Viharos sebességgel pörögnek a gondolatok a fejemben, ennek ellenére ebből kívülről semmi sem látszik.
- Nem szép dolog sunyin, hátulról támadni – mondom neki, hátha legalább arra sikerül rávennem, hogy megszólaljon, és akkor legalább tudnám, kivel állok szemben, és felbecsülhetném az esélyeimet. Csak egy bosszús sóhajt kapok válaszul, ami nem sokat segít az ügyben, de elgondolkodtat azon, hogy az utóbbi időkben kit is sikerült annyira magamra haragítanom, hogy dühösen essen nekem. Van esélyes, szép számmal, bár a régi dolgok elültek már annyira, hogy ne intenzív indulatot, hanem jéghideg bosszút szüljenek. Ez viszont frissnek tűnik. Végül kizárásos alapon egy névre szűkül a listám, és a megvilágosodással egy időben meg is érzem az émelyítően édes parfümjét.
- Amanda – csóválom meg a fejem, persze csak óvatosan. Ilyen közel egy kard pengéjéhez igen csak óvatosan kell ugrándozni.
- Soká tartott, míg rájöttél – szólal meg mögöttem hidegen. – Bevallom megleptél, Methos. Szinte biztos voltam benne, hogy gyáván lelépsz most is, mint mindig.
- Talán én is fejlődök és tanulok.
- Te? Nem vagy te ahhoz elég intelligens - gúnyolódik.
- Hm… kíváncsi lennék miből vontad le ezt a messzemenő következtetést.
- Ismerlek.
- Hiszed – mondom neki, amire egy szintén bosszús fújás a válasz. – Mit szeretnél tőlem? – kérdezem inkább.
- Mondjuk félreállítani az utamból?
- Nem is tudtam, hogy az utadban állok.
- Ne tedd az agyad! – szól rám keményen, mire én sóhajtok. Megkérdezhetném, hogy jött rá, de tulajdonképpen átkozottul nem számít. Lehet, hogy felhívta Joe-t, akinek fogalma sem lehetett, milyen lavinát indít el egyetlen akaratlan mondattal, de az is lehet, hogy Amanda visszajött csupa kíváncsiságból, és meglátott minket együtt. Végül is, semmi jelentősége, ami a fontos, hogy valahogy kivágjam magam ebből a helyzetből.
- És itt a lépcsőmön szeretnél megküzdeni velem? A szomszédok a nyakunkra csődítik a rendőrséget –próbálom észérvekkel magához téríteni, bár, ahogy ismerem, erre kevés az esély. Sosem gondolkodott, mindig az indulatai vezették, már ezer évvel ezelőtt is.
- Nem, mondjuk odabent – birizgálja meg egy kicsit a nyakam a kardjával, de csak veszek egy nagy levegőt.
- Akkor esetleg… bemehetnénk – mondom, és óvatosan megfordulok. Azt a dühöt látom a szemében, amit tulajdonképpen vártam is, összehúzott szemmel, hidegen méreget, majd a fejével az ajtó felé int.
- Befelé! És semmi trükk, mert mire előhúznád a kardod, a fejedet veszem! – fenyeget, de csak megcsóválom a fejem, odalépek az ajtóhoz, kinyitom, és belépek a lakásba.
Bejön utánam, becsukja az ajtót, de a kardját egy pillanatra sem fordítja el rólam.
- Mit szeretnél tőlem? – nézek rá továbbra is kérdőn. – Miért vagy ilyen dühös?
- Nagyon jól tudod, miért vagyok dühös! – löki oda, és csak úgy szikrázik a szeme.
- És nem szeretnéd a szememre vetni?
- Elvettél tőlem valamit!
- Ne személyeskedjünk, Amanda! Sosem gondoltam arra, hogy elveszek tőled valamit… Egy pillanatra sem jutottál eszembe.
- MacLeod az enyém! – lök a falhoz, és már megint a nyakamon van a kardja.
- Nem egy kiló kenyérről beszélsz, kislány, amit megvettél a boltban – figyelmeztetem. – MacLeod önálló akarattal rendelkezik, és te is tudod, hogy nem is akármilyennel.
- Elvetted az eszét!
- Az lehet.
- Mit csináltál vele?
