Mint látjátok, két fejezetet raktam fel egyszerre (Az előzőtés ezt.Vagyis fejenként2 Reviews-t kérek :P) Nagyon sokat írtam, és kissé hosszú lett volna egynek... (Remélem örültök :))Ez előtt a fejezet előtt viszont szeretnék figyelmeztetni Titeket, hogy a történet besorolása T, vagyis nem ajánlom 14 éves kor alatt egyes részletei miatt.
14. Gishart halála
Aznap este Harry még sokáig mosolyogva figyelte, ahogy Ron pergamenre rajzolt játékosokat pöcköl a varázspálcájával a kviddicspálya sematikus rajza felett, majd a tetőn kopogó őszi eső zajára mély álomba merült. Ezúttal tényleg jól aludt, és egyszer sem ébredt fel éjszaka. Egészen hajnali öt óráig.
Épp a másik oldalára fordult volna, amikor egy kemény kéz ragadta meg a vállát. Először azt hitte, álmodik – mintha egy gurkó lökte volna meg. Aztán a szorítás erősebb lett, és erre felriadt.
Egy falfehér arc nézett vissza rá, a szemei ijesztően világosnak tűntek a Hold fényében. Harry majdnem felkiáltott, de aztán felismerte Lil vonásait. A boszorkány hamarabb érkezett meg, és valahogy soványabbnak tűnt, mint három napja. Nem szólt semmit, csak Harry ágyára dobta a fiú talárját, és az ablak felé fordult.
Harry megértette a célzást, és izgatottan dobogó szívvel ült fel. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, mialatt Lilt fürkészte. A nő vállán hatalmas batyu volt, ami határozottan mocorgott. Sietve felhúzta a cipőjét is, és a boszorkány mellé állt. Lil még mindig nem szólt semmit, csak megragadta Harry vállát, és kivezette a szobából, majd nemsokára már a folyosókat járták. Harry csak itt szólalt meg.
- Hova megyünk?
Lil úgy rezzent össze a kérdésére, mintha nem lenne hozzászokva az emberi beszédhez.
- Hagridhoz – válaszolt aztán szokatlanul erős akcentussal – Akadt egy kis problémám.
Harry valahogy úgy érezte, hogy ennek a problémának köze van Lil korai érkezéséhez, és a mocorgó zsákhoz is, de a nő nemsokára folytatta. Tőmondatokban beszélt, és csak lassan kezdett belejönni.
- A nagybátyám értesített, vissza kellett jönnöm azonnal. A védőbűbájok erősen pusztulnak. Elmondta, hogy az elmúlt két órában felerősödött a halálfaló-tevékenység az iskola körül. Szólt, hogy mondjam ezt neked is. Nemsokára itt lesz ő is.
Harry nyelt egyet. Ez egyáltalán nem volt jó hír…
- Akkor most rögtön megyünk a barlanghoz?
- Nem – válaszolta Lil – Először biztonságba helyezzük Ehnan fiókáit. A Magyar Vármegyékben nem tudtam. Itt kell felnőniük. Albus említette, hogy Hagrid kedveli a sárkányokat, de én nem ismerem őt eléggé, ezért hoztalak ki téged.
- Hagrid biztos örülni fog – mormogta Harry. Ez legalább megmagyarázta az egyre türelmetlenebbül fészkelődő csomagot, amit Lil halkan csitított azon az ismeretlen nyelven, majd hozzátette – egyébként ő fog segíteni, hogy eljussunk a barlangig.
Ekkor a bejárati csarnokba érkeztek, és Lil bosszankodva beleütközött a kapuba, amit maga McGalagony zárt le igen erős bűbájokkal minden este. Harry most ismét a boszorkány szokatlanul sápadt arcát fürkészte.
- És Hagrid után? – kérdezte halkan - Megkeressük a barlangot?
- Igen – válaszolta Lil, miután egy botsuhintással kinyitotta a tölgyfa kaput, és mindketten kiléptek a hűvös őszi éjszakába.
Ezután némán vágtak végig a nedves füvön Hagrid sötét kunyhójáig. Harry a falakon keresztül is hallotta az óriás és vadkanfogó kutyája, Agyar ütemes horkolását. Kicsit tétovázva lépett az ajtóhoz, majd erősen bekopogott. Mindkét horkolás abbamaradt, majd hamarosan ágyrecsegés és ugatás töltötte be a kunyhót.
- Ki az? – szól ki Hagrid gyanakodva.
- Én –válaszolt Harry – és Boldemuder professzor.
Egy ideig csönd volt, majd kinyílt a kunyhó ajtaja. Hagrid egy sátorszerű, folthátán folt házikabátban állt az ajtóban.
- Goromba gurkók! Mit keresel itt Harry…?
- Öhm, bejöhetünk, Hagrid?
Hagrid féreállt az útból, és teljes zavarban beinvitálta a vendégeit.
- Teát vagy süteményt esetleg? – kérdezte, mialatt jól láthatóan azon gondolkodott, hogy hány óra lehet. Lil válasz helyett óvatosan lerakta a nagy batyut az asztalra, ami most rögtön izgatott mocorgásba kezdett, és szuszogó hangok hallatszottak ki belőle. A boszorkány épp készült kinyitni a zsák száját, amikor tüsszentésszerű zaj kíséretében lángcsóva csapott ki a vászon oldalán, és a megperzselt lyukból egy kíváncsi fekete orrocska szaglászott ki.
- Hát igen – kezdte Lil – Nardan egy kicsit megfázott az út alatt…
Harry látta, amint Hagrid lábai remegni kezdtek, és leült.
- Csak nem…? – dadogta, mialatt Lil kiszabadította a három fekete kissárkányt a zsákból, majd mindhármukat Hagrid reszkető karjaiba tette.
- Ő Nardan, a fiúk pedig Horem és Korag. – mutatta be sietve a három teljesen egyforma sárkányt – Holnap fog egy hivatalos utasítást kapni McGalagony igazgatónőtől, hogy nevelje fel őket. Ez a Roxfort érdeke. Tudja vállalni a feladatot?
Harry számára nyilvánvaló volt, hogy Hagrid meg sem tud szólalni. Az óriás sűrűn pislogva nézett a sárkány-csemetékre.
- Ho-hogyan?
- Azt kérdeztem, felnevelné-e őket? – ismételte Lil. Hagrid tanácstalanul bámult a virgonc fiókákra.
- Csak álmodom… - bizonygatta magának, de ekkor Korag kedveskedve beleharapott az ujjába, ami világossá tette a számára, hogy ébren van. A szemei elfátyolosodtak, de nem a fájdalomtól. A kis sárkányok felágaskodtak, és beleszuszogtak az arcába. Majd szorosan hozzásimultak. Harry meglepetésére Lil is megszaglászta Hagridot.
- Erdő-szagod van – jelentette ki már kevésbé hivatalosan, és mosolygott – ez tetszik nekik. Azt hiszem, jól meglesztek.
Hagrid arcáról kövér könycseppek gördültek le.
- Ezt nem hiszem el…- szipogva nézett Harryre, miközben magához szorította a kis sárkányokat – tényleg az enyémek ezek a pici mennydörgők?
- Hát, ők nem egészen mennydörgők - kezdte Harry bizonytalanul, de Lil közbevágott.
- A beszélő sárkányok fajtájának utolsó tagjai – mondta a boszorkány – nem birtokolhatod őket, de lehetsz a pót-apjuk. Persze én is figyelni fogok rájuk, ha… ha itt leszek.
Harry észrevette Lil furcsa befejezését, de Hagridot teljesen lekötötték a kissárkányok. „Beszélnek?... – mormogta maga elé, és rögtön gügyögni kezdett. A fiókák érdeklődve halgatták, majd Nardan egy újabb tüsszentésére felgyulladt Hagrid szakálla. Harry gyorsan eloltotta egy locsolóbűbájjal, és Lilre nézett. A boszorkány halványan mosolyogva távolabbról figyelte a jelenetet. Majd kicsit később megszólalt.
- Hagrid, nem szívesen szakítom félbe az ismerkedést, de Harry említette, hogy segíthetsz eljutnunk épségben az akromantulákig. Márpedig erre a segítségre most lenne szükség.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Hagrid még mindig a boldogságtól felindultan elment, hogy felkeltse Grópot, persze csak miután a saját ágyába lefektette és betakargatta a sárkányokat. Harry meglepetésére a fiókák el is aludtak (egy egészen kevés takarószaggatás után), ezért Lillel együtt kimentek a kunyhóból a sötét éjszakába.
Egyiküknek sem volt kedve beszélni. Harry néha tanácstalanul Lilre pillantott, aztán végül csak annyit kérdezett:
- Jól van?
- Ühümm – volt a rövid válasz. Majd:
- Tudtál pihenni?
- Hát…öhmm.
Most Harry nem tudott biztató választ adni. Egyikőjük sem volt teljesen formában, de a világ nem tökéletes. A halálfalók ott ácsorognak a falak túloldalán, Gishart halálára várva. Nem tétovázhatnak. Lilnek nehezebb lehet – ő most fog először és utoljára találkozni az „anyjával" – persze, ha elérnek odáig.
