A korhatárt kéretik figyelembe venni~ Jó olvasást!

XIV. Fejezet
~Put on your war paint[1]~

Franciaország hátradőlt az asztalnál, végignézett a rövid levélen és sóhajtott. Elmúlt már azaz idő, mikor leveleket írt valakinek, de az sms-t vagy az e-mailt túl személytelennek érezte. Hiába, a modernizált világban vannak tőle idegen dolgok. És miért tartson postamadarat, ha nem küld vele levelet? Ráadásul Matthew nagyon is értékelte ezt a gesztust, elárulta neki egy telefonhívás alkalmával.
Aláírta a levelet, összehajtotta, majd összecsavarta, és vékony selyemszalaggal összekötözte. Kitárta az ablakot, füttyentett egyet, mire beröppent Pierre, a négyes számú. A lábához kötötte a papírt, megcirógatta a madár tollait.
- Vidd ezt el Kanadának, Szentpéterváron találod – mondta halkan, mire Pierre rápislogott okos szemeivel, és kilebbent az ablakon, majd északnak fordult. Nekitámaszkodott az ablakkeretnek, elgondolkodva nézett a szárnyas után, és arra gondolt, hogy már megint teljesen megbolondult. És mégis, rettenetesen imádta ezt az érzést.

Mielőtt még elmerülhetett volna a gondolataiban, valaki kopogás nélkül berontott, összezúzva ezzel minden kellemesnek induló ábrándját.
- Kopogni ki fog, Angleterre? – fordult hátra elmosolyodva az érkező felé. Anglia eleresztette füle mellett a megjegyzést.
- Fél órája azt mondtad, hogy tíz perc, és indulhatunk – közölte megrovón.
- És mi változik, ha húsz perccel később indulunk? – érdeklődte vidáman.
- Mitől van ilyen fene jó kedved? – vonta fel egyik szemöldökét Arthur gyanakvóan.
- Semmi különös – legyintett, ahogy összerendezte az asztalon hagyott levélpapírokat és a tollát. – Menjünk még ki egy kicsit a többiekhez – mondta, mire hallotta, hogy a másik mérgesen szusszant. – Csak öt perc. Nyugalom, a támaszpont nem fog arrébb menni időközben.
- Én is tudom – morogta.
- Akkor ne aggódj semmin, rendben?
- Mit szívtál te szerencsétlen?! – szegezte neki a kérdést.
- Ambrózia illatát lélegeztem be és nektárt ittam reá – szavalta fennkölten, és visszacsukta az ablakot.
- Te teljesen megbolondultál – jelentette ki a fejét rázva. – Ha nem rázod helyre magad, lefújom az akciót! – fenyegette meg, mire Francis felkuncogott.
- Ne felejtsd el, hogy te akartad – emlékeztette, és odaperdült a szekrényéhez, amiből először egy pisztoly került elő, amit fekete ruhájának övére kötött, és egy vívótőr. Mikor becsukta az ajtót, még mindig mosolygott, ám szemei hűvösen villantak.
Egyelőre háborúznak, és ez az akció talán előremozdítja őket. Anglián kívül nem sokakkal vállalkozott volna erre a kis megmozdulásukra: ketten az ellenséges vonalak mögé – túl őrült és túl ingatag terv volt. Így azonban még sikerülhetett is. Legalábbis, látott rá esélyt.
A szerelem várhat még egy kicsit.

~RA~

A tábor szélén ácsorogtak: az öccse, Spanyolország, Hollandia, és aztán befutott Franciaország meg Anglia. Utóbbi önmagához képest soványnak tűnt, és mintha öregedett volna egy kicsit, mióta nem látta. A szemei… egészen fénytelenek voltak, mintha hiányozna valami, valami, ami nagyon fontos. A tartása mégis megingathatatlan, és az elhatározás parázs izzása mégiscsak ott lobogott, furcsa kettősség. Látott már érdekes dolgokat, nem lepődött meg.
Franciaország körbekínálta a cigarettáját, Antonio és Daan elfogadták, a spanyol kapott elő gyújtót, előbb a bátyja hajolt a tűz fölé. Valami rettenetesen zavarta, ahogy elnézte, hogy Antonio kezében szikrázik a gyújtó.
- Hé, Spagna, lehet, hogy nem ké- – Kezdte Feliciano, de addigra ő mozdult.
- Vigyázz! – kiáltotta, ahogy arrébb lökte a férfit. Szinte abban a pillanatban eldördült egy fegyver, halk nyögés, egy test zuhanása.
Lovino kikapta pisztolyát az övéből, egyetlen mozdulattal kibiztosította, és lőtt, egymás után háromszor. A negyedik lövéssel a közelükben égő lámpát iktatta ki, így éles üvegcsörömpöléssel sötét borult a kis térre. Az orvlövész hangos puffanással, ám mély csendben zuhant le rejtekhelyéről.
- Hányszor elmondtam már, hogy ne gyújtsatok rá hárman, idióták?![2] – csattant a többiekre dühösen.
- Már értjük, miért vagy ennyire babonás – morogta Francis, ahogy felhúzta a földről Daant. – Megmaradsz? – kérdezte.
Hollandia kirántotta a karját a segítő kézből és figyelmeztetően rávillantotta világoszöld szemeit. Barátságtalan kifejezéssel állt fel, megtapogatta a vállát, még a félhomályban is látszott, hogy az egyenruhája egyre sötétebb a vérétől.
- Talán… talán el kellene menned orvoshoz… – motyogta tétován Feliciano.
- Semmi bajom – morogta maga elé, és már indult is, ügyet sem vetve a futva érkező katonákra, akik idegesen kérdezték, mi történt.
- Csak egy orvlövész, nyugalom uraim – válaszolta a maga mézesmázas-undorító stílusában Franciaország.
- Vakarják össze és nézzék meg, ki volt az! – mordult oda. – Figyeljenek oda jobban az őrök és a tábor szélén senki nem gyújthat rá többet – rendelkezett. A tisztek érdeklődve néztek rá, mire rájuk villantotta a szemeit. Ennyi elég is volt, hogy kövessék a parancsait.
- Hogy az ember még egy cigarettát sem szívhat el nyugodtan… – mormogta a francia, mire Anglia faképnél hagyta, ami, úgy tűnt, előbbinek nem tetszik, így egy intéssel búcsúzva utána lendült. Antonio mosolyogva nyugtatta a kissé rémült Felicianót, és figyelmesen átkarolva elfordította a meglőtt orvlövész holttestétől, mielőtt megláthatta volna.
- Menjünk fel, rendben? – felé pillantott, mire bólintott. Ennyi izgalom bőven elég egy estére, és az öccse amúgy is túlérzékeny mostanában, teljesen ki van Németország hiányától és az aggodalomtól, hogy a krumplizabáló a fronton harcol, míg nekik szinte csak a légierejük van huzamosabb ideje bevetve.
- Spagna, aludj velünk ma este, jó? – kérte hirtelen a férfi fordulva a fiatalabb olasz.
- Persze, hogy veletek alszom – nyugtatta jókedvűen a spanyol. Már a tiszti szállás lépcsőházában baktattak felfelé. Egy kollégiumi épület volt, most a katonaság lakta. Reménykedtek benne, hogy ősz elejére békét köthetnek, és mindenki hazamehet, átengedve a helyet a diákoknak. Tavaly is ebben reménykedtek, akkor sok frontvonal-menti iskolában nem kezdődött meg a tanítás rendesen.
- Akkor jó – sóhajtott csendesen Feliciano, és valahogy szívszorító volt látni a levertségét.
- Itt a telefonom – nyomta az öccse kezébe a készüléket. – Hívd fel Németországot. – Erre végre felderült, és kettesével szedve a lépcsőfokokat szökdécselt a közös szobájukba, ahol hetek óta össze volt tolva a két ágy, hogy hárman is elférjenek rajta – mikor Franciaország átment az Északi frontra, Spanyolország átköltözött hozzájuk (a legfelső emeleten kétágyas szobák voltak).
Lovino a férfival tartott annak eredeti alvóhelyére, hogy megvárja, míg összeszedi az ágyneműjét. Más esetben vicces lehetett volna, ahogy átcuccolt hozzájuk, de egy ideje nem volt kedvük viccelődni, túl fáradtak voltak hozzá. Egyedül a spanyol tudott még mindig mosolyogni, de a szemein néha észrevette, hogy szomorú, igazán szomorú. Tudta, hogy csak miattuk csinálja, meg a többiek miatt, mert ha már ő is kedvetlen lenne, akkor tényleg nagy bajban volnának. De Antoniónak valahogy nem ártott annyira a háború hidege.
Vagy valahonnan meleget lopott.
A férfi hirtelen elé lépett, a holmiját már összeszedte (csak egy sporttáska, nem pakolt ki belőle, és az ágynemű), halkan és megértően megkérdezte:
- Minden rendben?
- Semmi nincs rendben – morogta rekedten, és ahogy odabújt egy ölelésért, arra gondolt, hogy legszívesebben sírni lenne kedve, zokogni, bőgni, mint egy kisgyerek, és a gondolatra könnyek szöktek a szemeibe, de dühösen szétpislogta őket. Nem viselkedhet úgy, mint egy ötéves, ez nem az a helyzet. Arcát a háborúszagú, durva szövetbe fúrta, megérezte alatta a nyarat idéző, tengeri szél és érett gyümölcsök mediterrán illatát, és egy kicsit megnyugodott. Spanyolország megölelte, szorosan, biztatóan és bátorítóan. Talán ő is félt. Talán mindannyian féltek. Igen, mindannyian féltek.
Még azaz orvlövész is, aki meglőtte Hollandiát, és akit aztán ő megölt. Ami valahol, valakinek fáj vagy fájni fog. Talán családja volt… jobb nem gondolkodni az ilyesmin.
- Hamarosan túl leszünk rajta – nyugtatta csendesen.
Több mint fél éve ezt mondogatta.
Mégis hitt neki.
Hitt benne, hogy így lesz.

