindenhol őt látta, látta a napfényben mosolyogni,majd összeesni, vérezni és elsápadni. Arcán már nem az öröm és ártatlanság tükröződött, hanem a rémület és kimondhatatlan gyötrelem. Tiszta nevetése, dalolása elhalt, hogy helyette lélegzetért küszködjön. A gondolatok állandó cikázása, az események örökös, elkerülhetetlen újraélése, emlékképek keserű támadása, amitől nem tudott menekülni. A lövés hangja, a fájdalom Feliciano szép arcán, ahogy küszködött, hogy szemei nyitva maradjanak, ahogy Ludwigra nézett, tekintetében néma segélykéréssel.

És Ludwig semmit sem tudott tenni..Semmi mást, csak kétségbeesetten fogta Feliciano kezét, kérlelve, szinte utasítva őt. Semmit sem tudott tenni Ludwig, ahogy világa összeomlott szemei előtt, ahogy jeges, rémület uralkodott el lelkén és testén. Semmit sem tehetett, csak megzavarodottan kiabált a német őrszemeknek, akik mentegetőztek a céltalan, buta, tragikus tévedésükért, ami világát darabokra törte. Ahogy Lovino kétségbeesett mellette, ahogy Ludwig rávette, hogy tartson a katonákkal, és vigye Feliciano-t a kórházba. Ahogy Ludwig nézte, ahogy Feliciano-t elviszik, bár félelme túlment mindazon, amit valaha is érzett, és fájdalma nagyobb volt, mint hitte volna, hogy ilyen egyáltalán létezik, még mert bizakodni.

Akárhányszor is idézte fel az emlékeket Ludwig, agya mindig ugyanazt mondta neki. Ezt senki sem élheti túl. Tudja, hogy senki sem élheti túl. Miért nem akarja ezt elfogadni? Talán azért, mert lelkének egy része tudta, hogyha ezt teszi, semmi nem marad számára. És így nem élhet. És az az igazság, hogy Ludwigban csak egy dolog tartotta a lelket – megtudni, hogy életben van-e Feliciano. Bár erre semmilyen módja nem. És ez meggyötörte őt. Így minden egyes nap, Ludwig az egyetlen dolgot tette, amit tenni tudott. Felrepült, csinálta a munkáját, ás próbált emlékezni, próbált felejteni.

Ludwig lassan sétált az aszfaltúton: egyik oldalon parancsnoki épületek és nagy acél hangár sorakoztak, a másik oldalon nagy kiterjedésű repülőtér. Ez az új bázis, amit Ludwig számára kijelöltek, jóval északabbra esett Feliciano falujától, közel az osztrák határhoz. A németek túl sok területet veszítettek Olaszországban, túlságosan sok támaszpontot kellett feladniuk az északi részen. Mivel nem tudták őket hol elszállásolni, a légi támaszpont egy kisebb része SS tisztek kis csoportjának lett az átmeneti bázisa, és itt néha még Gestapo tagok is megfordultak. Ettől a helyzettől Ludwig úgy undorodott, hogy szinte libabőrös lett, az ilyen emberek közelsége nyugtalanította. Egyik pilóta sem lelkesedett ezért a megoldásért, de ahogy erre Ludwig gyorsan rájött, az ő véleményük soha nem számított, bár korábban úgy vélte, velük kivételt tesznek. Most már tudta, hogy ők is csak bábok.

Ludwig erőteljes mozdulatokkal húzta fel a kesztyűjét, nem törődve többi pilóta és személyzet pillantásával és sugdolózásával, ahogy elment mellettük. Megszokta, hogy itt mindenki megbámulja, és róla beszél. Ő volt a nagyszerű fiatal hadnagy, aki nemcsak, hogy túlélte, hogy az amerikaiak lelőtték a gépét, hanem még megszöknie is sikerült a fogságukból. Ő volt a szigorú, megbízható, egyenes vadászrepülő parancsnok, aki most veszélyes, lehetetlen helyzetekbe vezényli egységét, és mégis sikeresen tér vissza belőlük. Féltek tőle, tisztelték, és félreértették- de Ludwig nem törődött velük.

Ludwig az előtte álló harcra készítette fel magát lelkiekben, hogy a küzdelem fehér zaja, vörös dühe után áhítozzon; hogy ne gondolkozzon, ne gondoljon semmire. A fényképet és a virágot még mindig a zsebében őrizte. Szinte észre sem vette, hogy majdnem beleszalad pilóták egy csoportjába, akik útkereszteződésnél ácsorogtak. Mindannyian egy közelben parkoló kocsit figyeltek csendben, ami körül számos szürke egyenruhás SS tag nyüzsgött. Ludwig rögtön megtorpant. - Mi történik itt?- mordult rá az összegyűlt pilótákra. -Nincs jobb dolgotok, mint itt álldogálni, és a titkos rendőrség után kémkedni?-

A pilóták bűntudatosan néztek rá, de egyikük, egy másik hadnagy, kiállt értük. - Foglyot hoztak. Egy pilótát.-

Ludwig a szemöldökét ráncolta. - Pilóta? De miért…- Hangja fokozatosan elhalt, amikor a kocsi ajtaja kinyílott, és egy amerikai vadászpilóta egyenruhás férfit ráncigáltak ki a hátsó ülésről. Alig tudott járni, egy-egy SS tiszt támogatta kétoldalról. Dzsekijének eleje feketére égett, haja vértől ragacsos. Nem volt ereje tiltakozni az erős szorítás ellen, ahogy karjait megragadták. Ludwigot düh és undor fogta el, mikor eszébe jutott, hogy vele szinte udvariasan bántak, mikor az amerikai támaszpontra vitték. Dühös gondolatait a mellette álló hadnagy szavai szakították félbe.

- A Varázsló, az, akit most behoznak.- A kis csoport néma döbbenettel és tisztelettel nézte a jelenetet. - Úgy tűnik, hogy ezúttal nem sikerült eltűnnie.-

Az amerikai pilóta kissé felemelte a fejét, és Ludwig elfojtott egy döbbent kiáltást. A mellette álló embernek igaza volt. - Ő tényleg a Varázsló.- Az amerikai pilóta, aki lelőtte a gépét, és aki vidáman cseverészett vele, aki egy különös, nagyképű udvariassággal kezelte, aki Feliciano fényképét a zsebébe csúsztatta. Alfred Jones hadnagy. Szinte halottnak tűnt. Ludwig a fejét csóválta, ahogy eltűnődött a sors szörnyű fordulatán, játékán. - Mikor lőtték le?- kérdezte Ludwig. - Hogyhogy mi nem tudunk róla?-

- Nyilván az északi szakasz, pont a határnál. Az SS szerint hetet lőttek le.

