Giou Yomi

Korán érkeztem a szentélyhez, így a közös ima megkezdése előtt elhelyeztem a Yori istennő számára hozott virágcsokrot. A kereskedők éppen akkor indultak a piacra, hogy értékesíthessék a portékáikat. A földművesek hangosan köszönve elsétáltak mellettem, hogy az alattunk elterülő rizsföldeken dolgozhassanak. A tavasz beköszöntével az első rügyek kibújtak a föld alól, a gyümölcsfák virágba borultak. Első pillantásra ez a város ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik a szigeten. A valóság azonban nem is állhatott volna ennél távolabb.

A szülővárosom tartományának egyik legmagasabb pontján terült el, nem messze a démonűző szent forrástól. Az igazi történetünk akkor kezdődött, amikor az elődeink megalapították ezt a kis települést. Abban az időben éppen gigászi háború folyt az emberek és a démonok között, melynek tétje a föld birtoklása volt. Az addig pusztán mondákban létező szörnyetegek egy csapásra megelevenedtek, és hatalmas pusztításba kezdtek. A rokonok, barátok hirtelen minden ok nélkül megváltoztak, és többé nem ismerték meg a saját vérüket. Maguk mögött hagyták az egykori életüket és fosztogatni, gyilkolni kezdtek. – Ők voltak a megszállottak. – Emberi testben bolyongó opastok bukkantak fel, akik egyetlen csettintéssel őrületet bocsátottak az emberekre, azután megölték őket. Bármit megtehettek velünk, hiszen nem volt mágia, amely megmenthetett volna a durasoktól. ― A szellemek azonban azt akarták, hogy az emberiség éljen. ― Elvezették üknagyapáinkat a szent forráshoz, melynek segítségével nemcsak megállíthatták, hanem el is pusztíthatták a démonokat. ― Megtisztították a megszállt embereket, és felfedezték, hogy a megfelelő személyek számára a forrás különleges, démonpusztító erőket ad. – Így kezdődött ennek a városnak a története. ― Most béke honolt, azonban az utóbbi időben egyre több aggasztó hír érkezett hozzánk ― állapítottam meg, miközben meggyújtottam a tartóba tűzött füstölőt. Megszállt emberek hada nyüzsgött a tartományban, ráadásul a démonok kegyetlen tettei minden képzeletet felülmúltak. A helyzet súlyosságát mutatta, hogy Takashirónak személyesen kellett nyugatra mennie, ugyanis az egyszerű papok és démonűző szertartásaik semmit sem értek.

Megdermedtem, amikor egy furcsa gondolat lopakodott az elmémbe. A füstölő édeskés illata betöltötte az orromat, mégis biztos voltam benne, hogy nem a gyógynövények bódítottak el. ― Menj a forráshoz! ― kaptam az utasítást sugallat formájában. A szentek ritkán kommunikáltak az elméjük útján. ― Többnyire csak akkor, ha valami baj történt, és személyesen nem tudták elérni egymást. ― A biztonság kedvéért gyorsan leellenőriztem a védelmező akadályunkat, de az sértetlen volt. Egyetlen démon sem juthatott át rajta, még egy magasrangú opast sem. Pár pillanatnyi tipródás után a forrás felé indultam. A kabócák egyre türelmetlenebbül zümmögtek, a távolban békák kórusa brekegett.

― Yomi-sama, hová megy? – hallottam magam mögül az egyik papnő hangját. A szentélybe igyekezett a közös imádságra. Megfordultam, és udvariasan biccentettem.

― A szent forráshoz megyek elmélkedni, Tsubaki-san. – Alázatosan, de kétkedve méregetett. Tudtam jól, miért néz így rám. – Attól fél, hogy megint Reigával találkozom. – Elszomorodtam a reakciója láttán. Reiga olyan sokszor mentette már meg a várost, hogy összeszámolni sem tudtam. Az emberek mégis elfordultak tőle. Amikor észrevettem, hogy még mindig a válaszomra vár, mosolyt erőltettem az arcomra. – Nemsokára jövök. – Köszöntem el tőle, és folytattam az utamat. A forráshoz felvezető ösvény egyik oldalán meredek sziklafal húzódott, míg a másikon mélybehúzó szakadék tátongott. Mire felértem a tetőre, már a nap is tovább haladt az útján. Egyedül voltam. Bárki is hívott, még nem volt jelen. Letelepedtem az egyik fa árnyékába, és vártam.