A kettejük közt beálló komor csendet lobbanó lángok hangja törte meg. A Tiltott Rengeteg fái felfénylettek egy pillanatra, és megzörrent az avar. Harry megpördült, és szembe találta magát a zavarodottan ácsorgó és pálcát szorongató Ronnal és Hermionéval. Két barátjának a vállán ott ült Brian és Fawkes.
- Jó, hogy beugrottatok – mondta, és visszarakta a pálcáját a talárjába. Ron értetlenül nézett Harryre és Lilre.
- Nem úgy volt, hogy csak holnap…? – kérdezte, és Hermione is kérdőn vonta fel a szemöldökét.
Harry bizonytalanul Lilre tekintett. Végül a boszorkány válaszolt, miközben engedte, hogy Fawkes a vállára üljön.
- Változott a program. Most kell mennünk, Gishart rosszabbul bírja, mint gondoltuk. Talán már csak pár órája van há…
Elhallgatott, és mindannyian az erdő felé, majd a lombok koronájára néztek. A föld súlyos lépések ütemére döngeni kezdett, ahogy a fák sűrűjéből egy hatalmas alak – akár egy hegy - bontakozott ki.
- Gróp, itt állj meg! – hallották Hagrid hangját. A Hold fényében látták, ahogy a hegy erre megtorpan, és lehajol. Szikla nagyságú feje csaknem elérte őket.
- Hermi… - mondta elragadtatva a hatalmas óriás, felismerve a lányt.
- Oh, szia, Gróp – cincogta Hermione, és gyorsan Ron mögé lépett.
Most Hagrid alakja is feltűnt mellettük, és szigorúan rászólt az öccsére.
- Gróp, erre nincs idő! El kell vinned minket a pókokhoz, emlékszel?
Az óriás megvakarta a fejét, majd lassan vigyorra húzódott a szája.
- Gróp emlék – mondta – Gróp mehet, döngő lépés, visz barát, taposhat pókocska!
- Úgyvan Gróp, okos vagy – törölte le a verítéket Hagrid a homlokáról – indulnunk kell, azonnal!
Harry, Ron és Hermione legnagyobb rémületére Gróp szót fogadott: Lillel együtt hatalmas tenyerében felemelte őket, és széles vállára rakta a társaságot. Harry majdnem megcsúszott, és Hermione is görcsösen kapaszkodott a több emeletnyi magasságban. Az óriás a bátyját a karjára vette.
Gróp már épp elindult volna, amikor a lábainál megzörrent a bozót. Utasai majdnem leestek, ahogy lapátkezeivel a bokrok közé nyúlt, és nemsokára felhangzott egy Harry számára nagyon is ismerős sikítás… A holdfényben is tisztán lehetett látni egy tűzvörös hajzuhatag villanását, amint az óriás felemelkedett, a markában zsákmányával.
- Ginny! – kiáltott fel Harry, miközben majdnem leesett, ahogy Gróp tanácstalanul megvakarta a fejét, majd a rémült lányt Hagrid elé tartotta.
- Hági mond: barát vagy nem?
-Barát, Gróp, barát…! – vágta rá gyorsan a vadőr. A féltestvérének arca felderült.
- Ha barát, jön pókhoz! – mondta, azzal a vállára tette Ginnyt is, a döbbent Harry és Ron közé. Harry ocsúdott fel előbb.
- Ő nem jöhet! – nyögte elkeseredetten.
Gróp megtorpant.
- Nem barát?
- De, az! – szólalt meg gyorsan Hagrid – Jó barát. Megyünk együtt. Ügyes Gróp! – majd Harryékhez fordult, és szinte némán tátogta:
- Ne zavarjátok össze!
Az óriás pedig, immár elégedetten az erdő sűrűjébe vetette magát, így Ginny ottmaradt a csapattal.
- Te meg hogy kerülsz ide? –kérdezte mérgesen Harry.
- Ja, mi a fenét csinálsz itt? – mordult rá Ron is.
Ginny dacosan nézett vissza rájuk.
- Hallottam egy-két érdekes dolgot Neville-től és Lunától. Még hogy akromantula-gondozás! Ne nevetessetek! Gondoltam, hogy valami ilyesmire készültök, ezért riasztóbűbájt szórtam a portrélyukra, hogy tudjam, ha Harry kimegy. Aztán követtem.
Az ajka halvány mosolyra húzódott, Harry lelkére viszont mázsás súly nehezedett. Pont ezt akarta eddig elkerülni.
- Azt hittem, megbeszéltük, hogy… - próbálkozott, de Ginny közbevágott.
- Azt mondtad, hogy nem akarod, hogy elmászkáljak veletek az iskolából. Most pedig itt maradunk, nem?
A kérdésben nem kevés bizonytalanság is érződött.
- De igen - morogta Harry, és körülnézett. Gróp igencsak méretes lépésekkel mehetett, mert immáron a fák tengere vette körül őket mindenhonnan. Az óriás céltudatosan haladt, elhajtva maga elől a sűrű lombkoronát, és aztán pár perc múlva egy mélyedésben lelassított. Lentről neszezés hallatszott fel.
- Hági, Gróp talál pók! – vigyorgott az óriás. „Nem is keveset", gondolta Harry, amint Gróp büszke szavait akromantulák tucatjainak dühös rágó-csattogása követte. Harry látta, ahogy Ron görcsösen kapaszkodik az óriás vállába, Lil és Hermione pedig a másik vállon pálcát ragadnak. Ő is ugyanígy tett.
- Ügyes Gróp – veregette meg öccsének sziklakeménységű karját Hagrid – Most… hát… Ijeszd el őket!
- Tapos pókocska! – bődült fel az óriás, és felemelte hatalmas jobb lábát. Lent a mélyben mozgolódás támadt…
Amint az óriás lába a földet érte, majdnem leestek a tűlevelek a környező fenyőfákról. Visítás és kitinpáncél roppanása hallatszott, de Gróp újra felemelte a lábát, és megint lesújtott.
Ekkor a nadrágjára két dühös pók kapaszkodott fel, rémisztően csattogtatva a rágóikat. Lil azonnal botot ragadott, és hihetetlen erejű átokkal lesodorta ez egyiket. Ebben a pillanatban Fawkes és Brian sürgetően felkiáltott.
- Nézd, a hátán! – sikított fel aztán Hermione, és Harry hamarosan rájött az okára: az óriás hátán egy hatalmas fekete pók szaladt fel, egyenesen feléjük. Lil még a másik pókkal volt elfoglalva, Gróp pedig ügytetlenül csapkodva próbálta leszedni magáról, miközben folyamatosan taposta áldozatait.
- Kábító átkot, háromra, a hasi részre! – ordította Harry, és oldalba bökte a zöldes színű Ront is. – Egy, kettő… három!
- Stupor!
Mindannyiuk pálcájából kirepült az átok, és a pók hasának csapódott. Az akromantula füstölögve lezuhant. Lil még két átkot kilőtt Gróp hasa felé. Akcióját újabb kitinpáncél-recsegés és fürepesztő visítás követte. Grópnak már nem kellett sokat dolgoznia, mert az erdőt hamarosan betöltötte a menekülő pókok surrogása az aljnövényzetben.
- Remélem, nem haragudtak meg nagyon… – nézett utánuk Hagrid aggódva, de szavait a még mindig zöld Ron felháborodott horkantása kísérte.
- Hagrid, kérd meg Grópot, hogy tegyen le minket – szólalt meg most Lil. A vadőr megkopogtatta az öccse vállát.
- Gróp teszi le barátok és Hági a földre! – mondta neki. Az óriás helyeslően bólogatott, és óvatosan megfogta utasait. Harry persze majdnem kiköpte a tüdejét, ahogy Ginnyvel és Ronnal összepréselve Gróp végül lerakta a talajra. A két főnix lassú körökben követte őket, majd lent Brian Harry vállára telepedett, Fawkes pedig Lilére.
Amint körülnéztek, bizarr látvány tárult a szemük elé - jópár akromantula feküdt holtan az avaron, összevissza meredező lábakkal. Harry szinte már sejtette, mi jön most…
- Merlinre, mit tettünk? – kiáltott fel Hagrid. Harry odalépett hozzá, és bíztatóan megveregette a barátjának alkarját, bár képtelen volt együttérezni vele.
- Szükséges volt, Hagrid. Az iskola forog veszélyben – mondta, majd a szipogó vadőrről leemelve a tekintetét körülnézett. Bár sötét volt, nagyon ismerősnek találta a helyet. Brian is felröppent a válláról, és halkan énekelve a fészek feletti sziklapárkányhoz tartott.
- Ez az a hely – mondta Lil felé fordulva. A boszorkány bólintott, majd a még mindig elkeseredett vadőrhöz fordult.
- Hagrid, nekünk most el kell mennünk. Kérlek maradjatok itt Gróppal, és próbáljátok távol tartani az akromantulákat, amíg vissza nem jövünk – kérte a vadőrt, majd halkan hozzátette – Ha nem jönnénk vissza négy órán belül, értesítsd McGalagony professzort.
Hagrid könnyes szemében most félelemmel vegyes elszántság csillant.
- Rám számíthat. Itt leszünk, és nem engedünk ide több pókot! – mondta határozottan. Lil mosolyogva bólintott, és maga után intette a többieket. Szótlanul indultak el a sziklák felé vezető ösvényen.