~RA~

- Szóval engem nem visztek – vonta le Amerika, a pillantása hűvös volt, a hangja pedig éles.
- Értsd meg, taktikai szempontbó-
- Leszarom a taktikai szempontjaidat!
- Kell egy jó pilóta! – fejezte be a mondatát Anglia, nem abban a hangsúlyban, amiben megkezdte. Pedig ezúttal megfogadta, hogy nem hagyja magát kihozni a sodrából.
- Nem etetsz meg ezzel a szöveggel!
- Ha itt akarsz maradni, kerítünk pilótát – jegyezte meg a francia diplomatikus hangsúllyal. Kapott egy gyilkos pillantást, ami nem hatotta meg különösebben.
- Akarsz egy golyót a fejedbe, Franciaország? – érdeklődte hűvösen és lekezelően. – Akad nálam lőfegyver.
- Igazából ma nem akartam meghalni, úgyhogy ettől eltekinthetünk – felelte a szólított abban a hiszemben, hogy ő itt az egyetlen igazi úriember. Ő sem állt messze attól, hogy fegyvert rántson.
Pár másodperc vészterhes csend ereszkedett a helyiségre. Aztán Amerika szusszantott, és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, no meg az ígérettel, hogy tíz perc múlva indulhatnak, elviharzott.
- Egészen simán ment – jegyezte meg magának Anglia.
- Várjuk ki a végét – tanácsolta Francis.
Azonban Amerika feltűnő csendben vezette a felderítő deszantosoknak fenntartott repülőgépet, és egy SAVE antenna biztonságában berepültek a támaszpont fölé.
- Háromezer méter magasan vagyunk – jelentette szinte gépiesen unott hangon. Még a mértékegységeken sem akadt fenn.
- Ennél alacsonyabbra ne menjünk, még a végén kilőnek valami programozatlan föld-levegő rakétával – szólt Anglia, miközben ellenőrizte az ejtőernyő csatjait.
- Vettem – hangzott a válasz.
- Ha ugyan megneszelték, hogy itt vagyunk. Nos, készen állsz a romantikus páros-ugrásunkra? – Arthur elhúzta a száját.
- Tandemugrás, és mindössze annyi a funkciója, hogy-
- Ugyan, Angleterre, inkább valld be, hogy ragaszkodsz hozzám.
- El fogom hányni magam – trillázta Alfred a pilótafülkéből. – Most ugrotok vagy nem?
- Ugrunk.
- Remek. – Amerika még a jelet sem várta meg, finoman az oldalára billentette a gépet amikor kinyílt az ajtó, és Francis is kihasználta ezt a lendületet, meg sem várva az ő engedélyét, el is lökte magát a padlótól. Ki az éjszakába, a hűvösbe, a fékevesztett zuhanásba.
Furcsa érzés rohanta meg, de nem volt ideje foglalkozni vele, alig pár másodperc, és az ejtőernyő kinyílt, megtelt levegővel, egy zökkenés, és máris finoman vitorláztak a puha sötétben, alattuk a támaszpont, ahová betörni készültek.
A levegő alig rezdült, talán ez zavarta meg Franciaországot, mikor a földet érésnél elvétette azt a tisztást, amit célul tűztek ki. Az ernyő fennakadt két nagy fa lombján, ők pedig nagy ágrecsegés-ropogás árán belegabalyodtak a kötelekbe.
- Remek – mordult fel Anglia. – Igazán nagyszerű. Komolyan ennyi telik tőled, vagy szándékosan baltáztál el egy ennyire egyszerű dolgot?! – tette fel a költői kérdést.
- Ha annyira jól tudod, csináld legközelebb te – válaszolta sértetten.
- Nem lesz legközelebb – sziszegte az angol, és megpróbálta elérni legalább az egyik csatot a kezével. Sikertelenül. – Eléred valamelyik csatot? Bármelyiket?
- Non – hangzott a gyászos sóhaj.
- Van a bakancsom szárában egy kés, próbálj meg kivágni minket innen – adta ki az utasítást, majd fellendítette a lábát, mire vészesen himbálózni kezdtek.
- Hát… jó, hogy egyikünk sem hajlamos a tengeribetegségre – mormolta, ahogy a kés után tapogatózott. – Hoppá.
- Mi hoppá? – kérdezte vészjósló hangon Anglia.
- Elejtettem – suttogta a sötétbe Franciaország. Arthur legalább egy percig sorolta a franciaság mibenlétét, az összes negatív jelzővel fűszerezve, ami csak az eszébe jutott hirtelen. Francis a végére jót nevetett, igaz, csak halkan.
- Most meg min röhögsz?!
- Hazudtam – jelentette, és egy suhintás, levágta az ernyőt, a legközelebbi ágba kapaszkodva pedig végre sikerült szétcsatolni a hámot is, ami összetartotta őket. – Csak jó volt hallgatni.
- Beteg vagy, mondták már?

