Tizennegyedik fejezet

Nyomok

Álmosan pillogó szürkület volt már, az ég alja épphogy csak világított. Halovány, hűvös derengés lapult a kicsiny településen. A népek szétszóródtak, elnyugodtak és pihenéshez készülődtek. Az utcákon maradtak a lődörgő szerelmes párok és az eltévedt lelkek. Köztük Hao, aki fáradtan dörzsölgette szemeit, amik az egész nap folyamán annyit forgolódtak és kutakodtak, hogy szinte már sajogni kezdtek. Kimerülten és reménytelenül tette az egyik lábát a másik elé, amint hazafelé araszolt. A kicsi kétszintes házikó már előbújt a láthatáron, mikor váratlanul egy erős fuvallat a hátának csapódott s a szeme sarkában mintha mozdult volna valami. Új erőre kapott tőle, és hamar irányt változtatott.

Tudta, hogy ezúttal jó nyomon van s az árny eltűnt bár, elég erőteljesen érezte a forrást, amit sötét lénye gerjesztett. Üldözöttje fénysebesen szaladt a poros utakon, mégsem bírta lerázni őt. Akik akkor a szabadban jártak szabad szemmel nem is láthatták őket. Végül az árnyék, mikor megérezte hogy ereje fogyatkozik, egy ravasz mozdulattal élesen balra vágott és eltűnt egy szűk sikátor takarásában. Ott lihegett és reszketett félelmében, de nem látta Hao-t elhaladni maga mellett.

Azonban még mielőtt mozdulhatott volna, hogy biztonságosabb búvóhelyet találjon, hirtelen a falnak vetve találta magát két erős kézzel a nyakán.

– Megvagy! – vigyorgott rá üldözője diadalmasan és körmei belevájtak a húsába.

A szórakozott vigyora azonban gyorsan változott értetlen tekintetté, amikor jobban szemügyre vette a zsákmányt. Az árny tulajdonképpen egy gyermek volt csupán, kinek feketén füstölgő teste kétségbeesetten kapálózott a magasban. Szemei vörösbe fordultak, tüdeje összeszorult, s mire sikerült Hao-ra néznie, tekintete elhomályosult.

– Miért követsz?

A fiú nem felelt, mert nem is hallotta. Ahogy a szorítás erősebbé vált a nyakán, feje lecsuklott, a földre zuhanva egy hangos, fülsértő túlvilági hang kíséretében teste fekete köddé foszlott szét. Egy sistergő papír fecni maradt csak a helyén, rajta egy hátborzongató gyermekfirkával, ami a fiút ábrázolta. Hao óvatosan fölszedte és csak nézte értetlenül.

– Mi ez az ordibálás?! – rikkantott ki hirtelen a mellettük lévő ház földszinti ablakában lógva egy szigorú arcú nőszemély és tekintetük találkozott.

A válasz egy felhúzott szemöldök, s a hüledező asszony máris visszabújt Hao láttán. Amaz nagyokat pislogott, amíg próbálta feldolgozni az eseményeket, majd megfordult, hogy továbbmenjen eredeti úti célja felé.

Ekkor történt, hogy a szintén épp hazafelé tartó Manta felé pillantva falfehérré változott, s rémült kiáltással elszaladt nagy porfelhőt hagyva maga után.

፠

Két pici láb osont az alvó szobában, végigszlalomozott az ágyak között, és céltudatosan haladt a legbelső fekhely irányába. A hozzá tartozó aprócska test hősiesen megküzdött az ágy magasságával, és diadalmasan fölpattant rá. Csakhogy a holtak nyugalmával alvó Yoh a mögötte keletkezett süppedésre reagálva, a másik oldalára fordulva lelökhesse onnan.

– Áu! – Manta feje hangosan koppant a kőpadlón.

– Mi—? Mi az?! – Yoh olyan hirtelen pattant föl, hogy a hasa belefájdult.

Az alóla hallatszó nyöszörgéstől pedig nyomban visszahúzta a takaróját. Remegve feküdt alatta néhány percig, míg a kíváncsisága és a félelme csatáztak egymással. A végén az előbbi nyert. Óvatosan az ágy széléhez mászott, ujjait ráhajlította a nem kifejezetten puha matrac peremére, majd miután egy kis idő eltelt, s látta hogy az ujjai még mindig megvannak, odahajolt.

– Manta! – csattant volna, de mélynövésú barátja azonnal a szájára tapasztotta aprócska tenyereit.