- Vigyázzatok magatokra, Harry! – szólt még utánuk Hagrid aggódó hangon, de hatalmas alakját csakhamar elnyelte a sötétség.
Harry vezetésével felmásztak a sziklapárkány túloldalára. Brian ott ült egy függőleges sziklafal tetején, és Harryt fürkészte. Hermione, Ron és Ginny tanácstalanul néztek végig a köveken, míg Harry vizslatva futtatta végig az ujjait az érdes felületen.
- Itt nincs semmi – jelentette ki Hermione, de Lil csendre intette, és Harryt figyelte. Így hát a többiek is így tettek.
Harry töprengett. Az emlékei most sem adtak teljes képet, de érzete, hogy milyen bűbájt kell elvégeznie.
A varázslat nonverbális volt: egy bonyolult derítő-bűbáj. Elővette a pálcáját, és egyre szűkülő nyolcasokat leírva vele a fal felé bökött. A varázspálcájának végéből haragoslila füst kígyózott a sziklafalra, és lassan szétterült a köveken. Ahová elért a füst, ragyogó arany vonalak jelentek meg izzón a sziklán…
Csodálkozva nézték, ahogy az arany szálak egy pajzsot formálnak meg, közepén R betűvel, amit négy oldalról oroszlán, kígyó, borz, és sas vesz körbe. A Roxfort címere pár másodpercig diadalmasan világította meg az arcukat, majd az arany szálak szétfutottak, és egy versike szavait állították össze:
Bár a bűbájt ismered,
Idegen vagy, ne feledd.
Válaszolj hát, ki vagy te?
A Roxforti Négy öröke?
Ha lator vagy, menekülj!
A Könyv neked sem könyörül.
Azzal a sziklafal kettényílt, és egy ősrégi bőrkötésű könyv jelent meg a hasadékban lila ködbe burkolózva, borítóján a Roxfort címerével. Ron és Ginny ijedten húzódott hátra, de Hermione megbabonázva nézett a jelenségre.
- A Roxfort Nagykönyve! – suttogta.
A könyv felcsapódott, és a lapjai sebesen peregni kezdtek, míg egy oldalán kinyílt. Harry végignézett a lapon. Meglátta Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore nevét és a dátumot, majd rögtön alatta Harry James Potterét, mellette egy megjegyzéssel: Helyettesíti: Minerva Apollonia McGalagony.
Harry tudta, hogy mit kell tennie. Odalépett a könyv elé, Ginny aggódó és Lil kíváncsi pillantásától kísérve, és a pálcáját rányomta a saját nevére.
- Harry James Potter vagyok – mondta egyszerűen.
Abban a pillanatban kéken felizzott a könyv, és a derengő fény átfonta Harry pálcáját, karját, majd nemsokára az egész testét is. Harry legszívesebben kibújt volna a bőréből, mert a folyamat olyan érzés volt, mintha minden tagjában megcsiklandozták volna. Aztán a derengés lassan abbamaradt, majd a könyv becsukódott, és újra eltűnt a sziklahasadékban. Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, mert érezte, hogy ez jót jelent. Az aranyló csíkok ekkor ismét verset írtak ki a falra:
Légy üdvözölve, Titkok Őre:
Neved vésd a Sárkány-kőre
Ha a négy próbát kiálltad,
Mit a Négyek neked szántak.
Azzal a barlang hatalmas robajjal megnyílt előttük. Por és törmelék hullott a talárjukra.
- Ez… ez mit akar jelenteni? – kérdezte Ginny, aki persze azt sem tudta, hogy miért vannak itt, de eddig már csak dacból sem kérdezett semmit.
Harry elgondolkozva válaszolt.
- Át kell jutni négy mágikus akadályon, amit az Alapítók készítettek, és a túloldalon fel kell írnom a nevemet a falra, hogy legközelebb ne kelljen…
- Menjünk be - javasolta sürgetően Lil – Ezen gyorsan túl kell lennünk, Gisharttal nehezebb dolgunk lesz.
Harry és Lil elsőnek léptek be a sötét barlangba a főnixekkel együtt, és a többiek tétovázva követték őket. Majd legnagyobb rémületükre a fal becsukódott mögöttük, de ugyanabban a pillanatban fáklyák lobbantak. Egy lezárt folyosószakaszon álltak, szemben előttük sima és áttörhetetlen fallal.
- És most? – kérdezte Hermione, és Harry is értetlenül nézett körbe. Aztán összeborzongott: úgy érezte, mintha egy átok suhant volna el mellette. Lilre nézett, aki bólintott, hogy ő is észrevette.
- Ez Gishart volt – mondta a boszorkány – küszködik a pajzsok fenntartásával. Sietnünk kell!
Alig mondta ki ezeket a szavakat, a sima falon előttük arany csíkok jelentek meg, egy sas alakját kirajzolva. Harry rögtön rájött, hogy miről van szó.
- Ez Hollóhát Hedvig próbája lesz… – mondta, miközben a sas el is tűnt, és rögtön utána ősi rúnák rajzolódtak ki a falon.
Harry egy ideig tanácstalanul nézett a régi írásjegyekre. Ugyan újdonsült emlékei között rengeteg rúna szerepelt, de mindenfajta háttértudás nélkül képtelen volt rendezni őket. Lil sem értett hozzájuk.
- Öh, izé… Hermione – kezdte aztán Harry, de a lány már türelmetlenül félre is tolta őt, hogy ne takarja el a falat, és jellegzetes töprengő arckifejezését felöltve olvasni kezdett. Harry nem akarta zavarni, ezért hátralépett Ginny mellé. A lány még mindig dacosan-bosszankodva nézett rá, de nem kérdezett, amiért Harry nagyon hálás volt neki. Minden pillanatban megbánta, hogy engedte őt idejönni, és csak az vigasztalta, hogy itt velük talán nagyobb biztonságban van, mint a kastélyban, ha betörnek a halálfalók.
Kicsit türelmetlenül fürkészte Hermionét, aki most már félhangosan dünnyögött, majd megfordult.
- Azt írja, hogy használnod kell egy olyan varázst, ami nem sötét mágia, de életre kelti ezt a puszta követ, hogy arrébb álljon az útból. – jelentette ki, kicsit büszkén saját magára, aztán elkomorult, ahogy belegondolt a mondat értelmébe.
- Micsoda? – nyögött fel Ron – ti tudtok olyasmit?
Harry kicsit szégyenkezve megrázta a fejét
- Tudok, de az azt hiszem sötét varázslat – motyogta arra a bűbájra gondolva, amivel nyáron sztepptáncra kényszerítette a kővé vált minisztériumi baglyot.
Lil viszont bólintott.
- Én tudok „világos" varázslatot is, de itt nem használhatom a mágiámat – mondta a boszorkány. Szavait meglepett csend, és a griffendélesek értetlen pillantása követte.
- Miért, tanárnő…? – kérdezte Ginny, de Harry akkor már sejtette a választ.
- A Roxfort Nagykönyve megvizsgálta Harryt – válaszolta Lil – Pontosabban, a pálcáját nézte meg, és azt, hogy hazudott-e, amikor a nevét mondta. Tehát mi nem varázsolhatunk itt. A próbákat Harrynek kell kiállnia, mivel ő az új igazgató.
- Micsoda…? – kérdezte Ginny elhűlten.
- Majd később elmondom – válaszolta Harry szűkszavúan, és a fal elé állt. Majd tanácstalanul az SVK-tanárnőhöz fordult – Nem ismerem azt a bűbájt.
- Ühümm. Én meg verbálisan nem tudom – dünnyögte Lil, és egy pillanatra csend telepedett rájuk. Harry lázasan kutatott valamilyen megoldás után, majd úgy látszik Ronnal egyidőben jött rá. Barátja ugyanis most megtörte a csendet.
- Ha ezt az izét Hollóhát csinálta, akkor a varázslatnak nem kéne benne lennie…?
De Harry már elő is vette a régi pergament, és befejezte a mondatot.
- Az igézettekercsben? Hát, ha szerencsénk van… mindjárt meglátjuk.
Harry kitekerte a régi papírt, és végigfutott a tartalomjegyzéken. Mindent átugrott, ami a „Setét mágia" címszó alá tartozott, míg végül talált egy ígéretes fejezetet.
- Mit szóltok ehhez? „Személyesítő bűbájoc" – olvasta fel hangosan, és pálcájával ki is nyitotta a fejezetet. Mormogva végigfutott a varázsigéken, és Hermione is áthajolt a válla felett, hogy olvassa.
- Ez lesz az! – kiáltotta a lány a papír aljára bökve. Harry is elolvasta a bűbájt.
Metamorfio – Élettelen akadály kerülvén eléd, légyen az kő, föld vagy halott farakás, elmozdíthatod életre keltve és mozgásra bírva tagjait e bübájjal. Nagy varázshatalom szükségeltetik elvégzéséhez, nehéz átváltoztatás. Pálczamozdulat: hosszan hussint, végén (-fio) kis hurokkal vissza.
- Tehetünk egy próbát – nézett oda Harry még egyszer az instrukciókra (tudatosan átugorva a varázshatalomról szóló részt), majd elrakta Piton tekercsét. Úgy érezte, mintha már csinálta volna ezt a bűbájt (talán valamelyik ezeréves emléke miatt…?)