- Miért hiszi azt mindenki, hogy csináltam vele valamit? – csóválom meg a fejem, majd egy laza mozdulattal ellököm magamtól a nőt. Szerencsére hátrál is néhány lépést, így a kardja hatósugarán kívülre kerülök.
- Magától nem lenne ilyen bolond!
- Nem hát – mosolygok rá hidegen. – De tudod… ami azt illeti, hogy ő a tiéd… Hol voltál az elmúlt években? Ha annyira a tiéd, mellette lett volna a helyed, nem? Mellette kellett volna lenned számtalanszor, mikor szüksége lett volna valakire! Én nem láttam mellette senkit évek óta. Magányos volt… egyedül nézett szembe mindennel. Csak a barátai voltak mellette. Dawson és én.
- Csak egy szavába került volna, és itt vagyok!
- De nem hívott – nézek rá kihívóan, mire megvillan a szeme, és egy széles mozdulattal újra rám ront. Számítottam rá, így kitérek előle, de abban a pillanatban csörömpölést is hallok.
Amanda odakapja a fejét, ami nekem elég időt ad arra, hogy előrántsam a kardom, és abban a pillanatban rá is fogjam. Közben persze felmérem, milyen kárt okozott. Egy pillanatra elkapna a harci méreg, de aztán eszembe jut, miről is papoltam Duncannek nem egészen tizenkét órával ezelőtt. Majd utána lehetsz dühös… mondtam neki, majd utána dühönghetsz… harc közben légy mindig higgadt. Így én is nyugalmat erőltetek magamra, ennek ellenére a kardom Amanda torkára mutat. Látom rajta a megszeppenést, tudja, kevés holmit őrzök, de amit igen, az sokat jelent nekem, és ragaszkodom hozzájuk, így nem tudja, mire számíthat most, hogy tönkretette az egyiket.
- Az egy ezerháromszáz éves váza volt. A feleségemtől kaptam – nézek rá vészjóslón, a hangom halk és hideg, mire nyel egy nagyot. – Szívem szerint most megölnélek – mondom neki, és egy lépést közelebb lépek hozzá, mire egy pillanatra lesüti a szemét, de aztán visszanéz rám. – Egyetlen egy dolog tart vissza. Egy olyan dolog, amire… bár szerinted nem vagyok túl intelligens, én már rájöttem… veled ellentétben, aki olyan végtelenül okos vagy. De jó lenne, ha záros határidőn belül te is megértenéd. Mindhármunk érdekében.
- És… mi az? – néz rám bizonytalanul.
- Az, hogy ha megöllek… vagy te engem… azzal fájdalmat okozunk Duncannek. És nem tudom, te hogy vagy vele, de én azt szeretném a legkevésbé – biztosítom, majd a kanapé felé intek a fejemmel. – Ülj le!
- Ne parancsolgass nekem, Methos – sziszeg felém és nem mozdul.
- Nem akarlak bántani – csóválom meg a fejem, majd a fotelba dobom a kardom, és a szemébe nézek. – Ölj meg, ha ezért jöttél. Tedd meg, és veszítsd el azt, akiért ezt az egész cirkuszt csinálod. Duncan nem tudna szeretni egy olyan embert, aki megölt valakit, aki kedves volt neki. Ezen jó lenne, ha elgondolkodnál.
Egy hosszú percig néz a szemembe, majd döbbenten megcsóválja a fejét.
- Mivel bolondítottad meg ennyire?
- Talán azzal, hogy szeretem – mondom neki tengernyi cinizmussal, majd leülök a kardom mellé a fotelba.
- Ne röhögtess, Methos! – fortyan fel. – Nem szeretsz te senkit, csak saját magadat.
- Igen – bólintok rá még cinikusabban. – Biztosan a kristályodat is magamnak akartam. Nekem volt szükségem rá… Így volt, ugye? – kérdezem, mert tudom, ő mindenkinél jobban tudja, hogy mennyire szerettem Alexát, hisz amikor el akartam lopni a kristályát és ő elkapott, mindent elmondtam neki. Azt, hogy megszakad a szívem azért a kicsi lányért, és hogy beleőrülök, ha végig kell néznem, ahogy lassan haldoklik. Akkor megértett, de úgy tűnik az indulat most elfeledtette vele, hogy látott már elesettnek, gyengének azért, mert mindennél jobban szerettem valakit.
