XIV. fejezet

A paráznaság jutalma

Mihelyst a pindurpandúr elhagyta a tetthelyet, Envy egy lendületes, kecses ugrással máris a medence partján termett, nagyjából felitatta bőréről a vízcseppeket, belebújt a fürdőköntösbe, majd a ruhakupacot felkapva a szekrényekhez sietett, és berakta azt az egyik üres polcra. Amennyiben egyedül lett volna, akkor is meztelenül feküdt volna bele abba a hihetetlenül finom tapintású selyemágyneműbe, így meg aztán végképp. Lehet, hogy Edward szégyellős, ő viszont nem az; nincs mit szégyellnie. Nem mintha a másiknak volna, mi több a feltételezettnél is vonzóbban, izgatóbban néz ki, amit csak tetéz az ártatlan pironkodása. Fölöttébb élvezetes lesz elszórakozgatni vele egy kicsit.

Végül rövid mérlegelést követően magához vette, ami hirtelen jött, ámde annál nagyszerűbb ötletének megvalósításában a segítségére lehet, és csak miután lenyomta a kilincset, nyilallt belé, hogy talán mégsem azt kellett volna választania. Megvonta a vállát. A célnak voltaképpen bármelyik megfelel, az ő kezei közt úgyis elegendő erotikus töltetet kap majd az eredendően megnyugtató, álomidéző hatással bíró aroma. A válogatás helyett sokkal fontosabb a gyorsaság, hogy a pöttöm bébibogyó ne élhessen azzal az alvásmímelős, ócska trükkel. Az önmagához képest kedves imázsba ugyanis nem illene bele, ha megpróbálná felébreszteni, viszont maga a tény, hogy füstbe ment a terve, annyira frusztrálná, hogy úgysem hagyná békén. Jobb megelőzni a bajt a nemkívánatos következményekkel együtt.

Persze az is könnyen elképzelhető, hogy Edward azóta transzmutált egy falat az ajtó elé – ha már egyszer alkimista. Vagy kitalált valami mást, elvégre elég okos, sőt néha már-már túl okos is. Miközben azonban kilépett a fürdőből, majd lazán nekitámaszkodott az ajtófélfának, elégedetten konstatálta, hogy a másik semmi ilyesmit nem csinált; még odáig sem jutott el, hogy normálisan begombolja a nadrágját.

Ahogy ráemelte aranyló borostyán tekintetét, ahhoz hasonlatosan nézve rá, mint mikor Zoisite társaságában visszatért a szalonba, mégis valahogy másként, meghatározhatatlanul mélyebben, magával ragadóbban; és Envy látni vélte önnön valójának, egész lényének leképeződését a szemek fekete bogarainak fényes tükörpáncélján, akárha örökkévaló ideig csapdába esett volna a nem is létező lelke; de mégsem ő volt, hanem valaki más: valaki, aki sokkal rosszabb, gyengébb, ugyanakkor sokkal jobb és erősebb nála. Egy árny. Egy árny, aki kapaszkodik belé rendületlenül, megingathatatlanul immáron közel négyszáz éve. Egy bosszantó jelenés, egy kellemetlenkedő kísértet, egy törhetetlennek tűnő illúzió, mely abban a tévedésben leledzik, hogy most szabaddá lehet, hogy a felszínre törve igazzá válhat; holott hazug mivolta miatt kizárólag a kihasználás és a teljes megsemmisülés a sorsa – miként Edward Elricnek.

- Feleslegesen öltöztél fel, cukorborsóm – szólalt meg végül, szándékosan zúzva szilánkokra a már-már meghittnek mondható pillanatot. – Ahhoz, amit elterveztem, nem lesz szükség a ruháidra. Meglehetősen kényelmetlen lenne – vigyorodott el kajánul. Határozottan szórakoztatta a másik kényelmetlen feszengése, közben azonban kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se tegyen semmiféle fenyegető mozdulatot. Az csak elijesztené a zsákmányt, habár a zsákmány ennek ellenére is riadalmat mutatott: pillantása ide-oda rebbent, akárha lényegesen érdekfeszítőbbnek találná a szoba berendezését nála, Envynél. Ami nonszensz.

- Nézd csak, mire bukkantam az egyik szekrényben? – húzott elő a fürdőköntös mély zsebéből egy körülbelül húsz centi hosszú, áttetsző, halványlilás színű, hengeres tárgyat, hogy ismét magára irányítsa a figyelmet.
- Az… az… Mi az? – hebegte, és arcán az izgatott zavartság vörösét felülírta a kétségbeesés sápadtsága. – Valamiféle… szexuális segédeszköz? – pislogott idegesen.
Szexuális segédeszköz? Ez meg vajon hogy jutott az eszébe? Bár legalább megmagyarázza a reakcióját, amit más esetben, mondjuk a halála előtt oly szívesen látna rajta, de nem most, amikor nem is akarja bántani.