- Metamorfio! – suhintott rá a pálcájával sziklára. Harry először azt hitte, elrontott valamit, majd a hatalmas kőtömb megmozdult. Úgy tűnt, mintha darabokra hasadt volna: a különálló sziklákból ormótlan kezek, és lábak formálódtak ki. Ron, Hermione és Ginny ijedten hátrébb húzódtak. De a kőszörnyeteg nem ártott senkinek, hanem csak félreállt az útjukból, és ismét megmerevedett.
- Helyes, erre gondoltam – mosolygott elégedetten Lil, és nyugodtan elsétált a monstrum mellett. A többiek óvatosan követték, és legalább száz métert tudtak haladni egy meredeken lefelé vezető lépcsősoron, míg nemsokára újabb falba ütköztek.
Közben Harry nem tudta nem észre venni, hogy a szikla ütemesen remeg alattuk, és az idegeit többször is felborzolták a gyorsan változó bűbájok, amit a sárkány generált utolsó erejével, valahol a föld mélyén… Elszorult a torka, és legszívesebben felrobbantotta volna az újabb falat, amin most egy borz alakját rajzolták ki az aranycsíkok. Semmi kedve sem volt Hugrabug idióta rejtvényéhez… meglepetésére a fal a címerállat kirajzolása után el is mozdult, és mögötte áthatolhatatlan növényzet tűnt fel – erős, tüskés indák kusza tömege. Harry arca elkomorult.
- Egy tarolóbűbáj…? – fordult Lil felé, humornak szánva.
- Vagy kettő – dörmögte a boszorkány, majd kényelmetlenül feszengve megkérdezte – ugye ti sem ismeritek ez a fajt?
Mindannyian megrázták a fejüket. Ez a növény, vérvörös indáival és leveleivel pontosan olyannak benyomást keltett, mintha képes lenne legalább még két ágat növeszteni minden levágott helyébe. Harry türelmetlenül felsóhajtott. Ilyesmire most igazán nincs idejük… Tanácstalanul nézett a vállán ülő Brianre.
A főnix elrugaszkodott róla, és Fawkes kíséretében megvizsgálta a kusza ágakat, rövid trillákat váltva egymás között. Végül Brian visszaült Harry vállára. Harry nemsokára meghallotta az igazgató gondterhelt hangját.
- Nem tudunk átvinni titeket, Gishart bűbája szerencsére még mindenütt jelen van. Amikor én voltam próbán, akkor is egy hasonló akadály volt. Elanor szerint ez a növény is a Mágikus Rettegők nemzetségébe tartozik, mint az ördöghurok. Valamitől fél, és ha azt a valamit megtalálod, szabad utatok lesz.
- Hát ezt remek – szólalt meg hangosan Harry – szerintetek mitől félhet ez a gaz?
Kicsit ideges volt, ezt nem is tagadta. Nem tudta megmagyarázni, hogy miképpen, de valahogy érezte a haldokló sárkány tusáját, és azt is látta, hogy az egyre sápadtabb Lil szintén szenved tőle. Mivel senki sem értette, hogy miről beszél, türelmetlenül odalépett a növényekhez.
- Ha nem derül ki két percen belül, hogy mitől fél, akkor tőlem biztosan fog – mormogta maga elé, majd elővette a pálcáját, és a növényre szegezte.
- Legilimens! – kiáltotta, és szinte látta maga előtt, hogy Hermione megbotránkozik a legilimencia alkalmazásán egy növény esetében, de nem törődött vele, hanem a varázslatra koncentrált.
A nyáron Hedvigből sikerült kiolvasnia azt a gondolatot, hogy éhes. Ha ez a növény fél valamitől, talán rájöhet, mi az… Közelebb lépett a tüskés ágakhoz, és megragadta az egyiket. A tövisek a tenyerébe fúródtak, de pillanatnyilag nem törődött vele. A fizikai kontaktus mindig segít a legilimenciában. Becsukta a szemét.
És akkor meglátta. Pontosabban megérezte, hiszen ő is rettegett a képtől, amit a varázslat közben látott: kígyók összegubancolódott tömege sziszegett és kúszott fel az ágakra, kikerülve a töviseket, és méregfogaikat a húsos, vérszínű levelekbe mélyesztették… Ez a gaz fél a kígyóktól! Hugrabug Helga biztos Mardekár szórakoztatására nemesítette… Megszűntette a bűbájt, és a többiek felé fordult, akik értetlenül nézték eddigi ténykedéseit.
- Álljatok egy kicsit hátrébb – kérte őket, és halvány mosollyal visszaemlékezett egy régi párbajszakkörre, amikor még Malfoy állt vele szemben…
- Serpensortia! – kiáltotta a varázsigét, és nagyot lendített a pálcájával, aminek végből nem egy, hanem tucatnyi fekete kígyó csusszant a földre, és megérezve a növény szagát, a vérvörös levelek felé tartottak.
Az indák mintha felsikoltottak volna. Úgy húzódtak vissza, mint a tűzbe nyúló emberi kéz. Elbújtak a sziklarepedésekben, szabaddá téve az utat előttük.
- Ühümm, ez szép volt - jelentette ki Lil, egy gyors mosolyt villantva Harryre, aki nem is mert ránézni a többiekre, hanem inkább megfordult, és nekivágott az újabb meredek lépcsőnek. Most már szinte egyfolytában érezte a sziklák remegését, és Ronéknak is feltűnt a dolog, mert többször szóvá tették. Az út ezúttal egy kőcsúszdát is tartalmazott - amennyire Harry meg tudta állapítani, a kastély felé tartanak a föld alatt. A lépteit meggyorsította a lépcsőkön és a folyosókon, és hallotta, hogy Lil is így tesz mögötte. Egyikük sem mondta ki, de mindketten tudták, hogy már most is késésben vannak.
Kisvártatva újabb sima kőfalba ütköztek. A csapat kissé zihálva állt meg, és némán nézték, ahogy az arany csíkok most Griffendél oroszlánját rajzolják ki. Már előre féltek, hogy mit fognak látni. A kőfal hamarosan elmozdult, és kíváncsian néztek bele a sötétségbe. Hirtelen éles pengék súrlódó hangja ütötte meg a fülüket a fal mögötti sötét folyosószakasz felől. Majd fáklyák gyúltak, és mindannyian döbbenten nyögtek fel az eléjük táruló látványra.
A fáklyák fényében suhogó, éles pengék csillogtak. A mennyezetre felfüggesztett hatalmas bárdok és kések, egymástól alig tíz centi távolságban ingaként lengtek keresztbe a folyosón. Legalább nyolc méter hosszan. Alig lehetett átlátni közöttük.
- Ez ám a vesszőfutás… - kommentálta Lil a látványt. Ginny közelebb lépett, és a lengő bárdokat nézte.
- Itt lehetetlenség hagyományos módon átjutni! – mondta – túl közel vannak a pengék!
Harry bosszankodva bár, de kénytelen volt igazat adni a lánynak.
- Mi lenne, ha kicsivé varázsolnám magam? – kérdezte elgondolkozva.
- Ha a zsugorító bűbájra gondolsz, azzal saját magadat nem tudod! – korholta Hermione fontoskodva – fenn kell tartanod a bűbájt a folyamat alatt, és a zsugorítandó tárgyat a bűbájvégző termetéhez méri, érted?
Harry bizonytalanul bólintott.
- Aha… Hát akkor, talán lerombolhatnék néhányat – mondta, és kérdőn a vállán ülő Brianre nézett.
- Próbálkozz valamivel –javasolta Dumbledore hangja nem sokat segítve.
- Azzal nem árthatsz – vélte Hermione is, de Ron sokkal pesszimistább volt.
- Kivéve, ha erre válaszolva nekünk ugranak a kések!
Harry türelmetlenül a pengék felé fordult. Természetesen úgy döntött, hogy kockáztat, de először azért szórt a többiekre egy pajzsbűbájt. Majd felemelve a pálcáját kilőtt egy nagyon hatásos nonverbális romboló átkot a legközelebbi pengére.
Nem történt semmi. Pontosabban, az átok átszaladt a pengén, és a sziklafalba csapódott, jelentős mennyiséget leomlasztva belőle. Harry többi átka is pontosan ugyanígy járt, és fel kellett függeszteni a kísérletezést, ha nem akarta beomlasztani a folyosót. Amúgy is folyamatosan remegett a szikla.
- Ez reménytelen –fordult hátra – valamilyen varázs védi a késeket.
Hermione elgondolkozva nézett fel.
- De az nem lehet pajzsbűbáj. Az átkok nem pattantak vissza, sőt úgy hatoltak át rajtuk, mintha a kések ott se lettek volna!
Harrynek ettől hirtelen ötlete támadt. Lilnek is hasonlók járhattak a fejében, mert megkérdezte:
- Ez a Griffendél ugye szokatlanul bátor és vakmerő alak volt, nem?
- De igen – suttogta Harry, és Ginny egy meglepett „Ó"-t hallatott, amikor ő is megértette, hogy miről van szó – Lehet, hogy a pengék tényleg nincsenek ott, és csak illúzió az egész! – vélte Harry.
