Tizennegyedik fejezet: Egy kis ösztönzés Remustól

1981

– Perselus! – hallotta James Lily feddő hangját a konyha felől. – Remus bármikor itt lehet!

– Ugyan, hagyd már békén, Lils! Épp Harryvel próbálja kimondatni, hogy „porított zuzmó" – nevetett James. Perselust figyelte, aki megkísérelte fiát beavatni a bájitalkészítés nemes tudományába, habár a kisfiút sokkal jobban lekötötte a feladat, hogy műanyag békáit mind egy szálig beledobálja az előtte lévő kis asztalkára felállított játéküstbe.

– Muszáj folyton azt az ostoba becenevet használnod? – morgott a bájitalmester az orra alatt, ahogy mindig, bár általában a legváltozatosabb módokon fejezte ki nemtetszését.

– Vigyázz a nyelvedre Harry előtt! – zengett fel Lily hangja a konyhából.

A férfi mogorván összeszorította a száját, de szinte rögtön egy halk „Aú!"-kiáltás is feltört belőle, amikor kisfia sikeresen orrba találta az egyik műanyag békával, s boldogan elkacagta magát, amikor látta, hogy milyen ügyesen sikerült céloznia.

– Remek dobás, Harry! – dicsérte meg elégedetten James a teli szájjal vigyorgó kisfiút.

Harry várakozóan apja felé nyújtotta a karját, várva, hogy a férfi visszaszolgáltassa neki az imént eldobott játékot. Perselus sóhajtva engedelmeskedett, de amint Harry kezébe pottyantotta a békát, a kisfiú újból elhajította a játékot. James szívből jövő kacagással nyugtázta a mutatványt.

Perselus lenyűgözve fia után nyúlt, és karjaiba emelte őt. James is feltápászkodott, és kezét nyújtotta Harry felé, hogy átvegye őt az apjától, de a fiú csak még szorosabban kapaszkodott a férfi nyakába. James felsóhajtott.

– Gyere, Harry. Ideje átöltözni, hogy szép ruhában várjuk Remus nagybácsit – könyörgött legmeggyőzőbb hangján, mindhiába. Lily épp ekkor ért be a konyhából, de hiába nyújtotta karját Harry felé, a fiú meg sem moccant.

– Gyere hozzám, szívem – kérlelte mosolyogva, Harry azonban dacosan kitartott, látszott, hogy tökéletesen jól érzi magát édesapja karjaiban. Lily megcsóválta a fejét, de közben végig mosolygott. – Azt hiszem, ott is jó helyen lesz – mondta, de pálcájával azért gyorsan eltüntette Harry kezéről és arcáról a maszatfoltokat.

Miközben Perselus próbálta egy helyben tartani fiát a tisztítási művelet idejére, James a férfi önelégült kis mosolyát bámulta, és eltűnődött, vajon a bájitalmester tudja-e, hogy ilyenkor milyen nevetségesen fontoskodó képet vág. James ennek ellenére nem tudott haragudni rá ezért; maga is elcsodálkozott, hogy a férfi milyen hosszú utat tett meg ilyen rövid idő alatt, és bár tisztában volt vele, hogy Perselus sosem vallaná be hangosan, ő mégis örült ennek az újonnan felfedezett barátságnak.

A bejárati ajtón ekkor csendesen koppantott valaki, Lily pedig, aki egy pillantással megbizonyosodott róla, hogy a másik két férfi készen áll a látogatóra, beeresztette Remust. Amint a vendég beért a fogadószobába, James nagy vigyorral a képén azonnal eléje sietett, lelkes „Holdsáp!"- kiáltással üdvözölve átölelte, és alaposan meglapogatta a hátát.

– Hogy ment?

Remus vállat vont, de megviselt arcán azonnal fénylő mosoly terült szét, amikor a háta mögül meghallotta a gyerekhangon elsivított vidám „Vííí!" üdvözletet.

– Harry!

A kisfiú ügyetlenül odatotyogott hozzá, és apró ökleivel türelmetlenül hadonászva nyújtogatta felfelé a karját, jelezve, szeretné, ha felvennék végre. Remus nem is váratott magára, felkapta a gyereket, és cuppanós puszit nyomva az arcára, játékos mozdulatokkal megcsikizte. Harry hangosan sikongatott a gyönyörűségtől.

– Hogy vagy te nagyfiú? – érdeklődött barátságos hangon, s amikor Harry ünnepélyesen rápillantott, kedveskedve összeborzolta a gyerek szanaszét álló, szénfekete fürtjeit. Aztán, mintha csak most jutna eszébe, hogy nem kéne megfeledkeznie az alapvető udvariasságról, nyugodtan a szoba másik bejáratánál feketéllő Perselus felé fordult, és jól nevelten biccentett egyet. – Jó estét, Perselus.

A bájitalmester kurta fejbólintással válaszolt. – Lupin.

James tudta, hogy Perselust dühíti, amiért Harry ennyire lelkesen, és minden fenntartás nélkül Remushoz sietett, de mostanra kiismerte annyira a férfit, hogy tudja, a féltékenység a másik érzelem, amit sosem mutatna ki szándékosan. Most is úgy állt ott, mint egy szobor, merev arccal, miközben a vérfarkas átölelte a fiát. James tudta, ha a helyében lenne, biztos nem tudná ilyen jól elrejteni az érzelmeit.

– Itt maradsz vacsorára, Remus? – kérdezte melegen Lily, mire a férfi felkuncogott.

– Előbb egy kérdés: te főzöl? – akarta tudni mosolyogva, és amikor Lily bólintott, csak akkor egyezett bele nagylelkűen. – Ebben az esetben természetesen maradok.

– Szeretnél segíteni? – érdeklődött a nő.

Remus Harryre pillantott, mintha felmérné őt, aztán játékosan megkérdezte. – Na, mit szólsz Harry? Segítsünk főzni kedves, öreg édesanyádnak?

Lily pajkosan meglegyintette egy konyharuhával és méltatlankodva megszólalt. – Ne tanítsd bolondságokra a gyereket! Nem vagyok öreg!

Remus elvigyorodott, de komolyságot erőltetve magára, fontoskodva megkérdezte a kisfiútól. – Akkor segítsünk vagy sem, ennek a fiatalasszonynak, Harry? – Ezzel újra megcsiklandozta a fiút, boldog kis sikolyokat csalva ki belőle, Remus pedig vele nevetett, ahogy kivitte magával a konyhába.