Ludwig döbbent hitetlenkedéssel nézett a férfire. Biztosan nem jól hallotta. Ez lehetetlen... - Hetet?-

A hadnagy bólintott. Ezért nem hallottunk erről. Az SS kihallgatta őket. Nem sokra jutottak. Így most a Gestapo próbálkozik.

Ludwigot dühös értetlenkedés fogta el. - Az Isten szerelmére miért, ő csak egy amerikai pilóta… naponta lövöldözzük le őket!

- Te nem hallottad? Azt mondják, hogy kapcsolatban áll az olasz ellenállással. - A hadnagy megcsóválta a fejét és a földre köpött. -Ki tudja, honnan szedik az információikat.-

Ludwig érezte, hogy döbbenetében vére megfagy ereiben és izmai megfeszülnek. Eszébe jutottak Feliciano szavai… Valakitől információkat kaptam, de ez most nem számít.… A késő éjszakai meneküléskapkodásában és a lélegzetelállító boldogságban, hogy ismétFeliciano-val lehet, és az országúti elkeseredett és kétségbeesett percek alatt nem volt módja azon tűnődni, hogyan jött rá Feliciano, hogy ő merre van. De most már tudta. Jones mondta meg neki. Biztosan ő volt. Ludwig ökölbe szorította kezét, ahogy az összeégett, vérző és elgyötört amerikai hadnagyra nézett. Körmei a húsába martak. - Ez nem helyes dolog.

- Nem mi döntünk erről...-

A tisztek elrángatták Jonest az útról, és bevitték az egyik hosszú, szürke épületbe, ami az SS-nek volt fenntartva. Ahogy elhaladtak mellettük, Ludwig tekintete rövid időre találkozott Joneséval, de a német azon tűnődött, hogy az amerikai hadnagy kétségbeesett szemei látnak-e egyáltalán valamit. Ő volt, aki megmondta Feliciano-nak, hol van Ludwig. Neki köszönheti, hogy szabad, és itt van, és nézi, ahogy elvonszolják megmentőjét, hogy kihallgassák és megkínozzák. Harag, bánat, és reménytelenség töltötte el Ludwigot, és lerombolt lelkében mindent, amit valaha is tudott a tisztességről, kötelességről, és háláról.

- Indulás!- szólalt meg mellette a hadnagy, a pilóták lassacskán szétszéledtek, szemüket lesütve. - Feladatunk van, amit meg kell beszélnünk.-

Ludwig vonakodva sétált el.

Újabb repülés, újabb alkalom a felejtésre. De ma nincsenek ellenséges repülők, sem légicsata, amibe belefeledkezhetne. Mivel nem volt módja, hogy csökkentse a benne gyűlő haragot és feszültséget, Ludwig ébren feküdt a bázison lévő apró szobájában, és a sötét mennyezetet bámulta. Képtelen volt elaludni. Túlságosan is sok nyomasztó érzés lüktetett lelkében, túl sok gondolat kavargott agyában. Ludwig még sohasem érzett így, soha nem voltak ilyen gondolatai. De az oldalak, pártok összemosódtak mióta Feliciano-val találkozott, és tudta, hogy semmi nem lesz többé már olyan, mint régen. Az olasz fiúhoz kötődő örökké jelenlévő gondolatok, félelmek, képek mellett most Jones hadnagy is folyton a fejében járt. Tágranyílt, rémült, zavaros szemei, ahogy meggyötört testét a kihallgató terembe vonszolják. Ludwig nem szívesen gondolt rá, de tudta, mi történik ott. Tudta, hogy nem a Gestapo képviseli az ország igazi szellemét, de azt is tudta, mit tesznek erre hivatkozva. És Alfred Jones rendes ember volt. Nem érdemelte meg azt, ami vele történik. Ludwig forgolódott a keskeny ágyban, a fejében kavargó gondolatok nem hagyták nyugodni, és hiába mondogatta magában, hogy milliónyi rendes ember van, aki nem érdemli meg, ami vele történik ebben a háborúban. A háború már csak ilyen. Ludwig próbálta nyugtatni magát, de nem sikerült. Mert ez olyan helyzet, ami ellen tud tenni. Ha Feliciano olyan bátor tudott lenni miatta- akkor ő is végre tud hajtani valami bátor és helyes tettet. Minden fáradtsága, álmossága tovatűnt, és Ludwig éberen, és elszántan szállt ki az ágyból. Meghozta döntését.

Ezeket az épületeket nem a Gestapo számára tervezték. Nem voltak kinyithatatlan lakatszörnyek az ajtókon, rejtett szobák a falak mögött. Csak egy hosszú, kivilágított folyosó, ajtókkal, amik ablakozott szobákba vezettek, közömbös személyzet, akik átnéztek a magas, szőke férfin, aki szürke rendőrzubbonyban vágott át a majdnem üres termen. Ludwig előrenézett, kihúzta magát. Ha valamit tanult a hadseregben eltöltött évek alatt, azt biztosan, hogyha valaki úgy néz ki, mint aki valahová tartozik, kevesen kérdezősködnek tőle. Szíve egyenletesen vert, élesen, kitartóan figyelt. Úgy érezte magát, mint egy ütközet kellős közepén – felkészültnek, elszántnak. Félelem nem fért bele a számításaiba.

Ludwig befordult egy másik folyosóra, és gyomra hirtelen összeszorult. Az előcsarnoknak csak az első fele volt kivilágítva, a többi rész árnyékba borult. Végtelenül üres és csendes volt. Ludwig mély, bátorító lélegzetet vett, és fürgén lefelé indult. Agya alig tudta felfogni, mit is tesz. Pilóták nem léphettek ide be. Fogalma sem volt, hogy fogja magát kimagyarázni, ha rajtakapják. Még magának sem tudta megmagyarázni az egészet, amit most csinál. Meg akarja találni az amerikai pilótát? És mit gondol, mi lesz az egésznek a vége? És ez miért lett hirtelen olyan fontos?

Ludwig elérte az utolsó ajtót a folyosó jobb oldalán, az egyetlent, amire kis dossziét rögzítettek, és egy gyorsan összetákolt lakattal zártak le. Megfordult, és ismét lenézett az előcsarnokba, minden árnyékot átvizsgált, a legkisebb neszre felfigyelt. Sehol semmi. Felhúzta a szemöldökét, és furcsállva gondolt a katonai biztosság hiányára. Igaz, hogy kora hajnal volt, de nem olyan egyszerű akadálytalanul eljutni egy ilyen fontos fogoly zárkájába. Ludwig visszafordult, és az előcsarnokból kiszűrődő halvány fényben alaposan megvizsgálta az ajtót. Mivel a helyiségek nem foglyoknak készültek, nem lehetett valódi lakatokat tenni rájuk. És ez a retesz túlságosan gyengének látszott. Ludwig megragadta a fogantyút, meghúzta, aztán karjával a zárra ütött, ami rögtön leszakadt az ajtóról, és Ludwig megvetően hajította a földre, majd belépett a zárkába.

