December 20, 1830

Éponine egy széken kuporgott a tűz előtt. Kezében egy tű volt és a férje szakadt kabátja, de nem varrt. Helyette Enjolrast bámulta, de úgy tett, mintha a varrással lenne elfoglalva.

Enjolras szemben ült vele egy kis asztal mögött és egy vastag könyvbe mélyedve tanult. Mióta hazaért fel sem nézett a tanulmányaiból, azt mondta, be kell hoznia magát, anélkül nem tud tiszta lelkiismerettel elmenni a Musainba se, így ezt a könyvdiétát csinálta, beletemetkezve. Még így fáradtan is olyan volt, mint egy angyal, ahogy szőke fürtjei a szemébe lógtak. Idegesen igazgatta, de folyton visszahullott a szemébe.

Még mindig rejtély volt neki ez a férfi. Amikor még nem ismerte, hűvösnek és távolságtartónak látta, de az eskövőjük óta meglátta a másik oldalát is. Látta a barátaival, akikkel úgy viselkedik, mint egy gondoskodó testvér. Hallgatta a beszédeit a hitéről – tényleg őt hallgatta, és egyáltalán nem is figyelt akkor Mariusra, és büszke volt rá, hogy egy ilyen férfi van mellette. Szigorú férfinak ismerte, de csak az elveit követte, igazából szelíd volt és jóleső melegséget árasztott a jelenléte. Most már értette, miért nevezte Grantaire a tűz és a jég emberének. Soha nem találkozott még ilyen emberrel. Ragaszkodott az elveihez és teljes lelkével harcolt is értük, néha már megszállottan. Szigorú volt magához, tökéletes akart lenni, és olyan tiszta, mint az ártatlanság. Nagyon jóképű volt, és ezt kamaszkorában ki is használta a csinos nők társaságában, mint hallotta, és most vezeklésként üldözi a hazáját, hogy megtisztítsa a lelkét. Éponine hozzá képest szennyesnek érezte magát. Montparnasse-ra gondolt, és arra, ha az tudna Enjolrasról, nem tudna nyugodtan aludni. Montparnasse-t nem érdekelte volna a házasság, és nem is érdekelte semmi, ő minden nőt birtokolni akart, és amit akart, meg is kapott. Montparnasse mindenképp kihasználta volna a helyzetet (ki is használta ezelőtt), de ha Enjolras helyében lett volna… Enjolras azonban tiszta volt és becsületes, joga lett volna hozzá, mégsem tett semmit.

Éponine egyszerűen nem értette. Ismerte az embereket, de ez a férfi eddig minden szabálynak ellent mondtott, amit megtanult.

Enjolra felnézett, és rajtakapta a lányt, hogy bámulja. Éponine gyorsan elkapta a tekintetét a kék szemek elöl, kezébe fogta a tűt, és varrni kezdett, de közben érezte, hogy teljesen elpirul és zavarában megszúrta az ujját.

Abban a pillanatban egy dühös dörömbölés hallatszott a bejárati ajtón. Mielőtt bármelyikőjük megmozdulhatott volna, az ajtó kivágódott és Olivier Enjolras állt a küszöbön. Éponine még soha sem látta ezelőtt, de azonnal tudta, ki ő. Tükörképe fiának, ugyan az a haj, arc, csak a szemük más, a fiáé tengerkék, az apáé mandula, amiből most szikrák pattogtak.

Hideg tekintete először a széken ülő Éponine-on állapodott meg, és csak utána fordult a fiához, aki akkorra már felállt.

- Antoine, az Isten szerelmére, mit csináltál? – üvöltött Olivier. Kiakadása ellenére még mindig talpig úriembernek látszott. Nem hiába, tábornok volt, az ordítozás tette naggyá. A fiára nézett, aki bármelyik percben felrobbanhatott volna. A harag és aggodalom teljes keveredésével szelte át a szalont és hevesen gesztikulálva beszélt:

- Amikor megkaptuk a leveled, azt hittem csak viccelsz. Az én fiam soha nem lenne képes ilyesmire. Lehet, hogy az ideái megszállottja, de tudja mi a dolga és kötelessége. Ez valami őrült játék, hogy bosszantsa szegény apját. Anyád nagyon feldúlt lett, és hogy megnyugtassam, azonnal Párizsba utaztam, ahogy lehetséges, és azzal a hírrel térjek vissza, hogy minden rendben. Erre mit látok? Azt, hogy te tényleg egy kis szajhát szereztél magadnak! – mutatott Éponine irányába. – Még egyszer kérdezem, Antoine: mit tettél?