Idefent minden olyan tökéletesnek és idillinek tűnt. Az ég kék volt, rajta bárányfelhők úsztak, míg az avarban madarak és bogarak motoztak. Egy pillanatra lehunytam a szememet, mire az erdő csodálatos színeit és formáit hatalmas füstfelleg kendőzte el előlem. A város felé gomolygó felhő mindent szürke ködbe burkolt. – Mi lehet ez? – Ellenséges hullámok zúdultak végig a testemen, és az eddig tapasztalt béke varázsütésre megszűnt. Azután a vízió megváltozott. Végtelenül üres térben lebegtem, melynek kiterjedését nem lehetett megállapítani. Elveszetten és magányosan kóboroltam egy olyan világban, ahol az élet, halál, szeretet vagy bánat nem létezett. Eddig még sohasem láttam ilyen helyet. Azután nagy robajjal két ajtó emelkedett ki a semmiből, melyen át két sárkány bukkant fel. Az egyik a tűz tisztító erejével harcolt, míg a másik a fagyos jeget hordozta a testében. Kietlen tájon néztek egymással farkasszemet, lelküket egy megfeketedett fonal kötötte össze. ― A több életen át tartó fájdalom és bosszú ereje. ― Tátott pofával, vicsorogva ordítottak, és összecsaptak.

Összerezzenve riadtam fel, a tenyerem nyirkos lett a feszültségtől. – Vajon, ez egy jóslat? Ez várna ránk? ― bámultam magam elé üres tekintettel, miközben elsimítottam egy kósza tincset az arcomból. Mivel olyan sokat foglalkoztam a város ügyeivel, biztos voltam benne, hogy a vízióm az otthonunkról szólt.― Két sárkány pusztítja el a várost? ― Baljós gondolataim közül egy mély hang szakított ki.

― Takashiro nem örülne, ha látná, hogy egyedül vagy.

― Reiga! – mosolyogtam rá boldogan. ― Mennyire hiányzott! ― Hollófekete hajába belekapott a szél, arcvonásai opast apjától örökölt szépségét tükrözték. Zavarba jöttem, a gyomrom görcsbe rándult. Szóval ő hívott. Már csak arra voltam kíváncsi, milyen okokból? – Nem ülsz le? – kérdeztem, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend. Amikor mellém telepedett, észrevettem, hogy a kimonója elszakadt. – Történt valami? – kérdeztem óvatosan. Szótlanul tanulmányozta az arcomat, nem akart válaszolni.

– A városban történt valami? – kérdezett vissza, mire elfordítottam a pillantásomat. ― Mit mondhattam volna? Azt, hogy az emberek még mindig nem bíznak benne?

― Semmi – ingattam a fejemet. Végül a tárgyra tértem. ― Miért hívtál?

― Látni akartalak – vonta meg a vállát, és hátradőlt. Éjfekete szeme örvényként nyelt el, mire enyhén megremegtem.

― Pusztán ennyi? ― Már azt hittem, valami bajt észlelt. Esetleg a felhőt, amit én is láttam.

― Olyan nehéz elképzelni? – kérdezett vissza. ― Persze, téged is megrémisztettelek. ― Kedves volt, mégis ott volt benne egyfajta furcsa távolságtartás, mely a sértettségéből táplálkozott. Neheztelt rám, amiért bizalmatlan voltam vele. ― Talán soha nem tehetem jóvá a történteket.

― Én nagyon sajnálom… ― kezdtem, mire félbeszakított.

― Nem számít.

― Nekem igen. – Mintha meglepte volna a válasz. Lehunyta a szemét, hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. Igazából sohasem voltunk kettesben. Takashiro mindig velünk volt, így pironkodva élveztem az új helyzetet. ― Reiga ― kezdtem tétovázva ― nem akartalak megbántani.

― Tudom – biccentett.

― Meg tudsz nekem bocsátani? ― kérdeztem, de nem válaszolt. Most először éreztem, hogy ennek a hallgatásnak súlya van. Nem arról volt szó, hogy élvezni akarta a csendet, hanem arról, hogy nem akart válaszolni. ― Tehát, nem – válaszoltam meg magamnak a kérdésemet. A percek egyre csak peregtek, mi pedig nem szóltunk egymáshoz. Lehet, hogy szavakkal nem beszéltünk, de a minket beburkoló béke feledhetetlenné vált. Minden eddig elszenvedett sérelem és fájdalom ellenére a súlyos gondok most semmivé foszlottak. ― Így kellene élnünk ― állapítottam meg. ― Ilyen nyugodtan és gondtalanul.

― Yomi, indulnod kell! Nem késheted le a közös imádságot! ― Felemelkedett, és felsegített. Amikor megérintettem őt, egy kék sárkány képe villant fel. – Reiga? Ő lenne az álmomban látott kék sárkány? ― Rossz előérzetem támadt, a terhek ismét visszatértek.

