14. Akkor én nem is zavarnék!

Azt azért elvártam, hogy ha már én ugrálok mindenért, legalább kicsit odébb húzódjon. A lap nem volt sehol, odébb másztam és sajnos megláttam… Leszállóhelynek az asztal alatti sarkot választotta, reménytelen helyzet elé állítva. Minimum be kellett hajoljak az asztallap alá, de inkább a kúszást tippeltem.

- Megtenné, hogy odébb megy? – kérdeztem a sarkaimra ülve, türelmesen várva, mozduljon. Hozzá méltóan lustán odébb gördült a székkel, átadva a helyet. Ahol eddig ült, most ott én térdeltem vissza és másztam be négykézláb az asztal alá.

- Maga ide be se férne… - jegyeztem meg hangosan, még véletlen se eressze el a füle mellett - Megvan… - megkaparintottam a szökevény irományt és már másztam volna vissza, mikor megütötte a fülemet egy ismerős hang.

- Csak nem megzavartam valamit? - hallottam meg Maes hangját valahonnan az ajtó felől.

- Te mindig zavarsz! – replikázott vissza Roy - Csak Edward levert valamit…

- Még jó, hogy ő kis helyekre is be tud mászni. Remekül meg tud lapulni az íróasztalod alatt… - mondta furcsa éllel a hangjában.

- Kinek a mérete a téma már megint? – próbáltam gyorsan kimászni az asztal alól, de mint mindig, most se bírtam higgadtan gondolkozni, se cselekedni.

Épp csak kiértem, lendületesen felpattantam és hátráltam, felettesem ölébe… azt inkább mégse, mentettem volna helyzetet, és inkább mellé érkeztem a földre, ő meg volt bolond, hogy el akarjon kapni… rajtam landolt, Maes legnagyobb örömére, aki valami olyasmit motyogott, hogy: na de a világért sem zavarunk titeket".

Kellemetlennek éreztem a helyzetet és el sem tudtam képzelni, ki is a másik személy, hisz az alezredes többes számban beszélt. Hevesen próbáltam a rajtam lévő felettesemet lerázni, és az ajtó felé néztem.

A kalimpálást rögtön abbahagytam, meglátva, ki a másik…

Mustang furcsán felnyögött, teljes súlyával nehezedett rám, de most nem érdekelt. Tekintetünk találkozott és elégedett vigyorral vettem tudomásul, ki is libbennek… Maes, és Havoc is, utóbbi arcán fájdalmas kifejezés ült…

Örömömből felettesem szuszogása zökkentett ki, egészen a nyakamhoz hajolt, amíg én a belépőkre összpontosítottam.

- Megrándult a csuklóm… - sóhajtott Mustang, bal kezére támaszkodva.

- Máskor nem ugrik rám… - feleltem meglepően vidáman, hisz jó kedvem lett. Még az se vette el örömöm, hogy az ezredesnek esze ágában nem volt rólam leszállni, hanem fölém hajolt, egyik kezén támaszkodva, és szigorúan méregetett.

- Gyanús vagy te nekem… - szólalt meg egész közel hajolva, alkalmat adva, hogy újra zavarba jöjjek tőle. Mindig is tetszettek a szemei, amelyekre sokáig azt hittem, feketék. – Nos, Fullmetal? Minek örülsz ennyire? – kérdezte immár türelmetlenebbül, száját kissé elhúzva, ahogy a sérült kezére is megpróbált támaszkodni.

Nyeltem egyet, ilyen közelről nem csak a szemét figyelhettem meg…

- Ezen a nevetséges helyzeten, hogy a felettesem épp a nyakát törte… - válaszoltam tettetett egyszerűséggel, naná, hogy nem erre számított és csak látszólag hitte el.