Az apró, fehér cellában alacsonyabbnak tűnt a hőmérséklet. Rideg fertőtlenítőszag terjengett a levegőben, amiben a vér szaga is kiérezhető volt. Fény csupán a magasan fekvő ablakból szűrődött be, megvilágítva egy üres asztalt a szoba közepén és egy vaságyat a fal mellett. És ott, mozdulatlanul, és sápadtan a holdfényben feküdt Alfred Jones hadnagy. Ludwig odarohant hozzá, egyszerre érezve megkönnyebbülést, és rémületet. Jones szemei be voltak hunyva, légzése felületes. Ludwig nem tudta eldönteni, hogy alszik-e.

- Jones hadnagy.-

Jones nem nyitotta ki a szemeit. Gyenge, vontatott hangon válaszolt.

- Név, Alfred Jones. Rang, hadnagy. Szám, 501/7.- Hangja erőtlen és rekedt volt.

Hát persze…a három információ, amit a katonai szabályok szerint meg kell adnia. Ludwig ugyanehhez a taktikához folyamodott, mikor elfogták. Az amerikaiak többet próbáltak kiszedni belőle, órákig ébren tartották, hogy kihallgassák. De ilyesmit nem csináltak. - Jones, mondanom kell magának valamit.-

Jones lélegzete szaporábbá vált, kezeit ökölbe szorította. -Név, Alfred Jones. Rang, hadnagy. Szám, 501/7.- Nyilván azt gondolta, hogy most is kihallgatják.

-Nem, figyeljen ide, én…-

Jones hangosabban kezdett beszélni. -Név, Alfred Jones. Rang…

- A fenébe is, figyeljen rám, én nem vallatom. A nevem Beilschmidt hadnagy. - Jones nem felelt. - Ludwig, - magyarázta Ludwig. - Ludwig Beilschmidt. -

Jones kinyitotta a szemeit. Betegesen vörösek voltak, és kétségbeesetten nézett jobbra-balra, mielőtt észrevette volna Ludwigot. - Ludwig… a német pilóta… Feliciano…-

Ludwig megkönnyebbülten bólintott. Szóval úgy történt, ahogy gondolta. Jones beszélt Feliciano-val. - Igen.

- Mit csinál itt? Elszökött? Hogyan?- Jones lassan, elmosódott hangon beszélt.

- Azt reméltem, hogy tudja. Maga volt, aki megmondta Feliciano-nak, hogy hol tartanak fogva? Mert ha igen, akkor magának köszönhetem, hogy itt vagyok. -

Jones egy rekedt krákogást hallatott, amit nevetésnek szánt. - Értem. Bocsássa meg, ha nem ünneplem meg a szabadulását.- Látszott, hogy a beszéd egyre inkább nehezére esik az amerikainak. -Elismerésem a német katonáknak, akik újabban valahogy olyan furcsák . - Hirtelen feljajdult, és a vállához kapott, arcán fájdalom tükröződött. Borzasztó állapotban volt, bár akármilyen rosszul is nézzen ki, úgy tűnt, hogy a Gestapo még nem vette kezelésbe. Akkor még ennél is rosszabbul lenne. Jones minden mozdulata lassú és tétova volt. Ludwig hallott arról, hogy az SS drogokat használ, hogy a foglyokból vallomást húzzon ki, és azon tűnődött, mennyire fog emlékezni Jones a beszélgetésükre.

- Sajnálom,- mondta Ludwig lágy, és őszinte hangon. -Csak azt akartam, hogy tudja… hogy…

- Igen?-

Hogy mit tudjon? Mit csinál most Ludwig? Látva, hogy Alfred Jones itt fekszik bedrogozva és ez annak a hadseregnek a műve, aminek Ludwig is tagja, rögtön tudta, mit kell tennie. Nem hagyhatja tovább itt ezt az embert. - Visszafizetem az adósságot, amivel tartozom.-

Jones véreres szemekkel bámult rá. - Hát, meglátjuk… mi van azzal.- Majd köhögési roham fogta el, és elfordult. Ludwig bólintott, majd kisétált az ajtón, elhaladva egy alacsonyabb rangú SS tag mellett a folyosón, és hangosan ráripakodott.

- Az utolsó ajtó jobbra. Javítsák meg azt a nyavalyás zárat.-

.

Meglepően könnyű volt keresztülvinni a tervet. És Ludwig életében először csinált valamit azért, mert úgy gondolta, hogy helyes volt, és nem azért, mert parancsba kapta. Életében először hanyagolta el kötelességét, szegett meg a szabályt. Fene essen a szabályokba. Fene essen az egészbe. Feletteseibe, vezetőibe… mivel tartozik bármelyiküknek is? Melyikük tett érte valaha is többet, mint ez az ismeretlen amerikai? Ludwig felidézte Feliciano egyszerű, ártatlan kérdését azon a messzi téli délutánon, mikor együtt sétáltak a falu piacára. Ezért csinálod? Mert ez a kötelességed? Mikor Ludwig annyira biztos volt abban, hogy nincs joga megítélni országának céljait; és Feliciano olyan természetesen vágta rá, hogy van.

Ludwig a kis határváros kávéházának teraszán üldögélt, és a kijelölt összekötőre várakozott. Nem tudta, hogy ezzel most kiegyenlíti tartozását, vagy elárulja a hazáját. Két napjába került,amíg a gyanakvó lakosokkal folytatott körülményes beszélgetéseiből leszűrte, hogy ki az, aki tud valamit a Resistenza-ról, és újabb napokba, amíg meggyőzte őket, hogy megengedjék neki, hogy találkozhasson közülük eggyel. Ludwig fegyvertelen volt, és civil ruhát hordott. Az olaszok, akik előtte sietve jöttek-mentek a napsütötte utcán, nem tudták, kicsoda ő. Figyelve őket, Ludwig szívét és fejét betöltötte Feliciano emléke. Milyen elbűvölően ártatlannak nézett ki az kávéház kinti asztalánál üldögélve, mikor az SS kivégzőosztag bemasírozott a főtérre. Ludwig milyen kétségbeesetten próbálta kimenekíteni onnan, hogy megóvja a látványtól. Kedves arca hogyan felragyogott, mikor Ludwig megjelent a nyelvórájukon, és próbálta a tragikus eseményeket törölni az emlékezetéből. Ludwig fejét a kezébe temette, ahogy elfogta az ismerős, kétségbeesett, fájdalmas, kibírhatatlanul erős vágyakozás Feliciano iránt, aki túlságosan ártatlan, túlságosan tiszta, túlságosan édes, őszinte, és gyönyörű volt ahhoz, amin keresztülment. Feliciano soha nem érdemelt ilyesmit.