– Yoh-kun, valami… valami szörnyű dolgot láttam!
Yoh meglepett arckifejezése csalódottá változott.

– Komolyan azért riasztottál föl, mert rosszat álmodtál?

– Nem! Ez nem álom. Hao-t láttam, és valami fura fekete lényt. Rohantam ahogy csak tudtam, de nem érhettem ide hamarabb.

Amaz hitetlenkedve fölegyenesedett az ágyban, de nem szólt semmit.

– Hinned kell nekem – nézett a szemébe kétségbeesetten. Hogy az a szende és végtelenül optimista Yoh akit ismer, nem képes őt most komolyan venni.

Yoh fáradtan sóhajtott, és hátradőlve kényelmesen elhelyezkedett a takarója alatt.

– Menj aludni, Manta – mondta neki háttal, s onnantól nem fogalalkozott vele. Minden megmaradt energiáját ama nemes küldetésre használta fel, hogy a lehető leggyorsabban visszatérhessen álomország békés mezőire.

A megsemmisült Manta lehajtott fejjel elkullogott mellőle, s jobb híján eleget tett az utasításának.

፠

Sosem volt még olyan rövid az éjszaka, mint akkor. A mindig szemfüles lilahajú sámán egy teljes estnyi elméletgyártás után még a hajnalt sem várva meg kelt föl. Némán, és sebesen kapta magára a ruháit, kifele menet megragadva az odakészített Guan Dao barnarezes markolatát. A félhomályban tekintete elveszett az egyformán fakó házak között, de ösztönei irányba állították, s léptei elvesztek a sivatag pengeéles peremén.

Egy meglepően rövid keresgélés után, no meg Bason csipetnyi segítségével a kiugró szélcsiszolta lapos kőbástya tövében találta meg a pirkadati fény, és rajtakapta ásás közben. Homlokáról már nagy cseppekben peregett a veríték az igyekezettől, de elszántsága egy pillanatra sem lankadt. Hajtotta őt a puszta kíváncsiság, amit ez a gyanúval megtömött gödör jelentett, a harag amit a bosszantó titkok támasztottak benne, és a zsigerekben rezgő aggodalom, mely a rosszfajta sejtelmekből származott. Szigorú munkájának nemsokára meg is lett az eredménye, amikor a durva homok kaparászásától véresre dörzsölt ujjai egy sima felületbe ütköztek. Összeráncolt szemöldökkel, hitetlenkedve tapogatta végig a tenyérnyi kör alakú tárgyat, melynek fémes szelvényei szabálytalan formára alakultak.

Egy ócska karperec...?! - dühöngött Ren magában és képzeletben földhöz vágta. Mindenre számított ugyanis, csak erre nem.

– Reeen!

– Hol vagy, haver?! – jött aztán két távolságtól eltorzult hangfoszlány, és menetirányban fölbukkant két aprócska tulajdonosa a horizonton.
A rávetülő reggeli fényárban fehér árnyként közeledtek Ren felé, aki egyre ingerültebben térdelt a lelőhely mellett.

– Na végre, haver, mi a fenét csinálsz te itt? – tornyosult föléje Horohoro, amikor odaértek.

– Mit találtál? – hajolt le hozzá Ryu és egészen közelről szemügyre vette a megviselt karkötőt.

- Kincsvadászatot játszol? Tudod, ebből az emberek ki szoktak nőni öt éves korukban - gúnyolódott a kékhajú, majd hangja hirtelen elcsuklott, amikor a csalódottságból magához tért Ren a nyakához szorította lándzsáját.

– Miért nem játszunk inkább fejvadászosat?! – ordította neki szikrahányó tekintettel, és a körvonalai szinte lángra gyúltak.

– Hé, hé hé! Nyugi srácok, azért nem kell rögtön kinyírni egymást! – lépett közbe Ryu, és befurakodva közéjük leválasztotta őket egymásról. Ezúttal maga rántott fegyvert mindkét oldalra.

– Mi bajod van, ember? – hüledezett a jégsámán, ahogy a földről nyakát masszírozva állt lábra. – Ez azért még tőled is túlzás – adott hangot nemtetszésének és komolyan aggódni kezdett, nem utolsó sorban a testi épségéért, de egy kicsit Renért is.

– Elegem van ebből az ostoba játékból! – suhintott a földbe, hogy levezesse valamiképpen a dühét, majd eltökélten sarkon fordult.

– H- most meg hová mész?

– Megyek és kiderítem kié ez a vacak!