- Az más volt.
- Miért? Szerettem Alexát, meghaltam volna érte, ha azzal segíthetek neki.
- És most MacLeodért is meghalnál? – kérdezi, és ezúttal ő is cinikus. Szép hangvételű beszélgetés… Egy pillanatra eltűnődöm a kérdésén.
- Ha ezzel segítenék neki… azt hiszem igen – bólintok rá.
- Neked elment az eszed! Neked is – csóválja meg a fejét, majd leül velem szemben a kanapéra. – Nagy szavakkal dobálózol, de azért a kardod a kezed ügyében tartod.
Megfogom a fegyvert, és áthajítom a szoba másik oldalára. Szemrehányó pengéssel hull a padlóra, gondolatban megígérem neki, hogy ezért holnap nagyon gondosan fogom letisztítani, de aztán a figyelmem visszatér Amandára.
- Így már jobb?
Csak csóválja a fejét, és még mindig dühösen néz rám, így inkább folytatom.
- Duncan szeret téged.
- Nincs jogod beleavatkozni az életünkbe! – vágja hozzám.
- Amanda… nem voltál sehol, nem volt olyan, hogy „életetek"! Duncan egyedül volt… egymásba szerettünk…
- Nem volt jogod ezt tenni!
- Mintha a szerelemnek lehetne parancsolni – csóválom meg a fejem. – Figyelj rám! Duncan most velem van… de szeret téged – bosszúsan megrázza a fejét, mire sóhajtok. – Ő maga mondta. Mindig szeretett, mióta ismer, és mindig szeretni fog. De ha most választásra kényszeríted… akkor szétszakad. És az egyetlen dolgot fogja tenni, amit tehet, lelép a térképről, és így mindketten hoppon maradunk. Ezt akarod? Ha nem lehet a tiéd, ne legyen senki másé sem?
- Milyen magabiztos vagy – mosolyog rám negédesen. – Miért vagy ilyen biztos abban, hogy nem tudom visszavenni tőled?
- Még mindig úgy beszélsz róla, mintha valami akarat nélküli tárgy lenne. Amit csak úgy adunk-veszünk magunk között – csóválom meg a fejem. - Az enyém, a tiéd, elveszem tőled… Én nem fogok harcolni veled, Amanda. Sem karddal, sem máshogy. Ha ennyire vissza akarod szerezni, próbáld meg! Beszélj vele! Döntsön Duncan.
- Miért vagy ilyen magabiztos? – kérdezi újra, és ezúttal tényleg kíváncsian néz rám.
- Egyáltalán nem vagyok magabiztos, Amanda. Tisztában vagyok vele, hogy nem sok esélyem van egy száz éves kapcsolat ellenében. A közös múltatok ellenében. Pontosan tudom, hogy elveszíthetem őt. Ennek ellenére ezt a döntést neki kell meghoznia. Így fair.
- És mióta érdekel téged, mi a fair?
Állom a pillantását, de nem méltatom válaszra a kérdést. Nem érdekel, mit gondol rólam, az utóbbi időben nagyon kevés embernek a véleménye érdekel. Amanda nem tartozik ezek közé.
- Tényleg szereted? Vagy csak szórakozol vele? – kérdezi egy perccel később.
- Úgyis előre eldöntötted a választ, teljesen mindegy, mit mondok – vonok vállat.
- Ha szeretnéd, nem mondanál le róla ilyen könnyen! Jól elszórakozol vele, aztán majd könnyen jött, könnyen megy alapon lemondasz róla.
- Csak addig van értelme ragaszkodni, míg ő is szeret. Ha ő téged választ, miért próbálnám magamhoz kényszeríteni? Ugyan, Amanda, ne légy ennyire értetlen! Te, ugyanúgy, ahogy én is, követted már el ezt a hibát, és remélhetőleg, ahogy én is, tanultál belőle.
- Megjátszod itt a nagy önzetlent – néz rám dühösen. – De ez nem te vagy.