James vigyorogva nézett a távozó trió után, de Perselusra pillantva lehervadt arcáról a mosoly. Most, hogy Remus már nem volt a szobában, a férfi vonásai elégedetlen grimaszba torzultak.

– Harry imád téged – próbálkozott gyengéd hangon, de csak annyit ért el vele, hogy Perselus elhúzta a száját, és kijelentette.

– Köszönöm szépen, James, hogy felhívod a figyelmem a nyilvánvalóra – közölte vontatott, szarkasztikus hangon, majd frusztrált fújtatással elvonult a laborjába, hogy befejezzen valami félbehagyott bájitalt. James fejcsóválva eltűnődött, vajon miért nem adta még fel a hiábavaló próbálkozást; rég beletörődhetett volna, hogy ez az ember egy két lábon járó gúnymosoly.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

1996

Perselus dühös, kiszámított lépésekkel járkált fel-alá a körletében a kandalló előtt, és közben átkozta magát hirtelen természetéért. Még annyi mentsége sem volt, hogy nincs elég tapasztalata a tinédzserkori hangulatingadozások terén. Ő a Mardekár-ház feje, Merlin szerelmére! És egy mardekárosénál nincs robbanékonyabb természet a világon. – A francba, a francba, a francba – dühöngött, miközben oda-vissza masírozott a négy fal között.

Miért nem volt képes egyszerűen, világosan megmagyarázni Harrynek, hogy aggódott érte? Miért kellett úgy ráförmednie? A fiú természetesen számos idióta előítéletet táplált vele szemben, de ki róhatná ezt fel neki, amikor szinte soha nem látott más érzelmet az arcán, mint gyűlöletet? Még szép, hogy ezek után a fia egy öntelt kreténnek tartja.

Nagyon jól emlékezett, milyen állapotban, reszketve hagyta ott az imént a fiút. Rögtön megbánta ugyan, amit tett, de mivel fogalma sem volt, hogyan reagáljon, inkább a lehető leggyorsabban eltűnt a közelből. Mégis meddig akarja még ezt játszani? A kandallóba menekülni minden probléma elől, ahelyett, hogy megoldaná őket? Különben is, Harry egyáltalán nem egy megoldandó probléma… ő egy fiú… az ő fia. A fia, akit csak az elmúlt héten háromszor hagyott faképnél egyetlen szó, és mindenféle magyarázat nélkül.

Csak akkor hagyta abba a fel-alá mászkálást, amikor a kandallója hirtelen életre kelt, és egy határozottan ideges, villogó szemű vérfarkas dugta be rajta a fejét. Mérgesen visszabámult, és közben magában káromkodott, amiért elmulasztotta lezárni azt az átkozott bejáratot.

– Mit akarsz? – vakkantotta türelmetlenül, remélve, hogy Lupinban legalább annyi tisztesség lesz, hogy hátrahőköl a hangjától. A farkas azonban egyszerűen átlépett a tűzön, és nyugodtan megállt Perselus nappalijában. A szemtelenségen felháborodva, a bájitalmester előrántotta a pálcáját, és magából kikelve felkiáltott. – Hogy merészelsz az éjszaka közepén csak úgy betörni hozzám?

Remust egyáltalán nem hatotta meg a jelenet, a legnagyobb lelki nyugalommal keresztbe tette maga előtt a karját, még a pálcáját sem húzta elő.

– Már másodszor hagytad úgy Harryt, hogy teljesen kiborult miattad, én pedig nem fogom tovább tétlenül nézni, hogy így bánsz vele.

Perselust nagyon szíven ütötte a válasz, legbelül szinte megrázkódott Lupin szavai miatt, és a megbántott, fájdalmas arccal utána bámuló Harryre most még tisztábban emlékezett. Persze eszében sem volt a gyengeség jelének számító érzéseket kimutatni senki, nemhogy épp Remus Lupin előtt. Így hát inkább azt mondta: – Nem érdekelnek a fenyegetéseid.

– Hát akkor mi érdekel téged, Perselus? – kérdezte csendesen Lupin, de barna szemében felvillant valami intenzív, különös érzelem.

– Bármi legyen is, azt nem kötöm az orrodra, vérfarkas!

Lupin szemöldöke megemelkedett, de világosan látszott, hogy nem kapta be a csalit. Perselus százszor is elátkozta magában a férfit, amiért ilyen nyugodt természete van.

– Harry nagyon is az én felelősségem, főleg miután világosan kijelentetted, hogy tudni sem akarsz róla – jelentette ki Lupin égő szemmel, a hangját azonban még mindig nem emelte meg.

– Semmi ilyesmit nem jelentettem ki világosan, pláne nem neked – vicsorogta.

A másik férfi arca meglepetést tükrözött, de aztán szomorúan megrázta a fejét, s olyan szánakozó szemmel nézett rá, hogy Perselus már-már érezte, ahogy nyaktól felfelé elvörösödik. Végül puszta önuralommal sikerült megzaboláznia érzelmeit, és remélte, hogy semmiféle árulkodó pirulás nem látszik az arcán.

– Talán észre sem veszed, Perselus, de a viselkedéseddel pontosan azt sugalmazod Harry felé, hogy ugyanúgy nem akarsz közösködni vele most, ahogy a múltban sem tetted.

Perselus sietve elfordult, nehogy a farkas meglássa arcán a kínt, amit hirtelen képtelen volt elrejteni. Egyáltalán nem így képzelte el a beszélgetést, amikor felkereste Harryt a gyengélkedőn. Elvégre a fiú minden kérdésére megfelelt, nem igaz? Persze, kicsit elvesztette a türelmét, de nyilván még Harry is felfogta, hogy a dühe nem neki szólt, csak épp az aggodalmát nem tudta másként kifejezni. Mondjuk az alapján, hogy rögtön Lupint hívta segítségül – gondolta keserűen Perselus –, talán mégsem értette meg annyira, mint azt szerettem volna.

– Harry csak egy tinédzser fiú, Perselus – jegyezte meg csendesen Lupin, és amikor a másik nem válaszolt, tovább beszélt azon az émelyítően mézes-mázos hangon. – Gondolom, arra már te is rájöttél, hogy a rokonaitól nem számíthat nagy szeretetre.

