Amikor Cho nagy naivan azt gondolta, hogy a papírok fölött lesz ideje romantikázni, akkor tényleg naivan gondolkodott. És nemcsak ebben tévedett. Ugyanis nem kisebb, szinte már gyermeki naivitással azt képzelte, hogy a papírok, amiket ki fog tölteni talán segíthetik a nyomozást, vagy legalább a hely működéséről elárulnak neki valamit. S ebben sem lett igaza. A papírok kitöltése monotonabb, unalmasabb értelmetlenebb volt, mint megírni egy sikeres drograzzia jelentéseit. Ugyanis akkor legalább nem tilos az improvizálás.

Nagyot sóhajtott, a kezében lévő lapot a készek kupacába tette, majd egy újabbért nyúlt. Felpillantott az órára. Még csak háromnegyed három volt, Joan munkaideje azonban egészen ötig tartott. S most még a telefonja sem volt nála, amivel hamis hívást színlelhetett volna, hogy elmehessen. Igazán élvezte a nő társaságát, de van egy pont, amin túl ez már közel sem elég.

Jeleket tett a megfelelő rubrikákba, majd beírt egy-két adatot, s végül odatartotta Joannak, aki át sem futva a leírtakat aláírta azt. Amikor azonban a következő papírért nyúlt, a férfinak rá kellett döbbennie, hogy nem volt több ott, ahonnan ez jött.

- Joan?

- Igen?

- Ezek elfogytak. Vannak még máshol is?

- Nem, csak azok voltak, meg ezek itt előttem. De ezekből is már csak egy pár van. Besegítesz még egy kicsit?

Cho szó nélkül nyúlt a következőért. Túl szép volt, hogy igaz legyen – gondolta bánatosan.

Kitöltötte a papírt, majd a következőt, s az azutánit is. Már nem tudta volna megmondani hányat írt meg, s ez közel sem volt jó jel. Újra az órára pillantott. Három óra tizenkettő. Megmasszírozta az orrnyergét, majd még mindig csukott szemmel, a következő nyomtatványért nyúlt.

A rideg papír helyett azonban valami sokkal puhább, barátságosabb dolgot tapintottak ujjai. Ahogy felpillantott, tekintete találkozott Joanével. A nő is a papírért nyúlt, s ő is. És, ami mellett a kellemes testi kontaktus ténye teljesen elhomályosodik, az az volt, hogy ezt az apró csatát a legutolsó nyomtatványért vívták.

Ahogy a nő lassan elhúzta a kezét, Cho hősiesen nekiesett az utolsó kitöltendő papírnak. Joan csendben figyelte. Cho kezei sok éves rutinnal töltögették ki a kitöltögetnivaló téglalapokat, s kisvártatva be is fejezték a papírt. A férfi, még mindig csendben, Joan elé tolta a papírt, aki egy elégedett sóhaj kíséretében szignózta azt.

Ezután sem szólt egyikük sem, s az elmélyült csend szép lassan elkezdte átadni a helyét a kínos csendnek. Mivel azonban ezt egyikük sem akarhatta, Joan végül megszólalt.

- Nagyon köszönöm, hogy segítettél! El sem hiszem, hogy ennyire gyorsan befejeztük, egyedül háromszor ennyi időbe telt volna.

- Nem volt nagy dolog. – mindketten tudták, hogy a férfi nem mond igazat – Legalább sikerült visszaadnom azt az időt, amit a délelőtt elraboltam.

Joan halványan elmosolyodott. A férfi még sosem látott ilyen szép mosolyt.

- Mivel tudnám meghálálni a segítséged?

- Egy igazi úriember nem kér semmit a szolgálataiért cserébe. Vagy legalábbis nem egy hölgytől.

Joan mosolya elmélyült, és egy kicsit el is pirult. Aztán, mintha hirtelen ötlet vezérelné, felállt, s megcsókolta a férfit.

Cho lefagyott, mint a Windows 98 hidegebb napokon. Kinyitotta a száját, természetesen azzal az elképzeléssel, hogy mondani fog valamit, de képtelen volt értelmes szavakat formálni. Csak bámulta a padlót és tátogott, mint egy túlméretes csuka.

Joan egy pár pillanatig figyelte, majd megszólalt.