Arcát dörzsölve, Ludwig felnézett, és egy széles vállú, sötét hajú férfit látott keresztül nyomakodni a zsúfolt kávéházban összegyűlt tömegen, és Ludwig felé nézni. Ludwig egész teste megmerevedett. Szemei kikerekedtek, és a döbbenettől még pislogni is elfelejtett; tüdejét jeges bénultság öntötte el. Képtelen volt kezét elemelni arcáról, képtelen volt felállni, nem tudott mást tenni, mint nézni, ahogy az ember keresztülfurakodik a tömegen, és egyenesen felé tart. A férfi átható, sötét szemekkel méregette, arcán rosszindulat, ellenségesség tükröződött. Ludwig szívében hetek óta először villant meg a félelem érzése. Rögtön tudta, ki ez az ember. Ugyanaz a haj, ugyanazok a szemek. Feliciano erősebb, komolyabb, idősebb változata. Feliciano nagyapja. Ludwig végül nyelt egyet, és rákényszerítette magát, hogy felálljon, bár még mindig bénultság uralta testét. Mikor végre sikerült megszólalni, akadozva hagyták el száját a szavak: -Signor Vargas.

-Beilschmidt hadnagy.-

Szótlanul nézték egymást, egyikük sem mozdult, vagy nézett félre. A súlyos csendben Ludwig ráébredt – ez az ember tudja, hogy ő kicsoda. Tudja, hogy mit jelent Feliciano-nak. Ez az ember mindent tud. Végül Vargas törte meg a csendet, angolul beszélt. - Nagyon sokat kockáztatott azzal, hogy idejött, német.

- Akárcsak ön.-

Vargas figyelmen kívül hagyta Ludwig válaszát. - Azt az értesülést kaptam, hogy információi vannak...

- Kérem,- szakította félbe Ludwig, aki már képtelen volt tovább várni. Ez több volt, mint amit valaha is remélhetett. Ez volt az a lehetőség, amiért imádkozott, amit annyira akart. Most végre hetek bizonytalansága és szenvedése után megtudhatja az egyetlen dolgot, amit tényleg tudnia kell. tudni akart. - Feliciano. Kérem, mondja meg, hogy életben van-e!

Vargas fenyegetően húzta fel a szemöldökét. - Német! Ha ez minden, ami miatt most itt vagyok, és hazudott arról, hogy olyan információja van, ami nekünk életfontosságú, csak azért, hogy meg tudja kérdezni...

- Nem hazudtam.- Ludwig alig vette észre, hogy félbeszakította az olaszt. Soha semmit az életben nem akart annyira megtudni, mint most azt, hogy van-e amiért érdemes túlélnie. - Esküszöm, van információm önnek. Cserébe csak egyetlen apró dolgot kérek. Tudnom kell...- Ludwig hangja elcsuklott, és reszketve futtatta végig kezét a haján, hogy próbálja lenyugtatni zilált idegeit. - Kérem, signore, Tudnom kell.-

Vargas mély lélegzetet vett, láthatóan a kérésen tűnődött. - Talán le kéne ülnünk, hogy ezt megtárgyaljuk, hadnagy.-

Ludwig bólintott, és olyan gyorsan ült le, hogy majdnem felborította a széket. Összeszorította a fogait, és nyugalomra intette magát. Vargas óvatosan a szemközti székre ült, egész végig Ludwigon tartva a szemét.

Kérdezősködött a városban, hadnagy. Olyanokat, amiket egy Luftwaffe tiszt nem kérdezhet. Igazán nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy ez az információ hozzám került, és nem máshoz, aki valószínűleg veszélyesen gyanúsnak találta volna azt, hogy egy német tiszt az olasz ellenállás után tudakozódik. - Vargas hangja olyan volt, mint Feliciano-é, csak mélyebb; szemei, akár Feliciano-é, csak kissé sötétebbek. És ő tudta. Tudta, hogy Feliciano életben van-e. De harcedzett férfi volt, nem adja egyszerűen az információt. Ludwig harcolnia kell érte. A német fiú kiegyenesedett a székben, kihúzta magát, és felemelte fejét. Megmutatja ennek az olasznak, hogy tud ő küzdeni.

- És ön megadta a nevét, megmutatta az arcát egy, a titkos rendőrséggel szoros kapcsolatban álló német tisztnek. Azt hiszem, hogy itt most mind a ketten veszélyes helyzetben vagyunk, signore.- Ludwig elszánt tekintettel nézett beszélgetőtársára.

Vargas szeme megvillant, de szájának szeglete kissé felemelkedett. Ajkán nagyon halvány mosoly bujkált. - Jól mondta, német. Bár kétlem, hogy azért keveri magát ennyi galibába, hogy egy öregembert az SS kezére adjon.

- De nem akármilyen öregembert! Amit eddig hallottam magáról, Róma Vargas, maga veszélyes ellenfél .- Ludwig rögtön tudta, hogy ez volt a megfelelő válasz. Vargas elégedettnek látszott.

- Rendben van, német. Mondja el, amit tud, és meglátjuk, mire megyünk vele.-

Ludwig bólintott, és kissé előredőlt. - Van egy amerikai pilóta a bázisunkon. Kivallatták.-

Vargas összeráncolta a szemöldökét. -Kivallatták.. egy légibázison?

- Bizonyos körülmények miatt, kénytelenek vagyunk olyanokkal megosztani a támaszpontot, akiktől inkább távol tartanánk magukat. Mikor azt mondom, hogy közeli kapcsolatban vagyok a titkosrendőrséggel, signore, azt szó szoros értelmében kell érteni.-

Vargas arcán undor jelent meg. - Értem. Szóval az SS vallatja a lelőtt amerikai pilótákat?

- Ez egy más eset. Azt hiszik, hogy kapcsolatban áll a Resistenza-val.-

Vargas tekintetén ismét értetlenkedés tükröződött . -Hogyan lehetséges...-

Ludwig gyorsan közbevágott. - Az ő neve Alfred Jones hadnagy.-

Vargas elhallgatott, és csendben dőlt hátra székében. Idegesen fészkelődött, kezével az állát dörzsölte. Úgy tűnt, gondolkodik, aztán zavarodottan rázta meg a fejét. - Jones hadnagy… igen, emlékszem rá. De nem, nem beszéltünk semmi fontos dologról… nem, ez nevetséges, mi csak ittunk vele. Mit gondolhatnak, hogy mit tud?