Persze, hogy észrevette. Lily nem említette ugyan túl gyakran irigykedő, gyűlölködő húgát, de a nyilvánvaló fájdalom, amit el kellett viselnie miatta, sokszor meglátszott az arcán. Nem meglepő, hogy Petunia nem tudott igazán törődni a fiúval. Lupin szavainak mögöttes tartalma sem kerülte el a Perselus figyelmét. Nagyon jól emlékezett a saját gyerekkorára ahhoz, hogy kitalálja; ha Harrynek nem volt része szülői szeretetben, és nem törődtek vele kiskorában, akkor nem tud olyan könnyedén megbízni másokban. Neki legalább ott volt Lily, aki – bár csak felnőttkorában –, de elhalmozta szeretettel, és megszabadította a marcangoló bizonytalanság egy részétől. De sohasem az összestől.

– Többet érdemel ennél tőled.

Perselus megpördült a sarkán. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy majdnem elfelejtette, nincs egyedül a nappaliban, ráadásul maga is meglepődött, hogy tökéletesen egyetért a farkassal. Harry tényleg többet érdemel, de hogy valaha megkaphatja-e tőle, azt erősen kérdésesnek találta.

– Befejezted? – kérdezte már-már túlzottan udvarias hanglejtéssel, bár a villogó szempár még így is elárulta, mit érez.

– Beszélni fogsz vele? – makacskodott Lupin, hasonlóan heves pillantást vetve rá.

– Úgy emlékszem, már mondtam korábban, de ha kell, megismétlem: semmi közöd hozzá – mondta, bár hangjába most már némi fenyegető él is vegyült.

– Én pedig egészen világosan értésedre adtam, hogy Harry nagyon is az én felelősségem. Ezenfelül biztosíthatlak, hogy ezen az állapoton ő sem kíván változtatni – felelte nyugodtan, mint akit teljesen hidegen hagy Perselus növekvő dühe.

– Még hogy állapot – morogta a bájitalmester vicsorogva, mikor látta, hogy Lupinnak van képe mosolyogni.

– Igen, Perselus, tudod, az ilyesmit emberi kapcsolatoknak hívják. Persze megértem, hogy erről te nem tudhatsz túl sokat, tekintve, hogy nemcsak Lilyvel, de a saját fiaddal sem sikerült egy tartósat összehozni.

A következő pillanatban Perselusnak máris kezében volt a pálcája, s ahogy Lupinhoz ugrott, hegyét a férfi karmolásokkal tarkított arcának szegezte. – Túl messzire mész – sziszegte.

– Te pedig nem mész elég messzire – vetett rá Lupin egy jelentőségteljes pillantást, majd ugyanúgy, ahogy jött, el is ment.

Perselus, akinek pálcája még mindig a férfi hűlt helye felé mutatott, ingerülten leeresztette a kezét, és százszor is elátkozta magában Lupint. Hogy merészel csak úgy betörni ide, és tanácsokat adni neki arról, hogyan kezelje a személyes ügyeit? Igen, majd beszélni fog a fiával, de amikor és ahogyan ő jónak látja. Utálta a férfit, amiért csak úgy eljárkál Harryhez, és megad neki mindent, amiben Perselus egyértelműen kudarcot vallott. De hát végül is hogyne vallott volna kudarcot? Még Lupin se várhatja el tőle a lehetetlent, azt, hogy olyat adjon, amire nem képes!

Dühe tovább hajtotta, így újra megkezdte a fel-alá járkálást a szobában. Vajon Harry is ezt várja tőle? De hát miért tenne ilyet azok után, amiket álélt… amiket a bájitalmester miatt kellett átélnie? Persze nyilvánvaló, hogy a fiú vár tőle valamit, hiszen a gyengélkedőn határozottan szíven ütötték a bájitalmester kemény szavai. Mégis… Perselus a fél életét azzal töltötte, hogy próbálta háborgó indulatait kordában tartani. Ha Harry még ennyit sem tud tőle elviselni – holott ez még csak egy könnyedebb verziója volt a szokásos dühkitöréseinek – akkor felesleges is tovább próbálkozniuk.

Mondjuk, ha már hirtelen haragról van szó, hát Harry sem panaszkodhat; ezen a téren nyilvánvaló, hogy kinek a genetikai felépítéséből örökölt többet. És bármennyire frusztráló is a vérfarkas örökös papolása, valamiben mégis igaza van. Harry csak egy fiú. – Én pedig felnőtt, legalábbis gyakorlatilag – gondolta magában, és még egy apró mosoly is megjelent a szája szegletében. Lily sokszor hívta őt „alkalmi felnőttnek", amikor gyerekesen viselkedett.

Ahogy gondolatai lassan újra Lily felé fordultak, lelkében megszilárdult az elhatározás. Megígérte neki, hogy legalább megpróbálja. És meg is fogja próbálni… újra. Ahogy egy pálcaintéssel eloltotta a fényeket a szobában, és visszavonult a hálóba éjszakára, eltűnődött, vajon hány kísérletre lesz szükség ahhoz, hogy Harry az egyik találkozásuk végén ne fuldokoljon valamilyen kellemetlen, nyomasztó érzelem súlya alatt.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus kinyitotta az ajtót, és fürgén belépett a reggeli fényben fürdő gyengélkedőre. A fiú, hátát a párnáknak döntve, szinte ugyanabban a helyzetben ült, ahogy tegnap itthagyta, annyi különbséggel, hogy egy félig üres ételes tálcát egyensúlyozott a térdén. Harry felé forduló arcán várakozó, széles mosoly ült, ami azonnal eltűnt, ahogy őt meglátta.

– Talán másra számítottál? – kérdezte hűvösen, olyan könnyedén visszatérve szokásos, kötekedő stílusához, mintha csak egy rászabott ruhát venne magára. A fiú az ajkába harapott, és gyorsan megrázta a fejét, bár határozottan kár volt megpróbálnia letagadni a Perselus iménti szavaiban rejlő igazságot.

Hirtelen Poppy sietett elő az irodából. – Áh, Perselus, gondolom az utolsó adag csontnövesztőt hoztad.

– Nyilván – felelte szárazon a férfi, magasba tartva a kis üvegcsét.

A javasasszony feddő pillantást vetett rá, majd ingerülten felcsattant. – Akkor mire vársz még?