- Csak te, és a te véleményedre nem adok. Na, másszunk le innen.

Az épületig nem volt nehéz eljutni, sőt, olyan könnyedén kerülték ki az őrséget, hogy még maguk is alig hitték el. A bejutás is egyszerű volt, mintha szándékosan nem vették volna észre őket.
Anglia nem szólt a rossz előérzetről, ami hatalmába kerítette. Már amúgy is késő volt, és majdcsak kiverekszik magukat innen. Valahogy.
- Szóval, ha fontos információkat tartalmazó számítógép lennék, hol lennék? – tanakodott szinte csak suttogva Franciaország. Anglia megforgatta a szemeit.
- Bizonyára nem fog előugrani a kívánságunkra – jegyezte meg szárazon.
A fontos információkat tartalmazó számítógép nem is ugrott elő sehonnan, egy csapat fegyveres azonban igen. A folyosón voltak, sehol semmi fedezék. Egyikük sem akarta szitává lövetni magát.
- Ahol annyi őr van, ott bizonyára kincs is van – morogta maga elé félig gúnyosan Franciaország, valami egészen borzalmasan hangzó tájszólást használva, amit ember legyen a talpán, aki megért. Szerencsére az országok eredendően értették egymást.
- Egészen pontosan tudod idézni magad – válaszolta, mire valamelyik katona megbökte a vállát egy gépfegyver csövével. Hátravillantotta rá a tekintetét, s ez hatott: a férfi nem mert hozzáérni többet. A saját szerencséjére.
- Te találtad ezt ki! - mordult rá Francis vádlón, mire ő is kapott egy kis figyelmeztetést, hogy a foglyoknak csend a neve. - Ne érj a hajamhoz, te barbár! - rivallt az illetőre annak anyanyelvén, mire az hökkenten meredt rá. Anglia sóhajtott egyet, és inkább berekesztette a beszélgetést.
Nyílt előttük egy ajtó, kiértek egy lépcsőházba. Az épület valamikor valami hivatali hely lehetett, legalábbis a stílusát látva, most a katonaság lakta, mint ilyenkor az általános. A lépcsőház magas mennyezetű, márvány korláttal, az ablakok színes-díszes ólomüveggel voltak kirakva, ehhez képest kellemetlen fényű neonlámpák égtek. Felfelé indultak a széles fokokon, az épületnek minden emeleten két szárnya volt, de nem tudta elolvasni a kiírásokat, melyek alapján megállapíthatta volna, mégis milyen helyre keveredtek.
Aztán balra kanyarodtak, végigmentek egy folyosón, majd egy olyan lépcsőn mentek lefelé, ami eredetileg bizonyosan nem szerepelt az építési terveken, legalábbis a hivatalosakon nem. Ezután érkeztek meg a terembe, aminek közepén egy téglalap alakú, felül nyitott üvegtartály állt, a hossza talán két nagyobb lépés, a magassága viszont jó három méter is megvolt. Arthur arra gondolt, hogy tökéletesen ki lett számolva az egyetlen megmaradt gyengepontja. Mindkettejüket betuszkolták az üvegketrecbe, majd az ajtót is rájuk zárták, ami tökéletesen illett a helyére: résmentesen zárt.
- Az üveg tűzálló – szólalt meg egy csendes hang, és a fegyveresek kisorjáztak a teremből. Anglia tudta, hogy igazat mond (bár minden kémiai tudását latba vetve arra gondolt, hogy ez csak bizonyos fokig lehet kivitelezhető).
- Ukrajna – biccentett a lány felé.
- Anglia, Franciaország. - Csendesen közelebb lépdelt, nem nézett fel. - Én nem akarlak titeket bántani – jelentette ki hirtelen.
- Na, témánál vagyunk – szólt Francis. - Akkor akár ki is engedhetnél minket innen.
- Nem lehet – rázta meg a fejét. - Igazán sajnálom. Fel kell tennem néhány kérdést, ha azokra válaszoltok, elengedhetlek titeket.
- Miben fogadunk, hogy egyetlen kérdésére sem válaszolhatunk? - kérdezte halkan a francia.
- Tartogasd a pénzed az újra romba dőlő gazdaságodnak – mormolta vissza az angol.
- Megmondtam, hogy nem adok a véleményedre.
- Továbbléphetnénk ezen?
- A védelmi rendszeretekről szeretnék kérdezni – szólalt meg újra Ukrajna. - Amerika készítette, igaz?
Egymásra néztek. Összevetve, ketten együtt sem tudnak annyit a SAVE-ről, ami elég lehetne a kikerüléshez. Az Észak-amerikaiak nem voltak ostobák, hogy mindent megosszanak velük.
- Részben – mondta lassan Arthur.
- Kanada segített neki?
- Igen – hagyta rá sóhajtva Francis.
- Hol van a központi számítógépe?
- Nem tudjuk. - Ez igaz volt: négy gépről tudtak: egy Vancouverben, három pedig a műholdakon. Azt, hogy egészen pontosan hol, nem tudták.
- Hogyan működik?
- Nem tudjuk – ismételte Francis.
- Biztos?
- Biztos.
- Hm... hátha eszetekbe jut. - Hirtelen víz öntötte el a tartály alját, és valahol nem túl hangos berregéssel megindult egy szivattyú.
- Őszintén, semmi humánusabb módszer nem jutott eszetekbe? - érdeklődött Franciaország.
- Ha megpróbálod felmelegíteni a vizet, a tartály felrobban – szólt Ukrajna, egyenesen rá nézve. - És ha szökni próbálnátok, van egy tartálynyi sósavunk is.
- Igazán lehengerlő vendégszereteted – morogta a francia. - Esetleg sampont kaphatok?
Ukrajna azonban nem válaszolt, várt pár percet, hátha megszólalnak, de mivel ez nem történt meg, csak otthagyta őket, mint akinek sürgős dolga van.
- Mégis mi a fenét művelsz? - érdeklődte Arthur, mikor észrevette, hogy Francis lerúgja a surranóit.
- Nem maradhatunk az alján, ha ellep minket a víz – válaszolta. - Na, vetkőzz le szépen.
- Nekem igazából mindegy, hogy-
- Nem érdekel, hogy nem tudsz úszni, most majd szépen megtanulsz! - Érezte a másik hangján, hogy ideges, ami rá nem volt túl jellemző, legalábbis mindig uralkodott magán.
- Rendben – sóhajtotta. Nem is volt más választása: nem kockáztathatta a vízbefúlást, ki tudja, mikor éledne újra egy halál után, talán újabb fél évbe telne, vagy talán egy örökkévalóságba.
Felszisszent, mikor visszatette lábát a vízbe, az jéghideg volt. Francis is észrevehette, mert megkocogtatta az üveget ujjaival.
- Vajon pezsgő fürdőzünk, ha megszadizom?
- Biztos, hogy golyóálló üvegből készítették a kedvünkért.
- Fene a vendégmarasztaló mindenüket – morogta kedvetlenül, és felnézett a ketrec tetejére.
Három méter, talán három és fél. Kezdett egy terv körvonalazódni a fejében. Ha legalább az egyikük kiszabadulna innen, a másikat valahogyan kisegítené a helyzetből. Főleg, hogy a víz már a térdükig ért, és talán tizenhárom fok, ha lehetett.