― Elmondod, miért is hívtál ide?

― Már elmondtam ― válaszolta csendesen. ― Talán kételkedsz bennem? ― Megtántorodtam a vád hallatán. A faggatózásommal csak azt bizonyítottam, hogy nem bízom benne.

― Nem kételkedem. Sajnos, azonban tényleg indulnom kell a közös imára. Nem szeretnél esetleg csatlakozni? ― Elutasítóan megrázta a fejét. ― Holnap itt leszel?

― Nem hinném.

― Ez esetben… ― hajoltam meg tisztelettudóan, és elindultam a város felé. A forrásnál látott vízió nem hagyott nyugodni, ezért úgy döntöttem, megpróbálom megfejteni a látomásomat.

Az álmom minden éjjel visszatért, mégsem tudtam megfejteni. Mindig ugyanazt a jelenetet láttam, pusztán a látomás kezdete változott meg. Az üres tér most a szürke füstfelhőből bontakozott ki, azután felbukkant a két ajtó és a két sárkány. Az egyik sárkány pillantása fájdalmasan ismerős volt, míg a másikéban csak a rideg célként megfogalmazódott pusztítási vágy tükröződött.

Egyedül abban voltam biztos, hogy az látomásom komoly veszélyt jelez. Azonban hiába beszéltem a tanácsnak a sötét fellegről, azt mondták, az akadály ki fog tartani addig, amíg Takashiro visszatér. Ráadásul úgy gondolták, mindenről Reiga tehet, így nem engedték vissza a városba. Pedig jól tudtam, hogy Takashiro nem fog időben visszaérni, és ahhoz, hogy a várost megóvjuk Reigára lenne szükségünk. Együtt megmenthetnénk az embereket, de külön-külön erre képtelenek voltunk. ― A mi erőnk mindig is az egységben rejlett, nem pedig a megosztottságban. ― Most már nem bántam, hogy láttam Reiga lelkét. Annak ellenére sem, hogy ez óriási éket vert közénk. Végre megbizonyosodtam róla, hogy a gyanakvás, mely övezi, teljesen felesleges. El tudtam mondani a véneknek, hogy Reigában nyoma sem volt a romlottságnak. Zavart és ködös volt, de romlott az nem. Nem belőle ágazott ki az a rengeteg rémkép, amivel újra és újra álmodtam. A fenyegető jövő nem miatta közeledett felénk. Mégsem mertek segítséget kérni tőle. Főként Tsubaki ellenezte Reiga visszahívását. ― A démonoktól való félelem teljesen megbénította őket. Számukra nem volt különbség démon és démon közt.

Az időnk egyre fogyott, ezért elhatároztam, hogy a kezembe veszem az irányítást. Valahogyan vissza kellett hívnom Reigát az otthonába. Egyik nap reggelit készítettem neki, és kisétáltam vele a város szélére. Önkéntes száműzetésének helyére. Néma biccentéssel üdvözölt. Úgy nézett rám, mintha tudta volna, hogy jövök. A legutóbbi találkozásunk óta még zárkózottabbá vált. Miután elfogyasztottuk a reggelit, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. Nem sikerült.

― Miért vagy most itt? – kérdezte egyenesen. Úgy tűnt, nem akar beszélgetni, így rögtön a tárgyra tértem.

― Tudod jól, miért. Az elöljárói tanács aggódik érted!

― Értem. ― Láthatatlan falak mögül tekintett rám, melyeket képtelen voltam áttörni.

― Elutasító vagy ― szontyolodtam el.

― Csak nem akarlak megrémiszteni. Még jobban – fűzte hozzá, mire lemondóan lehajtottam a fejemet.

― Annyira sajnálom, hogy megbántottalak – súgtam fájdalmasan. Tudtam, hogy erről van szó. ― Kémkedtem utána, hogy biztos lehessek a dolgomban. De mindezt azért tettem, hogy megvédhessem magunkat.

― Nem bántottál meg ― hárított ismét, pedig a belőle sugárzó fájdalom szinte kézzelfogható volt. ― Talán, ha őszintén elmondom neki, miért tettem, azzal elérhetem, hogy megbocsásson.

― Belenéztem a lelkedbe ― vágtam bele elszántan. ― Tudnom kellett, hogy az a változás, amit benned éreztem, milyen erőkből táplálkozik. Látnom kellett, hova vezet mindez. Végig akartam követni a döntéseidből és a lehetőségeidből kiágazó jövőképet, mégsem találtam semmit. Mintha fátyol takart volna. – Egyszerűen nem beszélhettem az álmomról. – Egyedül álltál a térben és az időben. Nem volt melletted senki. – Még én sem.