Perselus átadta Harrynek a bájitalt, aki egyetlen kortyra megitta az egészet, és engedelmesen visszaszolgáltatta a kiürült fiolát. Perselus azon kapta magát, hogy fia szemébe bámul, szinte elmerülve a látványban. Végül felocsúdva elővette a pálcáját, és elhúzta az ezúttal tökéletesen mozdulatlanná dermedő Harry felett, külön figyelmet szentelve a két napja szilánkosra tört csontoknak. Végül elégedetten Poppy felé fordult.

– A csontnövesztő főzet úgy tűnik, tökéletesen bevált.

A javasasszony fújt egyet, és miközben sietve előkapta saját pálcáját a vizsgálathoz, mogorván megjegyezte. – Igazán köszönöm, Piton doktor úr. – A férfi összeszorította a száját, és szótlanul figyelt, amíg a gyógyító elvégezte a diagnosztikát. – Nos – fordult végül a nő Harry felé –, úgy tűnik, Piton professzornak igaza volt. Reggeli után elmehetsz. – Perselusnak vissza kellett fojtania egy aprócska mosolyt a javasasszony hangja hallatán; Poppy majdnem sajnálkozóan mondta ki az utolsó szavakat, de ezen Perselus egyáltalán nem lepődött meg. A nő akkor volt a legboldogabb, ha anyáskodhatott páciensei felett, s ez olyan tulajdonság volt, amit a bájitalmester keresve sem talált volna meg saját magában.

Harry elvigyorodott. – Csodás! – kiáltotta lelkesen, és az ételes tálcát az ágy lábához csúsztatva, indult volna, hogy ülő helyzetbe tornázza magát.

– Várj csak egy percet, fiatalember! – szólt rá szigorúan Poppy, mire Harry mozdulat közben szoborrá dermedt, és szemöldöke egészen a homlokáig szaladt, ahogy kérdőn a javasasszonyra nézett. – Fejezd be a reggelidet, és ne kapkodj! Ha össze-vissza ugrándozol, a végén estére visszakerülsz nekem. – Ezzel határozottan visszatette a tálcát a fiú térdére, majd jelentőségteljesen a villára pillantott. Harry sóhajtva felcsipegetett még pár falatot a főtt tojásból, Poppy pedig helyeslő bólintással nyugtázva az engedelmességét, visszavonult az irodába.

Amint a gyógyító eltűnt a szeme elől, Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, visszatolta a tálcát a takaróra, és határozott lendítéssel mindkét lábát lelógatta az ágyról.

– Attól tartok, Madam Pomfrey ezt „megerőltetőnek" minősítené – jegyezte meg Perselus szárazon, mire Harry ijedten felpillantott rá. Aztán meg elpirult.

– Igaz. Elnézést, uram. – A bájitalmester kezdte megbánni, hogy egyáltalán megszólalt; nem szidásnak szánta a megjegyzést, de Harry látszólag félreértelmezte a szavait.

Kissé kényelmetlennek érezve a szituációt, Perselus elfordította a tekintetét. Miután mentálisan ráparancsolt magára, lassan képes volt megnyugodni, és újra a fiúra pillantani. – Ahogy mondtam, a csontnövesztő főzet remekül bevált, mégsem lenne okos dolog ilyen hamar megerőltetned magad.

Figyelmesen nézte a fiút, ahogy óvatosan, mintegy tesztelve teste állóképességét, lassan felegyenesedik. Végül felpillantott rá. Úgy tűnt, mintha megpróbálná szavakba önteni gondolatait, Perselus pedig igyekezett felkészíteni magát arra, ami következik. Kicsit meglepődött, amikor a fiú egyszerűen azt mondta: – Köszönöm. Mármint a bájitalt.

A férfi bólintott, de kénytelen volt okklumenciával háttérbe szorítani a nyugtalan gondolatokat, amik lassan elborították az elméjét. Végül megszólalt.

– Az órák fél óra múlva kezdődnek. Hacsak nem akarsz pizsamában megjelenni a többiek előtt, azt javaslom, igyekezz az öltözéssel.

Próbált minden gúnyt és a szarkazmust száműzni a hangjából, és a látszat szerint nem vallott kudarcot. Harry nem tűnt dühösnek, és semmilyen más módon sem mutatta ki nemtetszését a szavai hallatán. Egyszerűen biccentett, majd magára öltötte a talárját, hogy eltakarja vele a hálóruháját. Még egy utolsó, megfejthetetlen pillantást vetett rá, aztán maga köré szorítva a hosszú talárt, kisétált a folyosóra. Perselus elégedetten szemmel követte, amíg el nem tűnt a következő kanyarban.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0

Harry elmosolyodott, amikor belépett a szoba ajtaján; Ronból csak annyit látott, amennyi kilógott belőle az ágy alól, a másik fiú ugyanis látszólag nagyon keresett valamit odalent. Kuncognia kellett a látványon, amikor Ron végül kikecmergett a fényre, dicsőségesen markolva elkóborolt fél pár cipőjét. A vörös hajú griffendéles rögtön felkapta a fejét a hangra, és rávigyorgott barátjára.

– Harry! Hát visszajöttél!

A fiú mosolyogva megdicsérte. – Lenyűgöző megfigyelés Ron. Még Hermione is büszke lenne rád.

– Nagyon vicces vagy, Harry – fanyalgott a másik, miközben lehajolt cipőt kötni. – Te is jössz órára? – érdeklődött, jelentőségteljes pillantással végigmérve barátja pizsamáját.

– Igen. – Sietve lehámozta magáról a talárt, és az ágyra dobta.

– Én sietnék a helyedben, hacsak nem akarsz ezekben végigszambázni a kastélyon – vigyorgott Ron.

Harry felnyögött. – Ez pont úgy hangzott, mintha Piton mondta volna.

– Piton? – komorodott el Ron.

Harry vállat vont. – Szinte szó szerint ugyanezt mondta nekem korábban.

Észrevette, hogy barátja kíváncsian, s egyszersmind kissé megbántottan méregeti; utóbbi érzelmet annak könyvelte el, hogy Ron nyilván nem repes az örömtől, amiért Pitonhoz hasonlítgatják. Elmosolyodott, és éppen áthúzta fején a pizsamafelsőjét, amikor Hermione kiáltását hallotta az ajtó felől.