- Ez jellemző lenne Griffendélre – bólogatott Ginny is – a bátorságodat teszi próbára.
Harry erre szótlanul a pengék elé lépett, és mielőtt a többiek tiltakozhattak volna („Előbb valami bottal…!") lila jobb kezét az egyik lengő kés útjába rakta, és elfordította a fejét…
Éles fájdalmat érzett, de a keze a helyén maradt.
- Uh… - mondta, és megdörzsölte a csuklóját, majd a többiekhez fordult – hát ez nem lesz kellemes. Igyekezzetek minél gyorsabban átjutni.
Azzal meg sem várva a választ, vett egy nagy levegőt, és Briannel a vállán átrohant a kések tengerén. Próbálta nem észrevenni, hogy a pengék mennyire valóságosak, de ezt nehézzé tette a valódi fájdalom, amivel a vágásuk járt. Az elején sokkal rosszabb volt, de a végére szinte már nem érzett semmit. Megkönnyebbülten érkezett át a túloldalra.
- Itt vagyok – kiáltott vissza, majd hirtelen rájött valamire – azt hiszem, annál jobban fáj, minél jobban féltek… öhm, szóval, próbáljatok nem félni!
Szavait a sziklák remegése nyomta el.
- És siessetek! – ordította, de ekkor a kések mögül már fel is bukkant Ginny.
- Nem volt olyan rossz – mosolygott Harryre bátran, de gyanakodva tapogatta meg a nyakát, hogy még a helyén van-e. Aztán majdnem feldöntötte a kiáltozva beeső bátyja.
- Ez rettenetes volt – hörögte Ron, míg a sikítozó Hermione is majdnem átesett rajta.
Végül Fawkes-szal a vállán Lil is megérkezett, nyugodtan, komor arccal.
- Na, szedjétek a lábatokat, nincs sok időnk.
Mondatának utolsó szavai már nem hallatszottak a robajtól, amit a mögöttük beomló folyosó okozott. Sűrű por és törmelék záporozott feléjük, de Harry egy portaszító bűbájjal visszatartotta a fullasztó felhőt.
- Sietnünk kell! – kiáltotta, és a csapat továbbrohant a folyosón. Harry bosszankodva gondolt arra, hogy hátravan még Mardekár próbája. Útközben már több törmelékhalmon át kellett vágniuk, míg megérkeztek az újabb lezárt kapuhoz
- Gyerünk már, gyerünk… - sürgette Harry a sziklák morajlásától kísérve. Ezúttal egy ezüst kígyó csúszott a sima sziklafalra. „Miért is ne? A különc Mardekárnak nem jó az aranykígyó!" ráadásul sokkal élethűbb volt, mint a többi címerállat.
És a kígyó ott is maradt. Lassan csúszkált a falon, és smaragd szemeivel a jövevényeket fürkészte, míg ezüstösen fénylő anyagból egy felirat kúszott a falra.
„Főzz kígyóbűvölő bájitalt, és itasd meg kedvenc állatommal. Ő engedelmeskedni fog neked, és kinyitja a kaput!"
- Ó, a francba – mordult fel Lil, túlkiabálva a sziklák rengését, majd Harryhez fordult – A nagybátyám szólt, hogy szükségünk lehet bájitalokra, és hoztam minden hülyeséget, beleértve a falkasölőfű-főzetet is, de erre nem számítottam.
- Miért, mi kell ehhez? – kérdezett vissza Harry szintén emelt hangon.
- Hat hónap érlelés, többek között – válaszolt Lil.
- És halálfátyolka-levél – szólt közbe Hermione is – ami nagyon ritka…
Harry érezte, hogy a társaság amúgy sem vidám hangulata a felére csökkent ezzel.
- Akkor mit csinálunk most? – kérdezte Ron, de senki sem válaszolt neki. Harry töprengve követte a kígyót a szemével. Nem jellemző Mardekárra, hogy ilyen nehezen teljesítető, munkás dolgot kérjen a próbán. Hiszen megfelelő hozzávalókkal és tapasztalattal bárki elkészítheti ezt a bájitalt. És tapasztalatai szerint valaki, aki tud párszaszóul, nem véletlenül rak ki egy élethű kígyót egy lezárt ajtóra…
Brian is erre a következtetésre juthatott, mert megszorította a vállát.
- Amikor én voltam próbán, akkor gyógyító bájitalt kellett főznöm a kígyónak. És Dippet festménye mesélte, hogy nála is ott volt a kígyó. Talán megpróbálkozhatnál…
- Igen - válaszolta Harry hangosan, majd a smaragdzöld szemekbe nézett. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy valódi kígyót lát.
- Nyisd ki az ajtót – sziszegte párszaszóul. Az ezüst hüllő érdeklődve nézett rá, de nem történt semmi. Harryben felhalmozódott a tehetetlen düh.
- Nyisd ki, te álnok dög, vagy eltöröm minden csigolyádat! – förmedt rá olyan hangerővel, hogy a többiek rémülten húzódtak hátrább. Valószínűleg még senkit sem hallottak párszaszóul kiabálni.
A kígyó egészen összehúzta magát.
- Igen, mesterem – sziszegte, és különös alakba rendezte hosszú testét. A forma egy kulcs lehetett, mert a kőfal elhúzódott az útból. Mögötte tágasabb terem volt, amelynek fáklyákkal megvilágított közepén éjfekete márvány kőtábla állt, tele nevekkel.
Mindannyian csodálkozva léptek be.
- Mit mondtál a kígyónak? – kérdezte Ron elhűlten.
- Hát hogy megölöm, ha nem enged át. – mormogta Harry, majd cinikusan hozzátette – Mardekár úgy gondolhatta, hogy aki tud párszaszóul, és még goromba is, azt csak jó ember lehet…
Vállán a főnix ismét keményen megszorította a karmaival, és meghallotta az igazgató hangját.
- Írd a neved a kőbe, és siessetek!
- Harry, igyekezz! – szólalt meg ezzel egyidőben Lil is, amint a barlang mennyezetéről kődarabok kezdtek potyogni. A boszorkány pajzsot feszített föléjük, Harry pedig rábökött a fekete márványra. A kővéső-bűbájt Flitwick még tavaly megtanította nekik, de Harrynek most sikerült először nonverbálisan. A neve immár kőbe vésve feltűnt, rögtön Dumbledore-é alatt.
Ebben a pillanatban dobhártyaszaggató robajjal leszakadt az egész mennyezet, és több tonnányi kő zuhant feléjük. Harry még látta Ginny és Hermione sikoltó arcát, de a hangjukat nem hallotta. Lil nemrég kifeszített mágikus pajzsa bíborvörössé változott, ahogy a kövek lelassultak felettük. A boszorkány eltorzult arccal térdre rogyott.
- Gyertek… a Körbe…sies…siessetek – nyögte nehezen, és minden erejével a sziklákat lebegtette. Harry torka összeszorult. Varázslat közben bekapcsolódni a Körbe…sosem csináltak még olyat.
- Gyertek már – kiáltott fel Hermione is, és már ott térdelt Lil mellett.
Harry odafordult Ginnyhez.
- Fogd meg a kezem, és a botot is, és koncentrálj!
Ginny nem kérdezett vissza, hanem szó nélkül követte az utasítást, ahogy Ron is. A sziklák zuhantak egy métert a fejük felett, majd létrejött a Kör ereje, és együttes varázslatuktól ismét lelassultak. Nehéz volt ott tartani őket – nem a súlyukkal volt baj, az teljesen lényegtelen a lebegtető bűbájnál, hanem a számukkal... A több milliónyi törmelékdarabot mind fenntartani szinte lehetetlen feladat volt. Harry erős legilimenciát alkalmazott, és érezte a többiek félelmét. Segített Ginnynek hogy csatlakozzon a Körhöz, majd Lilre nézett. A nő arca most már kisimult, és visszanézett Harryre. Érezték egymás gondolatait. Ez patthelyzet volt. Ha felbontják a varázslatot, mindannyiukat összezúzzák a sziklák. De nekik tovább kell menniük…
Fawkes és Brian különleges főnix-képességükkel elkezdték elvonszolni a súlyos sziklákat a fejük fölül. De rengeteg kő volt ott, amelyek bármelyike azonnali halálukat okozná. Harry végignézett Ron, Hermione és Ginny összpontosítástól megmerevedett arcán, és becsukta a szemét. Tudta, hogy Lil mit fog mondani a következő pillanatban.
- Nekünk Harryvel tovább kell mennünk – csendült fel a boszorkány hangja. Nem szavakkal beszélt, hanem a köztük levő kapcsolaton keresztül – hárman kell tartanok a sziklákat, a botom itthagyom. Képesek vagytok rá, érzem, hogy erős a mágiátok.
Ez hazugság volt. Harry tudta, hogy a Kör erejének legalább a harmadát Lil egymaga tette ki. De ahogy megérezte a feltámadó elszántságot Ron, Hermione és Ginny gondolataiban, elszégyellte magát.
