A következő napok végtelenül lassan telnek Remus nélkül. Nap közben a munka még csak-csak elterelte a figyelmem, de az esték szörnyűek voltak. Ahogy bebújok a hideg ágyba, kimondhatatlanul hiányzik Remus ölelése, és persze aggódom is érte.
Harryvel időnként elvegyülünk a tömegben, de nem hallunk semmi újat, így nem tehetünk mást, csak várjuk a fejleményeket.
Telihold hajnalán Frank megjelenik a gyengélkedőn néhány sebbel, amit felületes szemlélő akár farkaskarmok nyomának is vélhetne, de Madame Pomfrey sosem volt felületes, így bár morogva, de ellátja a kölyök átkok által keletkezett sebeit, aztán alaposan elbeszélget a fejével. És bár nem avattuk be, csak egészen felületesen, sosem szerette, ha megpróbálnak hülyét csinálni belőle, főleg a diákok, így nem irigylem Franket azért a beszélgetésért. Hisz jaj annak a szimulánsnak, aki lógni akar az órákról, és az öreg javasasszony kezébe kerül. Frank is valószínűleg fülét-farkát behúzva hallgatja a dörgedelmeit.
McGalagonyt csak erővel tudjuk visszatartani, hogy megtegye ugyanezt, de Harry is, és én is ragaszkodunk ahhoz, hogy egyelőre senki ne tudja, hogy rájöttünk, mi folyik körülöttünk.
Két nappal később Remus is visszatér, már egészen jó állapotban, némileg kipihenve a gyötrelmeit. Szerencsére arról még meg tudtam győzni indulás előtt, hogy vigyen magával egy kosár bájitalt, ha már többet nem tehettem érte.
Már aznap megtartja az óráit, így csak este tudunk kettesben maradni, ebéd közben csak távolról fürkészem, és nem nyugtat meg az a halvány mosoly, amit felém küld.
- Minden rendben? - kérdezem, miután este a lakosztályomban kiszabadul a fojtogató ölelésemből.
- Persze, Kicsim, mondtam, hogy nem kell aggódnod - cirógatja meg az arcom. Fene se tudja miért, én azért aggódtam érte. - Megtudtatok valamit?
- Nem - rázom meg a fejem csüggedten. - De arra azért kíváncsi leszek, hogy az az idióta kölyök holnap hogy adja elő a történteket. Alaposan melléfogtak, de ezt nem lesz könnyű beismernie. Ha a hierarchia a régi, alaposan megbüntetik érte.
- Hermione… nem kellene odamenned.
- Te is tudod, hogy hat lóval sem tudsz visszatartani - nézek rá bosszúsan.
- Tudom - húzza el a száját. - De ma este szeretnék egy kis nyugalmat, jó? - néz rám kérlelőn. - Gyere, telepedjünk le a kandallóhoz!
- Jaj, te romantikus bolond - mosolyodom el. - Téged semmi sem zökkent ki a nyugalmadból.
- Dehogynem - von vállat. - Most sem vagyok nyugodt. De egyrészt a közelséged mindig megnyugtatóan hatott a lelkemre, másrészt nem vagyok még kirobbanó formában, úgyhogy jó lenne leülni, harmadrészt, napok óta nem láttalak, úgyhogy szeretnélek magamhoz ölelni.
- Na, gyere! - csóválom meg a fejem mosolyogva, majd letelepszünk a kanapéra, és odabújok hozzá. Nekem is jólesik a közelsége, hisz mintha egy örökkévalóság óta nem érezhettem volna az ölelését. A vállára hajtom a fejem, és ebben a napok óta hiányolt békében el is szenderedem.
Másnap este Remus minden tiltakozása ellenére újra belopózom a Mardekár klubhelyiségébe. Újra csak meg kell várnom a hajnali kettőt, míg mindenki nyugovóra tér, csak akkor bukkan fel a már jól ismert fej a kandalló lángjai között.
Frank csak lesütött szemmel mer beszámolni a történtekről, meg is kapta az alapos letolását az elhibázott akcióért. A férfi jó darabig dühöngött, persze csak fojtott hangon, hisz nem akarták az egész mardekárt felverni, csak aztán kezdett el logikusan gondolkodni.