– Kész vagy már, Ronald?

Harry megütközve kapta fel a fejét, így láthatta, ahogy Hermione, Ginnyvel a sarkában a szobába masírozik. Hermione elpirult a félmeztelen Harry látványától, és rögtön félrenézett, Ginny azonban mosolyogva mérte végig. A fekete hajú fiú – szintén hatalmas zavarban – gyorsan elfordult, és sietve magára rántott egy pólót és pulóvert, mielőtt ismét a lányokra nézett volna.

– Héj! – méltatlankodott Ron. – Ha így bámultok, Harry pizsamanadrágban lesz kénytelen sötét varázslatok kivédésére jönni.

A két lány engedelmesen hátat fordított, bár Harry megesküdött volna, hogy Ginny mosolya egy pillanatra még szélesebbé vált. Motyogott egy szarkasztikus, és alig érthető „Kösz, haver"-t Ron felé, majd sietve magára rántotta a nadrágját. Miután a cipőjét is megkötötte, a nyakkendőt és talárt a karjára vetve megszólalt: – Oké, mehetünk.

– Azt hittük, még a gyengélkedőn leszel – jegyezte meg Ginny, ahogy letrappoltak a lépcsőn.

– Pomfrey végre kiengedett az utolsó dózis Piton-féle bájital után – vont vállat.

– Vagyis újra találkoztál vele? – érdeklődött a lány, amiből Harry arra következtetett, Ginny elmesélte Ronnak és Hermionénak első gyengélkedőbeli éjszakájának történetét. Bólintott.

– Igen, tegnap este, és ma reggel is hozott nekem egy-egy új adagot a bájitalból. – Nem részletezte tovább a dolgot, de a szeme sarkából látta, hogy Ron diszkréten megböki a szólni készülő Hermione oldalát.

A lány dühös pillantást vetett vörös hajú barátjára, majd megkérdezte. – Mi történt?

Harry érezte, ahogy Piton kemény szavaira visszaemlékezve kényelmetlen melegség önti el az arcát. A hangja ennek ellenére egyenletes maradt, amikor azt mondta: – Tett pár gúnyos megjegyzést erre meg arra… tudjátok, hogy milyen.

Hermione szkeptikusnak látszott, Ron azonban szaporán bólogatott. – Hát persze, mégis mi mást várhatna az ember attól a denevértől?

– Ron, ezzel nem segítesz – szólt rá szemrehányóan Hermione, a fiú azonban a füle botját se mozgatta.

– Remélem, legalább te is jól odamondogattál neki, és visszaadtad a kölcsönt – reménykedett Ron.

Harry figyelmesen tanulmányozta a cipője orrát menet közben, és bár halkan azt motyogta „Igen, egy párszor", a torka mégis elszorult, amikor eszébe jutott az egyik „beszólása"… az, amelyikkel úgy feldühítette a férfit.

Amikor megálltak a lépcsők alján, Harry meglepődött; úgy belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy már ekkora utat megtettek.

– Átváltoztatástanom lesz. Jobb, ha megyek – szólalt meg Ginny, s amikor Harry rábólintott a lány elmosolyodott. – Tanulunk ma este együtt a könyvtárban?

– Remek ötlet, Ginny – lelkendezett Ron. – Legalább segíthetsz nekem azzal a bűbájtan leckével, amit Flitwick adott fel – fordult Hermione felé, aki összevont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Nem hinném, hogy a meghívás ránk is vonatkozott, Ronald – közölte, de mind Harry, mind Ron bambán, értetlen képpel bámultak rá. – Dehogy, mi… – kezdte volna a vörös hajú fiú, de húga gyilkos pillantása beléfojtotta a szót –, vagy mégsem?

– Nem – közölte Ginny, Harry pedig érezte, hogy megint vörösen lángol az arca. – Harry? – kérdezte újból a lány, ő pedig ezúttal hangtalanul rábólintott a javaslatra. Mikor a lány immár sokadszor rámosolygott, Harry heves, ámde korántsem kellemetlen görcsöt tapasztalt a gyomra tájékáról. – Jó. Akkor később találkozunk – intett búcsút Ginny, pár pillanattal később pedig eltűnt az órájukra siető diákok tömegében.

Ron megrökönyödve bámulta barátját, Harry pedig sietve megrántotta a vállát, de a Weasley-fiú csak akkor mozdult meg, amikor Hermione megrángatta a karját, és közölte, hogy ha nem igyekeznek, elkésnek az óráról. Ron némileg bárgyún bólintott, és megadóan tűrte, hogy Hermione a karjánál fogva ráncigálja az SVK terem felé, miközben Harry kissé szédelegve követte őket.

Remus Roxfortba való visszatérése hatalmas sikert aratott, kivéve természetesen a mardekárosok körében, akik eléggé zokon vették, hogy a férfi újra taníthat. Harry ugyanúgy élvezte ezt az órát is, mint a korábbi két alkalmat, de mivel alig várta, hogy végre vége legyen, képtelen volt nyugodtan ülni, állandóan ficergett, bezsebelve néhány aggodalmas-értetlenkedő pillantást Remustól.

Mikor a férfi végre befejezettnek nyilvánította az órát, Harry sietve hadart valamit barátainak, és a diáksereg kivonulását várva, leült a tanári asztal előtti padok egyikére. Remus némiképp lenyűgözve figyelte a fiú erőltetett nyugalmát. – Szeretnél valamit?

Harrynek túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy észrevegye a másik ámuló arckifejezését, így szimplán bólintott. – Még nem beszéltél Pitonnal azóta, ugye?

– De igen – felelte kissé zavartan Remus.

– Tényleg? – csodálkozott a fiú.

Remus még mindig kissé zavarodottan bólintott. – Megmondtam, hogy megteszem, Harry.

– De mikor mentél el hozzá? – egyenesedett ki Harry ültében.

– Múlt éjjel, épp, miután beszélgettünk a gyengélkedőben.

– Remus! – rémüldözött Harry. – Nem hittem, hogy csak úgy betörsz hozzá. Hiszen késő éjszaka volt! – kiáltotta elkeseredetten.

– Igen, erre Perselus is rámutatott – kuncogott a férfi.