― Yomi! Olyan dolgok miatt aggódsz, melyek nem az én jövőmet, hanem a te képességeidet célozzák!

― Tessék? – Azt hiszi, nekem ő nem számít? Azt gondolja, azért vagyok itt, hogy válaszokat csikarjak ki belőle? ― Mennyire nem volt igaz! ― Nekem nem kellettek válaszok, tudtam, hogy ártatlan.

― Tudom, hogy csak segíteni szeretnél, de ez nem a legmegfelelőbb módja ennek! ― Akkor mondd meg, mi az?

― Aggódom érted! – Az a feszültség, amelyet magamban hordoztam, most könnyek formájában buggyant ki belőlem. Ökölbeszorítottam a kezemet, mire a lágy selyem összegyűrődött.

― Nem szükséges! – vonta meg a vállát, azután gyengéden rám nézett. ― Olyan szörnyű vagy! – nevetett fel. A hangja lágyan csengett. Most újra azt az oldalát mutatta, amelyet gyermekkorunkban megismertem. – Mindig mindenkiért aggódsz, holott csak élvezned kellene ezeket a csodálatos reggeleket, a világ varázslatos fényét. ― Hogyan tud ilyen könnyedén és kedvesen beszélni velem, amikor olyan mélyen megbántottam?

― Reiga! Ne légy ilyen kedves! – Hiszen, úgysem érdemlem meg. A kezem egyre jobban remegett. ― Az öregek nem engedélyezik, hogy visszatérj! ― Bármit is mondtam, nem használt. Nem tudtam neked segíteni ebben sem.

― Gondolom, először az volt a gond, hogy itt vagyok – jegyezte meg vidáman.

― Igen – szipogtam.

― Ne sírj! – simított el egy könnycseppet az arcomon, majd megtámaszkodott a puha füvön. Idefentről tisztán látszott a szent forrás is. – Minden úgy van, ahogyan lennie kell, én pedig nem haragszom rád.

― Nem – válaszoltam egyszerűen. – Semmi sincsen rendjén. ― A sötét füstfelhő körülvesz bennünket, kiszívja belőlünk az életet. Mi pedig ahelyett, hogy cselekednénk, eltávolodunk egymástól.

― Térj vissza a városba! – Meglepett a hanghordozása, de tehetetlen voltam vele szemben.

― Nélküled nem megyek ― tiltakoztam erőtlenül, de semmit sem ért.

― De igen, mert ezt kértem. – Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem volt többé visszaút. Hiába is kértem ezerszer bocsánatot, valami menthetetlenül elveszett. Soha többé nem tudott megbízni bennem. ― Menj! – küldött el ismét, mire a tőlem telhető legnagyobb méltósággal felemelkedtem. Elvesztettem őt.

― Olyan más vagy most. ― Mielőtt mindez megtörtént, barátok voltunk. Társak. Mostanra azonban mindez semmivé lett. Ő elbújt a magányából és a fájdalmából kovácsolt tornyai közé, én pedig hagytam ezt. Úgy viselkedett, mintha elárultam volna, én mégsem tettem semmit azért, hogy másképpen gondolkodjon rólam. Miért? A válasz egyszerű volt. ― Mert lassan én is elhittem, hogy áruló vagyok.

A felleg már a város határában lebegett. A pusztító köd beburkolta a környező falvakat és mezőket, végül megállt az akadály felett. – Idő kérdése, amíg ide is bejut – állapítottam meg tompán, és oldalra fordultam a futonon. A gyertyák már csonkig égtek, odakint minden sötétségbe burkolózott. Kinéztem az ablakon, de az éjszakai égen egyetlen csillag sem ragyogott. A füstből álló felhő ezeket is eltakarta. Lehunytam a szememet és vártam. Talán egy égi jelre, egy újabb látomásra. Valamire, ami segíthet abban, hogy megtaláljam a megoldást. Ehelyett egy legenda jutott az eszembe a Négy Égtáj Szelleméről.