Mivel már nem maradt más választásuk, eltervezték a csapdába csalásunkat a rohamosan közeledő roxmortsi hétvége alkalmával, amire Bimba professzort akarták elsődlegesen felhasználni, de végül a mi Imperiusszal való megátkozásunk is felmerült, majd elköszöntek.
Még végignézek egy jelenetet, amiben a bűntudattól gyötört Franket észvesztő hülyeségekkel próbálja vigasztalni a barátnője, majd visszasétálok a lakosztályomba.
Ez alkalommal nem verem ki az ágyból Remust, sem a többieket, csak néhány szóban elmondom neki az eseményeket, és megpróbálunk aludni. Tudjuk, van még majdnem három hetünk, hogy felkészüljünk a támadásra, és igazából Harrynek lesz lehetősége valamit tenni, hogy a csapda ne nekünk, hanem az ellenségnek álljon fel.
Pár nappal később beavatjuk a dolgokba Bimba professzort. Nem vagyok kitörően lelkes az ötlettől, hogy rajta múlik az akció egy része. Kedvelem az öreglányt, és tudom, hogy a szakmájában igazi szaktekintély, de attól a hideg futkos a hátamon, hogy a kezébe tegyem az életem. Remus látja rajtam ezt, és csúnyán néz rám, mire csak megforgatom a szemem, és tovább hallgatom, ahogy a boszorkány döbbenten és bűntudatosan sápítozik, és csak McGalagony szigorú hangjára hajlandó abbahagyni. Mindannyian megnyugtattuk, hogy nem hibáztatjuk semmiért, elvégre nem jószántából cselekedett, csupán átok hatása alatt, de ettől nem lett könnyebb a lelke, egészen addig, míg rá nem mutattunk, hogy a közeljövőben a segítségünkre lehet. Remus megígérte, hogy megmutat neki egy módszert arra, hogy bár már megszüntettük rajta az átok hatását, mégis megérezhesse, hogy mit kívánnak tőle azok, akik kimondták rá. Erre már sokkal szimpatikusabb elszántság költözött a szemébe, és keményen bele is vetette magát a tanulásba. Remus elégedett volt vele, állítása szerint néhány nappal később már profin kezeli az adott bűbájt.
Két nappal a kirándulás előtt bukkan fel újra Harry. A lakosztályomban gyűlünk össze mi hárman, és még Bimba professzort hívtuk meg.
- Valószínűleg valami félreeső helyre fognak csalni mindhármunkat - töpreng Harry. - Valahova kívül a falun.
- A Szellemszállásra - szúrja közbe szemlesütve Remus, mire megfogom, és megszorítom a kezét. A szemem sarkából látom a meglepődést Bimba arcán, de nem érdekel. Sokkal fontosabb, hogy ne hagyjuk Remust belezuhanni a szokásos gödörbe.
- Igen, az a legesélyesebb - ért egyet Harry is. - De számos más hely is van, ahol nem lennénk szem előtt. Valószínűleg önnek kell odacsalnia bennünket, professzor. Legyen óvatos! Tegye azt, amit kérnek magától. Az utolsó pillanatig nem sejthetnek semmit.
- Úgy lesz, Harry! - bólint rá a boszorkány. - De mit akar tenni?
- Hozok még magammal néhány embert a parancsnokságról. Kiábrándító bűbáj alatt ott lesznek a közelünkben, de csak akkor fedik fel magukat, ha itt az ideje. És persze mi sem leszünk tétlenek. De ezt most lehetetlen előre megtervezni… - csóválja a fejét. - Csak improvizálni tudunk.
- Abban jók vagyunk - fut át egy cinikus mosoly az arcomon.
- Ez igaz - néz rám Harry, majd elnyomva egy ásítás, elköszön tőlünk, majd néhány perc kínos beszélgetés után Bimba professzor is lelépett.
Nem túl jókedvűen kerülünk ágyba, és hiába próbál Remus lelket önteni belém, nyugtalan marad az álmom. Szeretnék már egy kis ideig nyugalomban élni, amikor nem kell a saját, vagy a szeretteim életét féltenem.
Másnap délután, mivel van egy lyukasórám, és nem szeretnék beleőrülni az aggodalomba, a laboromba zárkózom, és teljesen feleslegesen sebhegesztő bájitalt főzök, pedig tudom, hogy tele vannak Madame Pomfrey készletei. Már majdnem végzek, mikor Bimba professzor kopog rám.