– Na és mit mondtál neki? – kérdezte Harry hirtelen elszoruló torokkal, de rögtön megbánta, hogy a tervezettnél sokkal hevesebben tört ki. – Sajnálom – motyogta, remélve, Remus gyorsan elmondja, amit tudni akar, és nem fogja leszidni a meggondolatlanságáért.

A férfi megrázta a fejét, mint aki elámul rajta, Harry milyen apróságok miatt is be tud pánikolni.

– Nyugodj meg, Harry. Csak annyit mondtam neki, hogy nagyon feldúlt téged az a vita.

– Miért? – bámult vissza rá a fiú, szinte követelőzően.

Remus felsóhajtott. – Úgy gondoltam, mielőtt megátkozom, amiért egy ostoba tökfilkó, legalább némi magyarázattal tartozom neki. Vagy szívesebben vetted volna, ha előbb átkozok, aztán kérdezek? – mosolyodott el a férfi.

– Egyáltalán nem akartam, hogy ilyesmit tegyél – morogta a fiú.

– Valóban? – kérdezte ártatlanul a férfi, de Harry rémült arckifejezése láttán megint elmosolyodott.

Harry elhúzta a száját. – Azt mondtad, csak megkéred majd őt, hogy hagyjon békén – dörmögte.

– Így is tettem. De nem fogadta kitörő örömmel a kérésem.

– Tényleg nem? – lepődött meg a fiú.

– Harry. – Remus gyengéden a vállára tette a kezét. – Perselusnak nincs túl nagy gyakorlata, amikor arra kerül a sor, hogy törődjön másokkal. Abból a kevésből, amit Lily beszámolói alapján leszűrtem, arra következtetek, Perselus még iránta sem tudta mindig könnyedén kifejezni az érzelmeit, holott nyilvánvaló volt, Lily mennyire szerette őt.

Harry félrebiccentett fejjel nézett rá, próbálva megemészteni a hallottakat. – Attól tartok, nem értem.

– Azt hiszem, csak annyit próbálok elmondani, hogy véleményem szerint Perselus nagyon is képes törődni veled, azzal viszont, hogy ezt ki is fejezze irányodba, már gondjai vannak.

Harry keze ökölbe szorult, és dühösen felmordult. – És akkor mégis mit vársz tőlem? Üljek tétlenül és várjam meg, milyen új sértéseket vág a fejemhez?

Remus felemelt szemöldökkel, jelentőségteljesen ránézett. – Nem várom el, hogy bármit is csinálj, Harry. De ha képes lennél jobban kordában tartani az indulataidat, az sokat segíthetne.

Az apró rendreutasítást figyelmen kívül hagyva, Harry karba tett kézzel, mérgesen kitört. – Na persze, és Piton biztos észreveszi majd rajtam a változást, annak ellenére, hogy az indulatos dühkitöréseket valószínűleg ő maga találta fel.

Remus felnevetett az abszurd képzeten. – Na igen, ebben valószínűleg igazad van – kuncogott, de aztán gyorsan elborult az arca. – Miért akartad annyira tudni, hogy beszéltem-e vele?

A fiú elkomorodott. – Ma reggel eljött a gyengélkedőre az utolsó adag csontnövesztő főzettel, és eléggé… furán viselkedett.

– Furán?

– Igen – bólintott Harry eltűnődve. – Mint aki rettentően vigyáz arra, nehogy valami durvaságot kiejtsen a száján, viszont kimondottan kedvesnek sem volt mondható. – Tekintetét várakozóan a professzorra függesztette, hátha tőle választ kaphat erre a talányra.

– Ahogy korábban is mondtam, szerintem Perselus próbálkozik a közeledéssel, csak egy kicsit berozsdásodott ezen a téren.

Harry bólintott. – Igen, és a kedvesség mások felé, számára nem egy kimondottan hétköznapi lelkiállapot.

– Hát nem – vigyorgott Remus. – A legkevésbé sem.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Harry a másnapi bájitaltan óráig nem futott össze Pitonnal. Amikor belépett a pinceterembe, gyomrába ugyanazok az ismerős, mázsás kövek telepedtek, mint a legutóbbi találkozásuk alkalmával. Az immár megszokott rutin szerint fogott hozzá az üst felállításához, míg Malfoy a hozzávalóit pakolgatta elő. Harry megfigyelte, hogy a mardekáros fiú mindig a saját alapanyagaiból dolgozik, de nem kommentálta a dolgot.

Úgy belefeledkezett Malfoy lassú, akkurátus mozdulatainak bámulásába, hogy észre sem vette, Piton mikor lépett a terembe. Hevesen összerezzent a férfi felcsattanó hangja hallatán:

– Weasley! Elvárja, hogy Parkinson kisasszony csináljon meg mindent maga helyett?

Harry hátrakapta a fejét, és barátjára pillantott, aki alig-alig visszafojtott indulattal elmotyogott egy „Nem, uram"-ot, és közben dühösen meredt a bájitaltan professzorra.

– Akkor ne tátsa ott a száját, mint egy tökkelütött hegyi troll, hanem készítse elő a hozzávalóit!

Harry látta, ahogy Ron fogcsikorgatva kézbe veszi a táskáját, hogy az utasításoknak megfelelően kipakoljon belőle. Piton közben szembefordult az osztállyal, fenyegető, sötét pillantását végigjártatva rajtuk.

– Remélem, a többiek már régen előkészültek.

Harry az ajkába harapott. Biztos volt benne, hogy Piton azonnal kiszúrja a szinte üres asztalát, és bár a férfi tekintete egy pillanatra megállapodott Malfoyon és rajta, végül nem kommentálta, hogyan osztották fel maguk között a munkát. Ehelyett inkább a tanári asztalhoz lépdelt, és szembefordult velük.

– Úgy emlékszem, a mai napra kértem az esszék befejezését – mondta, jelentőségteljes pillantást vetve a diákokra. Akik korábban nem tették meg, azok most észbe kapva turkálni kezdtek a táskájukban, s hamarosan mindegyikük asztalán ott díszelegtek az összetekert pergamenek. Piton pálcaintésére a lapok felemelkedtek, átrepültek a termen, majd takaros kupacba rendezték magukat a tanár asztalán.

– Csontnövesztő főzet – kezdte az órát Piton unott hangon, a következő tíz percben pedig megállás nélkül magyarázott eme bizonyos bájital főzésének finomságairól. Végül félelmetes pillantással utasítást adott a munka megkezdésére.