- Van egy ötletem – jelentette ki, mire Arthur felé fordult, eddig a padló és a tartály közötti távolságot próbálta megsaccolni, no meg azt, vajon mennyire képes hathatós úszásórát venni Francistól egy ekkora helyen.
- Hallgatlak – biztosította.
- Ha felállsz a vállamra eléred az üveg szélét és...
- Azt hiszed, nem figyelnek minket legalább öt kamerával? - vágott közbe Arthur szinte azonnal.
- Jobb, mint itt megvárni a jeges fürdőnk végét – jegyezte meg összefonva a karjait a mellkasa előtt, és hátradőlt az üvegnek. A víz már a combjukig ért.
Anglia nagyjából még tizenöt másodpercig gondolkodott valami más, használható megoldáson. Vacogott, és legszívesebben lobogó tüzet gyújtott volna maga köré, de nem vehette félvállról a fenyegetéseket sem.
- Rendben.
Francis biccentett, összekulcsolta ujjait, hogy bakot tartson, aztán fellökte a másikat, míg felegyenesedett. Megborzongott, mikor az átázott nadrágból minden víz a nyakába folyt, de jóval megrázóbb volt Arthur könnyű súlyát tartani: talán elég lett volna hozzá a fél válla is. Sokkalta könnyebb volt, mint azt a testalkata indokolta volna, és azt is biztosra vette, hogy a másik nem takargatja magát plusz réteg ruhákkal, mert erre aztán végképp sem ideje, sem ereje.
Arthur próbálta megtartani az egyensúlyát, de Francis az üvegnek dőlt, így lényegében mozdulatlanul állt alatta. Előbb csak az egyik kezét emelte fel a tartály falán túlra, ám mikor nem történt semmi, nyugodtabban felegyenesedett. Körülpillantott, egy-egy csettintéssel kiiktatta a kamerákat, apró szikrák és füstgomolyok jelezték a sikeres akciót. Aztán rámarkolt az üveglap tetejére, hogy felhúzza magát és átlendüljön rajta.
Franciaország csak annyit hallott, hogy Anglia felszisszen, majd felpillantva látta, hogy hátra rándul és a szembeni falba verve a fejét hangos csobbanással a már ágyékig érő vízbe zuhan.
- Iggy?! - hajolt oda hozzá azonnal, s pillantása nem kerülte el a vízben feloldódó halványpiros cseppeket. A férfi ráemelte tekintetét, szemeiben mérhetetlen fáradtság, egészen megfakult a zöld szempár. A kezét csak nagyon lassan emelte ki a vízből, hogy megszemlélje a tenyerét, azon hosszában mély seb tátongott. Valószínűleg a másik tenyere is így járt – eszerint az üveglapok felső része éles.
- Jól vagyok – mormogta maga elé az angol, és fellökte magát. Valójában egyáltalán nem volt jól. A sebeknek ugyan nem jósolt túl nagy jövőt, de érezte, hogy a máskor teljesen természtesnek vett öngyógyító képessége szívja el az erejét. Ráadásul minden ruhája vizes lett, a tűzevő rémült csipogás közepette próbált száraz pontot keresni rajta, végül átugrott Francis hajába, és ott fészkelt el. Máskor ez a jelenet vicces is lehetett volna, most azonban nem volt kedve nevetni. Kirázta a hideg, és mindent összevetve egyre nyomorultabbul érezte magát.
- Szóval, mi van Amerikával? - kérdezte hirtelen a francia, ami egy pillanat alatt elterelte minden gondolatát.
- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten.
- Úgy értem, összejöttetek már? - Az a hamisítatlan perverz, számító vigyor...
- Nem! Mégis mit képzelsz te-
- Van szemem és látok vele, Arthur – jelentette ki nyugodtan. - Légy kedves, és oszd meg velem, ha már kénytelenek vagyunk együtt tölteni az elmúlás gyötrő pillanatait.
Egy pillanatra azt gondolta, hogy felkeni a teátrális franciát az üvegre. Hogy jön ez ide?! Aztán meggondolta magát. Elvégre mindent tudnak a másikról. Aki évezredek óta a legnagyobb ellenséged, az egyben a legjobb barátod is. És most csak segíteni akart: mindketten voltak már elégszer szorult helyzetben ahhoz, hogy találjanak valami megoldást, de most úgy tűnt, hogy ki kell várniuk a végét.
- Fogalmam sincs – vallotta be végül.
- Mi az, hogy fogalmad sincs? - vonta fel egyik szemöldökét hitetlenkedve.
- Pont így! - fakadt ki, de mivel Francis csak érdeklődve nézett rá, vett egy mély levegőt, hogy megpróbálja elmagyarázni. - Néha... egészen kedves. Máskor meg az agyamra megy.
- Amerika mindenkinek az agyára megy – vont vállat. - Még mindig odáig vagy érte, ez az igazság. - Nem tudott vitázni a nyilvánvalóval. - És az a helyzet, hogy ő is így van vele.
- Ezt meg honnan veszed?
- Legalább annyira feltűnő, és még csak meg sem próbálja titkolni. "Anglia teljes biztonságban van a felügyeletem alatt, amíg én máshogyan nem döntök." És azóta is úgy áll őrt melletted, mint aki attól tart, hogy esetleg elszöksz előle. - Most, hogy végiggondolta, ennek is volt valóságalapja: Amerika tényleg nem hagyta magára pár napnál tovább, és akkor is akadt valamiféle társasága. Ezt csinálta vajon az alatt az öt hónap alatt is, míg kómában volt? Minden bizonnyal.
- Nem tudom – sóhajtotta.
- Ezen nincs mit tudni, vagy nem tudni, Angleterre. Szeretitek egymást és kész.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne...
- Te bonyolítod túl. Mondd meg neki, hogy szereted.
- Persze, és a képembe röhögne – horkant fel gúnyosan.
- Mitől félsz? – kérdezte egy perc hallgatás után Francis csendesen. Arthur nem válaszolt. Mitől is? Ezen el kellett gondolkodnia, holott a válasz olyasmi volt, amit már százszor és ezerszer végiggondolt, ami minden ember és minden ország egyik legnagyobb félelme.
- Mi van, ha csak szórakozik velem? - suttogta szinte csak magának. A másik elmosolyodott. Már-már kedves, vagy inkább elnéző mosoly volt.
- Miért rombolod le a házat, mikor még felépíteni sem sikerült?
- Mert az első vihar úgyis tönkretenné.
- Ha csak ennyi esélyt adsz magatoknak...
- Miért, te mennyit adnál a helyemben? - szegezte neki a kérdést. Francis vállai megrázkódtak az elfojtott nevetéstől.
- Tudod... van egy srác. Nagyon sokáig hittem, hogy gyűlöl engem, mert olyasmit tettem, amit én lehet, hogy nem tudnék megbocsátani. És aztán egyszer odamentem hozzá. Nem volt semmiféle hátsószándékom, csak meg akartam kérdezni, hogy van, mit csinál mostanában. Meglepően kedves volt velem, elmentünk meginni valamit. Később kiderült, hogy már régen megbocsátott, és... és lehet, hogy mellette kellene maradnom, ameddig csak lehet.