- Megengedi, hogy bejöjjek, Hermione?
- Persze, professzor, jöjjön, foglaljon helyet! Történt valami?
Megköszörüli a torkát, és még egy kicsit grimaszol, mielőtt belekezdene. - Írnom kellett egy levelet Harrynek, miszerint holnap egykor várom a Három seprűben. Minden egyéb magyarázat nélkül.
- És megírta? - nézem fürkészőn.
- Igen, már el is küldtem - sóhajt.
- Rendben, remélem, nem fogtak gyanút.
- Dehogy. Szó szerint azt tettem, amit akartak.
- Remek. Akkor holnap legkésőbb egykor kezdődik.
- Hermione…
- Ne aggódjon, professzor, nem lesz semmi baj. Ott lesz Harry, és egy csomó auror is - próbálom megnyugtatni.
- Tudom… Én csak… szóval még mindig szégyellem magam.
- Ugyan, professzor! Ha nem ön, akkor találnak valaki mást. Akár egy diákot, vagy olyan hivatalos embert, akinek bejárása van a kastélyba. Emiatt ne aggodalmaskodjon. Készüljünk inkább a holnapra lelkiekben.
- Úgy lesz - sóhajt egy hatalmasat, és feláll. - Akkor holnap kettőkor - biccent még felém, majd kioldalog a laborból. Sajnálkozva nézek utána, nem kellett volna belekeverednie ebbe az egészbe. A sors furcsa fintora, hogy épp őt szúrták ki erre a feladatra.
Este még megosztom Remusszal a történteket, és az egész estét azzal töltjük, hogy találgatjuk, mit hoz a holnap. Végül Remus elégeli meg a dolgot, és elzavar fürödni, de nekem a jó forró zuhany sem tereli el a figyelmem.
- És vajon nekünk mit kellene csinálnunk? - nézek rá kérdőn, mikor kilépek.
- Nem tudom, Kicsim! - csóválja meg fáradtan a fejét. - Lemegyünk a faluba, és sétálgatunk. Meg fognak találni bennünket, ne aggódj!
- De ha mi is Imperiust kapunk…
- Délelőtt megtanítom neked azt a bűbájt, amit Pomonának. Le kell küzdenünk az Imperiust, de utána is azt kell tennünk, amit ők akarnak.
- Nem lehetne inkább most? Lehet, hogy egy délelőtt nem lesz elég… - kezdek aggodalmaskodni, mire Remus magához húz egy puszira.
- Te vagy a világ legtehetségesebb boszorkánya. Negyed óra alatt meg fogod tanulni.
- Jaj, Remus, dehogy! Én…
- Hermione! - szól rám. - Most azonnal befekszel az ágyba, és mire letusolok, alszol! Ez tanári utasítás!
- De már én is tanár vagyok! - nézek rá morcosan.
- És ez engem hol érdekel?
- Jaj, milyen vagy! - csóválom meg a fejem.
- Milyen? Figyelmes? Aggódó? Szerelmes? - mosolyodik el, mire egy sóhajjal megadom magam.
- Jól van, menj már fürödni!
Remus elneveti magát, és bevonul a fürdőbe, engem pedig tovább esz az idegesség.
Remusnak igaza van, tényleg hamar megtanulom a bűbáját, még reggeli előtt túl vagyok rajta. Még szeretném vagy húszszor ellenőrizni, hogy tényleg jól megy-e, mikor Remus besokall, és elzavar reggelizni. Evés után pedig felügyeljük a diákokat, hogy minden rendben zajlódjon a kiruccanás körül. Ez elég sokáig eltart, így mi csak jóval tíz után tudunk elindulni le, a faluba. Rém ideges vagyok, Remus nem győz csitítani, végül elkapja a kezem, és megállít.
- Hermione, ha ezt nem fejezed be, visszazavarlak a kastélyba!
- De…
- Nincs de! Ezzel csak ártasz mindannyiunknak. Higgadj le! A tudásodra van szükségünk!
Veszek néhány mély levegőt, és belátom, hogy igaza van. Láthatja a szememben a változást, mert bólint.