፠

– Biztos, hogy ez a megfelelő hely, Marco? – szólt a fiatal zöld hajú sámán, ahogy beléptek a romos épületbe.

– Maradj éber – vetette oda a férfi és megigazította vékony szemüvegjét.

A lencsén átsuhanó halvány fényben feszültség tükröződött. Szeme gyanakvóan pásztázta a késői nappal narancssárgára festett kőfalak romjait. A félig beszakadt, ormótlan mennyezet törött boltívét, melynek megmaradt gerendái között elhagyott madárfészkeket zörgetett a gyönge szellő. A tágas épület minden elemét ujjnyi vastag por fedte be, halvány szemcséi meg-megcsillantak a fénysávok alatt, melyek most a szembeni emelvényt szegélyező összedőlt, vékony kőoszlopaira vetült. Tökéletes sötétségben hagyva a hiányzó szószék helyén álldogálló maroknyi csapatot.

Marco mély lélegzetet vett, és megkeményítve tartását feléjük indult. A mellette álló Lyserg szorosan követte, ügyelve rá, hogy léptei magabiztosak maradjanak, tekintete pedig félelemmentes.

– Kívülállók. Reméltem, hogy nem kell csalódnom – köszöntötte barátságosan őket egy higgadt női hang.

– Megkaptuk az üzeneteteket. Mit akartok? – állt meg előttük a páros, tisztes távolságban az emelvény lépcsői előtt.

– Egy közös ellenségről van szó – kezdte a hang, mindvégig vigyázva rá, hogy teste a az árnyékban maradjon. – Gondolom, ismeritek Haot.

– Igen, van szerencsénk – jegyezte meg szárazon a szöszi. – Azt is tudjuk, hogy visszatért, és megint harcol majd a viadalon.

– Ti viszont nem tudjátok megakadályozni, mert öhm... hányan is maradtatok? – tűnődött az árnyék és kérdőn társaira nézett. – Hárman?

– Ez nem a létszámon múlik – tiltakozott Marco és elfogult hittérítésbe kezdett. – Nem számít, milyen kevesen vagyunk, az igazság ereje lesújt mindenkire akinek gonoszság van a szívében. Mert az igazság hatalma nagyobb, mint amekkorát akárki birtokolhat.

– E felől nincs kétségem – tette hozzá jámborul a nő, de Lyserg mintha egy kis iróniát érzett volna benne. – Azért hívtalak titeket, hogy összefogjunk, és együtt elintézzük.

– És miért kéne megbíznunk benned? – emelte fel hangját a zöld hajú, majd Marco egy szúrós pillantással ismét csöndre utasította.

– Nem kell – kuncogott az árnyhang. – Ez csak egy ajánlat volt. Ha nem segítetek, hát elintézzük egyedül.
A két Kívülálló jelentőségteljes pillantást váltott, majd néhány percig mérlegelték a helyzetet.

– És hogy akarjátok elintézni? – kérdezte végül Marco de a gyanakvás hangjából továbbra sem tűnt el.

– Csak hozzátok ide. Ez az öreg kápolna tökéletesen megfelel a célnak.

Marco némán biccentett, hogy megértette. Majd Lysergöt a vállánál megragadva sarkon fordult, s távoztak.

፠

Mire Lyserg hazaért, már alkonyodott az ég pereme. Meglepetésére azonban, belépve a kopott nappaliba az egész társaságot ott találta. Anna és Yoh Ryuval, Horohoróval és Fausttal szemben ültek a nem éppen puha kanapékon, közöttük Amidamaru és Tokagero szelleme pihent gömbalakban a rusztikus kávézóasztalon, melletük pedig a falnak támaszkodva szigorú arckifejezéssel Ren támasztotta a falat, aki a hangzavarból fölnézve azonnal megpillantotta a zöld hajút, s máris felé indult.

– Csakhogy itt vagy – ment oda hozzá és egycsapásra csönd lett a teremben.
Mindenki rájuk figyelt, amíg Lyserg idegesen körbepillantott és érezte, hogy halvány pír terül el az arcán.

– Mi folyik itt? – érdeklődött bizonytalanul, de Ren nem válaszolt.
Helyette jó szorosan megmarkolta a karjánál fogva és kikerülve a többieket, a túlsó szobába ment vele.

– Mit akarsz tőlem, Ren? – tépte ki magát a szorításából, ahogy odaértek s ezúttal már gyanakvóan mérte végig a tüsist.

– Ide figyelj – mondta szándékosan halkra véve –, te jó vagy nyomozásban, nem?