- Én nagyon sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem. Én csak azt hittem… Jobb, ha most megyek.

S mielőtt Cho bármit is mondhatott volna, kint volt az ajtón. A férfi felugrott, és utána indult, de már túl későn, nem érte utol.

Tett pár kört a ház körül, de nem találta meg a nőt, sajnos. Ahogy visszasétált a kunyhó ajtajához, dühösen belerúgott egy nagy kőbe.

Bement az irodába, pontosabban csak bement volna, de mivel az ajtó zárva volt, kísérlete kudarcba fulladt. Úgy néz ki ez nem az ő napja volt. Egyáltalán, ki zárja be ilyenkor azt az ajtót? És ami fontosabb, hogy jut be a bent felejtett könyvéért?

Csak egy dolgot tehetett. S ezzel ki is lőtt a főház irányába.

Ahogy belépett, rögtön tudta, hogy nem szerez örömet Mrs. Dreyfusnak a látogatásával. Szerencsére azonban őt sem kellett félteni.

- Mit akarnak már megint?

- Voltam Joannal az irodában, és bent maradt a könyvem. Ő nincs bent, az ajtó pedig zárva. Be tudok valahogy jutni?

- Nem zárva van az, hanem beragadt. Ki kell mennie Alberthez, ő majd kinyitja magának. Nem lesz boldog, nem szereti az idegeneket, de ha ma nem nyitja ki magának, akkor holnap fogja Joannek.

- És hol találom ezt az Albertet?

- A faluba vezető út mellett áll a háza, nem lehet eltéveszteni.

Cho nagyot sóhajtott, remélte, hogy nem kell olyan messzire mennie, főleg, hogy nem nála voltak az autó kulcsai. De azért hősiesen elindult.

A vietnámi háború alatt készült betonút már közel sem volt olyan állapotban, mint amikor évtizedekkel korábban iskolabuszok jártak rajta, sőt, annyira rossz állapotban volt, hogy egyesek bizonyárra ráaggatták a „leharcolt" jelzőt. Cho nem sietett, mégis többször majdnem orra bukott a hepehupás úton. Amit azonban igazán furcsának talált, az az volt, hogy a kocsikban meg sem érezték ezeket a bukkanókat. Le a kalappal Kalifornia állam vezetői előtt, ők tényleg figyelnek a közalkalmazottaik munkakörülményeire!

Végül aztán megérkezett az aprócska házhoz, s nem is volt rest, bekopogott.

Azonban nem kapott választ. Újra próbálta, most hangosabban, de még mindig semmi. Mikor aztán harmadjára is bekopogott, ez alkalommal be is kiáltva a házba, csoszogást hallott bentről.

- Nem kell úgy kiabálni, jövök már. – hallotta odabentről - Ki a fene maga?

- A táborban vagyok vendég. Azt mondták maga kinyitja az egyik beragadt ajtót.

- Melyiket?

- Az irodáét.

A öregúr nagyot sóhajtott. Látszott, nem ez az első ilyen eset.

- Holnap reggel megcsinálom. De most már hagyjon aludni! – azzal becsapta az ajtót

Cho kissé letaglózva visszaindult a tábor felé. Kezdett megéhezni, pedig még órák voltak vacsoráig. Úgy döntött, ezt a pár órát arra áldozza, hogy átgondolja, mit akar Joan-től. Felnézett az égre, majd vett egy mély levegőt. Eddig fel sem tűnt neki, milyen gyönyörű, békés helyen voltak.

Körülnézett. Meglátott egy kis fatönköt, s úgy döntött, leül pihenni. Mi is lehetne jobb hely gondolkodni, mint ez az aprócska erdő?

Egy ideig csak a légzésére figyelt, majd gondolatai lassan Joan irányába terelődtek. Nem tudta mennyi idő tölthetett ebben a gondolkodás és meditáció közti állapotban, de a földre egy óriási gyomorkorgás hozta vissza. Ahogy felállt, hogy továbbinduljon, két dologban volt biztos. Nem számít, mikor van vacsora, ő enni fog, és hogy nyugdíjas éveit egy ilyen erdőben fogja leélni. Már csak egy kérdés foglalkoztatta. El tudja-e képzelni ezt a távoli jövőt Joannel az oldalán?