Antoine apja kitörésével ellentétben nyugodtan válaszolt.

- Azt tettem, amit a szívem és a lelkiismeretem megkövetelt. Ezt az egy dolgot tettem, Apám. Azt hiszem, ezt te magad tanítottad nekem, hogy hallgassak rá.

- Ostoba kölyök!

- Nem vagyok már gyerek. Nem vagyok többé a bábod, amit ráncigálhatsz.

Az apa tajtékzott a dühtől.

- A családod, a rangod, a kötelességed semmit sem jelent neked? Legyen! Ha neked az a vágyad, hogy lázadj apád ellen, a korona ellen, mit tehetek? De gondolj szegény anyádra!

Enjolras sóhajtott, Éponine sejtette, hogy ezt már hallotta. Olivier ránézett.

- Ne nézz így rám, fiam. Ismered anyád milyen gyenge idegzetű. Amikor megkapta a leveled, ágynak esett, a legjobb tudásom szerint cselekedtem, de nem lett jobban semmitől.

- A te feladatod, hogy gondját viseld a feleséged idegeinek, nem az enyém – válaszolt Enjolras.

- Akkor már anyád sem érdekel? Nem szégyelled magad!

- Mondtam, hogy ne engedd neki, hogy minden helyzetből ilyen komikus színjátékot csináljon.

- Hát jó. Ha ennyire nem szereted a saját családod, talán a tényeket megérted! Az eljegyzést teljesen elrendeztük. Van fogalmad róla, mennyi tervezéssel járt, hogy Mlle. Guillory legyen a menyasszonyod?

- Biztos vagyok benne, hogy Ciel Guillory és te már csecsemő korunk óta tervezitek. Ha akkor megkérdeztél volna, biztos nem ellenkeztem volna, de most visszautasítottam volna. Hyacinthe és én kétségtelenül a legössze-nem-illőbb pár lennénk, akik valaha összeházasodtak. Szerencsére nem így történt, kivéve neked, Apám.

Olivier egyenesen a fia szemébe nézett.

-Te ostoba, szégyentelen, érzéketlen fiú! Az a lány szerelmes beléd, és mindig az is lesz!

- A gyerekes képzelgéseire alapozod az én boldogságomat?

- Amit egy egyszerű koszos munkáslány mellett találtál meg, akit az utcán láttál meg? Egy koszos ringyót egy finom hölgy helyett? Istenem, Antoine, ez egyáltalán nem is csinos! Miért tetted ezt?

Enjolras dühösen nézett rá.

- Megköszönném, ha nem sértegetnéd a feleségem – mondta hűvösen.

Olivier hisztérikusan felnevetett.

- Te tényleg a feleségednek nevezed azt a mocskos kis csatorna patkányt?

Ha még nem volt dühös, a fiúból most minden udvariasság eltűnt.

- Ő nem az. Ő egy nő, egy tiszteletreméltó hölgy, és a neve Madame Éponine Enjolras. És hogy őszinte legyek, az én feleségem százszor jobb, mint a tied.

Olivier nem hagyta, hogy befejezze, keze a magasba lendült és bal oldalt pofon ütötte a fiát, aki megtántorodott az ütés erejétől. Amikor felegyenesedett, szembe találta magát apja dühös szemeivel.

- Hálátlan bolond! – üvöltötte az apa. – Hogy merészeled…!

- ELÉG!

Éponine sikított fel. Mióta Olivier belépett a házba, csak ült láthatatlanul a székben és próbálta visszafojtani magát, de eddig sikerült. Felpattant, a tű és a kabát a földön hevert, és bár vézna volt és pici, a szemei éktelen villámokat szórtak, senki nem képzelhette, hogy ennyi erő van benne. Gyorsan Enjolras mellett termett és le sem vette a szemét Olivierről.