Az egyik monda szerint egyszer Reira az északi földek ura elutazott Yorihoz a keleti termőföldek asszonyához. Mivel az idők kezdete óta szerették egymást, feleségül kérte. Azonban ezt a kapcsolatot Aramo a mindent átjáró légszellem nem nézte jó szemmel. Úgy látta, a két szellem egyesüléséből valami olyan új jönne létre, amely megbontaná a világmindenség harmóniáját. Harcolnia kellett Yori és Reira ellen, ehhez pedig segítséget kellett kérnie Taramótól. Aramo azonban tudta, hogy a tűz szellem sohasem támadná meg az északi földek urát, így megtévesztette őt. A két barát összecsapott, és Aramo végül győzedelmeskedett. A mese szerint attól kezdve a tűz és a jég folyamatos harca tartja egyensúlyban a világot, míg Yori visszahúzódott a teremtés ködébe, és jelenlétének hiányában energiáját Aramo irányítja.

Kinyitottam a szememet, és döbbenten felültem. ― Ez a történet rólunk szól! ― Reira nem más, mint Reiga. Taramo volt Takashiro, míg Yori energiáit én birtokoltam. – Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti… - Azt jelenti, hogy az eseményeket valójában a mindent átjáró és folyamatosan harmóniára törekvő légszellem idézte elő. Ő volt az az elem, amely minden másnak lehetőséget adott a létezésre. Ő állt mindenek a gyújtópontjában. – A harmóniára törekvés azonban nem mindig jelentett békét – állapítottam meg. Az álmok egy monda képében üzentek nekem. ― Miért nem jöttem rá hamarabb? ― Gyorsan öltözni kezdtem, és kivágtam a szobám ajtaját. Meg kellett találnom Reigát. ― Nagyobb a baj, mint gondoltam. Az ellenség nem kívül van.

Tompa puffanás, majd üvegropogásra emlékeztető hang hasított az éjszakába. Az idő egy pillanatra megfagyott, azután viharos sebességgel peregni kezdett. ― Ez az akadály! – sápadtam el. A csikorgó hang egyre élesebbé vált, azután a védőburok, akár egy kristálypohár csillogva összeroppant. A szürke füstgomolyag beáramlott a városba, nyomában démonok özönlötték el az utcákat. Elszabadult a pokol. A szentélyt övező magas falak miatt nem láttam semmit, de amit hallottam, az elborzasztott. A hűvös éjszakai levegő felforrósodott, az utcákról rémült sikolyok és fegyverropogás hangja szűrődött be. Az emberek nem adták könnyen az életüket. Mindennek az okozója, a baljós köd megállíthatatlanul gomolygott felfelé, hogy elérhesse a szent forrást. Nem engedhettem, hogy bemocskolják az egyetlen dolgot, amely az emberek védelmét szolgálhatta.

Visszafutottam a szobámba, hogy magamhoz vegyem a fegyveremet. A pajzsot, melyet generációk óta a családom birtokolt. A föld elem képviselőjeként a pajzzsal átmenetileg vissza tudtam verni a démonok támadását. – Legalább addig ki kellett tartanom, amíg Reiga megérkezik. ― A légzésem elnehezült, úgy éreztem, nem vagyok egyedül a szobában.

― Ezt keresed? – Olyan lágy hangon tette fel a kérdést, amely halálra rémisztett. A hátam mögött lobogó tűz már a szentélyben álló cseresznyefákat ostromolta. Mozdulatlanná dermedtem, azután lassan megfordultam.

― Hogy kerülsz ide, Aro? ― Arcomon apró verejtékcseppek gyöngyöztek, és kirázott a hideg. Maga a testetlen félelem mart belém a jelenlétében.

― Yomi – lépett elő az árnyékból kezében a könyvemmel. ― Ebben rejtőzik a híres pajzsod, nemde? Most már azonban mindez – csettintett egyet – a múlté. – A könyv hangos sziszegéssel hamuvá égett. Megrettenve léptem hátra, fogalmam sem volt róla, mire készülhetett.

― Miért vagy itt?

― Kis híján keresztülhúztad a számításaimat. ― Hagyta figyelmen kívül a kérdésemet. ― Az a démon olyan szerelmes beléd, hogy engedelmes kezesbárányként követi minden parancsodat. Most is lélekszakadva rohan ide, hogy megvédelmezzen téged. Milyen drámai! ― gúnyolódott.

― Ide fog érni! ― támadt fel bennem a remény.

― Igen ― ismerte el ―, ide fognak érni, de azt te már nem fogod látni – mosolygott elégedetten, miközben a Mindenség Könyve az arca elé lebegett. Most láttam csak, hogy hófehér ruháját vér szennyezte. ― Hány ártatlan embert ölt meg, amíg ideért? ― A mindent elemésztő lángok átterjedtek a házra is. A könyv lapjai halk surrogással keresték a parancsba adott oldalt.