- A főnixek kivisznek titeket, mihelyst megszűnik Gishart varázsa – tette hozzá Lil – Készüljetek fel…
- Vigyázzatok magatokra – suttogta Harry is, és a pillantása találkozott Ginny elszánt tekintetével. Óvatosan elengedte a lány karját. Lil is hátrébb lépett, és ijedten hajoltak le, amint a súlyos sziklák hirtelen újabb métert zuhantak…
De Ron, Hermione és Ginny kitartott. Erős Kört hoztak létre: ujjaik szinte elfehéredtek a szorítástól Lil varázsbotján, és egymás karján. Mindhárman becsukott szemmel koncentráltak a sziklák lebegtetésére. Fawkes és Brian halkan énekelték felettük földöntúli dallamukat.
- Gyere, Harry – érintette meg a csuklóját Lil. Harry összeszorult torokkal bólintott, majd egy utolsó pillantást vetve azokra, akik a legfontosabbak számára, hátat fordított, és a boszorkány után rohant.
Az eléjük táruló folyosón már nem voltak fáklyák. Harry futás közben fényt gyújtott a pálcáján. Egyikük sem szólt semmit. Amilyen gyorsan csak bírtak, szaladtak a folyamatos rengések közepette. Mindketten két dologtól rettegtek: az egyik, hogy meghallják a hátuk mögött hagyott teremből a sziklaomlást, a másik, hogy a rengések végleg abbamaradnak, ami a sárkány halálát jelenti…
Nem ütköztek védőbűbájokba, és semmilyen próbával sem találkoztak. Látta, hogy Lilt ez nyugtalanná teszi.
- Gishart nagyon fárad – zihálta a boszorkány futás közben – éreztem, hogy az előbb visszavont egy sárkány-pajzsot előttünk. A kastély védelmére koncentrál…
Harry ezt ugyan nem érezte, de rajta is nyugtalanság lett úrrá. Egy meredek lépcső után ismét kőcsúszdába ütköztek.
- Remélem, nincs beomolva – mormogta Lil, majd beugrott a sötét alagútba. Harry habozás nélkül követte. A csúszda nagyon meredek volt, és érezte az arcába csapódó széltől, hogy hihetetlenül felgyorsultak. Majd talán egy perc is eltelt, mígnem keményen kivágódtak az alagútból, és a szemközti falnak csapódtak. Harry csak az utolsó pillanatban tudta csillapítani az ütés erejét egy meghatározhatatlan pálcanélküli varázslattal, de megúszta egy csúnya zúzódással.
Lil is viszonylagos épségben kelt fel a földről, majd mindketten a kis kamra oldalsó falára pillantottak, ahol a folyosónak kellett volna folytatódnia. Harry őszinte megrökönyödésére meghatározhatatlan, vízszerűen hullámzó zöld anyag feszült a terem falára.
- Úgy tűnik, Gishart mégis megtartotta egy varázslatát – szólalt meg komoran Lil – mégpedig a legjobbat.
Harry, bár nem volt biztos benne, hogy tudni akarja a választ, megkérdezte:
- Mi ez, tanárnő?
Lil tekintete a messzeségbe tévedt.
- Csak egyszer láttam ilyet. – dünnyögte, majd egy sóhajtással rövid magyarázatba fogott - A sárkányok általában nem uralják tudatosan a mágiát. Gishart faja viszont képes elvégezni jónéhány varázslatot – például pajzsbűbájokat, amiket most kénytelen volt visszavonni. Vagy pedig ezt. Tipikus sárkány-varázs, a mesterem Lélekfejtőnek hívta.
Harry ettől nem érezte magát okosabbnak.
- És az mit csinál? Át kell mennünk ezen az… izén?
Lil fehér arca szokatlanul soványnak tűnt a hullámzó fal fényében, és csak másodpercek múlva válaszolt.
- Ez az izé… darabokra fogja szedni a testedet és az elmédet is. Megvizsgálja a lelked mélyét, hogy ki vagy, mik a szándékaid… Gishart másképp nem akar beengedni.
Harry arcára kiült a döbbenet. Végigborsódzott a háta.
- Szétszedi…? – ismételte értetlenül.
- Igen – válaszolt a boszorkány szűkszavúan – És utána összerakja. Vetkőzz, bemegyünk.
- Te… Tessék? – pislogott Harry, miközben elhűlten nézte, hogy a boszorkány ledobja a talárját, és közelebb lép a vízfüggönyként csillogó falhoz. Világos bőréről visszatükröződtek a hullámok, majd cseppet sem zavartatva magát visszafordult Harryhez.
- A ruha összezavarja a varázslatot. A pálcát is hagyd itt, nem lesz rá szükséged. Egy ilyen függönyön csak maga az élőlény mehet át. Siess.
Harry nem akart vele vitatkozni. Lil biztosan nem értené meg, hogy ő nem nagyon szokott ruha nélkül ácsorogni emberek előtt, de főleg nők előtt nem. Aztán majdnem kinevette magát, hogy ezen aggódik, miközben zavarhatná az egyre hangosabban morajló több ezer tonna szikla is a feje felett, vagy a halálfalók, Voldemortról nem is beszélve. Lerángatta magáról minden ruháját, és csomóba összegyűrve a földre dobta, a pálcájával együtt.
- A szemüveged is – mondta Lil Harry felé fordulva. Harry legyőzte a kísértést, hogy eltakarja saját magát, hiszen a boszorkány sem tette. Levette a szemüvegét, és a ruhájára dobta majd Lil mellé állt, és ő is a függönyre nézett.
- Fájni fog – jelentette ki a boszorkány.
- Már megszoktam – válaszolt Harry komoran, majd tétovázás nélkül mindketten beléptek a zölden kavargó vízfüggönybe.
A fájdalom nem volt megfelelő szó az érzésre, ami Harry testét ekkor elborította. A bűbáj durva és könyörtelen volt. Harry nem látott semmit a zöld kavargáson kívül, de szinte érezte, hogy szétszaggatják a testét. Mintha minden sejtjébe cérnát fűztek volna és azt rángatnák teljes erővel… Ordítani akart, de képtelen volt rá. Egy pillanatig teljes sötétség és néma csönd fedte el a kínjait, majd a teste keményen a hideg sziklának csapódott.
Várt egy pillanatot. Lélegzett. Egyenletesen. A fájdalom nyomtalanul elmúlt, a teste kellemesen bizsergett. Felemelte a fejét a hideg kőről, és meglátta maga mellett Lilt, aki épp akkor kelt fel. Egy apró sóhaj kíséretében ő is így tett, és a szeme elé tárult a terem semmihez sem fogható látványa.
Óriási, fáklyákkal itt-ott megvilágított barlangüregben voltak, amit látott már korábban is, Griffendél emlékeiben. Monumentális volt, már a méretén is látszott, hogy varázslattal épült. A termet szinte teljesen kitöltötte egy gigantikus szerkezet, melynek fémes csillogású abroncsai kusza összevisszaságukban gömböt formáltak. A Roxfort pajzsának középpontjában voltak hát.
Egyikőjük sem szólt, hanem közelebb léptek a Merlin-gép gigászi gyűrűihez. A fém abroncsok mögött ekkor valami sárga villant. Lil megtorpant, és Harryt is visszatartotta. Harry ekkor vette észre azt, amit a boszorkány sötétben is jól látó szemei már régóta vizsgáltak. A hatalmas test, ami a terem túlsó, sötétségtől borított felében hevert, most megmozdult. Pikkelyek súrlódó hangja követte az árnyalak mozgását, és sárga szemek villantak meg a koromszínű háttér előtt. A homályban jól látszott, hogy a szörnyeteg nyakán vörös kő pislákol. Mindketten visszatartották a lélegzetüket, várva, hogy mi fog történni. Harry összerezzent, ahogy a sárkány mély hangja lesújtó fejszeként széthasította a csendet.
- Miféle szörnyszülött vagy te? - Gishart első kérdése meglepte Harryt, aztán Lil elvörösödő arcára pillantott. A sárkány biztos megérezte abban a Lélekfejtőben, hogy a boszorkány nem mindennapi örökséggel rendelkezik.
- Lil vagyok, Gishart. - a boszorkány hangja kicsit megremegett, amint a sárkány szemeibe nézett – Tudom, szokatlan neked, de én tőled vagyok. Vér a véredből, csont a csontodból…
A sárkány türelmetlenül felmordult. Hangjából öreges bosszankodás érződött ki.
- Tudok rólad. Tudok Aberforth árulásáról is, és már régóta figyellek. Láttalak ma is, ahogy behoztad az unokáimat.
Lil teljesen elbizonytalanodott. Harry látta, hogy az első durva kérdés után kemény támadásra számított, esetleg tettlegességre is. A boszorkány csak félve szakította meg a csendet, azt is csak azért, mert az idő sürgette őket.
- Akkor hát… Elfogadsz örökösödként? – kérdezte, vakmerően a tárgyra térve.
Gishart fáradtan zihált. Öreg volt, és kimerült, a hangja pedig tele keserűséggel.
- Mit tehetnék? Éreztem gyermekeim halálát. Ez előre hozta az én halálomat is. Csak te maradtál, egy ember vére… áruló barátom teremtménye… de legalább sárkány-alakban jöttél volna, a másik bejáraton, nem pedig ezzel itt. – pillantott Harryre, aki semmit nem értett.