- Ez az, kislány. És most irány a falu. Légy résen, bármikor, bárhonnan támadhatnak. És figyelj az Imperiusra.
- Figyelni fogok, Remus - mondom immár határozottan, és higgadtan. Ez már neki is jobban tetszhet, mert bólint, és elindulunk.
Besétálunk a faluba, ahol egyelőre semmi feltűnőt nem tapasztalunk. Az utcák tele vannak gyerekekkel, csivitelnek, rohannak az egyik üzlettől a másikig. Mi is úgy teszünk, mintha semmi különleges nem lenne a mai napban. Érdektelen dolgokról fecsegünk, be-betérünk egy üzletbe, jobbára csak nézelődni, és közben minden idegszálunkkal a környezetünkre figyelünk.
Nem sokkal egy óra előtt mi is a Három Seprű felé vesszük az irányt, mintha csak véletlenül futnánk össze Harryvel.
- Nini, Harry! - torpanok meg egy művigyort erőltetve a képemre, mikor meglátom közeledni. Közben igyekszem nagy csodálkozó szemeket mereszteni, hogy hiteles legyen. - Hogy kerülsz te ide?
- Randim van - sandít Harry titokzatosan a kocsma fele, majd megölel. - És ti?
- Csak örülünk, hogy kiszabadultunk a kastélyból - mondja Remus, ahogy kezet ráznak. - De ha randid van, akkor nem zavarunk - néz rá kihívóan.
- Ugyan - rázza meg a fejét Harry. - Szerintem ti is jöhettek - folyt el egy vigyort. - Menjünk be!
Elindulunk a bejárat fele, de aztán, mielőtt elérnénk odáig, valamiért mégsem megyünk be. Egy pillanatra még elgondolkodom, hogy nem erről volt szó még néhány perccel korábban, de aztán már csak az utca vége fele akarok menni, mintha nagyon meg akarnék ott nézni valamit.
Vagy egy percig gyalogolunk magunk elé meredve, mikor valahonnan mérföldekről hallom Harry hangját.
- Imperius - szűri a fogai között, hogy nehogy észrevegyék, hogy beszél. - Remus?
Mintha a világ végéről hallanám a hangjukat. Remus is így lehet ezzel, mert csak egy újabb perc múlva reagál.
- Rendben vagyok - súgja halkan.
Mindeközben én is túráztatom az agyam, hogy miért is akarok én arra menni, amerre megyek. A többiek hangja valamennyit segít, de az értelme még nem jut el hozzám. Keményen kell küzdenem, hogy lerázzam magamról a kényszert, és jóval több időre van szükségem, mint a fiúknak, ennek ellenére néhány perccel később érzem a felszabadulást. Könnyebben veszek levegőt, de néhány másodperccel később már végre is hajtom a Remustól tanult bűbájt, és pontosan érzem, merre vezetnek minket, de mindezt a korábbi kényszer nélkül.
- Hermione?
- Minden oké, Harry - súgom, és továbbra is üveges szemmel megyünk tovább, ahogy azt Remus megjósolta, a Szellemszállás fele.
Kisétálunk a falu szélére, és célba vesszük a Szellemszállás düledezőnek látszó épületét. Besétálunk az épületbe, és lopva körülnézünk, majd az utasításnak megfelelően megállunk az egyik földszinti helyiség közepén. Néhány percig téblábolunk, mikor a másik tábor is felfedi magát. Egyelőre csak öt ember, köztük a már ismerősnek mondható férfi. Most is ő köztük a főkolompos, a többiek lesik a szavát.
- Nocsak, nocsak… a varázsvilág megmentői - szólal meg csöpögő gúnnyal a hangjában. - Mint a birkák, besétáltak a vágóhídra. Szánalmas! És ezek győzték le a Sötét Nagyurat… Én nem tudom, milyen szerencsés csillagzat támogatott benneteket…
- Lance, ne húzzuk az időt! - szólt rá az egyik férfi, aki le nem vette a szemét Remusról, nyilvánvaló volt, hogy tőle fél a legjobban. A Lance-nek szólított férfi alaposan beetethette őket azzal, milyen veszélyes lehet egy vérfarkas. - Ha mesedélutánt tartasz, le fogunk bukni!