― Miért? – kérdeztem csüggedten. Hát, így ér el a vég. Nem a véletlennek volt köszönhető, hogy négyünk közül, ő volt a legerősebb. ― Ezek szerint, azért nem láttam magam a látomásban, mert számomra nem létezett jövő ― állapítottam meg keserűen. Egy igazi harcos most küzdene. Megkísérelné a lehetetlent. De az én erőm gyökere nem a harcban vagy a vérontásban rejlett.

― Rövid az idő, a kérdésedre pedig túl hosszú lenne a válasz ― folytatta nyugodtan, mintha nem egy csata kellős közepén álltunk volna.

― Úgy gondolom, megérdemlem a magyarázatodat, Aro!

― Milyen méltóságteljes vagy még a halál torkában is. Ezért szerettelek olyan nagyon – jelentette ki nagylelkűen. Arcom megrándult, ami nem kerülte el a figyelmét. ― Nem tudtad, Yomi? Azt, hogy az összes tanítványom közül te voltál számomra a legkedvesebb? ― Döbbenten nyeltem egyet, és óvatosan hátrébb léptem. A könyv megállt a lapozásban, és baljósan felizzott. ― Éppen ezért alkut ajánlok neked. ― A lapok közül Aramo lándzsája emelkedett ki.

― Miről beszélsz? ― faggattam kitartóan, hátha elárulja a valódi indítékait.

– Tudod, amikor egy lélek démonok keze által vész el, örökre elpusztul. – Némán hallgattam őt. – Azonban ez a lándzsa ― érintette meg áhítattal ―, ez más. A halottnak nem tűnik el a lelke, egyszerűen a csapását követően börtönbe kerül. Egy pokolbéli börtönbe. ― Szemében baljós, vörös fények izzottak fel. Ezt a legendát mindenki ismerte, éppen ezért kerültük a lándzsa használatát. Túl veszélyes volt, még az arra érdemesek kezében is. ― Aro azonban már nem volt érdemes arra, hogy ezt a lándzsát hordozza.

― Azt akarod, hogy féljek?

― Miért akarnám? Már így is félsz ― mért végig.

― Miért hívtad elő a lándzsát?

― Mert szükségem lesz rá. ― Legszívesebben sírva omlottam volna össze a helyzet abszurditása miatt. Szerettem volna azt hinni, hogy ez nem velünk történik meg, és csak egy újabb rémálom főszereplője vagyok. De a valóság nem engedett ki a karmai közül.

― Hogy érted ezt?

― A válaszodtól függ, hogy használni fogom-e vagy sem ― lépett elém. Ruhájából a frissen kiontott vér fémes bűze áradt. A középen álló fa recsegve-ropogva kidőlt. ― Azt a fát még Aro ültette, ezzel szentesítve esküjét a város védelmére. ― Milyen ironikus! ― Mintha szándékosan így időzített volna.

― Miféle választ vársz?

― Velem tartasz ebben a harcban? ― kérdezte egyenesen.

― Jól tudod, én nem harcolok.

― Igen. Yori lelke a legjámborabb hordozót választotta magának. A legnagyobb gyógyító nem is lehetne másmilyen ― kalandozott el, azután határozottan rám nézett. ― Várom a válaszodat! ― Kétségbeesetten hallgattam a pusztítás hangjait. A halálhörgésekbe fúló sikolyokat és elszánt kiáltásokat. Az ég fekete szövetét a várost emésztő lángok festették vörösre, a folyó tiszta vizét vér szennyezte. Megszédültem a borzasztó kíntól, ami belém robbant. Egyszerre éreztem minden egyes ember fájdalmát. A csalódottság, veszteség és árulás érzései fojtogatóan tekeredtek körém. Nem bírtam tovább.

― Nem ― suttogtam könnyek között. ― Inkább a halál. ― Hosszú percekig nem szólt semmit. Azután kinyitottam a szememet, és az előttem álló férfira néztem. Arcán egy pillanatig halálos düh tükröződött, amit azonnal elleplezett.

― Halál? ― ismételte tompán. ― Gondolod, kockáztatnám a saját hatalmamat? ― Zavarodottan néztem rá, ahogy felsejlett előttem a célja. Aro nem akart megölni. – Nem, annál sokkal kegyetlenebb dolgot talált ki a számomra. – Nem véletlenül idézte elő a lándzsát. ― Börtönbe akart zárni. ― Az arcom elé emelte a lándzsát, és a bőrömhöz nyomta a pengét. Apró vágást ejtett rajtam, melyből vér serkent. Próbáltam szilárdan tartani magam, de hirtelen fáradtság vett erőt rajtam.

― Mi lesz a várossal? ― A nyelvem egyre lassabban forgott.