Amíg meggyújtotta és beállította az üst alatt a tüzet, Harrynek eszébe jutott, hogy Piton ma mintha egész éretten viselkedne… legalábbis szokásos önmagához képest. Mikor felnézett, látta, hogy Malfoy várakozóan néz rá, de mivel fogalma sem volt, a másik fiú mit vár tőle, enyhén megemelte a szemöldökét. Malfoy követte a példáját, de nem szólt egy szót sem. Harrynek hirtelen eszébe ötlöttek Dumbledore ugyanezen teremben, néhány nappal ezelőtt elhangzott szavai, és hirtelen megkérdezte:

– Mi van veled Malfoy?

A mardekáros fiú egy pillanatra meglepettnek látszott, mégis habozás nélkül visszakérdezett. – Fogalmam sincs, mire gondolsz, Potter. – Harry vigyorogva nyugtázta a hamiskás hanghordozást. Na, ez az a Malfoy, akit olyan jól ismer, és akit olyan gyorsan megtanult gyűlölni.

– Nem tudod, hát persze. Ebben az esetben közlöm veled, hogy mostanában legalább félig-meddig normálisan viselkedsz – jelentette ki informatív hangnemben.

– Igazán kedves vagy – válaszolt lendületesen a fiú, majd hátat fordítva neki, belekezdett a szárított angolnagyomor felaprításába.

Harry legszívesebben ráfintorgott volna, de mivel túl gyerekesnek ítélt egy ilyen cselekedetet, inkább kinyitotta a könyvet, megkereste a következő hozzávalót, és nekiállt szeletelni.

– Rosszul csinálod.

Felnézve, Harry a mardekáros fiú kritizáló tekintetével találta magát szemben, aki szemrehányóan bámulta a kezében tartott kést.

– Miről beszélsz? Átlós vágások, pont, ahogy a könyv előírja – morogta védekezőn.

– Ugyan már, Potter! Még olvasni se tudsz? Napnál világosabban áll itt, hogy: „Vágja fel a gyökereket negyvenöt fokos szögben". Ahogy te kaszabolsz, az legalább hatvan fok, ha nem több – közölte Malfoy bosszúsan.

– Jaj, csak nem negyvenöt fokot írt? – remegtette meg a hangját Harry, úgy téve, mint aki érdeklődve a könyv fölé hajol. – El sem tudom képzelni, hogy kerülhette el a figyelmemet – nyafogta, aggodalmat színlelve, majd dühös pillantást villantva a döbbent fiúra, rásziszegett. – Csináld te, ha valami nem tetszik!

– Merlinre, Potter, te aztán könnyen kijössz a sodrodból – csóválta a fejét Malfoy, és elővéve egy új gyökeret, szeletelni kezdett; minden bizonnyal precíz, negyvenöt fokos szögben.

– Probléma, uraim? – jelent meg Piton sötét árnyéka felettük. Mindkét fiú felkapta a fejét, bár Dracón semmiféle aggodalom nem látszott. Harry viszont határozottan úgy érezte, hogy a sziklákat mázsás jégtömbök váltják fel a gyomrában. Hát itt van, most nem fogja megúszni.

– Semmi, uram, csak Potternek kissé nehezére esett az olvasás. De helyre tettem, úgyhogy már nincs baj. – Piton fekete szemei összehúzódtak, és Harry elcsodálkozott, vajon a veszedelmes pillantás miért Malfoyra, és nem rá irányul. Piton tekintete ekkor lassan Harryre kúszott, a fiú pedig minden erejével igyekezett nyugodt maradni a fekete szempár pillantása alatt.

– Szép munka, Mr. Malfoy. Tíz pont. – Harry meglepetten pislantott egyet, de Piton minden további megjegyzés nélkül a következő pároshoz lépett.

– Kösz, Potter – mondta Malfoy olyan vidám önelégültséggel, hogy Harry legszívesebben lehányta volna a fiú drága talárját.

Az óra további részében levegőnek nézte Malfoyt, még annyit sem volt hajlandó segíteni neki, hogy az asztal maga felé eső oldaláról átnyújtsa a hozzávalókat. A mardekárost azonban mintha nem is zavarta volna a csendes elutasítás; ha valamire szüksége volt, amit Harry nem adott oda neki, egyszerűen vállat vont, és maga nyúlt át érte az asztalon keresztül. Harry tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de eljutott arra a pontra, hogy fütyüljön az efféle finomságokra.

Az óra, úgy tűnt, soha nem akar véget érni, ezért hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, amikor a hátuk mögött ólálkodó Piton végre utasítást adott a munka befejezésére. Harry a parancsnak megfelelően indult volna, hogy az üst fölé hajolva megtöltsön egy fiolát bájitallal, de nadrágja beleakadt a szék lábába, ő pedig ügyetlenül a bájitalprofesszornak tántorodott. A férfi karja – látszólag ösztönösen – utánanyúlt és megragadta a csuklójánál fogva, nehogy elvágódjon a földön.

– Elnézést, uram – hadarta gyorsan, Piton azonban látszólag meg sem hallotta, mert Harry kezét bámulta meredten. A fiú riadtan kirántotta csuklóját a bájitaltan tanár szorításából, mire ismét megtántorodott, ezúttal nekiütközve a főzettel színültig tele üstjének. Malfoy meglepett kiáltással ugrott el a kilöttyenő bájital útjából, a teremben pedig nem hallatszott más zaj, csak a földre zuhanó üst éktelen csörömpölése.

Harry vérvörös arccal, szörnyülködve bámult, miközben érezte, hogy minden szem rá szegeződik. Pár pillanattal később, mintha kollektív parancsnak engedelmeskednének, az egész osztály Piton felé fordult, és várta a robbanást. Nem is kellett csalódniuk. A professzor egyetlen kurta, dühös pálcaintéssel eltüntette a koszt a padlóról, majd éles hangon felcsattant. – Vedd fel az üstödet!

Harry sietve engedelmeskedett, óvatosan visszaállítva az edényt korábbi helyére, Malfoy pedig – ki tudja, miért – apró kis kacajjal nyugtázta a mozdulatot.

– Mindenki más… kifelé! – A diákok sietve bepalackozták a főzeteiket, majd kapkodó mozdulatokkal elpakoltak, és már spuriztak is a kijárat felé.