- Ugyan, miért buknánk? Senki nem tudja, hol ez a három jómadár! - húzódott egy kegyetlen mosolyra a férfi szája. Azt hiszem, régóta tervezte már, hogy mit fog beolvasni nekünk. - Most megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni.
- Lance… - szólította meg az egyik nő, kissé félénkebben. - Mit akarsz most tenni? Azért Harry Potter erős varázsló hírében áll… Bármikor…
- Ez? - mérte végig Harryt a férfi. Láttam, hogy Harry szeme megvillan, de egyébként egy rezzenéssel sem reagált. - Azt csinálja, amit mondok neki - nézett kihívóan a nőre, de a következő pillanatban alig tudtam megállni, hogy eláruljam magunkat, ahogy Harry hirtelen fél lábon kezdett körbe ugrálni a szobában. - Ha azt akarnám, kiugrana az ablakon. De mi abban az élvezet? - bökött a pálcájával Harry fele, aki abban a pillanatban megtorpant.
- Kipróbáljuk a többivel is? - mért végig bennünket, és nem sok választott el attól, hogy tíz körömmel nekiugorjak, de végül legyőztem az indulataimat, és bemásztam az asztal alá.
- Lance, hagyd már a baromságot, intézzük el őket, és lépjünk le! - dühöngött a másik férfi, akinek eddig egy szavát sem hallottuk. - A vérfarkas az enyém! Megígérted!
- A tiéd lehet! - bólintott rá nagyvonalúan. - De csak miután kiszórakoztam magam.
Magamban megforgattam a szemem, előbújtam, felmásztam az asztalra, és ugrálni kezdtem rajta. Tudtam, még két ugrás, és összetörik a rozoga tákolmány, de nem tehettem semmit. Ahogy nagy csattanássál földet értem az asztal romjaival együtt, már a kezemben volt a pálcám, de Harry megelőzött.
- Azt hiszem, maga már eleget szórakozott - mondta jéghideg hangon, miközben pálcát fogott a Lance nevű férfira. - Most mi jövünk! - húzta össze a szemét, majd egy tarolóátkot küldött rá. A férfi döbbenete leírhatatlan volt, de többinek azonban ez a néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy észhez térjen, fedezékbe vonuljon, és útjára indítson néhány átkot. Mi is fedezékbe vonultunk, én jobb híján az asztal maradványai mögé ugrottam, ami sovány vigasznak tűnt, így egy elég erős pajzsot is vontam magam köré.
A következő percekről nem sok fogalmam van. Minden egyszerre történt, és ráadásul Lance még néhány embere is felfedte magát, ami elég ok volt Harry aurorjainak is, hogy becsatlakozzanak a harcba. Jó néhány percig mást sem láttam, csak színes átkokat röpködni körülöttem, és persze jómagam is becsatlakoztam a színkavalkádba. Néha Remus fele pillantottam, de keményen állta a sarat, így volt lehetőségem az éppen rám támadókkal foglalkozni.
Végül olyan hirtelen lett csend, hogy szinte bántotta a fülem. Éppen a kandalló takarásába húzódtam az utolsó még úton lévő átok elől, mikor meghallottam Harry hangját.
- Én meglehetősen jól szórakoztam. Hát maga?
Előbújtam, és láttam, hogy Harry a jó néhány sebből vérző Lance mellett guggol, majd egy laza intéssel átadja a kollégáinak.
- Jól vagy? - lép oda hozzám Remus.
- Persze - fintorgok. - Leszámítva, hogy teljes súllyal fenékre estem…
- Hm… majd eltűntetem a lila foltjaidat - kacsint rám, mire végigömlik rajtam a megkönnyebbülés, és halványan elmosolyodom.
Megvárjuk, míg az aurorok begyűjtik a teljes kompániát, és elviszik őket a parancsnokságra, Harry csak akkor jön oda hozzánk.
- Gyertek, menjünk innen a fenébe - sóhajt fáradtan, mire rábólintunk, és kifele indulunk a házból.
Ahogy kilépünk a valamikori nappaliból az előszobába, egy kék átok indul felém. A látszólagos győzelem elaltatta a figyelmünket, így olyan váratlanul ér, hogy képtelen vagyok kivédeni. Még érzem a fájdalmat, ahogy eltalál, aztán rám zuhan a sötétség.