- Masszázsolaj… – csóválta meg a fejét, és alig bírta megállni, hogy fel ne vihogjon. – Jaj már, minimanó! Nem gondoltam volna, hogy ennyire perverz vagy – kuncogott, amivel ismételten pirulásra késztette.
- Tényleg… masszázsolaj? – kérdezte szkeptikusan, Envy pedig bólintott. – És mit akarsz vele csinálni?
- Hmm… talán megmasszírozni – válaszolta magától értetődőn, miközben igencsak mulattatta a helyzet.
- Most komolyan. Megmasszírozni. – A vonásai azt tükrözték, hogy kezdi elveszteni a türelmét, ő viszont nem kívánta felhúzni; pontosabban nem így.

- A hátad…
- Tessék?
- A kis csecsebecséid, legyenek akármilyen remekművek, mégiscsak mesterséges, nem emberi végtagok. Egyenetlen terhelést rónak a gerincedre, ezáltal az izmaidra is. Ezért fáj a hátad, amihez, csak úgy megjegyzem, meglehetősen fiatal vagy.
- De… honnan…? – lepődött meg.

- Van szemem – közölte a nyilvánvalót. – És segíteni akarok. Kivételesen – tette hozzá, mert ez már nem volt annyira nyilvánvaló, legalábbis a másik arckifejezéséből ítélve.
- Segíteni? Nekem? – hitetlenkedett továbbra is.
- Igen. Fájós háttal kevésbé készségesen tudnál a kedvemre tenni, amit a végén még sértésnek vennék, úgyhogy ha a helyedben volnék, nem utasítanám vissza az ajánlatot – csempészett egy leheletnyi fenyegetést mondandójába. – Bár… – húzta össze a szemét némileg színlelt, némileg valós felháborodással – az már önmagában felér egy sértéssel, hogy szerinted segédeszközre van szükségem, hogy kielégítselek… amikor csak akarod… ahányszor csak akarod – mélyítette el a hangját, majd elégedetten figyelte a hatást: a szaporábbá váló lélegzetvételt, a táguló pupillákat és a fellobbanó lángrózsákat az arcon. Ha ez idáig lett volna bármiféle kétsége (mint ahogyan nem volt), most egyértelműen meggyőződhetett arról, hogy Edwardnak, hiába törekszik tagadni szavakkal, igazából nem lenne ellenére, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek egymással.
- Mióta érdekel, hogy mit akarok? Nemrég még azt mondtad…

- Mondok néha olyasmit, amit nem gondolok komolyan – legyintett. – Csak mert vicces.
- Fura egy humorod van – állapította meg, és feszültsége oldódni látszott, amit megkönnyebbült mosolya is tükrözött.
- Nem újdonság. Az embereket valami miatt nem túlzottan szórakoztatja, ha a frászt hozom rájuk.
- Tipped sincs, hogy miért, igaz?

- Nem különösebben foglalkoztat. De ugye… nem hitted azt, hogy erőszakkal magamévá teszlek… néhányszor? – kérdezte, mintha bántaná a feltételezés, mire a másik nyelt egyet. – Ugyan már, Edward, utána meg kéne hogy öljelek. És ismét elérkeztünk egy olyan ponthoz, amit meg már tisztáztunk. Persze, ha efféle vágyaid vannak, én teljesíthetem, azon ne múljon – nyalta meg a szája szélét.
- Nem, dehogyis! – érkezett a gyors felelet.
- Akkor kezdhetsz vetkőzni – mutatta fel nyomatékképpen a flakont. – Egyébként meg az elsőnek különlegesnek kell lennie… és emlékezetesnek – fűzte hozzá a hányingerkeltően romantikus, naiv képzelgést, maga sem tudva, milyen indíttatásból.

Igen. Kétségkívül különleges és emlékezetes volna, ha azt tenné vele; de még különlegesebb és emlékezetesebb lesz, ha nem teszi. Elvégre nem sok hiányzik hozzá, hogy az acélmütyür önként sétáljon bele a kelepcébe, hogy kéjmámortól remegve, kielégülésért könyörögve vesse magát a karjaiba. A végén még neki kell félnie attól, hogy a másik leteperi; nem mintha félne.

Az elsőnek különlegesnek kell lennie… és emlékezetesnek. Miért? Ő nem is emlékezett rá. Sem az arcára – bár Edwardra alighanem hasonlított, hiszen xerxészi volt –, sem magára az érzésre, az érintésekre, az ízekre, az illatokra, a sóhajokra; arra, hogy milyen volt emberként. Az utolsó annál inkább megragadt benne makacs, megmásíthatatlan álságosságával; pontosabban az, ami utána következett.