Lil erre szótlanul előrébb lépett, és csukott szemmel begörbítette a hátát. Teste hirtelen nőni kezdett, és nemsokára fekete pikkelyekkel borított testű sárkány állt a helyén. Gyönyörű fekete szárnyai sátor módjára fedték be tüskés hátát. Sokkal kisebb volt Gishartnál, de nagyon hasonlatos hozzá.
- Így jobb neked? – kérdezte mélyen zengő hangon az öreg sárkánytól. Gishart lehunyta a szemét, mintha látni sem akarná.
- Ez nem változtat semmin. Még mindig ember-szagod van. A bőröd is puha. Csak jól esett volna, ha így jössz be.
Lil egy másodperc várakozás után visszaalakult emberré. Harry szomorúságot látott megcsillanni a szemében.
- Láttam a jeled azon a sziklán – válaszolta aztán – de felelősséggel tartozom a fiúért.
Gishart felhorkant és dühösen villantak sárga szemei.
- Méghogy felelősség! – zihálta, és halkult a hangja – a kérdésem pedig nem rád vonatkozott, hanem a fiúra.
Lil megnémult a döbbenettől, és Harry torka is összeszorult. Melyik kérdése? A szörnyszülöttre vonatkozó…? Ijedten hátrált egy lépést, ahogy Gishart feje egészen közel hajolt hozzá. Megbabonázva nézett a sárga szemekbe.
- Igen… - dörmögte a sárkány – téged kérdeztelek. Mert én láttalak, kívül és belül is. Többet tudok rólad, mint te magad. Halottnak kéne lenned, fiú, de életed zálogát ott viseled a homlokodon.
Harry zavartan nyúlt a sebhelyéhez, míg Gishart feje ismét fáradtan lehanyatlott, és a szemei félig lecsukódtak.
- Ősi varázs fűz a gonoszhoz – folytatta elhaló hangon a sárkány – a legfeketébb humor vagy, amit a természet valaha létrehozott…
A sárkány mintha kacagott volna, de Harry szívét jeges rémület szorította össze.
- A fiú fiatal – folytatta Gishart öregesen zihálva – nem is sejti, milyen erő lakozik benne… Vajon képes lesz-e szembenézni vele, ott, a Gépben? – a hangja fáradt morgássá változott - Nem… nem engedhetjük oda…
Harry szíve a torkában dobogott. Nem értette, miről beszél a sárkány. Úgy tűnik, rájött a jóslatra, csupán abból, hogy megvizsgálta őt… Most meg nem engedi, hogy használja a Gépet? Próbált a tőle telhető legnagyobb bátorsággal megszólalni.
- Gishart, Voldemort emberei kinn állnak a pajzsok túloldalán…
- Tudom – nyitotta ki a szemét nehezen a sárkány – és maga Voldemort is. Állandóan támadnak. Folyton harcolnom kell… Nagyon nehéz… A Sötét Mágus aggaszt… Albus nem mondta… Öreg vagyok, nehezen tudok figyelni elődeid bűbájaira… És rajtad Mardekár szagát érzem…
A sárkány már összevissza beszélt. Harry látta, hogy a nyakában levő kriladit-nyaklánc egyik köve kialszik… A szeme félig ismét lecsukódott, és megremegett felettük a hegy. Harry kétségbeesetten nézett Lilre, aki összevont szemöldökkel koncentrált, hogy jól megválogassa a szavait.
- Gishart, tudjuk, hogy sem a fiú, sem én nem vagyunk teljesen alkalmasak a feladatra. De mindketten örökösei vagyunk az idők végezetéig tartó eskünek, amit te és az Alapítók kötöttetek. Tennünk kell valamit, itt és most. Nincs több lehetőségünk, nem lesz másik esélyünk!
- Tudom – dörmögte Gishart mély hangja – Nincs más út. Menjetek hát… menjetek a Gépbe. A fiúban sok szeretet van, ez talán elég lehet ellene… figyelek a régi pajzsra, amíg az erőmből tartja… de… siessetek!
Azzal Gishart becsukta a szemét, és fekete bőre fájdalmas ráncokba húzódott az orrán. Lil keményen megragadta Harry karját, aki eddig megrendülten nézte a sárkány haláltusáját, de erre felocsúdott.
- Sietnünk kell – suttogta Lil, és a Merlin-Gép talapzatához rohant. Harry követte őt. Mindketten bemásztak a gyűrűk belsejébe, és megálltak a gömb-szerkezet alján. A titánium-abroncsok teljesen simák voltak, és hidegen fénylettek. A legmesszebb nyúlókat alig lehetett látni. Harrynek emlékei voltak a gépről – nem a sajátjai, de nagyon sok emlék: vörös kristályok, varázslat, fájdalom, hideg sárkánypáncél…
- Nem változik át sárkánnyá? – kérdezte óvatosan Liltől.
- Nincs értelme – válaszolt a nő, és közelebb lépett Harryhez – csak a kinézetem változik meg, a mágikus képességeim nem.
Harry mégsem bánta volna, ha Lil nem ebben az emberi alakjában áll előtte. Soha, senki sem volt hozzá ilyen közel ruha nélkül, még Ginny sem… És ezt a tényt csak nehezebbé tette az, hogy Lil gyönyörű volt. Látta a nő szempillájára kiült port, és a sima bőrén az apró karcolásnyomokat. Legszívesebben elfordult volna.
De nem volt több ideje zavarban lenni, mert ekkor az abroncsok mindegyike vörösen fénylő folyadékot kezdett izzadni magából, és ez patakokban folyt le a gyűrűk mentén a szerkezet aljára. Harry megkövülten nézte, ahogy a vérvörös anyag lüktetve veszi körül a bokájukat. Lil megragadta a kezét és a szemébe nézett.
- Bármi történjék is, csináld végig a varázsokat – mondta a boszorkány határozott hangon – Ne foglalkozz vele, bármit mondok… vagy látsz. Erős vagyok, sokat bírok. Még ha könyörgök is, hogy ne folytasd, te akkor is fogod, rendben?
- De professzor… - lehelte Harry kétségbe esve. Ez az önfeláldozás-dolog valami Dumbledore-féle családi szokás lehet…
- Erről nem nyitok vitát - vágott közbe Lil – Ha meghalok, az baj. De amíg életben vagyok, építsd a bűbájokat… Kezdd a legfontosabbakkal.
Nem volt idő több beszédre. A lüktető kristályok felkúsztak a testükre, és szorosan egymáshoz préselték őket. A kriladit egyszerre volt meleg és hűvös, kemény és puha. Végül megkezdődött a Merlin-gép működése: mindketten felemelkedtek, együtt a kristályokkal, szédületes magasságokba, egészen a gömb közepébe… És ott megálltak, egy pillanatnyi lebegésben. Harry hallotta Lil szaggatott sóhaját, amint a kristályok a hajuk közé kúsztak, és a tudatuk – ember, sárkány és kő – kezdett lassan egybemosódni…
Fémes nyikorgás hangzott fel. A Merlin-gép titángyűrűi, sok év tétlenség után mozgásba lendültek. Suhogva forogtak változatos tengelyeik körül, míg a forgás őrült iramba váltott, és gyors haladásuk lassan összefüggő titánfelszínné varázsolta a gömböt…
A külvilág megváltozott Harry számára. Az értékrendek elcsúsztak, az akarat megtört, az értelem felforrva bugyogott körülötte. Érezte Lil gondolatait, sokkal jobban, mint eddig bármikor a Körben, és nem-emberi mivolta olyan feltűnő volt… Mindent tudott róla, ahogy a kristályról is, erről az ösztönös és tiszta lényről, aki szorosan ölelte körül mindkettőjüket. És látta saját magát is: kétségek nélkül, magabiztosan felemelte a jobb karját. A kriladit, mintha érezte volna, hogy mire készül – patakokban csorgott az ujja hegyére. Baljával szorosan fogta a sárkányt.
- Protecto! – kiáltotta az első bűbájt. Ujjai tűzként parázslottak mágiától. A kriladit pulzálva felizzott körülöttük. Elviselhetetlen fájdalom kígyózott végig minden csontján, Lil pedig felsikoltott. A boszorkány háta hátrafeszült, ahogy a karjai is, és a bőrét felszakította a kirepülő vörös átok, ami nekicsapódva a titán gömbnek, szétsugárzott körülöttük…
Harry a fájdalom hullámain túl érezte az új, erős pajzs növekedését, amit Lil irányított, hogy ráboruljon a kastélyra és a parkra… Minden részlet átjött a maga monumentális valójában. Tudatában volt mindennek, ami ott történik: Gishart régi, pusztuló pajzsát is látta. A falakon túl, az erdő sűrűjében tisztán kivehetően emberek álltak. Igazából Lil érzékelte őket, de most ő is látta a boszorkány szemeivel. Sötét csuklyát viseltek, ami eltakarta az arcukat… A kép lassan elhalványult, ahogy a következő varázslatra készült. Amikor Lilre nézett, a nő nyakán egy vékony fém nyakláncot vett észre, amin egyetlen kriladit-gyöngy ragyogott…
- Fortudio! – kiáltotta a következő pajzsbűbájt, amit Lil újabb velőtrázó sikítása követett, ahogy kifeszített karja még egyszer felhasadt… A nyakláncára újabb kriladitgyöngy kúszott fel. Harry tudta, hogy a nő küszködik a bűbáj irányításával, és ő is úgy érezte, mintha széthasította volna a varázslat… A homlokát Lil homlokára nyomta, így próbálva erőt adni neki, és saját magának. Legszívesebben hagyta volna az egészet, de el kellett mondania a következőt… A hoppanálásgátlót.