- Hogy merészeli? Maga hogy képzeli! Beront az otthonunkba, lebecsmérli a fiát, bírálja és sértegeti? Antoine a legjobb férfi, a legnemesebb, akivel valaha találkoztam, és nem fogom tétlenül nézni, hogy bántja. Nem hagyom!

Hihetetlen volt abban a pillanatban, lenyűgöző, és a halvány rózsaszín fűzős ruha ellenére áradt belőle a vadság és az erő.

Olyan volt mint egy macska, ami az egyik percben még összegömbölyödve békésen dorombol, de a következő percben felpúposítja a hátát, fúj és karmol. Rémisztő látvány volt.

A dühtől Éponine nem volt csúnya, sőt! Bámulatos volt, a harag megszépítette. Enjolrast mintha mégegyszer arcon ütötték volna. Olivier ledermedve állt.

- Madame – kezdte hűvösen. – Meg kell kérjem, ne avatkozzon a fiam és az én dolgomba.

- A férjem ügyei az én ügyeim is, főleg ha rólam van szó – felelte élesen. – Nem ismerem önt, Monsieur, és ön sem ismer engem, de értse meg, nem hagyhatom, hogy bántsák azt, aki fontos nekem. Mondjon rólam, amit akar, nem bánom. Aminek elmond, valószínűleg hallottam már. De ha hozzá beszél, emberi módon tegye, kérem!

Olivier összeszűkítette a szemeit, de Éponine állta a pillantását, és érezte, nincs helye több vitának. A fiához fordult.

- Szégyent hozol a családodra. Csak anyád miatt nem folytatom ezt a veszekedést, és nem is mondom el neki, összetörne a szíve.

Éponine még mindig vibrált, azért Olivier úgy döntött, távozik.

- Kitalálok, ne fáradj.

Megfordult, de még az utolsó percben vissza kiáltott.

- Élvezd ennek a kis ringyónak a társaságát, Antoine. Remélem jobb időtöltés és kellemesebb, mint a családod – azzal becsapta az ajtót.

Éponine bámulta egy darabig a csukott ajtót, majd Enjolrashoz fordult. Nyugodtnak tűnt, de a szája még remegett és a szeme is zavarodott volt.

Éponine nem volt jó a szánalomban és empátiában, de most érezte, mi lehet a férjével. A családi viták nem ismeretlenek számára, és ezt nem tudta elrejteni. Enjolras tapasztalta ezt másokon, de hogy vele történt meg, hatalmas kín volt. Jó lenne foglalkozni vele, gondolta Éponine, akit érdekelt ez a férfi, ki tudja miért? És óvatosan hozzáért.

- Kicsit megduzzadt. Gyere, hagy nézzem meg.

Megvizsgálta a sebet, ahol Olivier megütötte és csettintett a nyelvével.

- Huh, gyűrű lehetett rajta, van egy kis vágás, éppen itt. Ugye a szemét nem érte el?

Nemet intett.

- Sovány vígasz – jegyezte meg halkan. – Kicsit vérzik, de csak egy kicsit.

- Nem baj.

- Hagy ápoljam le – kérte. – Kicsit le kell mostni, és hűteni. Nem lenne szép, ha elcsúnyítaná a jóképű arcát.

Az utolsó szavaival kis vidámságot próbált csempészni a másik arcára, anélkül, hogy erőltetné. Úgy tűnik, hogy működött, mert a feszültség oldódott benne és megnyugodott.

Leültette a kanapéra, és hozott a konyhából egy kis tálat, majd az ablakhoz ment és egy kis havat tett bele. Ahogy olvadt a hó, egy kis anyagot mártogatott bele, és óvatosan kezelésbe vette a sebet. Hozott egy üveg pálinkát is.

- Most kicsit csípni fog – mondta, és az alkoholos kendővel óvatosan hozzáért a porcelán archoz. Enjolras felszisszent.

- Nem olyan mély. Csak jobban vérzik, mert a fej és arc sérülések jobban véreznek.

- Igen, tudom.

Megmerítette a kendőt a hideg vízben és letörölgette a sebet. Gyöngéden lemosta a vért.