-És az nem elég, ha tudja, hogy hol van az önök csoportjának a központja?-

Ludwig látta, hogy Vargas is megértette. Arca szinte teljesen elfehéredett, de makacsul rázta a fejét. - De a falunk már nincs német megszállás alatt. Itt már semmi módon nem csaphatnak le ránk.

-Signore, mostanság az az SS és a Gestapo fő célja, hogy gyökerestől felszámolja az ellenállási mozgalmat az országban. Azt hinni, hogy nem tudják elérni önöket, mert a falu egy amerikai támaszpont közelében fekszik, ostoba makacsság.-

Vargas végigsimított a homlokán, a távolba meredt, majd a földre nézett, és mélyet sóhajtott. - Ő tisztességes ember. Ő nem fog ...

- Beszélni? Signore, tisztességes vagy nem tisztességes, de pár, a Gestapo-nál töltött nap után minden kérdésre ordítja a választ, sőt még többet is. Az SS vallatja napok óta és azt hiszem, nem mondott semmit. De súlyosan megsebesült amikor lezuhant a gépe. Ha egyszer a Gestapo kezelésbe veszi…- Ludwig elhallgatott. - Én láttam őt. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy megtörjön. Én tudom, mit csinál a Resistenza. Tudom, hogy a határon kívül is vannak szövetségeseik. El tudnák vinni Londonba, egy kórházba.

Vargas hátradőlt a székben, és fürkészően nézett Ludwigra. Ludwig kezdte magát kényelmetlenül érezni, a kettejük közötti csendet a körülöttük trécselő tömeg zaja töltötte ki. - Tudom, hogy az unokámra kíváncsi, német.- szólalt meg végül Vargas, a szavak lövedékként zuhogtak Ludwig idegeire, ereibe. - De ez ugye nem minden? Mindazonáltal semmi esetre sem tudhatta, hogy én leszek az, akivel találkozni fog. Szóval árulja el. Miért mondja ezeket nekem? Miért ment el idáig azért, hogy átadja nekünk ezt az amerikait ?-

Ludwig ismét Vargas átható tekintetével találta magát szemben. Úgy tűnt, hogy az olasz a szemeivel akarta megtörni Ludwigot. Ez viszont nem fog neki sikerülni. - Én azt tartom, hogy az adósságaimat vissza kell fizetnem. - Mondta Ludwig nyugodt hangon. - Tartozom ennek az embernek.

- És miért tartozik egy amerikai pilótának?- Ahogyan kiejtette a szavakat, Vargas szemei megvillantak, és szája megrándult. És arcán hirtelen felismerés futott át. - Ő az, aki megmondta Feliciano-nak, hogy hol tartják önt fogva! - Ludwig némán bólintott. -Igen. A délutánon, mikor eljött a cantina-ba, beszélt Feliciano-val … valahonnan megtudta, valahogyan…

- Ő lőtte le a gépemet,- magyarázta Ludwig. Nem volt már értelme annak, hogy eltitkolja ezt a furcsa, hihetetlen históriát. - Jones hadnagy lőtte le a gépemet, elfogott, és látta Feliciano fényképét, amit magamnál tartottam. Így tudta meg, hogy mi ketten…- Ludwig elhallgatott, és azon gondolkozott, hogyan is fejezze ezt ki. -…így tudta meg, hogy Feliciano és én ismerjük egymást. És ezért tudta, hogy hol tartanak fogva engem.

- Tehát ő is felelős a történtekért.- Ludwig világosan látta, hogy Vargas feldühödik. - tehát miért tennék én...

-Signore, meg kell értenie. Ő ismeri önt. Tudja a nevüket. Az önét, Lovino-ét. Feliciano-ét. - Ludwig széttárta a kezeit. - Tudja, hogy hol laknak. És nem tudom, hogy mi egyébről esett még szó önök között, de…-

Vargas lehunyta a szemét, homlokát fájdalmasan ráncolta össze. -Nem maradhat a Gestapo kezeiben.-

Ludwig szinte felsóhajtott megkönnyebbülésében. -Nem.-

Vargas kinyitotta a szemét, és átható tekintettel figyelte Ludwigot. Majd egyszerűen és határozottan szólalt meg. - Gyűlölöm az árulókat.- Ludwig gyomra összeszorult. Ha volt valami, ami mindig fontos volt számára, az egyetlen dolog, amiért élt, és kész lett volna meghalni, az a hazája iránti hűség. Az, hogy árulónak tartják, rosszabb volt a halálnál. És mégis.

- Azelőtt én is mindent fekete-fehérben láttam.- Ludwig érezte, hogy szája szinte akaratlanul apró mosolyra húzódik. - Aztán találkoztam Feliciano-val.-

Vargas az asztalra tette a kezeit. A világ zaja elhalt körülöttük, a napfény sötétedni látszott, és Vargas kissé oldalra billentette fejét, és sötét szemei, melyek annyira hasonlítottak Feliciano-éhoz, Ludwig lelkébe égtek. - Szereti az unokámat, ugye, német?-

Ludwig a lehető leghatározottabb hangon válaszolt. -Signore. Én azelőtt a hazámért éltem-haltam. Most őérte-

Vargas pár pillanatig szótlanul nézte, majd felállt, és Ludwig követte, kissé meglepve, hogy a beszélgetésnek ilyen hirtelen végeszakadt. Vargas a zakójáért nyúlt, és egy borítékot nyomott Ludwig kezébe. -Ezeken a koordinátákon fogunk találkozni. Holnap éjjel, egészen pontosan 2 órakor hozza ide azt az amerikai pilótát. És imádkozzon, hogy addig ne beszéljen.- Vargas megfordult, hogy elinduljon. Elmegy. Elmegy, és nem mondta meg Ludwignak. Elmegy, és Ludwig még mindig nem tudja…

- Várjon, ne!- Kiáltotta Ludwig mielőtt egyáltalán tudatosult volna benne, hogy megszólal. -Signore, kérem.-

Vargas megállt, kezeit ökölbe szorította, vállai megfeszültek. Nem fordult meg. - Életben van.- Ezt hallva a világ elsötétedett pár másodpercre, ahogy Ludwig vére a fejébe szaladt. Érezte, hogy térdei elgyengülnek, és a szék háttámlájába kapaszkodott, hogy állva maradjon. - Napokig volt eszméletlen. Egész idő alatt az ön nevét mondogatta. De él, és jobban van, és teljesen meg fog gyógyulni.-

Ludwig mellkasa fájt a megkönnyebbüléstől, és röviden felnevetett, a hatalmas megkönnyebbülés érzése szinte kibírhatatlan volt. Feliciano él. Ismét van értelme az életnek; a világnak ismét van célja. Most már minden rendbe fog jönni. Ludwig a szájára tapasztotta kezét, hogy nehogy sírjon, kiabáljon, vagy nevetséges hisztériába törjön ki. Próbált nyugodtan, egyenletesen lélegezni, és bólintott, szemeit mereven a földre szegezve, hogy visszafojtsa a megkönnyebbülés könnycseppjeit.
- Köszönöm.