- Tudod is te, ki vagyok én…
- Igen, tudom. Egy kétszínű, köpönyegforgató gyáva nyúl vagy, aki mindig csak a saját érdekét nézi! – veti oda, és tudom, ha nem lennék fegyvertelen, megint nekem esett volna. Ennyi gerinc azonban még van benne, hogy nem támad meg egy fegyvertelen embert.
- Hát persze.
- Ne tagadd le!
- Te meg egy piti kis tolvaj vagy, aki még a mesterét is meglopta. Rebeca jóindulatának köszönheted, hogy egyáltalán még életben vagy. Duncant is megloptad, már az első találkozásotok alkalmával – vonok vállat, mire megint elönti a düh, pedig minden szavam igaz. Csak megcsóválom a fejem. – Most tényleg lesüllyedünk arra a szintre, hogy egymást fogjuk pocskondiázni? Most komolyan, Amanda… ha nem tudod meg véletlenül, mi van köztünk, még évekig eszedbe se jutott volna visszajönni Duncanhez. Van egy életed Bostonban… eddig nem hiányzott belőle Duncan. Most hirtelen igen? Épp most?
- Ezt nem te döntöd el, Methos!
- Amanda, van bármi értelme ennek a vitának? – nézek rá csüggedten. Fáradt vagyok, és valóban parttalannak érzem ezt a beszélgetést. A fejébe vett valamit, és ilyenkor olyan távol van tőle a józanság, hogy még messziről sem látja a fényét.
- Vita nélkül meg kellett volna, hogy öljelek! – förmed rám.
- Erről már lecsúsztál.
- Barom voltam. De nem hagyom ennyiben, Methos, abban biztos lehetsz! – fenyeget meg. – Észhez térítem Duncant, akármivel is hálóztad be! – pattan fel, és az ajtó fele indul.
Utána lépek és elkapom a karját. Nála van fegyver, nálam nincs, ennek ellenére látom a szemében, hogy érzi a belőlem áradó fenyegetést.
- Jól figyelj rám, Amanda! – mondom neki. – Engem nem érdekel, mit csinálsz… hogy mivel próbálkozol. Nem fogok jelenetet rendezni, ha… hogy is mondtad… visszaveszed tőlem Duncant. Ez az ő döntése, és bárhogy dönt, el fogom fogadni. De egy dolgot jegyezz meg jól! Ha annak a fiúnak csak egy nyúlfarknyi fájdalmat okozol… én a világ végén is megtalállak! És most tűnj el a házamból! – adom meg neki a kezdő lökést az ajtó felé, amit jól bevágok mögötte, miután kilépett.
Néhány másodpercig még bámulok az ajtóra, aztán ahogy érzem a jelenléte okozta borzongást szertefoszlani, veszek egy nagy levegőt, és elfordulok tőle. Egy kis ideig még nem érzek semmit. Egyáltalán semmit. Üres vagyok, mint egy lyukas fazék, amiből kifolyt, amit beletöltöttek. Lassan a váza összetört cserepeihez sétálok, leguggolok mellé, a kezembe veszem egy-egy darabját, végigsimítok a gyönyörű mintán, amit sok-sok száz évvel ezelőtt készítettek gondos kezek. Végül egy sóhajjal otthagyom, a kardomért sétálok, felveszem a földről, gyengéden végigsimítok a pengéjén. Hűvös, éles, rendíthetetlen. Örök és megingathatatlan társ.
Lassan visszatérnek belém az érzések.
Eszembe jut Duncan…
Igen, komolyan gondoltam, amit Amandának mondtam. Tisztában vagyok vele, hogy elveszíthetem… Hisz nekik tényleg száz éves közös múltjuk van. Nem szállhatok szembe ezzel, a közös élményekkel, a boldog percek emlékével. Tudom, hogy Duncannek sok bosszúságot is okozott Amanda, de ennek ellenére szereti. És ez ellen nem tehetek semmit.
Leülök a fotelba, és az ölembe fektetem a kardom. A kedves fegyverem az egyetlen, ami tényleg két és félezer éve velem van. Eltűnődöm azon, mit kellene tennem. Dühönghetnék Amanda felbukkanásán, de néhány napja azt mondtam Duncannek, lélekben fel vagyok rá készülve, és így is volt. Tudtam, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni, és arra is számítottam, hogy személyes sértésnek veszi, hogy elcsábítottam Duncant.