- Érdekes egy humorod van. - vonta fel a szemöldökét, majd fél kezére támaszkodva feltérdelt. Zavaromban inkább másfelé néztem, szívem hevesen vert… Havoc látta! Akármit is gondolt, az arcából ítélve nagyon rossz kedve lett a helyzettől. Nem is ártott nekem, mégis úgy érzetem, visszafizettem neki…

Mustang nélkül nekem sem volt okom a földön „pihenni", visszatértem volna a kanapémhoz, végiggondolni az elmúlt történéseket, ámde ez neki nem tetszett…

- A jelentést itt hagytad… - emelte fel az időközben számomra teljesen elfelejtett lapot, hogy az bizony még mindig rám vár. Ő se gondolhatja komolyan! Az az írás tényleg olvashatatlan…

- Csináltassa meg azzal, aki beadta, én a sajátommal is nehezen szoktam boldogulni! – fintorogtam a papírra karba font kézzel, lehuppanva a kanapéra.

- Igen, azt észrevettem. Tulajdonképpen akár azokat is átírhatnád, de ilyenekre nincs időnk. - mondta csevegő hangnemben, szinte kedvesen, ha nem azt vesszük, mit csináltatna meg velem. Közben lustán tornyozta fel csinos kupacokba iratait, ahelyett, hogy nekikezdene végre a munkának. Egyszer megnézném, ahogy a magas köteg meginog, és maga alá temeti…

- Ne is álmodjon ilyenekről! Különben is, míg maga az asztalnál pöffeszkedik, nekem a kanapén, az ölemben kell írogassak! – érveltem az ülőhelyemre és rá mutatva, hogy felfogja a problémámat. Fel is fogta…

- Nem gond, hozatok akkor még egy íróasztalt. - kúszott fel arcára egy hatalmas vigyor, nem is díjaztam ezt a borzalmas ötletet. Inkább témát terelendőn az asztalra esett pillantásom, amin kellemes kis adag gyűlt össze tennivalói sokaságából…

- Nahát, ezredes úr, igazán figyelemreméltó csendélet jött itt létre a kitöltendő papírjaiból… Bár ahogy elnézem, mindössze egy gyenge fuvallat hiányzik, hogy nagyon is mozgókép legyen… - csóváltam a fejem álmodozóan, mondanám, hogy fél karom adnám a látványért, ahogy Mustang elhűlt képpel nézné a szétcsúszó tornyokat, de ezzel inkább nem viccelek.

A sors kegyetlensége, hogy az az enyhe fuvallat Al képében megerősödve ékezett…

- Ezredes Úr, elkérhetném egy kicsit a bátyámat? – kérdezte vidám hangon, a mi ereinkben viszont épp megfagyott a vér…

Az ajtó kivágódásától Mustang összerezzent és épp csak meglökte a halmokat, én menteni a menthetőt alapon rá akartam csapni a dőlő tömegre, azt gondolván, úgy nem csúszik szét az egész… ellenben pont azt értem el, hogy az utolsó borítékig, minden új helyre vándorolt: a földre, az ezredesre, az asztalra és jutott alá is…

Nagyot nyelve néztem az ezredesre és a körülöttünk uralkodó káoszra, Al megszeppenten állt a háttérbe, mozdulatlanul.

- A francba… - nyögtem idegesen, félig hasalva az asztalon.

- Bátyó… ráér később is! Nem akarlak most zavarni! – cincogta mindezt egy két méteres páncélból drága öcsém és kereket is oldott, megelőzve a dühkitörésem…

- Acél… - rántott közelebb Mustang az asztalon keresztül, tiltakozásom jeléül még ellenállni se tudtam, előttem már ki is rajzolódott a kép, hogy agyvérzésbe fog meghalni felettesem, de előtte felgyújt. – Ebédig… összeszeded… az öcséd lábaira meg filcet teszel, hogy ne úgy libbenjen be, mint egy elefánt! – lihegte felpaprikázott állapotba, arcunk centinél is közelebb volt, egyenruhám felsőrészét bal kézzel tartotta… Alattam a „torony" néhány darabja, lábaim a levegőben. Fenséges látvány lehettem volna Maes fotóalbumába, de szerencsére ilyen veszély nem fenyegetett. Az alezredes úr nem tartózkodott a közelben, hogy megörökítse kínos pillanataimat…

- Tegyen le… most! - fújtam rá dühös kismacska módjára, utáltam, ha méreteimmel visszaélve fegyelmeztek…

- Ne fújtass, bolhazsák! – emelte meg szemöldökét figyelmeztetőn, hogy ő is tud mérges lenni, majd el is engedett.