Hallgatta a hangját, figyelte az elmerengő tekintetét. Franciaország komolyan szerelmes Kanadába? Tényleg, ennyire, hogy képes lenne megállapodni? Hiszen nem az a fajta, akit el tudna képzelni egy komoly és hosszantartó kapcsolatban. Mégcsak nem is az a hűséges típus. Megköszörülte a torkát.
- Ha bántani mered Kanadát, velem gyűlik meg a bajod – figyelmeztette, mire Francis elmosolyodott.
- Észben fogom tartni – ígérte félig komolyan, az arca vidám volt.
- Mit szólt hozzá?
- Mihez? - kérdezett vissza.
- Hogy megmondtad neki. - Francis hallgatott. - Nem mondtad meg – vonta le.
- Nem volt még megfelelő alkalom – közölte összfonva a karjait a mellkasa előtt.
- Na persze. - Arthur megforgatta a szemeit.
- Igazából szerelmes levelet írtam már neki!
- Semmivel nem vagy előrébb nálam. - Francis elvigyorodott.
- Dehogynem! - vágta rá.
- Lehet, hogy inkább nem akarom tudni – mormogta maga elé.
- Akkor elkezdhetjük az úszóleckét – jelentette ki, mivel a víz már a mellkasukig ért. - Jobb lenne kevesebb ruhában, de aztán Ivan azért akarna megölni minket, mert megrontottuk Ukrajnát.
- A reális indok meg az, hogy nem léphetünk meg egy szál gatyában.
- Legalább nem fagynék halálra.
- Ne hisztizz.
- Vettem, főnök.
Franciaország fellökte magát de hiába kapálózott, egy pillanat újra a padlóhoz ért a lába. Furcsálló, értetlen kifejezés ütközött ki az arcára, aztán megint próbálkozott, ezúttal határozottabban.
- Valami nem stimmel – szólalt meg, és egy mozdulattal megpróbált hullámokat kelteni. A víz alig mozdult meg. - A víz... nem tart meg. Micsoda boszorkányság...?
Arthur azonnal rájött, hogy pontosan az. Méghozzá komoly varázslat, és neki észre kellett volna vennie. Persze, normális esetben azonnal kiszúrja, de most... A víz a nyakáig ért, és nem tudott másra gondolni, mint a szabadulásra, azonban a hogyan tovább sem akaródzott eszébe ötleni. Kezdte magát kényelmetlenül érezni, a vízbefúlás nem tartozott a kevenc halálnemei közé.
- Mit gondolsz... Oroszország örülne, ha kiskanállal kellene összeszednie a darabjainkat a detonáció következtében? - érdeklődte lassan, lepillantva a padló alatt lévő félreismerhetetlen pokolgépre.
- Bizonyára nem repesne az örömtől. De te sem, ha...
- Inkább végezzem darabokban, mint vizihullaként – zárta rövidre a témát.
- Mire készülsz?
- Csak egy perc...
- Nagyjából annyi időnk is van – jegyezte meg.
Lehunyta a szemeit, és megpróbálta kizárni a víz miatti reszketést, ami végighullámzott rajta, mikor a hideg elérte a tarkóját. Eddig szinte mindig pusztítójelleggel varázsolt, a cél általában elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen konkrétan céloznia. A tűz csak felcsapott és természetéből adódóan elnyelt mindent, ami az útjába került. Most viszont pontos célja volt. A víz már ellepte az orrát is, mikor kinyújtotta a karjait, vissza kellett tartania a lélegzetét, és fél perc múlva már a fülében hallotta a saját felgyorsult szívdobbanásait.
A gőz felcsapott, bugyogott a tenyerei körül a víz, ahogy az üvegnek nyomta őket, és elkezdte felforrósítani. Nem tudta volna megmondani, mennyi időbe telt, mire az üveglap felhevült, mert levegő hiányában minden másodperc, minden szívdobbanás végtelen hosszúnak tűnt, és a koncentráció is kezdett nehezére esni.
Franciaország, aki nyitott szemekkel figyelte, mit művel azonnal a helyén termett, mikor ő hátrébb lépett, a másik falnak támaszkodott. Egy jól irányzott könyökütéssel átszakította[3] az üveget, a víz a padlóra ömölve zubogni kezdett kifelé; pár pillanat múlva érezhetően csökkent a vízszint és végre levegőhöz jutottak.
Arthur zihált, és a hideg rázta, csak félig érzékelte, hogy Francis a lyukat próbálja szélesíteni, aminek hatására repedések futottak végig az egész táblán. Valahol a tudata peremén felsejlett, hogy még nem robbantak fel, pedig Ukrajna biztosan nem hazudott, akkor a tűzevő biztosan jelezte volna. Lehet, hogy Oroszország úgy gondolta, hogy kényelmi szempont miatt megpróbálná pár fokkal megemelni az egész tartály hőmérsékletét, és nem csak eseti jelleggel, egy adott ponton... Aztán elvesztette az eszmefuttatás menetét, és pár percig egyáltalán nem volt magánál.
Arra rezzent, hogy Francis tartja a lábán, és a nevén szólongatja. Felpillantott, még mindig mellkasig álltak a vízben, és nem volt esély, hogy a vízszint csökkenjen, mert a szivattyú és a lyuk kiegyenlítették egymást. A terem így is vízben állt.
- Hála, már azt hittem, itt alszol – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Nincs akkora szerencsém – mormolta. - Hogy állunk?
- Csapjunk medencés bulit. Amúgy még mindig rosszul. Nem tudnád alul is megolvasztani? - A fejét ingatta.
- Megtenném, de nem megy. De talán... - felemelte egyik kezét, most tűnt csak fel, hogy a víz teljesen összeégette a bőrét, s ahogy kiemelte a hideg közegből, rögtön forrónak tűnt. Elhúzta a száját, de nem volt ideje ezzel foglalkozni (azt is furcsállta, hogy még senki nem törte rájuk az ajtót, de jobb így), és egy fél perces erőlködés árán láng lobbant a mutató ujja hegyén, amire a tűzevő azonnal lecsapott. - Te tudsz tüzet köpni? - kérdezte az aprócska lénytől. Az nagy szemekkel, kérdőn pislogott rá.
- Iggy, ne most kezdj megbolondulni, kérlek – szólt a másik, mire kapott egy lesújtó pillantást.
- Fogd be, béka. - Visszanézett a lényre, és rájött, mi lehet a baj. A nyelvrokonságból kifolyólag egyszer-kétszer átnézte a skandináv nyelvtanokat, de használnia nem nagyon kellett. Azért megpróbálta elismételni a kérdését norvégul is, s a tűzevő lelkes csiviteléssel adta tudtára, hogy képes tüzet fújni. Elmagyarázta neki a feladatát, mire az apróság odafordult a meglékelt üvegtáblához, vett egy mély levegőt, és másodpercek leforgása alatt elolvasztotta az üveget. A hőhullámot azonban a bomba is érzékelte.
Ugyan nem volt nagy robbanás, de az emeletet mégis megrázta.