Na… ki csábított el kit? Ha ezt elmondtam volna Amandának, holt biztos, hogy nekem esik. Márpedig az ilyen alkalmakkor, mikor épp ég bennem az a bizonyos tűz, nem szoktam könnyen adni magam. Ilyenkor élni akarok. És Duncannek az elmúlt két napban igen csak sikerült bennem felszítani a tüzet.
Elgondolkodom azon, hogy küzdenem kéne Duncanért. De ugyan mi mást tehetnék, mint amit az elmúlt két napban tettem? Mellette voltam, kimondtam, kimutattam neki, hogy szeretem, hogy bízom benne, és hogy mellette vagyok akkor is, ha rossz passzban van, és ha néha drasztikusan is, de próbálok segíteni… ha ez nem elég, hiába próbálkoznék bármi mással. Mind csak piszkos kis trükk lenne, manipuláció. Az ilyesmi nem kenyerem. Politikában, küzdelemben igen, hisz az életben maradásért bármit… de egy őszinte kapcsolatot nem lehet rá alapozni. Nem érdemes. Csúnyán visszaüthet, és nekem most nem ez a célom.
Máris hiányzik Duncan, pedig még csak alig két órája váltunk el. Úgy terveztük, hogy később utánam jön, ha kielégítette Joe hétvégére vonatkozó kíváncsiságát, de ennek már lőttek. Amanda biztos megtalálta már. Kíváncsi lennék, mivel indít nála, de abban száz százalékig biztos vagyok, hogy neki egy egészen más arcát mutatja, mint amit nekem. Duncant mindig is hízelgéssel tudta levenni a lábáról. Mindig hízelgéssel tudta rávenni mindenre, még a legnagyobb őrültségekre is. Amandának ez nagyon megy.
Elterveztünk egy jövőt… kisvárossal, panzióval, könyvesbolttal, edzőteremmel, ki tudja még mivel… a lényeg az volt, hogy együtt csináljuk. Lehet, hogy Duncan már el is felejtette mindezt? Elég volt csupán egy csábos, szempillarezgetős pillantás Amandától, és szertefoszlottak ezek a jövőképek.
Pesszimista vagyok? Tudom. Általában így van. Sokszor vett már el tőlem olyan dolgokat az élet, amikről már azt hittem, az enyém. Mint Alexát… Mostanában túl sokat gondolok rá. Talán azért mert őt is elveszítettem, bárhogy is igyekeztem megtartani. Nem tehettem semmit, ahogy most sem tehetek többet, mint amit eddig már megtettem. Szóval marad a pesszimizmus, aztán legfeljebb kellemesen csalódok. Bár ebben a pillanatban erre elenyésző esélyt látok.
Az elmúlt két csodálatos napra gondolok. Az egyik részem, az előbb említett pesszimista azt mondja, látod, megmondtam én neked, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És valóban így van. Túl szép, túl problémamentes, túl idilli volt minden. Hogy is tarthatott volna sokáig? A valóság sosem ilyen. Álmodozó, romantikus bolond voltál, dorgál továbbra is a pesszimista énem. Hányszor megmondtam már neked, hogy nem bízhatsz senkiben? Végül mindig, mindenki cserben hagy. Vagy így, vagy úgy.
Végül megszólal bennem egy másik hang is. Még nem tudod, hogy dönt Duncan. Egyszer már melletted döntött. És tudja, hogy szereted. Bízz benne! Vagy legalábbis bízd rá, hogy eldöntse mi a jó neki.
Hát ettől félek én is, intem le magamban a két hangot, és inkább újra végigsimítok a kardomon. Régi kedves emlék, és hű társ. Sosem hagy el, és egy régi nagy szerelemre emlékeztet. Végül őt is elveszítettem… de az más. Egy halandó halála ellen nem tehetünk semmit. Számtalanszor megéltem már, és számtalanszor küldött padlóra. Az ember azt hinné, a veszteséghez is hozzá lehet szokni, de talán ez az egyetlen dolog a világon, amihez nem lehet.
Darius jut újra eszembe, és egy régi beszélgetés. Egy dél-franciaországi kisváros templomában ültünk, úgy négyszáz évvel ezelőtt. Akkor is éppen padlón voltam, nemrég temettem el valakit, akit szerettem, a szívem, a lelkem darabjaiban hevert, szükségem volt a támogatására.