- Ludwig. - A német fiú meglepetten pislogott a nevét hallva, majd mikor felnézett, látta, hogy Vargas néz vissza rá szigorú tekintettel, ám szemeiben szomorúság bujkált. - Még akkor is ha a háború befejeződik, rá kell jönnie. Semmi esély nincsen arra, hogy maga és Feliciano együtt legyenek.-

Ludwig kezei lehanyatlottak, ujjai erősen markolták a borítékot, aztán kiegyenesedett, és elfordult. Nem volt hajlandó Vargas szavaira reagálni. - A holnap éjjeli viszontlátásra, Signor Vargas. -

.

Ez alkalommal, Ludwig két lopott SS zubbonyt hozott magával. Ismét lesétált a SS épület központi folyosóján, befordult a belső csarnokba, és ugyanazt a zárkát vette célba, ahova pár éjszakával korábban betört. Nem torpant meg, nem is gondolkodott. Az épület most is szinte teljesen üresen állt az éjfél csendjében. Mikor az ajtóhoz ért, Ludwig rácsapott az új lakatra, ami rögtön engedett, és kinyitotta az ajtót. Ahogyan belépett, azonnal vérszag csapta meg az orrát. - Jones. - Ludwig az ágyhoz rohant, és azonnal rémülten hőkölt vissza.

Jones rossz állapotban volt – nagyon rosszban. Az ablakon keresztül besütő sápadt holdfény megvilágította a vörös foltokat az ágyneműn, Jones falfehér arcát, a mély fekete zúzódásokat a szeme alatt, és a hajába ragadt vércseppeket. Meztelen mellkasát friss sebek borították, vöröslő bőre véres, és duzzadt volt, nyilvánvalóan látszott, hogy ezeket nemrég szerezte. Felszínes, egyenetlen légzése alig emelte meg mellkasát.

- Jones,- suttogta ismét Ludwig halk, de határozott hangon. Nem kapott választ. - Hadnagy. Alfred.

- Mondtam már,- válaszolt végül Jones, halkan suttogva. - én nem… mondtam már maguknak… nem tudom, hogy mit akarnak…- Ludwig lehunyta a szemét, és sóhajtott. Nem volt elég gyors. Jones-t végül mégiscsak kihallgatta a Gestapo. A véres kötésbe burkolt kezéről, mely a hasán nyugodott, két ujj hiányzott. Ludwigot undor fogta el. Hallott már szóbeszédeket arról, hogy a Gestapo ujjakat őriz trófea gyanánt, de soha nem akarta elhinni. Ludwig kinyújtotta kezét, és tétovázva Jones vállára tette.

- Jones…- Az amerikai szakította félbe, aki elkezdte magát dobálni, és kiabált.

- NEM TUDOM!- Ludwig megrezzent és megragadta Jones vállát, hogy lenyugtassa, de csak azt érte el, hogy az amerikai ismét kiáltozni kezdett. Ludwig rögtön visszahúzta kezeit. Hát persze, éppen ott ért hozzá, ahol a dzsekije átégett... Biztosan akkor szenvedett égési sérüléseket, amikor lezuhant a gépe. A bőre teljesen leégett, és véres volt a vállán és a mellkasán. Ludwig eltűnődött, hogyan maradhatott életben ilyen sebesüléssel szakszerű ellátás nélkül.

- Bocsánatot kérek, de kérem, csendben kell maradnia. Velem jön. -

Jones vérvörös szemei tágra nyíltak, és kétségbeesetten keresték a hang forrását. Nyilván alig lát valamit. - Név, Alfred Jones. Rang… azaz… név, Alfred…-

Ludwig aggodalmaskodva nézett az ajtó felé, attól tartva, hogy az amerikai éles hangja az előcsarnokba is kihallatszik. - Nem, csitt, Alfred, én vagyok. Lieutenant Beil - Ludwig. Feliciano barátja. Kiviszem innen.-

Jones kezdett megnyugodni, bár még mindig gyorsan és zihálva lélegzett. Hajában a vér izzadsággal keveredett, és vörös patakokban folyt le sápadt arcán. -Ludwig?- Hangján hallatszott, hogy nincs teljesen magánál.

- Igen,- mondta Ludwig. Megragadta Jones karját, és ülő helyzetbe húzta. - Figyeljen ide! Tudom, hogy ez fáj, de csendben és nyugodtan kell maradnia. Magára fogom adni ezt a zubbonyt. Sajnálom, de fájni fog.- Ludwig Jones vállaira borította az SS zubbonyt, és az amerikai megvonaglott, és visszafojtott egy reszkető nyöszörgést. Ludwig nem torpant meg, lábára állította Jonest, és kitartóan az ajtó felé vonszolta. Jones rögtön a német karjaiba roskadt. -Bocsánat,- szabadkozott ismét Ludwig, mikor a lábára állította az amerikait. -Ha már a támaszponton kívül leszünk, vinni fogom. De rá kell kényszeríteni magát, hogy a saját lábain hagyja el az épületet. - Jones bólintott, és Ludwig látta, hogy nem teljesen érti, miről is van szó. De nem volt idő a magyarázkodásra, ki kellett innen jutniuk. Ludwig tudta, hogy az SS zubbonyok valószínűleg nem segítenek, ha meglátják őket, és terve sem volt erre az eshetőségre. Az ajtóban állva, Ludwig vett egy mély levegőt, és érezte, amint elszántság uralkodik el lelkén, amit olyan jól ismert a légi csata óráiból. - Maga vallásos ember, Jones?- Kérdezte ösztönzőleg.

- Már nem is tudom,- Motyogta Jones. Ludwig bólintott.