- Abhoppito! – szavait kínzó fájdalomhullámok és újabb gyöngy követték a nyakláncon… Lil már nem is kiáltott, csak nyögve megrándult az újabb sebre. Becsukott szemmel, és összeszorított fogakkal koncentrált a varázslat irányítására. Az erős bűbáj ezúttal szétterült Roxfort egész területén, de ekkor végzetes dologra lettek figyelmesek.
Mindketten megmerevedtek a félelemtől: érezték, ahogy gyenge védelmük mögött Gishart régi pajzsa leomlik. Valahol alattuk a sárkány megvívta életének utolsó csatáját, és elpusztult… Harryn páni félelem lett úrrá. Világosan látta, hogy az erdő sűrűjében a csuklyások több lépést haladtak előre, mígnem újdonsült pajzsába ütköztek. Ekkor a középen álló alak levette a csuklyáját. Fehér bőr és kígyóarc tűnt fel… Harry szíve a torkában dobogott, ahogy Voldomort pálcát vett elő, és a pajzsnak szegezte. Mindketten érezték Lillel, hogy lyukat ütött a két pajzsbűbájon, és a halálfalókkal a nyomában benyomult a Roxforti birtokra…
- NEEE! – ordította Harry. Ez egyszerűen nem történhet meg…! A józan ítélőképességét teljesen elvesztve mind a tíz körmét belemélyesztette Lil hátába, és átvette az irányítást. Nem törődött Lil tiltakozásával és fájdalmával, egyedül az a kígyószerű arcot látta, amely most erőszakosan vonult a kastély felé…
- Adava Kedavra! – ordította a varázsigét. A kriladit tűzforróvá vált körülötte, és Lil mellkasa felhasadt, ahogy a zöld átok kicsapott, és megpördült a titángyűrűkön…
Ezúttal Harry irányított. Nem akarta szétteríteni az átkot: ellenkezőleg, egyetlen pontba akarta sűríteni: bele a kígyóarcba…
- Ne… gyilkolj…- hallotta valahol Lil erőtlen suttogását – Nem… engedhetem…
Harry nem törődött vele. „Nincs beleszólása"- futott át az agyán, és érezte, ahogy ereje hatalmassá növekszik. Ebben a pillanatban mindenre képes volt. A zöld fénynek célba kellett érnie…
De ekkor, mintha ostorral csaptak volna az arcába tört rá a felismerés. Érezte, ahogy a sárkány küszködött a pusztítás ellen, de nem bírt a varázslóval. Harrynek hirtelen a torkába tolult az önvád keserű íze, és az átkot az utolsó pillanatban eltérítette. A hihetetlenül erős Adava porrá zúzta a halálfalók melletti sziklát. A súlyos darabok záporozva hullottak a csuklyásokra, és ez megállásra kényszerítette Voldemortot.
Harry fuldokolt az önutálattól, és a tekintetét a távolból visszahozva most ismét Lilre nézett. A boszorkány egész teste vérben úszott és kapkodva szedte a levegőt. Pedig csak azt tette, ami a sárkányok dolga: nem engedte, hogy gyilkoljon a Merlin-géppel… Miért tettem ezt? Gishart tudta, sejtette, hogy nem fogok bírni magammal… Forró könnyek folytak végig az arcán, mire Lil kinyitotta a szemét.
- Jól vagyok – hazudta, és vér bugyogott a szájából. Harry pontosan tudta, hogy hogy van, hiszen együtt voltak a Gépben. Érezte, hogy a boszorkány egynél több varázslatot már nem bír ki.
- Sajnálom, nagyon sajnálom… - lehellte a fülébe, és zokogás rázta meg a vállát.
- Szedd össze magad – suttogta Lil – Én… remekül vagyok.
Harry felnézett az arcára. Itt már nem lehet mit tenni… Vesztettek, mégpedig miatta! Voldemort előtt szabad az út... Lázasan kutató agya valahogyan mégis megtalálta az egyetlen szóba jöhető megoldást. Félretéve elkeseredettségét végiggondolta az összes bűbájt, amit el kellett végeznie – pajzsok, zsupszkulcs-derítők, méregdetektorok, halálfaló-űzők - és egyetlen nonverbális varázslatba sűrítette őket. Tudta, hogy képes rá, bár fogalma sem volt, hogyan…
Magához ölelte Lilt, sokkal gyengédebben, mint az előbb, és becsukta a szemét. Összpontosított a varázslatra. Mindenre, amit ennek a pajzsnak tudnia kell. A lágyan hullámzó kriladit most őrült táncba kezdett a karjain. Harry minden tagja végigborzongott, és varázsolni kezdett.
Szorosan átölelte Lilt, aki felordított a karjai között. Ő is érezte a fájdalmat, de próbálta minden erejét átadni a boszorkánynak, hogy sikerüljön… Aranyfényű varázs csapódott ki a Három Kor képviselőitől, és szétsugárzódott a gyűrűkön.
Lil keményen küzdött. Utolsó erejével is az arany fény folyását irányította, míg az zárt burokkal vonta be a kastélyt, kiszorítva Voldemortot az áttörhetetlen falak mögé…
- Sikerült – suttogta a boszorkány, és ernyedten hanyatlott hátra Harry karjaiban. Harry halálra rémült arccal nézett a nőre.
A Három Kor ereje megrendült, a Merlin-gép forgása leállt. A kriladit lassan visszatette őket a földre, és lefolyott a testükről. Egyetlen hatalmas kristály maradt csak, a Lil nyakán függő láncon…
Harry nem volt orvos, de látta és érezte, hogy Lil haldoklik. Remegő kezekkel letette a testét a földre. Mit csináljon? Nincs ideje kivinni innen…! A pálcája nincs nála, még egy sebzáró varázslatot sem tud elvégezni…
Kétségbeesetten markolta össze a mély hasadékot, amit az Adava ütött Lil testén. De a vér persze így is felbugyogott a sebből. A torkát könnyek fojtogatták, és nem tudott már ésszerűen gondolkozni. Erőt akart adni Lilnek, minden maradék erejét, ami még neki van…
Ösztönösen cselekedett. A boszorkány fölé hajolt, és remegő kezeivel maga felé fordította az arcát, majd megcsókolta a mozdulatlan ajkait. A varázslat ősi volt, talán egyidős az emberiséggel - ezt ő is tudta, érezte a csontjaiban. Fenntartotta a kapcsolatot, és a saját erejét adta Lilnek az áramló mágián keresztül…
Nem vette észre, hogy vörös lángok fénye tölti be a falakat. Nem figyelt sem a főnixek énekére, sem döbbent kiáltásokra, majd az azt követő lábdobogásra körülötte. Az utolsó csepp erejét is Lilnek adta, aztán elsötétült körülötte a világ.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Folytatása nemsokára következik (Attól függ, hány véleményt kapok :P) (Jut eszembe, egyik sárkánykedvelő barátom (K.A. :))tegnapiemailjére válaszolva, véleményt a bal alsó sarokban levő Submit Review melletti go gomb megynomásávalírhatsz.)
Mivel mostanáig írtam, kicsit ki vagyok készülve, ezért csak röviden válaszolok a nagyon kedves véleményekre, amit Tőletek kaptam.
Nella, azt hiszem, egy írónak nem lehet hízelgőbbet írni, minthogy a könyvét nem lehet letenni :) Megnyugtatásul mondom (Zsuzsinak is üzenem), hogy írom a regényt. Az a pálcaérintés pedig még nem a Horcrux elkészítése volt, ezzel csak megjelölte a holttestet. Később majd lesz szó erről is.
Norbec, pho.18, Kati, Salamanderinfalmesés Sty is tündéri dolgokat írt, köszönöm!
Urszulának üzenem, hogy majd megíródik a "16 éve -story"
Aragornnak üzenem, hogy Pitonnak a következő fejezetben (igen, lesz benne Piton) már nem lesz sebhelyes az arca... Ebből vonjon le következtetést :D
tia, Harry most egy kicsit megmagyarázza, hogy hogy érez a dologgal kapcsolatban. Egyébként hozzá kell tennem, hogy nekem nem tetszett, amikor az ötödik rész végén a nagy gyászában be akarta törni Dumbledore orrát, és szétzúzta az irodáját. Szerintem az Harry-OOC volt, bár JKR esetében kicsit durva erről beszélni, nem:) A mugli-fattyú véletlenül maradt benn, először régies szavakkal próbáltam megírni az Alapítók párbeszédét...
gumibogyo, a helyesírási hibát szánombánom, korrigálom az agyamban. :)A "nyugis, kastélyos" részeket meg nem nevezem "semminek", hanem a dumálós-magyarázósokat. Sajnos azonban kevés hangulatelemet használok, ez tény, de ha mindent leírnék naggyon-naggyon hosszú lenne a könyv (mint ez a két fejezet. Direkt ezt demonstálom: mert egyben is meg lehetett volna írni...)
Remélem senkit nem hagytam ki...? Kösz még 1 szer!