- Tudom, hogy szomorú vagy, barátom – szorította meg a karom egy pillanatra. – De Isten döntésébe bele kell nyugodnunk.
- Miért hoz Isten olyan döntést, ami nekünk fáj? – néztem rá vádlón, de a gyönyörű kék szemében csak a megszokott békét láttam.
- Az Úr nem azt akarja, hogy nekünk fájjon. Mindennel célja van, Methos. Jó célja, még ha mi ezt nem is látjuk. Isten szeret minket.
- Hát engem biztos nem – ráztam meg a fejem. – Különben nem büntetne újra és újra.
- Talán azt szeretné, hogy tanulj meg valamit.
- Mégis mit? Hogy ha szeretek, akkor annak mindig fájdalom a vége? Vagy tanuljak meg nem szeretni, hogy megkíméljem magam a fájdalomtól?
Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd újra felnézett rám. – Te sosem tudnál megtanulni nem szeretni. És… tudom, hogy most dühös vagy, és kétségbeesett…
- Nem barátom – szakítottam félbe. – Nem vagyok dühös… csak… magányos… és fáradt… és csalódott… még olyan sok mindent szerettünk volna. És nem értem… Istent. Ha olyan jó, mint te állítod… miért lépett közbe? Semmi rosszat nem terveztünk… hülye nagy szavak – csóváltam meg a fejem. – Ezen a helyen én is olyan pátoszos leszek, mint te – néztem körül a templomban. – De a terveinket tényleg szeretet hatotta át, és hogy jót cselekedjünk. Miért nem engedte Isten, hogy megtegyük? Másokon akartunk segíteni. Egyszer azt mondtad, Isten támogat minket, ha a terveink összecsengenek az ő terveivel. Akkor most miért húzott át mindent egy tollvonással?
- Nem tudom a választ, Methos. Én csak egy ugyanolyan ember vagyok, mint te. De hiszem, hogy minden úgy a legjobb, ahogy történik.
- Hát én ebben nem tudok hinni.
- Tudom – fogta meg a kezem. – Még túl közeli a fájdalom. Bárcsak segíthetnék… Talán mindennek így kell történnie…
- Vagyis minden eleve el van rendelve… én ezt már ötszáz éve is megmondtam neked.
- És akkor is megmondtam, hogy nincs igazad – tiltakozott szelíden. – Szabad akaratunk van alakítani az életünket. Meghozzuk a saját döntéseinket. Mi. És Isten elfogadja.
- Vagyis nekünk is el kell fogadnunk az ő döntéseit – ráztam meg a fejem bosszúsan. – Végül is, nem nagyon tehetünk mást.
- Ne légy cinikus, kérlek! – nézett rám szomorúan, mire bűntudatosan lehajtottam a fejem. Újra megszorította a kezem, de nem tudtam felnézni rá. A hit, ami neki annyi sok erőt ad, bennem csak kérdéseket és kétségeket ébreszt. Ő tudta ezt, így próbálta máshonnan megközelíteni a dolgot.
- Ha szeretünk valakit… most ne… Istenről beszéljünk… mondjuk egy barát… vagy egy társ… elfogadjuk a döntéseit. Mert azt akarjuk, ami neki a legjobb.
- Ezt azt hiszem, mindenkinél jobban tudom – néztem félre, és ezúttal ő volt az, aki lehajtotta a fejét. – Sajnálom – szorítottam meg a kezét, ahogy megéreztem a szomorúságát. Miért akarom őt büntetni? Legkevésbé sem ő tehet arról, ami történt. – Csak a kétségbeesés beszél belőlem. Mit szerettél volna mondani?
- Tudod… én Istent szeretem a legjobban… így elfogadom… a döntéseit.
- Mert azt akarod, ami neki a legjobb. De én nem vagyok ilyen önzetlen. Én szeretnék boldog lenni. Legalább néha… egy kis időre – csóváltam meg a fejem, mire sóhajtott, és elengedte a kezem, majd egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát.
- Minden szavamat kiforgatod – nézett fel csüggedten. – Tudom, hogy a fájdalom dolgozik benned… de… nem tudom, mit mondhatnék, ami segíthetne.