– De professzor, mi lesz így az én bájitalommal? – méltatlankodott Malfoy.

– Kifelé, Malfoy! – Harry összerezzent az üvöltésnek is beillő parancs hallatán. A mardekáros fiú megemelt szemöldökkel, és korántsem lenyűgözve nyugtázta a kurta parancsot, de végül elégedetlenül fújtatva követte társait a folyosóra.

Mikor az utolsó diák is átlépte a küszöböt, Piton bevágta utánuk az ajtót, és a szokásos bűbájokkal bebiztosította a szobát. Harry, aki túlságosan jól emlékezett még arra, hogyan végződött a legutóbbi beszélgetésük ebben a teremben, sietve elhátrált pár lépést a nyilvánvalóan dühös tanár elől.

– Add a kezed – mordult fel Piton, amint újra feléje fordult.

– Tessék? – kérdezte Harry, összezavarodva. A férfi türelmét vesztve mellé lépett, és kezét megragadva úgy fordította, hogy a halvány sebhely jól látható legyen a fáklyák fényénél. – Ez semmiség, uram – sietett megnyugtatni Harry.

– Hol szerezted? – követelt választ Piton, mintha meg sem hallotta volna az előbbi megjegyzését. – Umbridge tette ezt veled? – sziszegte alig hallhatóan, amikor a fiú nem felelt azonnal.

Harry gyorsan bólintott, remélve, hogy a tanár végre elereszti. Egyáltalán nem tetszett neki a bájitalmester pillantása; olyan érzése volt, mintha a férfi a belső szervei állapotát próbálná kívülről felmérni, hogy később egyenként kivágja, és üvegcsékbe bújtatva elraktározza őket a készletei között.

– Eszedbe sem jutott, hogy elmondd valakinek? – érdeklődött végül Piton, s hangjából világosan sütött, hogy aligha kell lángésznek lenni, annyira egyértelmű lett volna a megoldás.

– Mégis kinek panaszkodtam volna? A szüleimnek? – kérdezett vissza szarkasztikusan Harry, s csak amikor leesett neki, hogy kihez beszél, akkor sütötte le a szemét. Piton szorítása – akárha görcsben lenne – egy pillanatra megerősödött, de szinte rögtön utána el is lazult.

Harry már-már elhúzta a kezét, de amikor a felsértett bőrön valamilyen érdes, meleg érintést érzett, meglepve lefelé fordult a pillantása. Döbbenten, de ellenkezésre képtelenül figyelte, ahogy Piton hüvelykujja gyengéden végigsimítja a „Hazudni bűn" felirat durva széleit. Felnézett a professzorra, és mintha mély, keserves fájdalmat látott volna megcsillanni a sötét szempárban.

– Hány alkalommal csinálta ezt veled? – kérdezte fojtott hangon Piton.

– Csak egy párszor – felelte Harry, szándékosan homályosan fejezve ki magát.

Piton azonnal eleresztette. – Az ilyen penna által okozott sérüléseket nem lehet mágikus úton meggyógyítani – mondta, s most végre sokkal inkább önmagának hangzott, mint akár egy perccel ezelőtt.

– Mi az nekem, még egy sebhely? – rántotta meg a vállát Harry.

Piton szeme összeszűkült. – Nem is tudtam, hogy ilyen közönyösen viseltetsz a Sötét Nagyúrtól kapott sebhelyed iránt.

– Nem vagyok közönyös – jelentette ki kimérten Harry. – Több mint tizenöt éve élek ezzel, szinte a részemmé vált, és Umbridge csak egy újabb kellemetlenség, amit hozzáadhatok a listához. Nem nagy dolog – mondta újabb vállrándítással.

Piton álla jól láthatóan megfeszült. – A diákok kínzása minden tekintetben „nagy dolog", és neked sem kéne az ellenkezőjét bizonygatnod – jelentette ki jéghideg hangon.

– Nos igen, de tudja nem csak ez az egy módja van a tanulók kínzásának. – Harrynek fogalma sem volt, mi szállta meg, amiért ilyesmi kicsúszott a száján, de Piton elsápadó, méregtől elpiruló, majd ismét érzéketlen maszkba torzuló arcát látva azonnal megbánta, hogy kimondta az előbbi szavakat.

– Hacsak nem akarsz a mai munkádra elégtelent kapni, azt javaslom, fogj hozzá, és készíts egy újabb adagot – mondta a férfi a világ legszelídebb hangján.

Harry csak bámult. – Azt akarja, hogy főzzek egy új adagot? – kérdezte döbbenten. Mióta ad Piton bárkinek is második lehetőséget?

A férfi tökéletesen üres, kiismerhetetlen arccal lenézett rá. – Te döntöd el, mit akarsz.

– Rendben – egyezett bele Harry, és megfordult, hogy újra meggyújtsa a tüzet az üstje alatt. Talársuhogást hallva, lopva felpillantott, és követte a professzort a tekintetével, ahogy kimért léptekkel visszamegy a tanári asztalhoz. Fogalma sem volt, mi késztette rá, amikor hirtelen megszólalt. – Sajnálom, uram.

Piton lassan megfordult, köpenye alja lágyan súrlódott a padlón, a megremegő Harryt egy kígyó lágy, hullámzó mozgására emlékeztetve. A férfi egy hosszúra nyúló pillanatig bámult rá, majd lágyan megjegyezte.

– Ne kérj bocsánatot, amiért kimondtad az igazat. – A hangja mentes volt mindenféle érzelemtől, Harrynek azonban rögtön eszébe jutottak Remus szavai, és arra gondolt, talán ez épp egy olyan pillanat, amikor Piton megpróbál kifejezni iránta valamit, csak nem képes rá. Igyekezte legyűrni a hirtelen lelkébe gyűlő szánalmat a férfi iránt.

– Semmi szükség rá, hogy minden igazságot hangosan kimondjunk, uram.

– Úgy látom, kicsit túl sok időt töltöttél az igazgató közelében mostanában – jegyezte meg a tanár kis szünet után. Harry csodálkozva bámult. Piton csak nem viccelni próbált az imént? A bájitalmester enyhén megemelt szemöldökkel visszanézett rá, aztán újra a saját asztala felé fordult. Harry még sokáig meredt a hátára, mielőtt – másodszor azon a délutánon – elkezdte a csontnövesztő főzet előkészítését.