-Hát, akkor most el fogok indulni, és imádkozom kettőnkért. Indulás!-

Ludwignak volt oka arra, hogy ne higgye, hogy megússzák. De nem tehetett mást, mint bízott a sikerükben, erőt gyűjtött, összeszedte magát, és félig kitámogatta, félig kirángatta Jonest az SS épületéből. Senkivel sem találkoztak a folyosókon. Ludwig kirúgta a lelakatolt hátsókaput, és elszántan kirángatta Jonest az épületből, keresztül az alvó támaszpont csendes, sötét árnyékán. Üres teherautók, őrizetlen kerítések mellett mentek el. Jones nehézkesen lélegzett, Ludwigra támaszkodott, néha felnyögött, vagy a fogát szívta fájdalmában. Ludwig próbálta őt a lehető legegyenesebben tartani. Elkerülte a főkaput, és inkább a bázis keleti oldalára vezette Jonest, és egy újabb őrizetlen kerítésen keresztül kijutottak a széles országútra.

Mikor végre kiértek a bázisból, Ludwig a hátára vette Jonest, ügyelve, hogy hátának az ép részét érje a nyomás, és gyorsan elindult lefelé a hosszú úton. - Remek munka, Jones!- Mondta kifulladva, homlokáról a verejtéket törölgetve. Érezte, hogy vére vibrál a bőre alatt, és végigbizsereg a gerincén.

- Ezek a német bázisok… pocsék biztonság … Nem csoda, hogy nyerésre állunk.-

Ludwig nem volt biztos, hogy pontosan értette-e az amerikai szavait, de tudta, hogy ezt hallotta. -Hát én ugyanezt tudom mondani a magukéról.- Ludwig nem zavartatta magát azzal, hogy elgondolkozzon azon, hogy miért jutottak ki akadálytalanul. Most olyan helyzetben volt, hogy mindent úgy vett, ahogy jött, és nem volt szüksége sem félelemre, sem aggodalomra, mert csak egy dolgot tudott befolyásolni, mégpedig azt, hogy milyen messzire tud eljutni ezzel a férfival a hátán. Valószínűleg két óra gyaloglás áll előtte, attól függően, hogy mennyire tudja tartani a sebességét. Jones feje Ludwig vállán nyugodott, karjai összefogva pihentek Ludwig kezeiben. Ludwig ügyelt rá, hogy ne tegye ki túlzott nyomásnak Jones megcsonkított ujjai helyén lévő nyílt sebeket. - Majdnem ott vagyunk, Jones. Az olasz ellenállókhoz viszem. Ki fogják innen vinni. Haza fog menni.-

-Haza,- szólalt meg Jones csendesen. -Arthur…- Halkan felsóhajtott, mintha már kezdené elveszteni az öntudatát. Ludwig tudta, hogy addig eszméleténél kell maradnia az amerikainak, amíg nem kap rendes orvosi ellátást. Ha ilyen sebesülésekkel elájul, nagy eséllyel nem ébred fel soha többet.

- Kicsoda Arthur?

- Arthur minden.-

Ludwig felhúzta a szemöldökét. Hát, ki gondolta volna... De legalább van valami közös bennük ezzel az amerikaival. - Meséljen Arthurról.

- Nem ért a baseballhoz. És túl sokat káromkodik. És túl sokat iszik. De tökéletes… és ezt ő nem tudja…- Jones ismét kezdte elveszteni öntudatát, szavai egyre halkabbak és lassabbak lettek.

- És?- Buzdította Ludwig. - Jones? Hogy néz ki Arthur?-

Jones bágyadtan köhögött. Reszketett, és bőre túlságosan forró volt Ludwig érintése alatt. -Zöld szemei vannak. Akár… akár valami zöld dolog.

- Akár a friss fű,- Javasolta Ludwig. -Vagy a széles mezők télen. Vagy a levelek egy tölgyfán.

- Vagy zafírkövek.

- A zafírok kékek.

- Ja...

-A smaragd zöld. Zöldek, akár a smaragd

- Igen,- szólalt meg Jones erőtlenül hangon, hangja ismét elhalt. - Smaragdok jó nagy szemöldökkel.-

Ludwig kissé megrázta a fiút. - És még mi mást tud róla mondani?-

Jones ismét sóhajtott. -Szeretem őt.

- Csak próbáljon ébren maradni, Jones, és nemsokára ismét látni fogja.- Az éjszaka meleg volt körülöttük, ahogy a nyár közeledtével az időjárás egyre melegebb lett. A fényes hold lágy fénnyel vonta be a fákat a kihalt út két oldalán, és Ludwigot furcsa nyugalom fogta el, ahogy békésen gyalogol ezen a nyugodt olasz országúton egy ellenséggel a hátán.

- Ludwig.

- Igen ?

- Maga jó ember.

- Akárcsak maga, Alfred. - Aztán csend borult rájuk . - Alfred, maradjon ébren. Mondja …- Ludwig hirtelen kissé elbizonytalanodottnak érezte magát. Hogyan is beszélgessen egy amerikaival? - Meséljen valamiről,

amit szeret.

- Arthurt szeretem.

- Igen, ezt már tudom. Más valamit?

- Kedvelem a békákat.

Ludwig elhallgatott egy pillanatra. Még ilyet… - A békákat? Tényleg?- Jones valószínűleg félrebeszél.

- Igen.

-Hmm.- Hát jó, békák. Ludwig tud beszélni a békákról ha ez kell. - Hallotta, hogy Afrikában élnek olyan békák, amelyek nagyobbak, mint 30 cm, és több a súlyuk, mint 4 kiló? (4)

-De mégis, milyen nagyok?

Ludwig bosszankodva hümmögött magában, ezek az amerikaiak ezekkel az idejétmúlt mértékegységeikkel. - Tizenöt hüvelyk, kilenc font.- Ismét csend, és Ludwig már elkezdett aggódni, hogy Jones elvesztette az eszméletét. - Alfred?

- Ez bizony baromi nagy béka.

Ludwig majdnem elnevette magát. -És azt tudja, hogy van egy apró békafaj, azt hiszem Dél Amerikában, aminek a bőre kétezer ember megölésére elég mérget tartalmaz? (5) Képzelheti…- Ludwig hirtelen megtorpant. Óh Istenem, úgy kezd el fecsegni, akár Feliciano.

- Hú! Hey, bombák helyett a B-17-inket megtölthetnénk ilyen békákkal, és ledobhatnánk Berlinre.- Jones felhorkant. - Francba, bocsánat.-

Rendben, témát kell változtatni. Mikről beszélhetnek az amerikaiak… talán sportról. - Szóval Arthur nem ért a baseballhoz. Maga szereti a baseball-t?

- Több érzékem van hozzá, mint a kriketthez. Játszott már krikettet?

-Nem. Én mindig a focit kedveltem.