- Akkor ne mondj semmit! Csak legyél itt mellettem! – kértem, és miután hosszú másodpercekig fürkészte a szemem, rábólintott.
- Itt leszek, és imádkozom – mondta egy halvány mosollyal, és néhány perccel később el is merült az imában.
Hosszú órákkal később nézett fel legközelebb, és én is csak erre riadtam a gondolataimból.
- Jobban vagy? – nézett rám aggódva.
- Napokig el tudnék ülni ebben a csendben – hajtottam le a fejem.
- Akkor tedd azt, barátom.
- A híveid bolondnak néznek.
- És mióta is érdekel téged, hogy ki mit gondol? – nézett rám kihívón, mire halványan elmosolyodtam.
- Igazad van. Maradnék, ha nem bánod – adtam meg magam.
A következő három napot a templomban töltöttem. Csak a gondolataim, a kétségeim, a fájdalmam, és én. Darius néha hozott nekem egy csésze teát, azt a keserű fajtát, amit az apátságban is mindig kaptam. Megnyugtatja az ember lelkét. Azt hiszem, csak ő tudta, mit főz bele, és ezt a titkot, mint annyi mást, magával vitte a mennyországba. Három nappal később épp vasárnapi miséhez készülődött, mikor beléptem hozzá a sekrestyébe. Alaposan szemügyre vett, és egy halvány, bizakodó mosoly tűnt fel az arcán. Odalépett hozzám, és megölelt.
- Soha ne feledd, barátom, ha valakit igazán szeretünk, akkor elfogadjuk a döntéseit. Úgy, ahogy régen velem tetted… mert szerettél – mondta, majd elengedett. – Maradsz még a misére? – kérdezte, de úgyis tudta, hogy nemet fogok mondani. Megráztam a fejem.
- Köszönöm, hogy segítettél – nyújtottam kezet neki.
- Én tettem a legkevesebbet, Methos. De szívesen. Remélem, hamarosan találkozunk.
- Úgy lesz – bólintottam rá, majd kisétáltam a templomból, és tovább indultam utamra.
Ahogy felidézem magamban ezt a beszélgetést, egy kicsit megnyugszik a lelkem. Mintha ittam volna egy csészével Darius nyugtató teájából. Ugyanúgy szivárog be a béke és az elfogadás a csontjaimba, mint akkor a templomban. A szavai örökérvényűnek bizonyultak ebben az esetben is, mint már annyiszor. Szeretem Duncant… és bárhogy dönt, el fogom fogadni. Kegyetlen érzés lenne, ha ez a pár nap jutott volna csak nekünk a boldogságból, de ugyan, mit tehetnék ellene? Duncannek kell mérlegelnie, hogy melyikünktől mit kaphat, és vajon melyik ér neki többet.
Hajnali hármat üt egy közeli templom harangja, mikor egy sóhajjal feltápászkodok a fotelből. Elmegyek fürödni, aztán ágyba teszem magam, de egy pillanatra sem engedem karnyújtásnyi távolságon kívülre a kardomat. Amanda jelenléte kellő óvatosságra int, így az ágyam mellé teszem a kardot, mikor bebújok a takaró alá.
Hideg és üres az ágyam Duncan nélkül. Hiányzik. Ennek ellenére szilárdan elhatározom, nem fogom addig keresni, míg ő nem jelentkezik. Éppen elég lehet neki, hogy Amanda nyaggatja a hülyeségeivel. Ha én is hiányzom neki, ha kérdése lenne, úgyis megtalál. De úgy hiszem, Amanda most sokáig nem hagyja békén, talán le sem hunyja a szemét ma éjjel. Nem irigylem. Én viszont fáradt vagyok. Belefáradtam a gyötrődésbe, a kétségekbe. Már úgyis lassan négy óra. Mindjárt csörög az órám, és mennem kell dolgozni. Nem irigylem a holnapi nap miatt a diákjaimat. Várhatóan egy értelmes mondatot nem tudok majd kinyögni. Nem baj, az a nap is eltelik majd valahogy… aztán majd a többi is. Ilyenkor így lehet ezt túlélni. Egyik napot a másik után. Ebbe beletörődve veszek egy nagy levegőt, aztán megpróbálok aludni.