- Tartsa még oda egy kicsit, a hideg összehúzza majd. Látszani fog, de hamar elmúlik.

Néhány percig csendben ültek, az előbbi eseményeken elmerengve.

Éponine nézte a fiút, de nem tudta megállapítani, mire gondol, az arca semmit sem árult el. Teljesen a goldolataiba merült. Szavak nélkül, ebben jó volt. Vett egy mély levegőt.

Végül Éponine szólalt meg.

- Sajnálom, ezt nem érdemelte meg.

- Ilyen az apám – felelte keserűen. – Mindig vetekszik az angol társadalmi osztállyal. Nem nagy meglepetés.

- Azt hiszem, a gazdagok nem mindig jobbak a szegényeknél.

Enjolras bánatosan sóhajtott.

- El kell mondanom valamit. Tudod, azt hiszem most láttalak először téged igazán dühösnek.

- És milyen volt?

- Egy kicsit rémisztő.

Éponine felkacagott.

– Még a tolvajok és bűnözők szívét is félelemmel töltöm el! – majd hozzá tette. – Tényleg, azt gondolja tréfálok, de kérdezze csak meg apám barátait!

Erre a fiú megint elmosolyodott. Igazából nagyon helyes volt, amikor mosolygott, gondolta a lány.

Éponine megint csöndben volt, de csak hogy összeszedje a bátorságát a kérdéséhez.

- Antoine... amit mondott...

- Igen?

- Azt hogy értette? Amikor azt mondta, hogy jobb nő vagyok, mint az anyja…

Komolyan nézett rá.

- Igen, komolyan mondtam. Szeretem anyámat, ez nem kérdés. Lenne egy fiúnak más választása? De az anyám… mondjuk ki, elég gyenge természet. Azokhoz a hölgyekhez tartozik, akiknek soha semmilyen feladatuk vagy kihívásuk nem volt az életben. Soha nem volt semmi baja, hacsak nem a ruhája színének kiválasztása. Szeretem, ahogy a fiú az anyját, de nem tudom tisztelni. És itt vagy te, akit tudok. Leszámítva a műveltségi körülményeket, meg vagyok győződve, hogy egy csodálatos nő vagy.

Éponine, akit teljesen meghatottak a szavai, nem tudott uralkodni magán és megölelte a férfit, arcát a vállába temette. Ez kicsit meglepte Enjolrast, amíg a lány meg nem szólalt gyenge hangon.

- Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha mondtak nekem.

Erre Enjolras zavartan átölelte a lányt. Így maradtak pár percig, mind a ketten a másikba menekülve.

Enjolras simogatta a göndör tincseket és a vékony kis vállakat. Nagyon megkedvelte, hasított belé a felismerés. Nem tudta hogy történt és mikor, de már egyáltalán nem bánta ezt a házasságot. Nem gondolta volna, hogy talán még barátok is lehetnek ezzel a fiatal lánnyal, de most ezernyi gondolat cikázott a fejében.

Csak azért kedvelheti, mert szükséges, a kapcsolatuk megkívánja a másik iránti figyelmet és tiszteletet. Nem kötelessége romantikus érzéseket táplálnia a másik iránt, elég a törődés egy életen át. Vagy a magasabb erő szólt bele? Isten előtt fogadtak egymásnak hűséget, ez is ösztönözheti, hogy szeresse a másikat. A házasság barátságra épül, és ez a fajta kapcsoltat sokat ért a szemében, mint bármely másik házasság, amely megkeseredik a szerelem miatt.

Éponine a maga részéről, szintén máshogy látta a helyzetet. Eddig csak az Amis hideg vezetőjét látta benne, de ezt most egy teljesen másik Antoine Enjolras váltotta fel. Félt attól, amit az anyja mondott, és elköveti ugyanazt a hibát, hogy szerelem nélkül házasodik, de az élet Madame Enjolrasként nem tűnt rossznak. Ha valami megéri, hogy föladja Mariust, az ez, Musichettának igaza volt. Enjolras jó hozzá.

- Antoine?

- Hm?

- Nagyszerű barátok leszünk, ugye?

-Igen Éponine, azt hiszem, igen.