- Bolha a …

- Zsák! – javított ki gyorsan, elébe menve a vitának. Vagy nagyon mérges volt, vagy még harcba szállni is lusta… Nem agyaltam rajta sokat, morogtam felé pár kedves, keresetlen szót és lecsusszantam az asztaláról.

- Átadom az egész terepet, csak ügyesen! – ült át a kanapéra, kihasználva az újabb lazítási lehetőséget.

Nem szóltam vissza, most sem. Én választottam ezt az utat, én akartam vele dolgozni…

Az asztalon hamar összekaptam a papírokat, a nehézsége inkább az asztal környéke okozta… Hajolgatás helyett négykézláb, Mustangnak tüntetőleg hátat fordítva szedegettem össze az utolsó szálig és rendeztem több kisebb kupacba, hogy még véletlenül se vándoroljon ismét szanaszéjjel az irodába…

Ami meglepett, hogy míg a földön kúsztam-másztam, Mustang egy rossz szót se szólt, csendesen, arcán álmodozó kifejezéssel, néha kényelmetlenül fészkelődve ült a kanapén!

Délutánig szívtuk egymás vérét, közbeiktatva egy ebédet, rövid látgatást Maesnél és alig ugrottunk párszor egymás torkának. A méreteimre való szinonimáit tökélyre fejlesztette ezalatt, én pedig a munkabeli hanyagságát mondtam el változatos szavakkal. A kantinból nem sok híja volt, hogy nem vágott ki minket az egyik konyhás néni, megelégelve a vitánkat. Elgondolkoztam a lehetőségen, beszólok a nénének is, hogy inkább ne sózza el máskor a levest annyira, mintsem itt nyaggat engem, de a kezében tartott gigantikus méretű fakanalát meglátva jobbnak láttam ezt az apróságot magamban tartani és Mustanggal együtt csendesen folytattuk az ebédet…

Maes örömmel ugrott a nyakamba egy csokor fényképpel, mindet részletezve, mit is ábrázol. A válsz minden esetben Elyshia volt, egyiken fodros ruhácskában, másikon a hintalován, míg megint egy másik képen, ahogy virágot szed. És nekem ezt mind végig kellett hallgassam! Az ezredes úr ezalatt átolvasta Maes aznapi aktáit, reményeim szerint azon célból, hogy tanuljon belőle: így kell dolgozni… Ezt meg is említettem neki, mire csak sejtelmes vigyor ült ki az arcára és tovább olvasott. Ez annyit tesz, később még számolunk, nem fogja elfelejteni.

Az a később túl hamar eljött, már léptem volna ki a főépületből, mikor elcsípett a kapuban.

- Még nincs vége a munkaidőnek… A Führernek tetszett a határozottságod, és ad egy lehetőséget bizonyítani. - jelentette be, azt várva, ennek örüljek. Nem bizonyítottam én már eleget a seregben?

Karba fontam kezeim és dacosan néztem fel rá, mégis mit kéne nekem délután csinálnom.

- A várost fogjuk járni, végig az őrposztok mentén, úgyhogy tartsd nyitva a szemed! – terelt máris kifelé, meg sem kérdezve, egyáltalán van-e ehhez kedvem, bár felnézve rá ez nem kérés volt, és őt is a Führer utasította.

- És még ma hazaérek? Szeretnék beszélni a testvéremmel… - morogtam kissé rosszkedvűen, valamiért a szívem most kétfelé húzott. Szívesen maradtam volna Mustangnál, ahogy előző éjjel, de az öcsém is hiányzott már.

- Nem tudom… - komorodott el az ezredes, szeme bizonytalanságot tükrözött, ahogy a távolba nézett…