Franciaország előbb ellenőrizte, hogy mindene ép és egészséges; talán csak a fejével lehet valami, amiért elvállalta ezt a dolgot. De Angliának nemet mondani... akad dolog, ami neki sem megy. Összeszedve az erejét fellökte magát a padlóról és körülnézett. Alig pár lépésre a tartály törmeléke alatt megtalálta a tócsában fekvő társát is, ő még nem volt magánál, de élt. Talán csak beverte a fejét. Tíz percen belül másodjára próbálta magához téríteni, ezúttal sikertelenül.
- Hajaj, érdekes lesz így szökni, Angleterre, ha még a saját lábadon sem tudsz jönni – csóválta a fejét, ahogy felnyalábolta. - Kétszáz éve még gondolkodás nélkül itt hagytalak volna ám, úgyhogy becsüld meg magad – tette hozzá, ahogy megindult kifelé. Az ajtó nem volt zárva, így könnyen kijutott abba a lépcsőházba, amin lefelé jöttek. Erős félhomály borította az egészet, a lépcső alja és teteje sötétbe veszett. Ráadásul csak most jött rá, hogy zokniban van. Egye fene, vissza nem megy a cipőkért, ez legyen a legkevesebb, amit elhagynak. A vívótőréért jobban aggódott, azt vissza akarta szerezni, ha egy mód van rá.
Az egész nyilvánvalóan egy csapda volt, amibe szépen belesétáltak. Az épületben bizonyára semmi nincs, maximum egy kommunikációs pont lehet, őrhely, és az ő fogadásukra felkészített őrség. Valószínűleg számbeli fölénnyel próbálták kompenzálni az ő erejüket (bár ennyi erőből jöhettek volna tízen is, és akkor aztán egy fél sereget lett volna csak elég), de mégsem lehettek sokan ennyire közel a határhoz. És az épületben sehol nem nyüzsögtek emberek, szóval az egész kivitelezés homályos volt.
Felfelé indult el, menet közben valahol egy folyosóról nyíló ajtó mögött tüntették el a fegyvereiket, reményei szerint meg is találja majd őket. Gond nélkül kiért a folyosóra, sehol senki, csak csend és a sötét folyosó. Végigpróbálta az ajtókat, több irodaszerű helyre benyitott, aztán végre meglett, amit keresett. Pisztolyaik és póttáraik ott hevertek a vívótőr és a kard társaságában. Angliát a fal mellé ültette, míg az oldalára kötötte őket – a sajátját balról, a másikat jobbról. Ellenőrizte a fegyverek tárait, majd azokat is eltette. Éppen visszafordult volna a másikhoz, mikor kopogásra rezzent össze. Az ablak felé kapta a fejét, a sötétben szinte világított a hófehér madár.
Halkan füttyentett, miután kitárta az ablaktáblát, és Pierre, a négyes számú beröppent hozzá.
- Gyorsan megjártad – mormolta halkan, megsimogatva a tollait. - De most nincs nálam semmi neked való. Menj vissza a táborba, várj meg ott – kérte. Pierre rápislogott okos szemeivel, aztán szárnycsattogva eltűnt az éjszakában. Francis csendben visszahúzta az ablakot, aztán meghallotta a halk sóhajt, és fürgén odaosont Angliához. Nem vette észre a kintről őt figyelőt. - Felébredtél?
- Még alszom – nyögte Arthur.
- Akkor jó – eresztett meg egy megkönnyebbült mosolyt. - Fel tudsz állni?
- Még meggondolom.
- Akkor a hátamra veszlek, csak haladjunk – sürgette. - Bűzlik nekem ez az egész. Kincs sehol, viszont bármikor szitává lőhetnek minket.
Arthur nem tiltakozott, láthatóan még csak féligmeddig volt magánál. Francis nem bánta, legalább nem volt vele sok baja, és némi jóindulatú nógatással elérte, hogy a másikat nem karban, hanem a hátán tudta vinni.
Négy emelet magasan lehettek, innen kiugrani még felért egy öngyilkossági kísérlettel, pláne hogy kettejük súlyát kellett volna megtartania. Az elhalálozás azonban továbbra sem volt napirenden. Francis őszintén átkozta magát, amiért hagyta magát belekeverni ebbe az egészbe – igaz ugyan, hogy valószínűleg senki nem tartott volna szívesen Arthurral Alfreden kívül. Annak viszont katasztrofális következményei lettek volna.
Jobb ötlete nem lévén a főlépcsőn indult lefelé, hátha alapon kijut valami hátsó kijáraton, esetleg nyitva felejtettek egy ablakot, amin ha kiugrik, nem töri ki a nyakát. Terve a második emelet fordulójában bukott meg, mikor lépteket hallott közeledni alulról, talán hárman vagy négyen lehettek, nem tudta pontosan kivenni. Sietve lódult meg a folyosón, és remélte, hogy a sötétben nem lesznek feltűnőek a fekete ruhákban. A terv be is jött volna, egy ajtó mélyedésében húzta meg magukat, mikor Arthurra rájött a nyöszöröghetnék.
- Nem lehetne, hogy máskor leheled ki a lelked, Angleterre? - suttogta, amilyen halkan csak tudta, remélve, hogy a másik is hallja. Nos, talán a másik hallotta, de az őrjárat is, a közeledő léptekből ítélve.
Lassan leeresztette Angliát a padlóra, szemmagasság alatt kilesett, három őr, csak gépfegyver volt náluk, azok viszont készek voltak kilyuggatni őket. Ennyit a csendes szökésről...
Amilyen halkan csak tudta, kihúzta az angol kardját a hüvelyéből, és egy határozott karlendítéssel az elöl haladó mellkasába dobta. A férfi hátratántorodott, s míg a másik kettő elkapta, ő ott termett a vívótőrrel. A fegyvereknek nem volt idejük felugatni, egy-egy suhintással elmetszette a használóik torkát. Hosszan fújta ki a levegőt, aztán egy pillanat alatt átkutatta a katonákat, akad-e náluk bármi használható, de semmi, majd gyors egymásutánban behúzta az ajtó elé őket.
- Nem tudom, mi baj, Iggy, de ezegyszer próbálj meg csendben szenvedni, majd kijajonghatod magad, ha már biztonságban leszünk – mormogta, ahogy visszavette a hátára.
- Kapd be, Franciaország – hallotta a morgást a füle mellett. - Kinyírtad őket?
- Kénytelen voltam – felelte hűvösen. - Úgyhogy tartozol nekem.
- Tartozik a halál – hangzott a felelet.
- Ha ilyen jól érzed magad, jöhetsz a saját lábadon is – jegyezte meg, ahogy visszaért a lépcsőkhöz, és először örült, hogy nincsenek meg a bakancsai: a plusz súllyal együtt is hangtalanul tudott lefelé haladni.
A következő emeleten belefutottak egy jóval nagyobb és felkészültebb őrjáratba. Franciaország mérlegelte a lehetőségeit, azok nem kecsegtettek semmi jóval. Hát húzta az időt.
- Az urak bizonyára megengedik, hogy letegyem a csomagom – szólalt meg, és választ sem várva lezuttyantotta a lépcsőre Angliát, aki nyekkent, majd káromkodott egyet. Aztán felmérte a helyzetet és megfeszült. - Nem lehetne, hogy eltegyék ezt a sok fegyvert? Biztosíthatom önöket, hogy egyáltalán semmi szükség rájuk. - Kis hallgatás. - Nem? Jó. Persze, értem én, a munkájukat végzik, de kérem, próbáljuk szem előtt tartani, hogy mi pont ugyanezt tesszük. Mi lenne, ha nem akadályoznánk egymást a munkában, és szépen hagynák, hogy mi nyugodt egyetértésben kisétáljunk innen?
Mély csend. A katonák jól láthatóan nem tettek le a szökés megakadályozásáról. A két ország sem a szabadulásról. Patt helyzet.
- Remélem, neked van valami ötleted, mert én kifúlytam – jegyezte meg csendesen.
Anglia maga előtt tartotta egyik tenyerét, Francisnak most tűnt fel, hogy a bőre vörös, és fel van hólyagosodva. Bizonyára akkor égett meg, mikor megpuhította az üveget... de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha gyógyulófélben lenne, pedig azóta egész sok idő eltelt. Megint norvégul mormogott valamit, mint mielőtt a tartály rájuk robbant volna, ám most nem történt semmi. Legalábbis semmi olyan, aminek köze van Anglia varázslataihoz.
Hirtelen robbanásszerű csörömpöléssel betört az egyik ablak, s azon egy magas, feketébe öltözött alak ugrott be közéjük és a fegyveresek közé, ezzel egyidőben halk lövések sorozata kezdődött, mire egy-egy katona elterült. Az újonnan érkezett maszkot viselt és elég volt egyszer megperdülnie a tengelye körül, hogy a golyózápor veszélye elmúljon.
- Mind odalent vannak – mondta, a hangja ismerős volt, és ahogy felnézett...
- Mathieu...? - hökkent meg. Bárkire számított, csak éppen Kanadára nem.
- Nem érünk rá – hadarta a fiú. - A harmadikon van egy lépcsőház, a jobb szárnyon keresztül érjük el, ott jutunk ki – mondta, közben újratöltötte a pisztolyát, és átlépett két katonán. Aztán hozzátette: - Csak kábítólövedék van benne, alszanak úgy négy-öt órát. - Na persze, az ő világlátásába nem fért volna bele ennyi embert megölni... - Menjetek előre, nekem még van egy kis dolgom itt.
Francis bólintott, felkapta Arthurt, és már rohant is felfelé, a harmadikon jobbra fordult, ám a folyosón éppen csak fedezékbe vonult, megtorpant. Fogalma sem volt, merre találják a másik lépcsőt.
Alig pár másodperc múlva Matthew is utolérte őket, még elhelyezett valamit a falon, amit ő robbanószernek tippelt, aztán felegyenesedett, levette a maszkot, ami takarta az arcát és a haját.
- Egyben vagytok? - kérdezte, s közben egy headsetet kerített elő valahonnan.
- Fogjuk rá – biccentett.
Futólépésben végighaladtak a folyosón, aminek legvégén három ajtó nyílt, a jobb oldalin mentek be, Matthew elreteszelte utánuk (mi a fenének egy középületre ilyen zár?), végül egy újabb ajtó után meglett a lépcsőház is, ami úgy festett a sötétben, mintha fekete vonalak kuszasága lenne csak, majd Francis rájött, hogy míg a főlépcsők márványozottak, addig ezek fémből vannak.
- Honnan tudod, hogy ez itt van? - kérdezte, mikor már lefelé kocogtak.
- Alfred találta meg az épület építési terveit – válaszolta.
- És miért nem adta ide nekünk?! - fortyant fel.
- Pukkadt, amiért nem hoztátok magattokkal.
- Ez hülyeség! - csattant fel idegesen.
- Ne nekem mondd. Anglia hogy van?
- Azt hiszem, kimerült. Mégsincs olyan jó passzban, mint hiszi magáról.
- Értem – biccentett. - A következő fordulóban jó lesz – szólt még. - Ez az ajtó vezet közvetlenül az udvarra, Alfred fogja kinyitni nekünk. Tessék – nyújtott át két headsetet.
- Iggy, élsz még? - érdeklődte halkan, mire a szólított felmordult, és rápislogott. - Tessék, ajándék. Hogy érzed magad?
- Kezdek jobban lenni – válaszolta, bár a hangja még nem volt az igazi.
- Alfred nyolc perc múlva itt van – jelentette a kanadai. - Még van egy kis dolga.