- Foci, hú. A foci olyan, mint baseball, csak ütő nélkül játsszák-

Most már tényleg nevetett Ludwig, amin maga is meg volt lepődve. -Hát, én nem éppen így gondolom.-

Ludwig továbbra is próbálta Jones-t ébren tartani. Mikor ismét csend esett közéjük, Ludwig megijedt, hogy Jones elalszik, és ismét kérdezgetni kezdte. Ludwig nem beszélt ennyit, mióta elbúcsúzott Feliciano-tól. A németet lenyűgözte, hogy Jonesnak, akinek nyilvánvalóan hihetetlenül erős fájdalmai, és magas láza van, mégis milyen összeszedetten és világosan beszél. Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon más, békésebb helyzetben barátok lehetnének-e. Az órák békésen teltek, és amikor közeledtek a találkozóponthoz, Ludwig száján kicsúszott a kérdés.

- Jones. - Csend. - Alfred.

-Hmm?

- Beszélt Feliciano-val.

- Igen.

A sötét eget ezernyi csillag ragyogta be, a kis országútra pedig csend borult ezekben a nyugodt, korai órákban – akárcsak azon az éjszakán Feliciano-val. De most már Ludwig tudta, hogy Feliciano él. Bármi is történjék Ludwiggal magával, elfogadja, mert Feliciano jól van. - És… Miről beszéltek Feliciano-val?

Alfred egy kilégzésnyi időre erőtlenül felnevetett. - Olyan vidám, olyan barátságos. Adott nekem egy almát.- Ludwig hallotta Alfred hangján, hogy az amerikai ismét kezdte elveszíteni az öntudatát. - Igazán vicces fiú. Csak már nem fiú. Korombeli. Meg is voltam lepődve…-

- Először ilyennek tűnik. De sokkal okosabb, mint gondolná. Csak őszinte és egyszerű, ami nem egyenlő az butasággal. Őt nem fertőzték meg a világpolitika ostoba eszméi, ahol a gyűlölet uralja az emberek életét...- Ludwig hirtelen elhallgatott, és azon gondolkozott, hogy szemléltethetné a legjobban Feliciano gyönyörű életszemléletét. Aztán egyszerre eszébe jutott és váratlanul elnevette magát, és a sötétségben megállíthatatlanul kigyulladt a fény. - Alfred, hát nem lenne csodás, ha ehelyett a háborúskodás helyett egyszerűen csak fociznánk?

- De,- mondta Alfred erőtlenül. - vagy baseballoznánk. Csak…

-…csak ne krikett legyen,- fejezte be a mondatot Ludwig.

A közelben fénypont tűnt elő, és Ludwig sietősen indult feléje, homlokán izzadság ütközött ki, hátán és lábain kezdte érezni, hogy órák óta egy felnőtt férfit cipel a hátán. A fény egy sötét teherautóból jött, és ahogyan közelebb ért Ludwig, a mellette álló embereket is kezdte kivenni. - Majdnem ott vagyunk, Alfred,- szólalt meg határozottan. -Majdnem ott vagyunk.-

Lovino sötét pillantásokat lövellt Ludwig felé, ahogyan közelettek, de aztán enyhén bólintott, és segített levenni Alfredot Ludwig hátáról. Besegítette a félig eszméletlen amerikait a teherautó hátuljába, majd Signor Vargas jelent meg, és félig meglepett, félig elismerő tekintettel nézett Ludwigra. - Köszönöm, hadnagy. Ma éjjel jót cselekedett.-

Ludwig kifulladva bólintott, ez az egész őrült éjszaka most nyert értelmet. Nem tudta egészen biztosan, hogy mit tett, és a következményekkel sem volt teljesen tisztában. De csak egyetlen kérdés járt az eszében.
-Feliciano. Mondja, kérem. Hogy van Feliciano?-

Amint kimondta a szavakat, és Vargas válaszra nyitotta a száját, mély motorzúgás ütötte meg fülüket. A teherautó elülső lámpáinak fényében látszott, hogy Vargas elfehéredett, és egy hirtelen, ösztönös reakció futott át Ludwigon. - Futás innen!- kiáltotta, hátrálva ahogy Vargas szemei közte és a közeledő lámpák között cikáztak. - Az Isten szerelmére, menjen!-

Vargas még egy másodpercig Ludwigot nézte, hunyorítva, mintha méregetné, és állát furcsa, elismerő módon emelte fel. De aztán Lovino kiabált ki a teherautóból. -Nonno!- (6) és Vargas feleszmélt rövid elmélázásából. A vezetőülésre ugrott, és onnan kiabált ki a németnek.

- Feliciano jól van, német. Jobban teszi, ha életben marad miatta. Különben megölöm. -

Ludwignak nem volt ideje eltűnődni a különös mondaton, csak nézte, ahogy a teherautó letér az országútról, és egy fényes, fekete autó tűnt fel a háta mögött. Csikorogva lefékezett, és szürke egyenruhás tisztek ugrottak ki a hátsó ülésről, kezükben már ott volt a bilincs. És aztán eszébe jutott. Az, hogy mit is tett. Elárulta a hazáját. Érezte, ahogy a világ lassan megfordul, és homályba borul körülötte, és figyelte a lassan feléje tartó SS tiszteket, és a pislantáskor megmozduló szemhéját. Nem félt, mert a félelmet már régen fájdalmasabb érzelmek váltották fel lelkében. Dühös sem volt, mert az a kevés harag, amit valaha érzett, tovatűnt szívéből. Nem érzett mást, csak beletörődést. Mert most semmit sem tud tenni, és nem tud semmin változtatni. Hideg fém fonódott csuklójára, és Ludwig saját lélegzetvételét hallgatta, és időnként le-lecsukódó szemhéját nézte. Felemelte fejét, és tekintetét a tiszta fekete égre emelte, ahol milliárdnyi csillag ragyogott. Ő soha nem akart mást, csak a kötelességét teljesíteni. A hazájáért harcolni. Hogyan juthatott idáig? És hogy lehet, hogy nem érez megbánást?

- Ludwig Beilschmidt hadnagy. Hazaárulás vádjával letartóztatom.

Folyt.köv.…
 1. Feli! Istenem, Feli! Mit csináljak, nem tudom, hogy mit csináljak!

Ez egy őrület

Úr/uram

Tényleg van ilyen. A góliátbéka. Rákereshettek a neten:-)

Ez pedig a nyílméreg béka. Szép színei vannak, van belőlük kék, sárga/fekete, piros. A dél-amerikai indiánok használják nyílméregnek a mérgüket.
(De jó, hogy ilyen természet/állatbolond vagyok. Pedig nem is a békák a kedvenceim, hanem a papagájok;-P)

Nagypapa!