Biztosra vette, hogy elég óvatos, hogy körültekintő és észrevétlen, amikor éjnek idején macskaügyességgel kimászott szobájának ablakán a tetőre, majd átugrott a vén diófa ágára, mely mintha csakis arra teremtetett volna, hogy tettestársa legyen a szökdösésben. Sokkal izgalmasabb volt tilosban járni, ráadásul amúgy sem lett volna szerencsés Dante orrára kötni a titkait. A nő gyűlölte, ha ő jól merészelte érezni magát, és olyankor még elviselhetetlenebb volt, mint általában.

Egyszer aztán az a bizonyos faág megelégelte a terhelést, váratlanul leszakadt alatta, és ő épphogy nyakát nem szegte; ami talán jobb lett volna. Dante, akár valami fúria rontott ki a házból a hatalmas robajra, majd mindenféle mocskos szavakat vágott a fejéhez, amiknek a nagy részét nem is értette. Szégyentelen szajhának nevezte, tetű kurvának meg aljas kis hímringyónak, aki gátlástalanul hentereg minden szembejövővel; és azt üvöltötte, hogy a hozzá hasonló csábító kéjelgők kínkeserves büntetést érdemelnek, meg hogy ezért megkapja majd a maga jutalmát, és szenvedni fog, míg világ a világ. A végén olyan erővel ütötte pofon, hogy ha az idáig nem szédült volna a zuhanástól, akkor is mindenképpen csillagokat látott volna; összekoccantak a fogai, és könnybe lábadt a szeme a fájdalomra.

Ennek már Hohenheim is szemtanúja volt, mert pont kilépett az ajtón, gyaníthatóan az ordítozást hallva, és felküldte őt a szobájába azzal, hogy próbáljon meg megnyugodni, és hogy minden rendben lesz. Aztán Dante és a férfi veszekedtek. Nem. Az nem egy egyszerű veszekedés volt, mert máskor is előfordultak köztük nézeteltérések, de akkor tőlük zengett a környék, ő pedig a takaró alatt reszketve-zokogva várta, hogy csituljon el végre a mennydörgéshez hasonlatos hangorkán; mígnem a kimerültség végett mély, álomtalan alvásba szenderült. Mire felébredt, Hohenheim elment, és valami gyökeresen megváltozott.

Dante életében először és utoljára bocsánatot kért tőle, és a kegyeit keresve faggatta, hogy mire lenne szüksége, hogy mit szeretne csinálni, hogy mit kíván enni. Holott addig a napig általában messziről kerülte a konyhát, ha sütés-főzésről volt szó, inkább a titokzatos kísérleteivel foglalkozott. Lehet, már akkor is a Bölcsek Kövét kutatta – szerencsére, mivel amúgy is pocsékul kotyvasztott. Hohenheim meg ritkán tartózkodott otthon, sokszor hívták betegekhez, lévén ő volt közel s távol az egyetlen orvos. Úgyhogy onnantól, hogy felérte a tűzhelyet, neki kellett gondoskodnia az ételről, ha nem akart éhen halni, és rendben tartotta a házat, mert utált volna koszban élni, és mosta a ruhákat, és gondozta a kertet, és mindent megcsinált, amit a felnőttek hanyagoltak. Volt is családja – meg nem is. Habár Hohenheim mindig azt mondogatta, hogy mennyire szereti. Hogy mennyire fontos a számára. Egy valódi kincs. És hogy az övé a leggyönyörűbb, legtisztább lélek a világon. De akkor miért engedte elenyészni?!

Merthogy engedte. És ő gyűlölte érte. A hazugságaiért. A hamis emlékekért, amiket helyette hátra hagyott. A nyomorúságos halálért, amit ő sem gyógyíthatott. Danténak ugyanis igaza volt, a paráznaság jutalma rövidesen lesújtott rá egy borzalmas betegség képében, és mire Hohenheim visszatért – akkor még visszatért, nem ment el végleg, ahogy a nő állította –, ő már haldoklott. A férfi képtelen volt rajta segíteni, ha akart rajta egyáltalán segíteni; ha nem csak a tökéletes homonculus-alapanyagnak tekintette. Dante szerint az elejétől fogva ez volt a szándéka, és a feljegyzései is ezt mutatták – legalábbis az a néhány lap, ami belőlük maradt –, csak nem számított arra, hogy szörnyeteget teremt; vagy nagyon is számított rá, mégis megrettent, és a világ végéig rohant előle, vagy elbujdokolt a föld alá, vagy a jó ég a megmondhatója, hová a francba tűnhetett. A fájdalomért és a megannyi gyötrelemért, amit okozott, a keserű magányért, a szeretetlenségért, amit reá kényszerített… még holtában is bűnhődést érdemel: örökkön örökké.