A hűvös kezdte kissé magához téríteni, ezzel együtt kezdte érezni, hogy mindkét karja majdnem könyékig megégett a forró víztől, és a lassan lüktető fájdalomtól enyhe hányingere támadt. A sebesülések túlontúl lassan gyógyultak, és a nedves ruhái sem tettek túl jót a közérzetének. Hát még Amerika hangja a fülében, mikor megszólalt az adóvevőkön keresztül.
- Akadt egy kis gondom, még öt perc – mondta. Kezdődött a visszaszámlálás elölről.
- Mi a fenét művelsz addig? - mordult fel türelmetlenül.
- Csak hagyok egy kis meglepetést orosz barátunknak, pár perc az egész – felelte vidoran. - Nyugi, a katonák nagyrészét kiiktattuk, nagy baj nem lehet.
- Azért haladjunk – szólt közbe Kanada, aki mellettük állt, és sűrűn pillantott felfelé. Francis leült mellé, és a fiú is odatédelt melléjük, egy pisztolyt töltött meg, egyetlen tölténnyel, talán fényjelző lehetett. Aztán hirtelen megdermedt, és elkerekedett szemekkel nézett rájuk. - Add ide a kabátod – szólt halkan, szinte rémülten Franciaországra nézve, aki értetlenül bár, de átadta neki az átázott ruhadarabot. Matthew az orrához emelte, lehunyt szemekkel szagolta úgy egy percig, aztán undorodva, arcán valami egészen különös érzelemmel arrébb hajította.
- Nem tudom, hogy sikerült nyakig vizesek lennetek, de ugyanaz az a mérgesgáz is rajtatok van, amit repülőmbe fújtak Moszkvában – mondta egészen csendesen, de a hangjában is rezgett valami, és felpattant. - Kell neki pár óra, mire hat, először csak émelygést és hányingert okoz – tette hozzá. - Alfred, hallasz? - szólt a mikrofonjába határozottabban.
- Tudom, haladok...
- B terv.
Amerika kis hallgatás után csak annyit mondott: - Vettem.
Kanada két pisztolyának tárai fémesen koppantak a padlón, és pár gyors mozdulattal mind a kettőt újratárazta, Anglia biztos volt benne, hogy ezúttal éles lőszerrel. Odafentről ekkor hallották meg lábdobogást a lépcsőkön, és a fiú már fel is kapta a jelzőpisztolyt.
- Maradjatok itt, feltartom őket – mondta, és már lendült is felfelé, majd éles fénnyel robbant a magnéziumtöltet, elvakítva mindenkit. Aztán mély csend, amit csak Amerika halk dúdolása tört meg, fogalma sem volt, mit csinálhat, de nagyon ráérhetett, mert nem zavartatva magát, csendesen a mikrofonba énekelt.