― Még mindig a város érdekel? ― Olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkát a bőrömön éreztem. ― Vagy inkább a szíved választottja? ― Nem voltam hajlandó erre választ adni.

― Mi mind csak egy dolog miatt létezünk ― pillantottam fel hidegen csillogó zöld szemébe. Alig tudtam kivenni az arcvonásait, a látásom elhomályosult. ― Azért, hogy megfékezzük a démonokat. ― Megszédültem, a légzésem egyre jobban elnehezült.

― Szép kis mese, de szerinted, ez valóban így is van? A tények tudatos elferdítése mindig kapóra jött a hataloméhes embereknek.

―Te sem különbözöl tőlük.

― Lehet, vagy talán mégis? ― kérdezett vissza. A lábam elgyengült, tenyeremmel megpróbáltam a falnak támaszkodni. ― Már szédülsz? ― Elkapott, még mielőtt eleshettem volna. ― Pihenj le! ― Gyengéden felemelt a karjába, és a futonra fektetett. ― A legbátrabb ellenfélnek kijár a tisztelet ― simogatta meg tétován a hajamat, majd visszahúzta a kezét. ― A lándzsa mérge lassan árad szét a testedben ― magyarázta. ― Először a véráramon keresztül elálmosít, azután végleg elaltat.

― Bebörtönzöl.

― Pontosan – értett egyet. ― Tudod, mi a legszebb az egészben? Mindenki azt fogja hinni, hogy egy démon ölt meg, és a lelked örökre elveszett. Ráadásul a démon nem lesz más, mint – tartott hatásszünetet ― a mindenki által rettegett Reiga.

― Ezt nem teheted.

― Már megtettem. ― Igaza volt. Valóban megtette.

― Mi a valódi célod? Nem hinném… ― köhögés szakította félbe a szavaimat. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a torkom kiszáradt. ― Nem hinném, hogy csak miattam jöttél ide ― folytattam erőtlenül. ― A forrás a végső célod igaz?

― A forrás? ― húzta fel értetlenkedve a szemöldökét. ― Azt hittem, ennél okosabb vagy, Yomi. Kit érdekel a forrás, amikor egy magasrangú opast pappá szentelt gyermekéből nyerhetek erőt? ― Szóval végig Reigát akarta.

― Ó, ne... Te szörnyeteg! ― suttogtam.

― Így van. Nemsokban különbözöm azoktól, akiket az alvilág lényeiként tisztelünk. ― A lángok fénye aranylóan pattant vissza Aro sötétbarna hajáról. Markáns arcvonásai idegennek tűntek. ― Mi a válaszod, Yomi? Még visszafordíthatom a méreg hatását, ha igent mondasz. ― A fájdalom elborított. Görcsökkel kínozta az izmaimat, a fejfájástól hányingerem támadt. Mégsem tépelődtem. Soha nem adhattam meg magam egy olyan szörnyetegnek, mint ez itt. Soha nem kaphatta meg az erőmet.

― Nem adom el a lelkemet ― leheltem alig hallhatóan.

― Ó? ― Csodálkozva felhúzta a szemöldökét. ― Ez esetben élvezd a pokol legsötétebb bugyrát, Yomi! – hajolt közel, és puha csókot nyomott a homlokomra. ― Az örökkévalóságig raboskodni fogsz ― ígérte. Megsuhintotta a lándzsáját, és minden elsötétült körülöttem.

Amikor újra magamhoz tértem, a tűz már a teraszt ostromolta. Döbbenten pislogtam egyet, mert nem értettem, mi történt. Azt hittem, meghaltam. Szúró fájdalom hasított gyomromba, pontosan ott, ahol Aro megvágott. ― Tehát még élek. ― Az egyetlen magyarázat a gyógyító erőm lehetett, amely nem engedett távozni ebből a világból. A füst hamuvá piszkolódott pernyéket hozott magával, melyek megpihentek a padlón és az arcomon. Nagy kortyokban nyeltem a forró levegőt, és felköhögtem. A füst csípte a szememet, de ahhoz már nem volt erőm, hogy talpra álljak, és elhagyjam ezt a szobát.

― Yomi! – Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Tétova érintést éreztem az arcomon. Hunyorogva igyekeztem fókuszálni, hogy láthassam, ki van a szobában.

― Reiga? ― súgtam boldogan. Hát, eljött. Itt van. A futonom mellett térdelt, és gyengéden simogatta a hajamat. ― Próbáltam felvenni ellenük a harcot, de nem ment. Olyan erősek voltak... és nem... fogyott el az energiájuk. ― Annyi mindent szerettem volna elmondani neki. Aroról, az összeesküvésről. Arról, hogy menekülnie kellene innen

― Végig azt hitted, én vagyok az áruló – simogatta meg finoman az arcomat. Az érintése, a jelenléte megnyugtatott.