- Envy! Hé, Envy, minden oké? – rángatta vissza egy aggodalmas, kissé remegő hang a valóságba. Fel sem fogta hirtelen, ki szólongatja, olyannyira magával ragadta az, ami sosemvolt, és mégis oly igaznak tűnt.

Azok az emlékek nem valódiak, Envy. Csak az alkimista érzelmeinek kivetülései; azé az alkimistáé, aki megalkotott. Hohenheimé.

Dante ezzel kapcsolatban csak nem hazudott. Vagy igen, és mindez tényleg megtörtént? Lényegtelen. Úgysem nyerhet felőle bizonyosságot, feleslegesen áltatná hát magát, hiszen aki válaszolhatna a kérdéseire, már nem él. Halottabb nem is lehetne. Ám legyen így.

Ahogy tekintetével Edwardra fókuszált, meglepett elégedettséggel nyugtázta, hogy a másik csakugyan engedelmeskedett az utasításának, és időközben megszabadult ruházatának nagy részétől, kizárólag egy lenge alsónadrágot hagyva magán. Alighanem fázott, mert fogvacogva húzta össze magát, és az is meglehet, hogy egy kicsit izgult is. Nem baj. Ő majd felmelegíti, amiként eloszlatja idegességét is, megmutatja, hogy nem kell tőle félnie. Egyelőre. Mert mire ráébred – ha egyáltalán ráébred –, hogy mégiscsak félnie, rettegnie kellene, és elfutnia, elrejtőznie, akár az apja, addigra már késő lesz. Nem marad számára kiút. Nem lesz hová mennie. Nem lesz hová menekülnie.

- Igen. Minden oké – bólintott. – Azt nem veszed le?
- Az alsót? Dehogyis! – rázta a fejét hevesen. – Nincs alatta semmi.
- Semmi? – kuncogott fel. – Valami azért csak van. Vagy az is automail?
- Nem, nem automail – vágta rá vörösödő arccal.
Envy elfojtott egy újabb kuncogást, és fölöttébb élvezte, hogy ennyire könnyedén zavarba tudja hozni. Kár, hogy meg kell halnia. Nem kár. Megérdemli. Igazán? Igazán. Az összes ember megérdemli. Az ártatlanok is? Ártatlanok? Olyanok nincsenek. Senki sem ártatlan. Minden ember eredendően bűnös.

- Nos… Edward… – ejtette ki a nevét lágyan – felőlem maradhat, de előfordulhat, hogy véletlenül összekenem, az olaj pedig nem fog kijönni belőle. Feltételezem, nem hoztál magaddal váltásruhát. Vagy tévednék? – duruzsolta. – Ne aggódj, láttam már olyat, sőt – simított végig mutatóujjával lassan az alsó ajkán – voltaképpen az az egyetlen húsféleség, amit hajlandó vagyok a számba venni. – A mondatot és az egész szituációt nemcsak ő találta izgatónak, hanem a másik is, reakciója tisztán kivehető volt a lezser, törtfehér textilen keresztül.
- De… én…

- Nézd, minimanó… bár ez a becenév, úgy veszem észre, bizonyos szempontból a legkevésbé sem illik rád… van egy ajánlatom. Becsukom a szememet, és megígérem, a szavamat adom, hogy nem leskelődöm. Te meg leveted azt az igencsak zavaró ruhadarabot, a csípőd köré tekered a törölközőt, az nem baj, ha foltos lesz, aztán lefekszel az ágyra. Úgy vélem, ez így korrekt, a fürdőköntös alatt rajtam sincsen semmi.
Envy biztosra vette, hogy ezzel az utolsó mondattal elvetette a sulykot, hogy az már nem fér bele a "nem annyira rámenős" kategóriába, ám legnagyobb meglepetésére az apró termetű alkimista tétován bólintott.
- Rendben. De tényleg nem fogsz leskelődni… és nem használod ki a helyzetet…

Szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy a másik ilyen naiv volna, mégis olybá tűnt, akárha az lenne. Sejtelme sem volt, mire gondolhat, mit forgathat a fejében, hogy forgat-e egyáltalán valamit, ám különösebben nem is érdekelte. A lényeg az volt, hogy a viselkedése beleillett az elképzelésébe, és megfelelt a céljainak. Bármi legyen is Edward Elric motivációja, nem számít, a végén hozzá hasonlóan úgyis mindent elveszít majd: az életét… illetve, ami még fontosabb, magát a lelkét. Ami pedig a legszebb, hogy őáltala, Envy által fosztódik meg tőle. Az egész csupáncsak idő kérdése.