Put on your war paint

You are a brick tied to me that's dragging me down
Strike a match and I'll burn you to the ground
We are the jack-o-lanterns in July
Setting fire to the sky
Here it comes, this rising tide
So come on

Put on your war paint

Cross walks and crossed hearts and hope-to-dies
Silver clouds with grey lining[4]

- Kanada, maradj a fal mellett – szólalt meg, és ügyet sem vetve az égő kezére, megmarkolta a korlátot és felrántotta magát. Érezte, hogy kellemesen melege lesz a sárkány tüzétől, ami belülről áradt kifelé, s egy pillanat múlva alakot öltött. A tűzfelhő könnyedén zúgott felfelé a lépcsők rácsai között, nem kis ijedtséget okozva a felettük lévő katonáknak. Arthur furcsállva vette tudomásul, hogy hirtelen sokkal jobban érzi magát.
- Azt hiszem, nem akarom tudni, mire fel van ez az új keletű pirománia – jegyezte meg Franciaország mellette, mire elmosolyodott. Alig vette észre, hogy a ruhái és a haja gőzölögnek, ahogy a forróság elpárologtatja belőlük a vizet.
- Ezek egy ideig nem mernek majd a közelbe jönni – jelentette ki. - Amerika?
- Két perc, és ott vagyok – ígérte.
Nagyjából tartotta is; az éjszakai hűvös levegő kellemes volt, a helyiek maradék ellenállását pedig végre nyerő szériában tudták visszaverni, míg egy helikopter érkezett értük.
Arthur az eddigi félig alvó állapotából most ébredt fel teljesen, leszámítva, hogy a kezei-karjai még mindig istentelenül fájtak, és émelygett (már nem volt biztos benne, hogy az égési sérülések vagy a méreg okozza), egészen jól érezte magát. Francis ezzel szemben fáradtnak tűnt, s miután Matthew nekiadta a pulóverét, azzal, hogy ő sem nem fázik, sem nem vizes, a fejét a fiú vállára hajtva, lehunyt szemmel pihent, míg meg nem érkeztek a táborukba, s csak akkor emelte fel a fejét, mikor Alfred megszólalt:
- Nézzétek, tüzijáték! - ezzel az épület a levegőbe repült, alig egy másodperccel később.
Már hajnalodott, mikor egy-egy forró fürdőt követően a többiek unszolására meglátogatták az orvosi szobát is, ahol mindkét karjára kapott valami kenőcsöt (ami tényleg használt) és kötést.
- Könyörgött, hogy velem jöhessen – válaszolta Amerika Kanada helyett, mikor azt firtatták, hogy mit keres itt az északi.
- Én egy kicsit fordítva emlékszem – jegyezte meg a másik. - Te kértél, hogy jöjjek én is. Én meg pont ráértem. Jól haladunk odaát. - Már felfelé lépdeltek a kollégiumi épületben, mivel Franciaország szobája biztosan üres, és Anglia meg Amerika ugyanazon az emeleten kaptak egy közöset.
- Egyezzünk ki abban, hogy te akartál jönni én meg hívtalak, na? - ajánlotta nagy kegyesen az idősebb, mire Matthew sóhajtott, hogy nem fog vele vitába szállni. - Amúgy is azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem, nem? - Nem kapott választ, ezért hátrafordult, az öccse lemaradt mögöttük, a falnak támaszkodott, és görcsösen markolta a jobb vállát, ajkai mozogtak, de szavak nem hagyták el a száját. - Matt? Hé, jól vagy?

~KWR~

[1] angol, egy Fall Out Boy szám, a The Phoenix kezdősora, valami olyasmit jelent, hogy 'tedd fel a harci festést' (Kéti benga és cseppet sem használható fordításában)
[2] Az olasz babona a világháborúkban alakult ki, és máig tartják, hogy ha hárman egyszerre gyújtanak cigarettára, akkor a legfiatalabb fog leghamarabb meghalni; mivel a háborúban, ha a tisztek együtt dohányoztak, mindig a legmagasabb rangú – így a legidősebb – kapott először tüzet, így az orvlövészek a legfiatalabbat tudták lelőni gyufa fényét figyelve.
[3] Az üveg hevítésre először csak megpuhul, ilyen állapotában meg inkább szakad, mint törik.
[4] Fall Out Boy – The Phoenix c. számból, fordítást találtok neten.