Lyserg továbbra is rosszat sejtve, összefonta karjait.

– Azt ki tudod deríteni, hogy ez kihez tartozott? – Ren az orra elé emelte a megviselt karkötőt.

– Hm – Lyserg érdeklődve vette a kezeibe, és megtapogatta, megvizsgálta. Majd a válla fölött megjelenő Murphin elé tartotta, aki egyetértően bólintott. – Azt hiszem...

– Akkor gyerünk – mutatott a kijárat irányába.

Murphin belemászott az alkarjára erősített tárcsába, és a kristályt célirányba állítva fölemelkedett. Szó nélkül elszaladtak Yohék előtt, még mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, s útjukat rögtön bevették a házak közé. Végigmentek a széles főtéren, a kevésbé széles főutcán, jöttük mentén egyre fogyatkozott a nép, és sűrűsödtek a lakóházak. Végül Lyserg megállt a városszéli kihalt utcában, ahonnan már csak pár száz méter választotta el őket a nyílt sivatagtól.

A félreeső kis utcában romos, összedőlt épületek sorakoztak, itt-ott egy épen maradt, bár az valószínűleg csak véletlenül. Kettétört, fatörzs nagyságú gerendák meredeztek a repedezett falak mentén, mintha csak kíváncsiságból lecsusszantak volna a vízszintes társaik közül. Elszórva néhány üvegszilánk, összetört cserépedények, fatörmelék és téglapor.

Hátborzongató környék. Még a vörös napsütésben is komornak és ridegnek látszott, mintha lakna ott a romok közt valamiféle szendergő gonoszság. Mintha nem is az idők próbája alatt dőltek volna össze, hanem valami vagy valaki pusztító keze által. Néma csönd volt, a szél is inkább kikerülte azt a helyet, megrekesztve az utcán a perzselő hőséget, a helybe égetve a nyomasztó komorságot.

– Itt nincs senki, miért álltál meg? – türelmetlenkedett Ren, s bár minden erejét bevetette hogy ellenálljon a légkör hatalmának, érezte hogy egyre szorong.

– Épp ezaz – fordult felé a nyomozó. – Mi ez a kihaltság? Nekem ez nagyon nem tetszik.

– Te vezettél ide. Tudod hol van a gazdája vagy sem? – válaszolta Ren ezúttal jóval ingerültebben.

De mielőtt Lyserg vitába szállhatott volna, hogy megvédje saját a büszkeségét illetve a képességeit, kezén az inga egy erőset rándult. A fiúk hangos nyikorgó hangot hallottak a közelben, ezért ijedten elvonultak a legközelebbi romfal takarásába. Onnan nézték, ahogy az inga még egyszer megremeg majd kisvártatva az egyik téglakupac mögül fölbukkan a célpont.

– Ez... ez..!

– Hallgass! – csitította Ren, ahogy meglátta Haot.
Az említett a nesz hallatán rögtön feléjük fordult, mire mindketten fénysebességgel lebuktak.

– Szóval az övé lenne a karkötő? – értetlenkedett a lila hajú.

Lyserg bátorkodott ismét kinézni, s akkor előbukkant Opacho is a rom mögül. Örömteli kacajok szűrődtek felőle, amik visszhangzottak az üres házfalakon. Rögtön azután pedig egy szemüveges lány lépett ki, aki haját három fonatban viselte.

– Ő az – bökött rá Lyserg, de Ren már indult is volna feléjük.
Lyserg épphogy elérte a karját és visszarántotta, mielőtt baj lesz.

– Nem árultad el, miért is olyan fontos az az ócska karperec – vonta kérdőre Lyserg és kihasználta a kis időt, hogy Haoék elmenjenek.

– Emlékszel, amikor találkoztunk vele? Azt a vackot a homokba ásva találtam meg, ott ahol harcoltunk. Biztos, hogy köze volt az eltűnésükhöz.

Lyserg meglepetten pislogott.

– Kövessük őket – tette hozzá és tisztes távolságot tartva elindultak a homokba süppedt lábnyomok mentén.

Fölmentek egy közeli kőasztal tetejére, néma szót váltottak egymással, aztán Hao sarkon fordult és minden szemkápráztató trükk nélkül Opachoval együtt köddé váltak, magára hagyva ott a lányt.

– És most? – nézett Renre kérdően a társa.

– Most befejezzük, amit elkezdtünk – mondta jéghideg hangon, miközben a háta mögött megjelent Bason félelmetes alakja.