― Aggódtam érted... Annyira aggódtam – folytattam rendületlenül. A levegőt csak kapkodni tudtam, a kezem egyre jobban remegett. El kellett neki mondanom, miért kételkedtem benne. ― Olyan homályos volt az elméd... Még csak azt sem vetted észre, hogy mindegyik miattad jött ide ― próbáltam világosan és érthetően beszélni, de képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. ― Te keltetted őket életre! ― Meg akartam értetni vele, hogy mennyire fontos a szerepe ebben a harcban.

― Ne beszélj! Persze, nem szándékosan tetted. Bármit is mondtak a városban, az mind nem volt igaz. Nem... – magyarázkodott, de itt nem ő volt az, akinek bármiért is bocsánatot kellett volna kérnie. Szeme felém rebbent, majd rám mosolygott. Lelke borzalmas kíntól égett.

― Az összeset kiégettem. Ugye? – Amikor a testem Aro varázslata ellen védekezett, minden energiáját mozgósította, hogy engem megmenthessen.

― A szentséges, édes kamikra! Ez... Yomi – kezdte megtörten, de egyetlen pillantással csendre intettem.

― Ölelj át, Reiga!

― Nem, én ezt nem tehetem. – Üres arccal bámult maga elé.

― Kérlek! ― Teste megrázkódott, ahogy óvatosan felém nyúlt, vérem a ruhájára kenődött. Amilyen finoman csak lehetett átfont a karjával, és magához húzott. Megkapaszkodtam benne, és hozzásimultam. Friss illata betöltötte az orromat, azután már a saját vérem fémes illatát éreztem. A teste folyamatosan remegett, némán sírt. Hogyan segíthetnék neki? ― Ez a Halál? ― A fények egyre vakítóbakká váltak, már nem éreztem a fájdalmat. ― Mert ha az, akkor nem is olyan szörnyű, mint hiszed. Már látom, milyen. Nem sötét vagy hideg... Egyáltalán nem rémisztő. ― A két világ között egyensúlyoztam, de olyan nehéz volt az elszakadás. Szerettem volna Reigával maradni és Takashiróval beszélgetni. A cseresznyefák virágzását nézni. A gyerekeknek mesélni. Mégis tudtam, hogy már nincs visszaút. Nemsokára indulnom kell. ― A halál csak egy újabb kapu, amit kinyitunk magunkban, Reiga. Ezt pedig te tudod a legjobban, hiszen te magad is képes vagy kapukat kinyitni. Én pedig láttam... Láttam mindent, és ne félj... Ne félj... Te... ― Apró vércsepp buggyant ki a szám szélén, melyet egyre több és több követett. Szerettem volna elmondani neki, hogy ne féljen! ― Te sírsz? ― Felemeltem a kezemet, és megsimogattam az arcát. Állítólag minden szentnek lehetett egy kívánsága a halála előtt. Ez a kívánság pedig áldásként vagy átokként szállt arra, akinek kérték. Az én utolsó kívánságom egy különleges áldás volt Reiga számára. Olyan, melyet csak hosszú évek, talán évszázadok múlva érzékelhetett. ― Ne sírj, kérlek… ― Nemsokára minden rendben lesz. Hirtelen felrémlett előttem a két sárkány képe, de most másképpen láttam őket. A halál fényében valóban minden értelmet nyert. Az addig rejtvényként kísértő álom és a két sárkány összecsapása egyaránt. A végzetünk ugyanúgy elkerülhetetlen volt, mint más halandóé. Bármilyen utat is választottunk, nem térhettünk el a ránk szabott végcéltól. Ki volt a két sárkány?

A két sárkány valójában két fivér volt, akik az örökkévalóságon át csatáztak egymással. Lelküket a bosszú, a harag és a mélységes szeretet kötötte össze olyan szorosan, hogy már nem lehetett megkülönböztetni az egyiket a másiktól. A lelkük összeolvadt. ― Takashiro, Reiga mintha csak össze lennétek nőve. ― A lelkem felröppent a csillagok közé, onnan pedig lezuhant a megnyíló pokol egy elrejtett bugyrába. A börtönöm már várt, mégis boldogsággal töltött el a tudat, hogy Reiga kapta meg az utolsó áldásomat.

„Azt kívánom, hogy a remény örökké kísérjen el téged, Reiga."

8